Újraolvasás vége.

Pár hónapja láttam a neten egy idézetet. Kicsit pontatlan (de legalább jól hangzó) magyar fordításban így néz ki: „Ha tudod, hogy nem Frankenstein a szörnyeteg, az a tudás. Ha tudod, hogy de, az a bölcsesség.” Persze sarkít az idézet, ennél sokkal-sokkal összetettebb a kérdés – de hogy Victor Frankensteinnek se erkölcse, se bátorsága, se esze nincsen, az holtbiztos. Annyira hülye, hogy az már fáj. Minden egyéb tekintetben óriási élmény volt. Nem olyan hosszú ez a horrorklasszikus, hogy ne lehetne időről időre újra elővenni. Egy csomó mindent észrevettem most benne, ami fölött húszévesen elsiklottam. És már az akkori élményemre is kilenc pontot tudtam adni.

Coming out: én sose láttam egyik filmet se. Tudom, most sokan a szívükhöz kapnak. Abból a rendkívül ritka emberfajtából való vagyok, aki ezt a könyvet előbb olvasta, mint ahogy bármiféle feldolgozáshoz köze lett volna. Így aztán nekem evidens, amin mindenki meglepődik: egyrészt, hogy a szörnyetegnek nincs neve, másrészt, hogy ennek a könyvnek nagyon nagy része őróla szól, sőt az ő nézőpontjából, mert nemcsak hogy tud beszélni, de valóságos mestere a dumának. Matrjoska-regény a Frankenstein: egy sarkkutató meséli, amit a tudóstól hall, ő pedig azt, amit a teremtményétől. Ami szerkezetileg azt jelenti, hogy három koncentrikus körre hasonlít a regény. És mi van a három kör középpontjában? Tényleg, de tényleg az a jelenet, amelyikről tanultam, hogy pontosan középen van (persze ha leszámítom az előszót, amelyet nem a szerző, hanem a férje írt): a tükörbe nézés, az a pillanat, amikor a teremtmény először meglátja önmagát a vízben. Ilyen ügyesen van megszerkesztve ez a történet.

Jó, igen, tudom, más tekintetben elég sok itt az ügyetlenség és, NannyOgg molytárs szavaival élve, ennyi plot hole egyetlen más regényben sincs. Minden csodálatom Mary Shelley-é, de azért a szarvashibákon még én is fennakadtam. Spoiler nélkül nem árulhatom el, mik ezek; aki nem fél a spoilertől, tekintse meg a lábjegyzetet.* Itt csak annyi, hogy ezeknek nagy részét könnyűszerrel ki lehetett volna küszöbölni. Még nagyobb része azonban abszolút indokolt, és engem nem zavartak, legfeljebb irigykedtem, hogy kétszáz éve még megengedhette magának az író, hogy ilyeneket benne hagyjon a regényében.** 

A helyszínek nagyon komoly szerepet játszanak a könyvben. Valahányszor Frankenstein hübriszt készül elkövetni, vagy a szörnyeteggel fog találkozni, a háttér mindig fenséges, mindig ijesztő, fenyegető, pusztító erejű. Valami olyan hatalmat képvisel, amely az ember fölött áll, és az ember szenvedéseit még csak tudomásul se veszi; roppant nagy és közömbös. Emberléptékűvé nagyon ritkán válik, akkor, amikor az előtte zajló emberi tevékenység is szelíd, építő munka. Nem pedig Istent játszás.

Mert azt csinálja Frankenstein, abból lesz a baj. Teremteni akar, embert a világra hozni, a „hagyományos módszert” megkerülve, mert a nőktől, ha nem is vallja be, nyilvánvalóan tartja a két lépés távolságot. Persze nem(csak) ez a távolságtartás motiválja, hanem az élet és a halál közötti választóvonal titkának kilesése is. Mindig arra törekszik, amit embernek nem szabad. Amivel átlépi az ember számára kijelölt határokat. Egymaga válik a teremtménye apjává és anyjává. Az alkotás hosszú hónapokon át tart, akár a gyerek kihordása.*** Talán azért is képtelen megmaradni a teremtménye közelében, mert túl sok van benne önmagából, de túl sok az idegenből is. Sajátjának kell tekintenie, de mégsem a saját létezése folytatásának, mégis magától különbözőnek. Nagyon képlékeny ez a határvonal „én” és „másik” között, a lény pedig éppen ezen a határon helyezkedik el, se nem közel, se nem távol, ahogy már az undorító dolgok szokták.****

Illetve nemcsak az undorító dolgok, hanem az ember gyerekei is. Ebből okosodjunk ki valahogy. A gyereknek a szülő ad életet, gondoskodást, neveltetést, de aztán önálló lénnyé válik, önálló akarattal és döntésekkel. Erre a szülő büszke is lehet, de meg is ijesztheti, fel is háboríthatja.***** Frankenstein marad a rémületnél. Nem gondoskodik a gyerekéről, sőt meg sem fordul a fejében, hogy ez lenne a dolga, és kizárólag delíriumban ismeri el a felelősségét. Amikor viszont magánál van, akkor van pofája makulátlanul ártatlannak vallani magát, és hagyni, hogy mások viseljék a következményeket, majd rettenetesen (véleményem szerint undorítóan) sajnálni magát, amiért végig kell néznie, hogy a bizonyos mások számára mivel jár a következmények viselése.

A szörnyeteg történetének a legelejét szeretem a legjobban. Azt a folyamatot, ahogyan öntudatra ébred. Felnőtt (de még milyen nagyra nőtt), fizikailag roppant erős testben, egy kisbaba rácsodálkozásával. Aki ránéz, annak hányingere van, és kizárólag a legundokabb bűnöket tudja társítani a látvánnyal – miközben ő rousseau-i természeti állapotban téblábol fák és házak között, vegetáriánus koszton él, és azt is képtelen bántani, aki neki árt.****** Az is szép, ahogy megtanul beszélni, olvasni, írni. Ha csak a nyelven múlna, minden szereplő rajongana érte, mert ahogy magáról beszél, attól meg kell a szívnek hasadni. Csakhogy nem hasad, legfeljebb az olvasóé, mert a szereplők túlnyomó többsége látja… mit? Szerintem azt, hogy ez a lény nem tartozik sehova. Hogy az emberi és a nem-emberi határvonalán billeg. Esélyt sem adnak neki arra, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét. Magától értetődőnek, vele születettnek tekintik a gonoszságot, hiszen a származása bűnös. Az egy dolog, hogy a bűnt nem ő követte el. Aki elkövette, nem hajlandó elismerni.

