Nagyon érdekes könyv, és – így a végére érve már biztos vagyok benne – fontos is.
Annál mindenesetre mérhetetlenül fontosabb, mint amennyi figyelmet kapott és kap.*
Nem szemrehányás ez a részemről: én se nyúltam volna hozzá, ha 1. nem reklámozzák nekem annak idején magyar szakos egyetemista koromban Juvan Sesztalovot egy rém aranyos anekdotával, 2. ha nincs Dynn molytárs kihívása.

A manysiknak (a könyv voguloknak nevezi őket, de ez az elnevezés már nincs használatban), bármilyen kevesen legyenek is, van önálló kultúrájuk, irodalmuk, történelmük. Csak írásuk nem volt a legutóbbi időkig, de a szájhagyomány is lehet éppen olyan erős – ha van, akinek tovább lehet adni. Ez a könyv pontosan az átmenetet ragadja meg: azt a pillanatot, amikor még rénszarvasszánon utaznak az Urálhoz, de már beül a szánba a szemüveges manysi állatorvos – amikor még nyírfakéreg álarcban alakoskodnak a medveünnepen, de már két fa közé kifeszített vászonra mozifilmet vetítenek – amikor az elbeszélő Leningrádban végzi a tanítóképzőt, de a nagynénje még nem látott ábécéskönyvet.

A farkasok persze nemcsak úgy, minden megkérdezés nélkül vetik rá magukat az emberekre és a hízott rénszarvascsordákra. Mielőtt támadnak, felüvöltenek, mint az üvöltő hófergeteg, sírnak. Könyörgik az eget, engedélyt kérnek maguknak, hogy megmutathassák, ki a legbűnösebb, kin van a sor, hogy a farkasfogak közt megbűnhődjék az elkövetett bűnökért.
A farkasok üvöltenek – beszélnek az éggel. A farkasok támadása – az ég kívánsága, a végzet.

Lehet, hogy a manysik kis nép, lehet, hogy nem határozták meg a világtörténelmet (bár ki tudja, pár ezer év alatt, mióta a mostani hazájukban élnek, akár lehetett is olyan időszak, amikor legalábbis Szibéria történelmét meghatározták, csak az nem volt, aki leírja), de érvényes és fenntartható kultúrát hoztak létre, amely sokkal többet érdemel annál, mint hogy lassú pusztulásra ítéljék. Nem arról van szó természetesen, hogy minden elemét görcsös ragaszkodással kell megőrizni, dehogyis – hiszen éppen erről szól a könyv. És azt, amit elmond, nagyon, nagyon sok hasonló népről el lehetne mondani. Az ő könyvük is ez, megérdemelné, hogy Ausztráliában, Óceániában vagy az amerikai őslakosok között is olvassák.

Ajándékozz egy dalt az égnek – meseként tér majd vissza hozzád. Ajándékozz erőt a folyónak – halként tér majd vissza hozzád. Ajándékozz szerelmet a földnek – boldogságként tér majd vissza hozzád.

Sajátos skizofrén állapotról ad hírt a szöveg. Története alig van, ez nem regény, nem is dokumentumirodalom: az elbeszélő meg még néhány hozzá hasonló lázadó fiú és lány be akarja bizonyítani (főleg saját magának), hogy a modern (orosz, illetve szovjet) neveltetésük és egyes hagyományokkal való nyílt szembehelyezkedésük nem jelenti azt, hogy ne lehetnének a manysi közösség hasznos tagjai, hogy ne állnák meg a helyüket ugyanolyan körülmények között, amilyenekkel a társaik nap mint nap szembesülnek, sőt azt sem jelenti, hogy egészen megtagadnák a népük múltját és a saját gyökereiket.

Hát lehet fagyoskodni ilyen csodálatos szépség láttán? Ha a hold fényénél nyugodtál el. A fények mellett, a havon, hosszú árnyak hevernek. Mintha élnének, még lélegzenek is. Nem, nem ők lélegeznek, hanem a rénszarvasok. Látom, hogy játszadozik orrlyukaiknál kék sugaraival a hold. A szarvasok nem félik a fagyot. Ők szeretik a szépséget.

