Újraolvasás vége.
Nos, Emily kisasszony, minden tiszteletem ellenére tudatom Önnel, hogy az elkövetkező öt-hat évben nem fogom ismét újraolvasni a könyvét. Mi a fenének, mikor oldalanként legalább kétszer nemcsak azt tudom kapásból megmondani, mi fog történni, hanem még azt is, milyen mondat következik in English? Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy ez a könyv, ha illik is rá az angol nyelv „romance” szava, semmilyen értelemben nem nevezhető magyarul „romantikus regény”-nek. A kettő nem ugyanaz.

Először is hadd adjak hangot (sokadszor) abbéli meggyőződésemnek, hogy ez a regény nem egy nagy-nagy szerelem története. Zsenge ifjúságom óta – midőn először elolvastam a regényt – mostanáig elég sokat változott a gondolkodásom és a véleményem, de ezt az egyet változatlanul fenntartom: egy foltnyi szerelmet nem tudok felfedezni Heathcliff és Catherine kettősében. Amit ők éreznek egymás iránt, az egészen más, valami nem embernek való ragaszkodás, amelynek a szerelem a „jobb híján” használt metaforája. Itt csak Edgar szerelmes, meg a második nemzedék, no de hát ők mellékszereplők. Tőlük nem lesz a regény romantikus.

És a stílusától sem. Gótikus-realista, ha van ilyen kategória.
A rémregények örököse, főleg, ami Catherine-t és Heathcliffet illeti. Semmilyen módon nem illenek bele ebbe a drága jó vidéki Angliába, és valószínűleg ezért annyira megfoghatatlanok, hogy százötven éve idegesítik az olvasóikat. Két rémalak, akik szép lassan legyilkolnak maguk körül mindenkit. Olyan szívtelen tuloknak kell lenni, mint az öreg Joseph, ahhoz, hogy ezt bírja az ember. Edgar tényleg nem normális, hogy pont Catherine-be szeret bele. Visítva kellene futnia tőle. De szegény Isabella a legnagyobb hülye az egész regényben.
És realista, hiszen mindez nem egy középkori itáliai kastélyban játszódik le, hanem a drága jó vidéki Angliában. Voltam ott: szerelmes vagyok Nyugat-Yorkshire megyébe. Most is úgy néznek ki a farmok, mint akkor, most is mérföldekre vannak egymástól, és most is birka legel a lápon. Csak ma már autók parkolnak a farmok kertjében, és bevezették a villanyt is, na jó. Viszont ettől csak hátborzongatóbb a regény. Heathcliff úgy kínozza halálra a környezetét, hogy végig szigorúan tartja magát a korabeli Anglia társadalmi elvárásaihoz, és végig a törvényekkel összhangban cselekszik. Mert a korabeli angol törvények mindezt megengedték. 
Én határozottan nem szerettem volna a viktoriánus Angliában élni. Tudom, tudom, ettől most az ismeretségi körömnek legalább a fele leesett a székről... 

És mekkora zsenialitás kellett már ahhoz, hogy ezt a történetet pont két olyan emberrel meséltesse el a kisasszony, akik egy árva büdös szót nem értenek belőle?! Ettől minden olvasásnál leesik az állam. Lockwoodot, ahogy halad az idő, egyre korlátoltabbnak és ostobábbnak látom. Na, ő tényleg szórakoztató szerelmi históriának nézi az egész mesét. Nelly meg... most direkt figyeltem, hányszor hazudik, tart vissza vagy manipulál információkat. Hát úgy átlag négyoldalanként. Amit bevall. Azon kívül, hogy Lockwoodnak mit nem mond meg... azt csak a kisasszony tudta. Aki minden bizonnyal fülig érő vigyorral írta meg ezeket a bizonyos részeket, és most is jól szórakozik rajtam, ha látja, mit csinálok. 

Utóirat: Mióta a könyvet megkaptam, masszívan utálom a borítóját. Könyörgöm, mi köze lehet egy kerítésen ülő, sötét, integető alaknak ehhez a regényhez?! Az, hogy esőre áll az idő? Mert az Angliában annyira különleges, mi? No, sebaj, lassan úgyis szétmenőben van a könyv. Ahogy a Penguin Classics tartósságát ismerem, röpke tíz év, és vehetek másikat helyette.

Ezt 2015. január 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10