Szóval szól ez a regény a teremtés vágyáról, az Isten elleni lázadásról (hol a teremtmény, hol Frankenstein azonosítja magát Milton Sátánjával), a kijelölt határok átlépéséről (és az egész történetet az Északi-sark keresése közben mesélik el, egy hajón, egy olyan kapitánynak, aki maga is az ember számára ismert világ határain akar átkelni), a magányról, a szülő és a gyerek viszonyáról, a kommunikáció ellentmondásairól… annyi mindenről, hogy felsorolni is sok.

Én pedig záros határidőn belül Rousseau-t fogok olvasni. (Frissítés: meg is tettem.) És ha megint adják a londoni színházi közvetítést az Urániában, akkor én is látni akarom. (Frissítés: Láttam is. Össze is kapcsoltam egy másik hübriszhez vezető teremtéstörténettel.)

A lábjegyzetek SPOILERESEK!

* SPOILER Frankenstein arra érkezik egy minden más lakott helytől távol eső faluba, hogy a szörnyeteg az egész télire való tartalékukat elrabolta, majd húsz sorral lentebb, de lehet, hogy annyival se, ugyanabban a faluban ugyanazon a napon több hónapra elegendő élelmet vásárol magának. Vagy meg tudja mondani valaki, mi lesz Ernesttel? Én a születéséről is lemaradtam, a halálát, esetleg az életben maradását meg meg se említi senki. 

** SPOILER Nem azért kell több hullából összerakni a teremtményt, mert egyetlen holttestből nem lehetne, hanem hogy annál nyomatékosabb legyen a sehová nem tartozása. Nem egyetlen ember támad föl – egy hibrid lény nyer olyan életet, amilyen korábban nem létezett. Frankenstein a semmiből akar valamit teremteni. Az más kérdés, hogy így sem a semmiből teremt, sőt. Vagy: egy puszta szigeten nem lehet annyi friss holttestet találni, hogy összeállhasson belőlük egy emberi test – viszont éppen ezen a helyen felel meg a cselekménynek legtökéletesebben a díszlet: a háborgó, szürke tenger és a kopár, sötét sziklák. Nem embernek való környék. Tehát alkalmas az Isten ellen való lázadásra.

*** SPOILER A második teremtmény idő előtti brutális elpusztítása pedig olyan hatással van rá, mint egy abortusz. 

**** SPOILER És szerintem pont ezért nem tud térben sem egészen eltávolodni a teremtőjétől. Ezért találja meg azokat, akik kedvesek Frankenstein számára, és ezért tudja megölni őket. Ez a hülye állat meg, bocs a kifejezésért, három-négy hulla és százötven oldal után jön rá, hogy a gyilkosságok mindig az ő közelében történnek, azért, mert a teremtménye is mindig az ő közelében van. Ez tényleg ennyire sötét. Minek az ilyennek egyetem. 

***** SPOILER Akár fiúról, akár lányról van szó. Fiút sokkal könnyebb teremtenie Frankensteinnek, mint lányt, és nemcsak azért, mert az előbbi esetben még hajtja a kíváncsiság, a másodikban meg már tudja, milyen veszélyekbe megy bele. Hanem azért is, mert már belegondol abba, hogy a második teremtmény nem tárgy lesz, hanem önálló ember, és esetleg nem fogja ugyanazt akarni, amit a „megrendelője”. NB: Ez az egyetlen olyan pillanat, amikor drága Frankensteinünk érdemben gondolkodik. Meg köll becsülni.

****** SPOILER Az első gyilkossága voltaképpen baleset: a haragja jogos, a keze önmaga számára is meglepően erős, az ellenfél pedig szokatlanul gyenge.

Ezt 2019. február 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Első olvasás: 2015. március 13.

Azt én nem tudom, hogy ez a könyv mi (nem fantasy, nem sci-fi, nem varázslóiskola-történet, tényleg még a mágikus realista regényekhez áll a legközelebb), de hogy eszméletlen jó, az biztos.
Meg az is biztos, hogy bár sem a magyar cím, sem a fülszöveg nem tartalmaz semmit, ami ne utalna valóban a könyv tartalmára, mégis mindkettő becsap. (Igaz, hogy az eredeti cím meg elég semmitmondó, csak a regény elolvasása után válik értelmessé.) A borító pedig gyönyörű, de annak a könyvhöz való köze aztán tényleg nulla. Illetve mínuszban van.

A magyar címből és a fülszövegből ítélve ezt a regényt amolyan „felnőtteknek szóló Harry Potter”-ként akarják eladni Magyarországon.
Azt nem mondom, hogy mellélőttek vele. Teljesen egyértelmű a Harry Potter-jelenség megléte a regényben, főleg az elején (magát átlagosnak hívő diák felvételt nyer egy „közönséges” emberek számára ismeretlen iskolába, ahol nem mindennapi módszerekkel nem mindennapi tantárgyakat tanítanak neki, és amely az otthona, illetve felnőtté válásának színtere lesz). Teljesen egyértelmű az is, hogy ez nem a Harry Potter, és nemcsak azért, mert a főszereplő nem fiú, hanem lány. Ez NEM gyerekkönyv (kedves szülők, ne tessék bedőlni a borítónak!!!). Itt nincs mágia, Alekszandra nem szereti az iskolát, elég kegyetlen módszerekkel kell belekényszeríteni a kaszárnyai fegyelembe, amelyben ő magányos, kiszolgáltatott, retteg, és még csak azt se lehet tudni biztosan, hogy akik tanítják, és igyekeznek magukhoz hasonítani, azok-e „a jók”. Úgy általában: itt nincsenek jók és gonoszak. Nem(csak) olyan értelemben, hogy a szereplők összetett jellemek (mert azok), hanem olyan értelemben, hogy ahol a nevelők tartózkodnak, az (ha egyáltalán helynek nevezhető) „túl van jón és rosszon”. A Harry Potter gyerekkönyv, még az utolsó része is az, mert azt sugallja, hogy – bármennyi szörnyű áldozatba kerüljön is – a világ minden baját megoldja az, ha 1 db gazembert sikerül elpusztítani. A Vita nostra (mert ez az eredeti cím) nem gyerekkönyv. Nem ad erős fogódzókat, szilárd tájékozódási pontokat, könnyű megoldásokat. Még nehezeket is bajosan.