És a legnagyobb fagyban elindulnak a rénszarvasokkal, segíteni a családjuknak, hogy tavaszra az Urálhoz, az ellőhelyekhez jussanak. Erre az utazásra vannak felfűzve a könyv jelenetei. Amely persze jelképes utazás is, egyszerre a múltba (a legősibb, már-már kőkorszaki hagyományokkal való szembesülés felé) és a vágyott jövőbe (ez a fiatalok terveiben, álmaiban jelenik meg). Nagyon nehéz a dolga annak, aki egy ilyen közösségből elsőként kerül nagyvárosba és szerez diplomát: vagy elszakad a gyökereitől, de akkor szó szerint semmije sem marad, vagy megpróbál hozzájuk visszatalálni, de akkor konfliktusok és frusztrációk sora vár rá. Az elbeszélő és társai az utóbbit választják – ennek a visszatalálásnak az útja is az, amit megtesznek a falujuktól az Urálig.

Közben folytonosan szembesülnek a havon alvással, a nyírkéreg bölcsővel, a nyers hússal, amelynél egyéb táplálék útközben alig jut, a jó- vagy rosszindulatú babonákkal és előítéletekkel, a szent hellyel, a medveünneppel, a sámánhittel, a népük meséivel és költészetével. És folytonosan felteszik maguknak a kérdést: mi az, amit ebből meg kell őrizni, és mi az, amire semmi szükség?
Néha nagyon könnyű a válasz, néha kegyetlenül nehéz. Időnként pedig kétséges. Mármint a válasz őszintesége. Mármint számomra, így 2017-ből visszatekintve. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig olyan őszinték ezek a fiatalok. Azért kap egy pont levonást a könyv.
Bizonyára létezett ember, aki ennyire komolyan hitt a kommunizmusban, főleg amikor a tajga közepén, több ezer kilométerre minden lakott helytől csak a Leningrádban végzett állatorvos injekciója állította talpra a rénszarvast. De azt egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire ne látszott volna a tajga közepéről pl. a természeti környezet esztelen pusztítása. A halbeszolgáltatást meg… inkább hagyjuk.
Mégsem vonok le ezért többet. Egyrészt mert enélkül valószínűleg nem engedték volna megjelentetni a könyvet, másrészt mert… van benne két jelenet, amelyekre felkaptam a fejemet. Az egyik egy öregasszony szájába adott, népmeseként elmondott történet a rendőrség és a gonosz lélek kapcsolatáról, a másik egy medveünnepen előadott minidráma a szegény manysikról, akik bosszút állnak a máshonnan jött kereskedőtől elszenvedett sérelmekért. Mintha figyelmeztetésként illeszkednének a könyv szövetébe. Legalábbis remélem, hogy így van.

Amitől mindenképpen maradandó érték a Kék vándorutak, az a nyelve.

Olyan gyorsan, mint ahogy megtelik lével az érett északi vörösszeder, elmúlt a nyár az Urálban.

Amennyire az utószóból kiderül, a szöveget Sesztalov párhuzamosan írta manysi és orosz nyelven is, de a teljes kötet végül oroszul jelent meg – viszont igen erős manysi akcentussal. Nemcsak a versbetétek idézik a manysi népi irodalmat, hanem az egész kötet, úgy, ahogy van. Nem sokat tudok a manysi népköltészetről, népmesékről, mondákról, mítoszokról, de az a kevés is elég, hogy még én is észrevegyem a prózaritmust, a jellegzetes manysi szófűzést és mondatszerkesztést, ahogyan egész természetességgel beszélnek egy nagyon ősi kultúra nyelvén akár a helikopterről vagy az injekciós tűről is. Az ember azt gondolná, ez lehetetlen. Sesztalov meg a kisujjából kirázza. Polgárjogot szerez az anyanyelvének, még fordításban is.

Aztán hosszasan, élvezettel ittuk a sűrű, sötétbarna italt, a nyírtaplóról öntött forró teavizet.
(…)
Pattogj, pattogj, arany tűz!
Forró tea, fagyot űzz!
Fagyott halnál fehérebb
Arcunk, testünk – segíts meg!
Szánkba csorduló parázs,
Felhevítsz mint semmi más.
Vérünk is tán megalvadt,
Frissítsd fel, forró harmat!

Az illusztrációkért pedig kalapot le. Kőkori sziklarajzok az Urálból. Telitalálat.

* Könyvtári selejtezéskor vettem, és ahogy elnézem egyetlen olvasás után a kötet küllemét, hát… szerintem ezt úgy vette le a selejtező a polcról, ahogy annak idején a beszerzője felrakta. A kettő között esetleg akkor nyúlhattak hozzá, mikor költözködött a könyvtár. Akkor történhetett valami baleset a védőborítójával is, mert az hiányzik (szerintem szétázott), de egyébként a könyv belseje látványosan érintetlen.

