Tizenhárom vagy tizennégy évesen jutottam el először Angliába, azon belül Oxfordba, azon belül eltévedtem, és véletlenül bementem egy könyvesboltba. A leárazott könyvek között, 50 pennyért vettem egy tenyérnyi kis válogatást a Brontë testvérek verseiből. Életem legjobb döntése volt. 

Persze azóta már két kritikai kiadás is fenn van a polcomon, az 1941-es meg az 1992-es. Jóval később eljutottam Haworthbe is, ahol a versek nagy része született. Hetekig gyalogoltam ugyanazokon az ösvényeken, amelyeken Emily, láttam szépet is, csúfat is. Mérhetetlen mennyiségű hangavirágot, békalencsés mocsarat a turistaút közepén, az ég tetejétől az ég aljáig zuhanó alkonyati felhőket, éktelen büdös és fekete sarat, apró vízesést, tündérsziklát, fehérre mosott facsonkot, döglött birkát.

Az útikönyv azt írta a tájról, hogy csodálatos hely, de depressziót gyógyítani ne menjen oda senki, mert öngyilkos lesz. Isten bizony, fogalmam sincs, miért írta. Számomra a biztonság és a nyugalom helye volt. (De ha legközelebb megyek, elsőként egy pár gumicsizmát fogok elcsomagolni, az biztos. Meg dupla esőkabátot.)

Hogy mi fogott meg ezekben a versekben annyira, hogy soha életemben nem fogok szabadulni a hatásuk alól, azt nagyon nehéz megmondani. Valószínűleg ugyanaz, mint ami a tájban, és valószínűleg ugyanazért nem kaptam a versektől se depressziót, mint amiért a tájtól sem. 

There should be no despair for you
While nightly stars are burning;
While evening pours its silent dew,
And sunshine gilds the morning.
There should be no despair—though tears
May flow down like a river:
Are not the best beloved of years
Around your heart for ever?

They weep, you weep, it must be so;
Winds sigh as you are sighing,
And winter sheds its grief in snow
Where Autumn’s leaves are lying:
Yet, these revive, and from their fate
Your fate cannot be parted:
Then, journey on, if not elate,
Still, never broken-hearted!

A versek beszélői valóban sokszor nagyon lehangoló helyzetekben szólalnak meg, de furcsa módon ebből egyáltalán nem következik az, hogy mindannyian depressziósok is volnának. Sőt! Elég gyakran inkább otthon érzik magukat ebben a helyzetben, nem félnek, meg tudnak benne kapaszkodni. Máskor csak figyelik, ami körülöttük történik, és mint kívülállók szánakoznak rajta. Ismét máskor keresik a nagybetűs Másikat, szerelmest vagy Istent vagy világlelket (megnevezve ritkán van), és néha eljutnak a találkozásig, az elragadtatásig, az eksztázisig – néha pedig a találkozás elől visszalépnek, és mindenre, még gyilkosságra is képesek, hogy megőrizzék önmagukat. 

Ami pedig a stílust illeti, fogalmam sincs, honnan szedte ez a nő a mesterségbeli tudását, de tizenöt éves korától harmincegy éves koráig egyszer nem lehet rajtakapni azon, hogy eltévesztené a ritmust vagy a rímet. Figyeltem.

A képet én készítettem, a nyugat-yorkshire-i lápon.

Ezt 2014. április 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10