Itt nincs mágia. Tudatkitágítás van. Bonyolultabbnál bonyolultabb lélektani, sőt mélylélektani gyakorlatok vannak. Ész, képzelet, kreativitás, koncentráció, akaraterősítés, gondolatfegyelmezés, „paranormális” jelenségek, elvont filozófiai összefüggések cseppet sem veszélytelen, sőt nagyon is kegyetlen következményekkel járó átvitele a mindennapi életbe.
Ha nem idézné a regény Platónt, és nem emlegetné a nevét, akkor is pillanatok alatt rá lehetne jönni, hogy ő volt az „értelmi szerző.” Hogy a regény minden ízében az ő filozófiájára támaszkodik (akárcsak, ha már itt tartunk, a Mátrix című film, amely persze egészen, egészen más utat választ, hála Istennek elég kevés az átfedési pont a regénnyel). Van egy anyagi sík és van egy szellemi sík, az előbbi az utóbbinak a kivetülése, árnyéka, tükörképe – ezzel a regény bőven el is játszik, mindenféle variációban.
És megjegyzendő, hogy nemcsak gyönyörűen, hanem igen eredeti és élvezetes módon is. Igaz, nehezen tudnám elképzelni, hogy ugyanilyen nagyszerűen eladhatnák ezt a könyvet, ha egyből elárulnák, hogy filozofikus és mágikus realista regényről van szó. De ezzel nemcsak az eladott példányok száma csökkenne – tulajdonképpen ugyanúgy becsapódna az olvasó, mint a jelenlegi fülszövegtől. Azt gondolná, elvont és nehéz fejtegetéseket fog olvasni, pedig ez egy tisztességes, őrülten izgalmas kalandregény ám. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, de a nehézségeken hamar túl tudja tenni magát az ember, különben meg van eleje, közepe, vége, cselekménye és a körülményekhez képest teljesen normális főhőse, aki a szemünk láttára érik alkalmazkodó kislányból lázadó fiatal nővé, lázadó fiatal nőből… meg nem mondom, mivé. Hiszen éppen ezért nem tudom, minek is tartsam ezt a könyvet, azon kívül, hogy jónak. 
És nekem se a filozófiája miatt tetszett, ellenkezőleg. Elég sok mindent összeolvastam már, ami Platónból indul ki – úgy őszintén: a könyökömön jön ki!!! –, de ilyet speciel még nem. Amúgy szeretem én Platónt (a posztmodern vitatkozó kedvemet most hagyjuk), de már úgy vagyok vele, mint akinek mindennap reggel, délben, este csokoládét adnak, aztán elege lesz. Ez a regény viszont valami egészen újfajta csokoládé volt, és váratlanul NAGYON ízlett. 

Nem utolsósorban a stílusa miatt, amellyel a könyv második felében már teljesen ki voltam békülve. Az első felében még nagyon lehet érezni a kétféle kéz nyomát – az egyik írja a kalandregény-részeket (ezek a kidolgozatlanabbak, darabosabbak), a másik a Szaska tudatában zajló eseményeket (látható gonddal, időráfordítással készült, gyönyörű szakaszok). A második és a harmadik részben a kettő összeolvad, már nem lehet őket megkülönböztetni. Mindvégig a tudattágító gyakorlatok leírását szerettem a legjobban – a regény felidézi Escher képeit, és valóban emlékeztet is rájuk. Szóban alkotja újra őket, de tovább is lép.

Nem utolsósorban pedig nagyon szépen köszönöm a regénynek, hogy ez alatt az egy hét alatt, míg olvastam, olyan igazi jó, analizálni való marhaságokat álmodtam tőle, amilyeneket már régen nem. 

Forrás: Wikipédia.

– —- – —-
Második olvasás: 2017. október 29.

Mindent adott, amit első alkalommal, és még többet is.

Hihetetlen, hogy igencsak fárasztó nap után éjfélig le se tudtam tenni egy olyan könyvet, amelyet már olvastam, ismertem, tudtam, ki kicsoda. Jó, persze egy csomó mindent elfelejtettem, ami miatt újra izgulni lehetett, de az mindegy: hiába emlékeztem sok-sok jelenetre, ott is a torkomban dobogott a szívem.

Nagyon-nagyon szép könyv, kellőképpen kidolgozott gondolati háttérrel, de azért jócskán hagyva teret a spontán kreativitásnak is. Igen – akik ilyen természetűek, azok így beszélnek, így gondolkodnak, így reagálnak – de persze olykor tévednek, hibás ítéletet hoznak, és akkor egészen váratlan fordulatokat tudnak venni az események. Váratlanokat. Nem pedig valószínűtleneket. Legalábbis abban a világban, amelyet a regény megalkot. Mert arra nagyon vigyáztak a szerzők, hogy minden, ami itt történik, az adott világban valószínű legyen.

Csak most látom, mennyire vigyáztak. Nem állítom, hogy a szöveg minden szavát, mondatát értem, de látom, hogy mindegyik a neki megfelelő helyen van. Azért fogtam újra bele az Alekszandrába, mert nemrég, egy egész más könyvben váratlanul felfedeztem ugyanazt a módszert, amelyre a regénybeli főiskolások oktatását alapozták. Persze a regényvilág számára jócskán módosítottak rajta – de az alap akkor is innen való, azaz megvan a forrás, amelyből Gyacsenkóék dolgoztak. És irtó kreatívan dolgoztak vele, jelenleg sárgulok az irigységtől…

Kíváncsi volnék persze a folytatásokra is, talán el is olvasom őket egyszer – de bocsásson meg a világ, kizártnak tartom, hogy ezt bármelyik felülmúlná.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/10

Az úgy volt, hogy beestem az antikváriumba. Tessék nekem Villont adni. Bármit, csak teljes kötet legyen. Csak egy ilyen kötet van, Vas István fordítása, az ötvenes évekből való kiadás. Meg se nézem: jó lesz. Viszem haza: hm, gyanúsan vastag ez, de hát akkoriban belerakták az anyagot mindenbe, biztos vastag a papír. Otthon kinyitom: miafene, kétnyelvű! 
Így esett meg, hogy eredetiben olvashattam Villont. Miután tavaly Rabelais regényébe beletört a bicskám.* Oké, azt nem állítom, hogy mindent értettem is belőle, még úgy se, hogy ott volt mellette a magyar szöveg. De megvan az az illúzióm, hogy olvastam Villont eredetiben.