Ezt 2017. május 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Mágikus, mitikus, bűvölős, népi, korszerű, gondolkodós, kántálós, táncolós, ősi, kortárs, révülős.

Költészet, ahogy én szeretem. 

Juvan Sesztalov manysi (régebbi nevükön: vogul) költő életművének* javát válogatta ki a vékonyka, de annál tartalmasabb kötet számára Bede Anna. Ő volt a versek magyar fordítója. Nagyszerű munka mindkét oldalról. Illetve mindhárom, hogy ki ne felejtsem Schmidt Éva mélységekig lemenő utószavát se.

Van ebben nagyon erősen a népi alapokat idéző medveének – sőt, egész ünnepi misztériumdráma –, és van népi alapokra építkező modern szöveg.

Bálvány vagyok. És meghalok.
Ti – bálványimádók –
megmaradtok.
A lelketekben szunnyadok,
és egy napon föltámadok!
Ó, mert szerettek
hajlongani!
súlyos vétkeiteket,
mint havas fatörzseket,
másokra rázúdítani.
Mert gondolkodni egyőtök sem szeret:
– Majd gondolnak ránk az istenek!
Éjszaka ők forgolódjanak,
gondok közt ők gondolkodjanak.
Mi kicsiny férgek vagyunk csak,
kik parancsra rágnak, szúrnak…
Halljátok,
bálványimádók!
Újjászülhettek engem!
Bölcsőben csucsujgattok
aranyban és selyemben.
Adtok nékem új nevet,
s holt bálvány – föléledek!
Vigyázzatok!
Újjászületek
a lelketekben!

Van költői próza, szabad vers és szabályos ritmusú, verssorokba tördelt szöveg; van a közösség nevében szóló varázsének, és van nagyon személyes vallomás, amely nem tud megszólalni másképp, csak a közösségi hagyomány nyelvén.

Bizony kibírjuk a jeges telet
fagyban felnövő lelkek méltóságával.
Bizony kibírjuk a havas telet
föld kemény fiai okosságával.
Tanulunk a fagytól szilárdságot,
nem kegyetlenséget.
Tanulunk a széltől szabadságot,
nem szertelenséget.
Hótól tisztaságot.
Földtől kedvességet.
Égtől magasságot.

Van ebben minden, még olyan is, ami nem tetszik. De az a pontozáson nem változtat. Ez az ember piszok jól tudott verset írni, na. 

Bartók zenéjéhez szokták hasonlítani Sesztalov költészetét. Én sajnos Bartókhoz nem értek, és a zenéje – bevallom – nem mindig rokonszenves nekem. Viszont Sesztalovot – így két kötet költői próza és vers végigolvasása után elmondhatom – nagyon is szeretem. 

Mikor ikra voltam,
    nem ettek meg.
Mikor féreg voltam,
    nem léptek rám.
Mókusként szökelltem,
    nem fogtak meg.
Medveként cammogtam,
    nem öltek meg.
Emberré váltomban
    legyőzhetnek?

* Legalábbis a ’85 előtti életművének, mert akkor adták ki a kötetet. 

Ezt 2017. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Itt is megosztom ezt a diákkoromban hallott anekdotát, nehogy elvesszen az utókor számára. Valamikor a hatvanas évek végén történhetett az eset (ha megtörtént). Mesélője Kis Tamás nyelvész, abban az időben egyetemi adjunktus. Nem konkrétan nekem mesélte, hanem az egész évfolyamnak, egyetemi előadáson, színesítésként. 

Egy csapat debreceni finnugrász-palánta a Balatonra utazott nyaralni. Egyetemisták voltak, vidámak és vélhetően már nem szomjasak, amikor egyszer csak megláttak a strandon elterülve egy keleties ábrázatú fiatalembert.
Összetanakodtak: nézzétek má', az meg ott pont úgy néz ki, mint egy vogul*. Menjünk oda, mondjunk neki valamit vogulul. Jó. Akkor összetanakodtak, hogy ki tud közülük valamit vogulul. Kiderült, hogy egyvalamit tudnak mindannyian vogulul: Juvan Sesztalov vogul költő „Vihar” című négysorosát,** mert azt mindenkinek meg kellett tanulni.
Csoportosan odaosontak hát a fiatalemberhez, körbeállták, és elkezdték neki fennhangon szavalni a „Vihar”-t. A végét találjátok ki. 