Jól is volt ez így. Legalább láttam, mit fordított Vas István ugyanúgy, és hol tért el az eredetitől. Elég ritkán. Tényleg nagyon pontosan követte (hihetetlenül pontosan), és tényleg azt csinálta, amit az előszóban ígért: nem a könnyedségét, hanem a keserű szenvedélyességét igyekezett visszaadni. Sikerült. Ez a Villon nem vicces. Rengeteg komikus elemet használ, de nagyon ritkán van kedve rajta nevetni az embernek.

Ezért is vonok le egy pontot. Megértem, hogy Vas Istvánon kívül mások is fordították Villont, éppen eléggé viccesen, ő pedig valami mást akart. Számomra azonban ezt az életművet a könnyedség éppen annyira jellemzi, mint a keserűség. Most pláne, hogy valamit az eredetiből is érzékeltem.
Többet nem vonok le, mert a többiről nem Vas István tehet. Arról például, hogy azért nehéz Villonon nevetni, mert azoknak a célzásokat, amelyeket a szöveg tartalmaz, ma már csak a töredékét értjük. Egy okos ember egyszer azt tanította nekem, hogy a régi korok tragédiáit át lehet élni újra meg újra, de a komédiát nem, vagy csak nehezen, mert nagyon számít a befogadó előzetes ismereteire. A viccen is akkor nevetünk, ha tudjuk, kire/mire utal a körülöttünk levő világban. Ha már magyarázni kell, akkor meghal a vicc.
Azért sem vonok le, hogy az előszó és a jegyzetek kizárólag az életrajzi olvasatra koncentrálnak. A negyvenes-ötvenes években, amikor a fordítások készültek, ezt igényelte a közönség, ebben hitt sok irodalmár, ez volt a normális. Egy része ma is érdekes (Villon élete önmagában is izgalmas olvasmány, és tényleg rengetegszer hivatkozik a verseiben a körülötte élő emberekre), bár egy idő után torkig lettem vele. Nem attól lesz jó egy vers, hogy megmagyarázzuk, hogy Párizs melyik utcájának melyik sarkán lakott a címzettje. No de ez nem hibája a kötetnek.

Szóval könnyed és keserű. És testamentum. Sok-sok oldalon keresztül következetesen hagyományozza minden barátjára és ellenségére a semmit. :) A földnek és a férgeknek a testet, a mennynek a lelket, a barátoknak/ellenségeknek ócskavasat, főkötőt (férfinak), ingyenhelyeket, nem létező rangot, sőt pénzt is, persze csak ha el tudnak jönni érte. (A szövegkörnyezetből nyilvánvaló, hogy nem fog összejönni.) A legjobban azok járnak, akik egy-egy verset kapnak ajándékba – vagy éppen nem járnak jól, ha gúnyversről van szó.

Közben pedig sorra felbukkannak a késő középkor jellegzetes figurái: papok, börtönőrök, utcalányok. Közben a beszélő egyre közeledik a halál felé, de soha nem ér oda (hiszen akkor el kellene hallgatnia). Amikor a legvidámabb, akkor is ott a tudatában az elmúlás – de amikor a sírfeliratát írja, akkor van tőle a legmesszebb. Amikor a záróballadában odaér, akkor se ér oda, mert a szerelemre és a borra koncentrál, ezért hagyja meg, hogy pirosban gyászolják.

Tudatos, pontosan szerkesztett alkotás ez, amelyben minden szótag a helyén van, sehol nem sántít se a ritmus, se a rím. Amiről pedig szól: föld, föld, föld, még ha a túlvilági sík bejátszik a képbe, akkor is mindjárt ott a következő mondatban a föld. Minden a földhöz kötődik, sőt a sárhoz. És ez nem feltétlenül árt ám annak a mindennek. Villonnál a szent szent marad, akkor is, ha szennycsatornában imádkoznak hozzá. Maximum ott ritkán fordul elő. Igaz, hogy a katedrális tornyában még ritkábban. 

Ezek után melyik vers tetszik a legjobban?

Az utolsó előtti, az irgalomról szóló.

* Csatát veszthettem, de háborút nem!!! Még találkozunk, Gargantua!!!**

** FRISSÍTÉS: Találkoztunk.

Ezt 2018. június 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Ez a kötet így ebben a formájában pofátlanság.
Hogy valakinek kétoldalanként legyenek olyan ötletei, amilyenekből más író egész regényt kanyarítana…
No de nem dühöngünk. Mottó: aki Ariostót szereti, rossz ember nem lehet.

A kötet három kisregényéből úgy lett trilógia, hogy Calvinót sokáig piszkálták azzal a kérdéssel, hogy ezek között a – sem témájukban, sem cselekményükben, sem szereplőikben – össze nem függő szövegek között nincs-e mégis valami kapcsolat, és egyszer megunta a piszkálást, összepakolta őket egy kötetbe, adott nekik egy címet, és a továbbiakban csak így engedte kiadni őket. Egyébként valóban érzékelhető a szövegeket összekötő kapocs, de az egyetlen jó kifejezés rá a „megfoghatatlan”.

A nem létező lovag:
Pazar kis játék, felnőttmese a legjobb fajtából, fülig ért tőle a szám. Calvino méltányolta, szerette és komolyan tanulmányozta Ariosto eposzát, és – szó se róla, joggal – szerintem meg is irigyelte. Szerencsére ha egy zseni irigykedik, abból nem sülhet ki semmi rossz. Ez a kisregény egy jó szándékú, aranyos humorú Ariosto-utánérzés, és csak azért nem mondom, hogy paródia, mert Ariosto eposza eleve folyamatosan az irónia, a humor eszközeivel dolgozik, használja és ki is forgatja a lovagregények kliséit. Mint Calvino. És az ötszáz év múlva élő olvasóknak csak azt tudom kívánni, hogy szülessen az ő korukban is egy olasz zseni, aki megírja az ő szájuk íze szerint is a saját történetét Ariosto meg Calvino alapján. 
Van ebben minden: szabály is, vágyakozás is; háború, ahogy nem szoktuk látni; hivatali élet, amilyennek nem gondolnánk; groteszk küzdelem a semmi eluralkodása ellen; aztán ellentétes jellemű úr és csatlós, boldogtalanul komikus szerelmek, apa- és anyakeresés, kifordított Oidipusz-komplexus; még egy kis előfutárkodás is a posztmodernnek, amikor az elbeszélő a valóság megírhatóságán töpreng, aztán meg jól átvágja az olvasót. 
Megj.: Szerintem egyedül Bradamante nevével lőtt mellé a mester. Egyértelmű, hogy a történet évtizedekkel Az eszeveszett Orlando cselekménye után játszódik, minden onnan ismert lovag megöregedett, Bradamante pedig az ő generációjuk kellene, hogy legyen. Tehát ez a nő nem ő. Mibe lett volna Calvinónak még egy nevet kitalálni neki?
Tizenkét pont a tízből. Minimum.