Na jó, elmondom: Juvan Sesztalov volt az illető. Elképzelem, mit érezhetett. Egész életére szívébe zárta Magyarországot,*** az biztos. 

Itt írtam a műveiről: Kék vándorutak és Julianus rám talált és „Vörös legenda fehér havon”.

* Ma már nem vogulnak, hanem saját nevükön manysinak hívják ezt az Oroszországban élő kis finnugor nyelvű népet.
** Helyesbítés: Jelezték nekem, hogy a vers nem négysoros, hanem hosszabb. Ez esetben valószínűleg ők nem tudtak négy sornál többet belőle. 
*** Ezt Emmi Lotta molytárs (Mészáros Edit nyelvész) is megerősítette, mert ő ismerte.

Kép innen.

Alap-szakirodalom, amelyet sajnos már megint kissé későn találtam meg. Jobb későn, mint soha, ugye… Bár a mondás értékelhetőségéből sokat levon, hogy kb. tizenöt éve ül a polcomon, és majdnem ugyanannyi ideje félbe volt hagyva a tizedik oldalon. Mentségemre szóljon, hogy tizenöt éve még biztos jóval nehezebben és lassabban tudtam volna végigolvasni. Mégiscsak tudományos szöveg.

Mint ilyen, enciklopédikus igényű, és gyakorlatilag használható is enciklopédiaként. (Ebből a szempontból kár, hogy nem ábécérendes szócikkekben van írva, pedig úgy könnyebb lenne keresni benne – de hát nem ez volt az elsődleges cél.) Ehhez a munkához Eliade óriási műveltséganyagot gyűjtött össze és rendezett egységes egésszé. Csak ehhez a bekezdéshez mennyi minden kellett, gondoljunk bele: 

Egyfelől a sámán dobolás közben a Világfához röpül; hamarosan látni fogjuk, hogy a dob nagyszámú fölemelkedési szimbólumot foglal magában. Másfelől, az „életre keltett” dob bőrével való misztikus kapcsolatai jóvoltából a sámánnak sikerül osztoznia az állat alakú ős természetében; más szóval el tudja törölni az időt, és helyre tudja állítani azt az őseredeti helyzetet, amiről a mítoszok beszélnek. Mindkét esetben olyan misztikus élménnyel van dolgunk, amely lehetővé teszi a sámán számára az idő és a tér túllépését. Mind az állat-őssé változás, mind az eksztatikus égbeszállás egyazon élmény eltérő, de egymással hasonítható kifejeződése: a profán létállapot meghaladása, a mítikus idő véget érésével elveszített „paradicsomi” lét helyreállítása.

Az, hogy egyetlen munkán belül lehet utánanézni a tunguz, a polinéz meg a kanadai eszkimó samanizmusnak, és értékelhető adatokat találni róluk, az önmagában tíz pontot érne nálam. De Eliade ennél többet is tudott. 

Mindenekelőtt az összes – mondom: az összes adatát lelkiismeretesen forrásadatolni,* nem rugaszkodni el túl messze egyiktől sem, nem menni át (legalábbis nagy nyilvánosság előtt) sámánhívőbe,** no és ami a legnehezebb: bevallani nemcsak azt, hogy valami irtó érdekes dolog nem fér bele a munkája kereteibe, hanem még azt is, ha valamihez nem ért. Az igen. Kalapot le.  Még így is belecsúszik időnként Frazer hibájába, hogy tudniillik mindent elhisz, amit a szakirodalma mond neki, de azért tényleg, tényleg nagyon vigyáz.

És nem engedi szétfolyni a szöveget. Ha ő a samanizmusról kezd írni, akkor a végére is a samanizmusnál marad. Megmutatja a kapcsolatokat más vallási jelenségekkel (különösen tetszik az, ahogyan párhuzamba állítja a miszticizmussal), de nem azonosítja egyikkel sem, nagyon vigyáz, hogy a kijelölt kereten belül maradjon. Túlvilágjárás (közvetítés evilág és túlvilág között), lélekvezetés, gyógyítás, kapcsolattartás a szellemekkel (de nem megszállottság) – az elején leszögezi, hogy idáig tart a sámánság, nem tovább, és ezt a négyszázhatvanadik oldalon se felejti el. Igaz, hogy ezeken a kereteken belül aztán tényleg enciklopédikus teljességre törekszik. (Kivéve az afrikai samanizmust, arról nem szól, viszont megadja, hol lehet utánanézni.) Számomra nagyon hasznos olvasmány volt, sokat jegyzeteltem közben. Hiszen ilyenek nélkül fantasyt írni lehet, csak nem érdemes: 

A jakut hagyomány szerint az „első sámán” különlegesen nagy varázserővel rendelkezett, s gőgjében nem volt hajlandó elismerni a jakutok legfőbb Istenét. Ennek a sámánnak a teste kígyók tömkelegéből állt. Isten elküldte a tüzet, hogy elégesse, de a lángokból egy varangy ugrott ki; ettől a jószágtói eredtek a „démonok”, akik azután kiváló sámánokat és sámánnőket adtak a jakutoknak.

A következtetéseinek már nem örültem mindenütt ilyen intenzitással. Azokban azért némi elfogultságot is tetten lehet érni. Mondjuk úgy: látszik, hogy mikor jelent meg a szöveg. Ettől még persze sok mindenben lehet igaza, de azért mielőtt egyetértenék vele, olvasok még egy kis Gimbutast is, meg ilyeneket. Emiatt először le akartam vonni egy pontot, aztán viszont arra jutottam, hogy 1. mégiscsak 1951-es a szöveg, én könnyen vagyok okos így majd' hetven év távlatából, 2. Eliade mindenütt elkülöníti az adatot és a saját (bájosan többes szám első személyben megfogalmazott) véleményét, szóval ártani nem árt vele.

Ja, utóirat: Roppant hasznos volt, hogy a kötettel párhuzamosan olvastam egynémely szibériai népmeséket és népköltéseket. Írtam is róluk, pl. itt, itt vagy itt. Azóta mindenütt sámánokat látok, de tényleg. Ezek a mesék nagyon sokat használják a samanizmus szimbolikáját (létra, szűk kapu, íj stb.).

* Várkonyi Nándor könyveit olvasva gyakran nyavalygok, hogy legalább egy összefoglaló bibliográfiát illesztett volna a végükre, ha már lábjegyzetelni snassz volt neki. Na, itt ilyen probléma nincs. Van olyan oldal, amelyiknek a kétharmada lábjegyzet, és az szinte mind forráshivatkozás.
** Az más kérdés, hogy otthon az íróasztal mellett szerintem időnként kipróbálta, tud-e a székéről levitálni.  Láthatóan bele volt zúgva a témába, kb. mint Kerényi a görög mitológiába, pedig tényleg nagyon igyekszik visszafogni magát. 

Ezt 2018. március 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Egy átmeneti időszak terméke a kiadvány. 1991-ben MÉG volt némi piaca az (akkor már) oroszországi (közelebbről: szibériai) nemzetiségek irodalmának magyar nyelvterületen,* és MÁR meg lehetett jelentetni azt is, amit a szovjet időkben a szomszéd utcában se hagytak volna emlegetni, nemhogy külföldön. Isten áldja a fordítókat is, a szerkesztőt is, hogy bevállalták és megcsinálták. 

Szibéria óriási, sokszínű, sokkultúrájú terület. Ha ugyanúgy a különböző nemzetek által lakott területek határán húzódnának az államhatárok, mint (többé-kevésbé) Európában, sokkal-sokkal több állam alkotná, mint azt elképzelni is tudnánk. Hogy azokon a területeken mi folyik, hogyan veszítették/veszítik el a (ma már) kis népek a nyelvüket, hagyományaikat, adott esetben az életüket is (a helyi jellegű népirtásokról tetszettek hallani? én se sokat, pedig kellett volna), arról nagyon, nagyon kevés híradás érkezik el hozzánk. Arról, ami nagy erőfeszítések árán fennmarad ezekből a kultúrákból, még kevesebb. Fogalmam sincs, hogy amióta megjelent ez a kiadvány, mennyire váltak ismertté vagy ismeretlenné a szerzői, de hogy a legnagyobb tiszteletet érdemlik, az biztos. És nemcsak a saját nemzetük számára van mondanivalójuk. 

A továbbiakban mindegyik kisregényhez írok egy-egy rövid ajánlót. 

Újraolvasás vége.

A megírás minősége tíz pont, csak ezt a hülye állat Gregerst ne utálnám annyira. Ha már fel nem képelhetem, le kell vonnom miatta egyet. Kihozza belőlem a legrosszabbat. Persze ez is csak azt mutatja, milyen jól meg van írva a darab.