A kettészelt őrgróf:
Jóval sötétebb tónusú mese, és bár még mindig ötletparádé, nincs az előző szöveg szintjén. Uram bocsá', párszor még untam is. A jó és a gonosz jelenlétét egy ember testében sokan megírták már, úgyhogy itten a hátteret kellett nézni: egy közösség életét, amely teli van meglepetésekkel, de persze utólag mindig rájön az olvasó, hogy nem is igazán volt neki oka meglepődni. 
Nyolc, esetleg kilenc pont.

A famászó báró:
No, ezt kissé túlzásba vitte Calvino. Mármint a kisregénységet. Mármint hogy hosszú lett, a fél trilógiát ez teszi ki. De ez valahogy nem zavart. Pedig ebben a legtöbb az elmélkedés, legkevesebb a párbeszéd, kb. mint a Robinsonban, amelyre rá is játszik. Mégis ez a leginkább ifjúsági irodalom a kötetben, nem csodálkozom, hogy önállóan is kiadta a Móra. Az a fajta szöveg, amelyet a gyerek élvez, a felnőtt felfog. 
Az első felét gyerekként le se tudtam volna tenni, az elmélkedések és a kevés párbeszéd ellenére. Sajnálom is, hogy akkor nem jutottam hozzá, bár elképzelhető, hogy utána egy darabig nem szedtek volna le a diófáról. Azt szerettem volna benne a legjobban, amit most is: az elmés találmányokat, amelyekkel Calvino már-már realisztikussá tette ezt a fantasztikus történetet.
A második feléből szerintem a Móra sokat húzhatott, mert az már nehezen adható gyerek kezébe, szegények ráérnek még szembesülni az élet szomorúságával.* De az is szép, és ott válik indokolttá a szöveg hosszúsága, jobban mondva hosszadalmassága, lassúsága is. Az ügyesen beillesztett kameókért meg dicséret és hála!
Ez is kilenc pont körül található. 

…és akkor tessék szíves lenni megpróbálni kiszámolni, hogy jött ki a pontozásom. :D Akinek sikerült, szóljon nekem is…

* A lábjegyzet erősen SPOILERES! Szomorúságok: ha az ember megtalálja az igaz szerelmét, abból nem következik, hogy többé soha nem veszítheti el; az ember tényleg, de tényleg megöregszik; az ember hűséges lehet önmagához a végsőkig, de ezzel nem biztos, hogy jól jár stb.

Ezt 2017. június 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon örülök, hogy megvettem ezt a gyűjteményes kötetet (Calvino összes fantasztikus novellája), nem csalódtam benne, hozták a megszokott calvinói minőséget. Igaz, vigyáztam arra, hogy egy nap egy novellánál többet ne olvassak el belőle, különben szét is repedt volna a fejem. Időnként így is erősen olvadtak a biztosítékaim, de azért jó volt. 

A történetek elbeszélője egy-két kivétellel mindig a kimondhatatlan nevű vén Qwfwq, aki öröktől fogva létezik, és mindörökké létezni fog, mégis éppen olyan kedves és esendő és gyarló, mint bármelyikünk, és mindenkor emberi. Még akkor is, ha egysejtű, kagyló, dinoszaurusz vagy éppen magmalakó lény. Ez egy idő után elég fárasztó, de ha a fenti olvasási módszert alkalmazza az ember, akkor nem a fárasztást fogja belőle érzékelni, hanem az ötletet és a világépítést. Mert ezt a kettőt mindegyik novella tudja, még a kevésbé sikerültek is.

Az alapötletére mindnek oda kell figyelni – még akkor is, ha véletlenül csak a felénél derül ki, hogy pontosan mi is az. Előfordul, hogy nem is novellához való alapötlet, hanem inkább filozófiai problémafelvetés, amelyről inkább esszét lehetne írni – ilyenkor bizony hiányoznak a nagy fordulatok, köznapi értelemben „unalmas” a történet, és „legfeljebb” a problémafelvetést végiggondolni izgalmas. Azt ki-ki döntse el, hogy szereti-e az ilyenfajta izgalmakat, vagy hogy érdekli-e pont az a problémafelvetés. Számomra érdekes volt egy kicsit jelen lenni a posztmodern bölcsőjénél, de azért azt az egy pontot levonom. Főleg a kötet középső részére jellemző ez az esszészerűség.

A világ pedig, amelyet felépítenek, káprázatos fantáziával és műveltséggel van összerakva, aztán látható élvezettel kidolgozva az apró részletekig. (Az esszészerű novellákban is jelen van ez, csak kisebb mértékben.) Az első novellák olvasása közben konkrétan haldokoltam az irigységtől. Nem tudom, mi ez, fantasy vagy sci-fi, amit Calvino csinál, de illetlenül jó. És sohasem annyira fantasztikus, hogy emberidegen legyen, sőt, mindig van benne valami realisztikus. Az ősrobbanás előtti pillanatban egy pontba összezsúfolt világban olasz család, az atomok keletkezésének idejében élő fogadásmániás barátok, a földkéreg alatti, megolvadt rétegekben lakó magányos szerelmes.

Minden novella kedves humorral, jóindulattal csúfolódik az emberi hibákon, beleértve persze az elbeszélő saját hibáit is. Hangosan röhögni ritkán lehet rajtuk, mosolyogni mindig lehet, és érdemes is. Főleg, mert olyankor az ember saját magán is mosolyoghat. Szép, bölcs novellák ezek, csak nem köll túlzásba vinni az olvasásukat, mert csömört kap tőlük az ember.

Ezt 2018. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Bajban vagyok.

Ez a kötet már azért tíz pontot érdemelne, hogy egyáltalán létezik, hát még azért, ami benne van. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egész tökéletes. Miközben pontosan tudom, hogy elfogult vagyok: nekem a személytelen líra tetszik, főleg, ha természeti képet ábrázol, népies beütéssel – ennek a kötetnek meg a legnagyobb része vallomáslíra, szóval igazából milyen alapon mondok róla ítéletet?

Egy manysi (régebbi nevén vogul) költő összes verseiből készült vékonyka válogatás, Bede Anna fordításában, amelyen messziről látszik nemcsak a mesterségbeli tudás, hanem a lefordított életmű iránti mélységes szeretet is. A magyar szöveg együtt lélegzik az eredetivel, és úgy szólaltatja meg azt, mintha eredetileg is magyarul írták volna.

Tarhanov élete legnagyobb részét szülőföldjén, Nyugat-Szibériában élte le, bár időnként „ki-kirándult” onnan, egyszer még Magyarországon is járt, ennek lenyomatát is őrzik a versei (jó párat magyar íróknak, költőknek ajánl).

A mennydörgés harmóniája
(Domokos Péter magyar tudósnak)

Ma megszólított a természet.
Rám kiáltottak szálló vadkacsák.
Bujkálva keresek menedéket,
rénszarvasbőrből való palotát.

A fenyvesek narancsszín sárgák,
cikáznak köztük áttört sugarak.
A reggelben álló sudár fák
ragyognak hímes díszeik alatt.

Kupolákon csillagok égnek –
megannyi fémes hókristály-darab.
Őr-fények páncélban, kékek,
a Csönd kapuja előtt állanak.

Vadként kúszom kunyhóm falához
rózsapalotát álmodozva én…
megtorpanok: Gulliver áll ott –
Jávorszarvas az erdő közepén.

Töredezett aganccsal, fájva:
egy forró, vad világból jött, csodás,
a pillanat meséje: látomás.
A mennydörgés harmóniája.

Mégis az a benyomásom, hogy ezek a szövegek inkább az európai hagyományok közé próbálnak illeszkedni, a romantika kori esztétika kései hajtásaiként működnek: hol nagyon személyesek, hol nosztalgikusak, és ha megpróbálják összekötni az ősit a modernnel, akkor a modern marad túlsúlyban. Nagyon-nagyon szépek, csak nekem nem mindig jönnek be. De ez az én ízlésemen múlik.

Miközben ott van a „Holló”, amely úgy tökéletes, ahogy van, minden olvasáskor irgalmatlan erővel zuhan a fejemre, lassan már tudom kívülről, és egy kedves barátnőm szerint simán olvasható sámán-ráolvasásként. (Majd leesett a székről, amikor felolvastam neki, komolyan úgy viselkedett, mintha minimum egy villám csapott volna le az orra előtt.)

Holló

Tajga mocsára virágot bontott.
Micsoda titkot rejt e lepel?
Virágzik a víz. S az öreg holló
kortyolni abból semmit se mer.
Villám-szilánkok sütnek szeméből.
Mióta megvan, sohase rest,
háromszáz éve jósol merészen
balsorsot másnak, keservetest.
De ma, érezvén: közelg a vége,
kitisztult vészes tekintete,
felhőkre, fákra, virágra, rétre
mintha először tekintene.
Hallván madárkák halk áriáit,
s hogy peng az ág, mint sok-húrú lant,
meglátta, hogy a vízen virág nyit,
és csodálkozott, és lezuhant.

Az „Izzik a berkenye” vagy a „Reggeli síző” pont az a fajta természetlíra, amit én szeretek, az utóbbi még egy kicsikét szürreális is, hurrá. „A mennydörgés harmóniája”, a „Zelnicelomb rezzen”, az „Ősszel” sem marad el sokkal mögöttük, az utolsó darab pedig, a „Hulor taván” annyira fájdalmas és annyira szép és annyira ősi és annyira mai… hogy minden ellenérzésemet megszünteti. 

Hulor taván

Valami titka van Hulor tavának.
Rénzuzmós partját meglepte a bánat.
A hombárok roggyantan, szinte fekve
Emlékeznek kis cikkanó tüzekre,
Mik itt szikráztak akkor délelőtt.
Állok a vaksi házikó előtt,
Nyírkéreg maszkok a falról lecsüngnek,
Várják, hogy jön még medvetáncos ünnep,
Itt minden egyszer volt, mint a mesék,
Anyóka ballag, öreg, mint az ég,
Mint sírból feljött, aszott ősanya,
Ha nincs a botja, földre hullana.
A Nap az erdő peremén pihen meg,
A percek innét már tovább se mennek.
Az anyóka csak áll, mint az idő,
Nem szólít meg s nem ad tanácsot ő,
Csönd van, még Hulor tó habja se zsong,
Hullám hullámmal társtalan busong.
A fény kigyúlt, a nap estére dűlt…
A falucska az ősökhöz repült.

És akkor mit szóljak ahhoz a pluszhoz, amit kizárólag az MTA könyvtárából kikölcsönzött példányom ad hozzá az élményhez?! Ahhoz a nagyon, nagyon személyes hangú dedikációhoz, amelyet a fordító írt bele fekete tollal annak, aki a kötet ajánlását írta (ez éppenséggel nyomtatva van, rögtön az első lapra), megköszönve a kedves szavakat, és nem az álnevével, hanem a szüleitől kapott nevével írva alá magát?! A fordító 2009-ben halt meg, az ajánló 2012-ben (azért került a könyve az MTA tulajdonába), a költő pedig idén augusztusban. Habent sua fata libelli.*

Ilyen könyvet olvastam én.

Így jött ki a kilenc pont.

Olvassátok az idézeteimet. Olvassátok Tarhanovot.

* Frissítés: Azóta van saját példányom. Volt debreceni diákként nem volt nehéz kiderítenem, hova kell írni az Ethnicának, hogy van-e még nekik esetleg. Nagyon örültek nekem. A raktár mélyéről kaptam meg az utolsó példányokat, egyet magamnak, egyet a könyvtárunknak. Nem adom senkinek. 