Olyan egy kicsit, mint egy krimi, csak nincs benne detektív. A nézőnek kell rájönnie, mi miért történik, és ki a gyilkos. Mert gyilkos, az van, még ha ő maga fel se fogja, nemhogy elismerné, miféle bűnök száradnak a lelkén. Hiszen nem az öl, aki ténylegesen meghúzza a ravaszt. És nemcsak a nyomozás zajlik előttünk, hanem maga a gyilkossághoz vezető út is. Minden apró jelével együtt.

Kiváló színészeknek kell játszaniuk a darabot ahhoz, hogy minden mondat érthetővé váljon – vagy sokszor kell elolvasni. (És, mint tudjuk, első olvasás nélkül tizedik sincs.) Mert itt sok-sok mondatnak több jelentése van, dolog, míg felfejti őket az ember. És nemcsak azok a mondatok többértelműek, amelyeket a kimondójuk annak szán. Sőt. Csak meg kell nézni például azt a jelenetet, amelyikben Gregers, Hjalmar és Gina arról vitatkoznak, hogy ki csinált nagyobb bűzt a lakásban. Gina ért az egészből a legkevesebbet, ennek ellenére tudtán kívül kétértelműen beszél (a néző tudja, ő nem), és speciel neki van igaza.

Aki olvassa a darabot, annak további hátránya, hogy a szereplők kinézetéről csak utalásokból tájékozódhat, és így a következményeket átgondolni is bajosabb. Hogy miért fontos az, hogy például Gregers csúnya, mint a sötét éjszaka (néhai anyjára hasonlít!), Hjalmarnak viszont arca, alakja, még a hangja is vonzó. No meg az sem mindegy, hogy a feleség idősebb (meg érettebb) a férjénél. Persze ezt a színház el is szúrhatja, akkor aztán a néző nem ért az egészből semmit, ha nem jó a szereposztás. (NB. én még nem láttam olyan Bánk bánt, amelyikben bevállalták volna, hogy tényleg olyan idős és olyan csúnya legyen a címszereplő, ahogy a darab szövegéből sejteni lehet. Pedig sok minden csak akkor érthető, ha ez egyértelműen látszik.)

Szóval gyilkosság van. De tragédia, az nincs. Annál sokkal rosszabb a helyzet: ez olyan darab, hogy nem változik benne semmi. Nincs katarzis. Ellenben láthatunk példát arra, hogyan lehetséges (esetleg) és hogyan szigorúan tilos embertársaink életébe belenyúlni; hogy milyen intenzíven és következetesen tud az ember hazudni saját magának; hogy hová vezet az elvakult rajongás; és mi történhet azzal, aki nem hajlandó hazugságokra. Nem, nem Gregersről beszélek. Ő a csodálatos eszményeivel pont ugyanakkorákat hazudik saját magának, mint a darab bármelyik másik szereplője.

Ja, nem. Azért nem bármelyik. Azért vannak itt őszinte emberek is. Olyanok, akik felnőttek, jó vagy épp a legjobb értelemben.* Akik tudnak megérteni és megbocsátani.

Vannak. Legalább hárman.

* És ez most nem azt jelenti, hogy a gyerekszereplőt bármiért elítélném, Isten őrizz! Ő az egyetlen, akinek joga van gyerekesen viselkedni, hiszen az. Teljesen normális gyerek, aki a korának megfelelően viselkedik. Akik körülveszik, azok nem viselkednek a koruknak megfelelően.

Ezt 2018. február 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Jaj, hát már megint itt egy antikvár könyv, amelyet majd harmincéves kora ellenére én olvastam végig először… Csak tudná az előző tulajdonosa, mit vesztett vele. 

Három szigorúan objektív okból vettem meg:

1. az írónőnek nagyon szép neve van (keresztneve Regina – „királynő”, mint az egyik dédanyámé –, vezetékneve Ezera – minden bizonnyal köze van az „ezersz” szóhoz, amely tavat jelent*), 2. az írónő lett származású (mint Skalbe, kinek mesekötete nagyon tetszett**), valamint: 3. a fülszöveg szerint csodálatos, civilizáción kívüli tájakon játszódik a regény.

Ugrás a sötétbe. 

Puhára estem. 