Ezt 2017. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ami a gyerekeknek a Momo, az a felnőtteknek a Hány óra van?
Zseniális-szürreális meseregény az időről – meg a diktatúráról. 
Péntek estére szedtem elő. Hiba volt: nem fáradtság ellen való. Igaz, hogy szombaton sokáig lehet aludni… de azért nem úgy képzeltem a péntek estémet, hogy fél tízkor kinyitom a könyvet, aztán ahelyett, hogy szépen elaludnék, tizenegyre be is fejezem, utána meg zsong a fejem, és buszutakról álmodok, amelyek levisznek a térképről, folyton át kell szállni, lehetőleg alkonyattájt, és pont amikor kiszállnék, jövök rá, hogy közben mindenemet szétpakoltam, és sok apró holmit össze kell szedegetni a csomagomba…

Jó kis puha könyv, a megszokottnál jóval kisebbre vágott lapokkal, nagy betűkkel nyomva, szinte sok is rá az a másfél óra. Újraolvasásbarát. A stílusa is könnyen csúszik, csak győzze utána feldolgozni az ember. Pont olyan bájos-kísérteties, mintha egy nagyon okos kisgyerek magyarázná el magától értetődő természetességgel, hogy a szomszéd bácsi, aki mindig verseket írt, és piros meg fehér virágokat nevelt az erkélyén, és vajas kekszet is sütött, és mindig adott belőle, és volt neki egy üveghala, amelyiken keresztül szivárványt lehetett látni, na, szóval ez a bácsi a múlt héten felkötötte magát, kár, de hát ilyen van, a felnőttek néha felkötik magukat, tetszik tudni. Más felnőttek meg másokat kötnek fel, olyan is van. 

Vera Panova ebben a kisregényben igen-igen bolond alternatív univerzumot teremt, ahol némely dolgok ugyanúgy történnek, mint minálunk, mások meg feje tetejére állítják az általunk ismert összefüggéseket, és nem biztos, hogy azok a pontok ijesztőbbek, ahol nem hasonlít a Panova-világ a mienkre… Ennek a világnak az ésszerű magyarázata (ld. kerettörténet) éppen csak egy vékonyka (szerintem piros) cérnaszálon függ. Éppen csak annyira, hogy a szerzőt el ne vigyék a kéziratával együtt egy szibériai jutalomutazásra. De ha egyszer a piros cérna elszakad, akkor aztán puff, leesik és darabokra törik a magyarázat, nekünk meg nem marad más, csak a mese meg a bolondság. Meg talán az idő. Utóbbi korántse biztos.

Mert hát ez az alternatív univerzum csak éppen annyira biztonságos, amennyire az idő folyása az lehet. Egy darabig utópisztikusan szép – bár utópisztikusságában is éppen eléggé bolond, de az jól áll neki –, aztán jön a nagy fordulat, és borul minden, de meg ne sirasd, amit/akit elvesztettél, mert mész te is utána a legmélyebb börtön legsötétebb gödrébe, tárgyalás és bírósági ítélet nélkül. Nem mintha a disztópia bolondabb lenne az utópiánál, persze. A gonosz csak éppen olyan bolond, mint a jó. Milyen legyen? Ugyanonnan fakad…

Bizony, nem való ez gyerek kezébe… Na de ha minden meseregényt elolvashatnánk tizennyolc éves korunk előtt, mihez kezdene a magamfajta harmincon túl? 

Utóirat:
Ezt az olvasást (is) a Molynak köszönhetem. Még múlt év végén néztem ki magamnak a regényt, egy kihíváshoz, mert a címe kérdést tartalmaz. Azóta Tóth Ákos értékelése is megerősített abban, hogy ez nekem kell. Köszönöm szépen. 

Ezt 2016. november 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Szép könyv, sok humorral, derűvel, szomorúsággal, időnként meg orrba vág, de rendesen. Korábban nem létezett más indonéz regény magyar fordításban, tehát mindenképpen hiánypótló. Nem mellesleg világsiker.

A Harry Potter, az Abigél, a Jane Eyre, az Iskola a határon mellé szépen odaillik mint iskolásokról/iskolásoknak szóló irodalom. Nagyobbaknak, mint akik Harry Pottert olvasnak; kisebbeknek, mint akik Iskola a határon-t. De mindenképpen érdemes már iskolásként hozzányúlni. Még könnyebben is emészthető, mint felnőtt korban. 

Olvastatja magát, érdekes, izgalmas, a szereplők szerethetők vagy éppen utálhatók, keresztülmennek mindenféle gondon-bajon, amit a kamaszkor személyiségfejlődése megkíván, és amin valószínűleg az olvasók is keresztülmennek/mentek. Közben még némi mágiát is kapunk, amelyet az elbeszélő racionális elméje persze elutasít, de azért időnként tényleg kísérteties a hatás (a krokodilsámán volt a kedvencem). Eleinte zavaró, ahogyan az európai kultúra állandóan belekeveredik az indonézbe, de később már inkább a „bűbájos” jelző illik erre a keverékre, ahogy az indonéz iskolások Galileiről meg Szent Johannáról beszélgetnek.

Most jön a „de”. 

Azért az is látszik, hogy a szerző első könyve. Megérdemelte a világsikert, de őrzi az írás gyermekbetegségeit. Olyan merényleteket követ el a hitelesség ellen, amilyeneket egy dokumentumigénnyel fellépő regénynek nem lenne szabad. Arról most nem szólok, hogy a százhúsz éves iskola alapítója az elbeszélőt még tanította (!), mert ezt egy figyelmes szerkesztő helyrerakhatta volna. Hogy a tizenöt éves, nem tanítóképzőt, hanem szakiskolát végzett Bu Mus rögtön tökéletesen tudja elmagyarázni a tananyagot, az is hagyján: vegyük úgy, hogy őstehetség, a gyerekek meg komolyan tanulni akarnak.

De az, hogy Lintang naponta 80 km-t biciklizik az iskoláig meg vissza, váz fölött, mert olyan kicsi, és esős évszakban még úszni is kell neki, krokodilokkal teli szakaszon, miután pedig ezt végigcsinálta, éjszaka Newtont olvas a tizennégy embernek otthont adó kulipintyóban… drága Hirata úr, a kevesebb: több! A fele elég lett volna.

Azt én nagyon jól tudom, hogy rettenetes pazarlás folyik a világban (nem is kell hozzá Indonéziáig menni), mert valóban rengeteg tehetség kallódik el a szegénység miatt, és erre nem lehet elégszer felhívni a figyelmet. Második generációs értelmiségiként ezt nekem nem kell magyarázni, látom a szüleim példáján, akik mindketten tanyára születtek, és rengeteget kellett dolgozniuk a főiskolai/egyetemi végzettségükért. Vagy még inkább a nagyszüleimén, akik a tehetségük ellenére nem végezhettek főiskolát/egyetemet, bár nem(csak) a szegénység miatt. De éppen azért, mert ezekre a jobb sorsra érdemes gyerekekre fel kell hívni a figyelmet, egy ilyen regény írója nem teheti meg, hogy hiteltelenné teszi a saját művét. 

Mahar alakjáról meg lerí, hogy pusztán ellensúlynak kellett Lintang mellé. Mert olyan van, hogy ötszáz diákból egy szuperzseni matekból/természettudományokból, egy meg ugyanolyan szuperzseni művészetekből/okkult tanokból – de olyan, hogy tíz diákból legyen két ilyen, na, olyan nincs. Ez kizárólag azért kellett, hogy nagyobbat üssön, nagyobb hatást keltsen a regény. Különösen akkor látszik Mahar kitaláltsága, amikor meglátogatják a Kalóz-szigetet.

És ez a fekete-fehérre színezett szereplőgárda, ahol valaki vagy gazdag, elkényeztetett és rosszindulatú, vagy szegény és becsületes: mint a mesében… jaj. Amúgy én nagyon szeretem a mesét, de író legyen a talpán, aki dokumentumregénybe mesét kever, és a termék működik.

Ettől függetlenül írni, azt tud ez a Hirata. Mert tele van ugyan efféle hibákkal a regény, mégis szerethető, mégis olvasható, különösen az utolsó harmadát letenni se lehet. Úgy tud írni, hogy egy idő után még az én szkeptikus felnőtt-lelkem is elhitte, hogy Lintang az indonéz Newton, Mahar az indonéz Dalí, a szegény falusi tanítónő pedig romantikus lázadó, aki egymaga megküzd a vadkapitalizmussal.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. szeptember 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Angolára is ablakot nyitottam. Megérte. 

Amilyen vékonyka kis kötet ez, olyan élvezetes.

Először is a főszereplő egy albínó fekete (hülyén hangzik, de mit csináljak, aki tud jobbat, szóljon), aki ráadásul antikvárius. Kitett gyerekként kezdte a pályafutását, egy doboznyi könyv tetején. 

Az elbeszélő személyét nem „lövöm le”, legyen elég annyi, hogy a fél életemet végigolvastam, de ilyen furcsa elbeszélőt még sose láttam.

Az egész könyv tele van a volt gyarmati országok szörnyűséges-véres történelmével, mégis ironizál, humorizál, nevet még a saját nyomorúságán is, és megnevetteti az olvasót is.

„Hogyan dolgozzuk fel történelmünket?” című műsorunkat hallják:

Luanda tele van látszólag tiszta fejű emberekkel, akik egyik pillanatról a másikra lehetetlen nyelveken szólalnak meg, minden látható ok nélkül sírni, nevetni vagy átkozódni kezdenek. Olyanok is akadnak, akik egyszerre teszik ezt a hármat. Mások azt hiszik, már meghaltak. Aztán ott vannak azok, akik tényleg meghaltak, csak senkinek sincs hozzá bátorsága, hogy közölje velük. Néhányan meg abban hisznek, hogy tudnak repülni. És aztán ott vannak azok, akik annyira hisznek benne, hogy tényleg tudnak repülni. Tiszta őrültek vására ez a város, ezeken a sittel teli utcákon, a kopott külvárosokban olyan orvosi eseteket is találni, melyeket eddig még föl sem jegyeztek.

Amikor viszont drámainak kell lennie, na, akkor tényleg drámai. Amikor pedig keserűnek, akkor nincs nála keserűbb.

(…) úgy csinált magának karriert külföldön, hogy hazai szörnyűségeket árult európai olvasóknak. A nyomor mindig nagy sikert arat a gazdag országokban.

Meglepő dolgokat lehet tanulni belőle. Például, hogy aki álmodik, az nem feltétlenül hazudik, aki viszont hazudik, az nem feltétlenül árt. Sőt. A szavakat egészen egyedi módokon lehet használni:

Gaspar, a tanára egészen el tudott érzékenyülni bizonyos szavak hallatán. Sorsukra hagyva talált rájuk valahol a nyelv rejtett zugaiban, és megpróbálta megmenteni őket. Kérkedett velük, kitartóan használta őket, amivel egyeseket megdöbbentett, másokat pedig teljesen összezavart. Azt hiszem, végül ő győzött. A diákjai használni kezdték ezeket a szavakat, először csak a vicc kedvéért, aztán meg mint egy saját, titkos argó szókincsét, mint egy törzsi tetoválást, amely megkülönböztette őket a többi fiataltól. Félix biztosított felőle, hogy öreg tanára volt diákjai akkor is képesek felismerni egymást az első néhány szó után, ha előtte még sosem találkoztak.

A nevekért meg öl a sárga irigység, hogy miért nem én találtam ki őket…! 

Ha az ember nem röstell Rejtő Jenőben humort és filozófiát keresni (mert lehet röhögni úgy is, ha gondolkodik közben az ember, és fordítva), akkor bizony nagyon hasonló vonásokat fedezhet fel abban, ahogyan ez a regény és A Néma Revolverek Városa a múltat és a személyiséget kezeli.

Utóirat: akarok egy nevető tigrisgekkót.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. szeptember 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Hú, ez de nehéz szülés volt…

A Száz év magány az egyik kedvencem, García Márquez stílusa pont az esetem, a könyv maga nagyon szép, az alapötlet is tetszett, az állandó nézőpont-váltogatás is ügyesen van megoldva…

…mégse szerettem ezt a regényt. Pedig akartam. 

El se tudtam volna olvasni végig, ha nincsenek a mellékalakok.

Amikor elkészült Szolnokon a Pelikán Bevásárlóközpont, és én először beléptem a kapuján, az volt az első kérdésem, hogy „az a szobor vajon Szent Ferenc akar lenni?” Egy fagyökér-lábú férfiról van szó, akinek felfelé nyújtott kezére madarak ereszkednek alá a plafonról. Mellettem haladó útitársam erre megjegyezte, hogy nem létezik rajtad kívül ember, aki egy plázába belépve elsőként a szobrokat nézi meg.

Vajon olyan ember létezik-e még rajtam kívül, aki egy szenvedélyes szerelmi háromszögről szóló regényben elsősorban azt nézi, mi történik a nagynénivel, a nagybácsival, a munkatárssal, a tanítóképzős távoli rokonnal? Fel-felbukkantak, elmondódott a meséjük, aztán eltűntek, mégis ők hagyták a legmélyebb nyomot. Mint egy hosszú hajóúton a parti fák, amelyeket az ember egy darabig lát, aztán többé nem, de attól még emlékezhet rájuk.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. szeptember 3-án írtam. 

Pontszám: 10/7