A történet voltaképpen roppant egyszerű. Egy nagyon fiatal, alig tizenkilenc éves lány hirtelen elhatározásból férjhez megy egy özvegyemberhez, aki erdőgazdaságot vezet, ezzel pedig az ország déli végéből az északi végébe költözik, távol minden nagy- és kisvárostól, egy összesen három-négy család alkotta, falunak csúfolt településre, és gyökeresen megváltozik az élete. A többit nem árulom el. Aki izgalmakat keres, ne itt keresse – bár az utolsó oldalaknál a torkomban dobogott a szívem.

Micsoda tágasság, körös-körül csupa hanga, hosszú, egyforma sorokban fiatal fenyők, és a buckák szürkészöld hajtásai a füstlila égbolt alatt, amely mozdulatlan, mint az akvárium üvege, sehol egy repülőgép, se madár, és csak az enyhén füstös, fénytelen égboltozaton lebeg a nap. És micsoda csönd!

Ha a könyv nem adott volna semmi többet annál, mint amit az általam sorozatban idézett lírai tájleírások mutatnak, akkor is megérte volna elolvasni. Ezek nélkül a végtelen szeretettel megrajzolt nyári – őszi – téli – tavaszi képek nélkül talán meg sem érteném, mit lehet egy olyan tájon szeretni, amelyben télen alig néhány óráig tart a nappal – tessék belegondolni: a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a hosszú hajnalt hosszú alkonyat követi, aztán megint jön az éjszaka.

Csakhogy mostanában elég korán sötétedik, mert a napok megrövidültek, a reggeli félhomály szinte észrevétlenül megy át az estibe, és tiszta időben a nap már nem emelkedik a közeli erdő fölé. Hajnalban citromzöld fény önti el lágyan a pajta behavazott tetejét, majd sárga lesz, narancsszínű, bíbor… Úgy látszik, hogy tüstént meg kell történnie, ki kell bukkannia a napnak… De nem, semmi sem történik. A tető, miután egy percig lángolt, lassanként és szinte észrevétlenül ismét elsápad, kihuny, a levegőben kis ideig még halványlila fény sugárzik, majd az is kialszik…

A könyv azonban ennél sokkal többet ad.

Sehol nem utal A Manderley-ház asszonyára, de a regény első kétharmadában folyamatosan déjà vu-érzésem volt. Itt is egy halott feleség emlékével (fel-felbukkanó „kísértetével” – erről többet nem mondok!) kell megküzdenie a második feleségnek. Bár a küzdelem korántsem olyan drámai, mint a du Maurier-regényben, azért nem kevésbé fájdalmas és megalázó. Nem is kell hozzá démoni házvezetőnő. Pont elég, ha az a szerencsétlen vasutaslány nem tudja, hogy kell felszeletelni a szarvasmájat. Vagy rosszkor viszi ki az ebédet a fakitermelésen dolgozó férjének.

Bűn-völgy…
Akaratlanul valami hatalmas, ősi, sőt félelmetes vadont képzelek el, tőzeg-rozmaring kesernyés, kábító illatával, szakállas farkas tompa hahotájával a fekete ingoványban, és lidércfények villogásával, zsombékról zsombékra, a szó különös, egyenletes ritmusában Bűn-völgy Bűn-völgy…
De miért „Bűn”?
– Mārtiņš apó – mondom –, miért Bűn-völgy?

A regényben állandó az ide-oda mozgás helyén-nem-valóság és helyénvalóság között – mintha ez a két érzés két színes fonal volna, amelyek hol felbukkannak a puha szőttesből, hol elbújnak az ember szeme elől. De most komolyan: tényleg ilyen „felbukkan-elbújik”-érzésem volt végig. Mert az a tudat, hogy a főszereplő/elbeszélő nem illik a tájba, a családba, a közösségbe, állandóan, fojtogatóan jelen van – pedig tulajdonképpen egész jól feltalálja magát az erdő közepén, különösen, ha nincs, aki kritizálja. Bár nagyon szereti a férjét, és pillanatok alatt megtalálja a hangot a mostohafiával is, akkor érzi leginkább helyén magát, amikor kinn jár a fák alatt – aztán hirtelen éppen a természet veszi el tőle a helyénvalóság érzését – aztán megint visszakapja – megint elveszíti… Hol durván, hol puhán lendülünk át egyikből a másikba, és a folyamat nem mentes némi finoman meg-megemlített férfi-női szerepek közötti útkereséstől sem.

Amikor az erdő kapuja egészen bezárult a hátam mögött, mélységes magányosság érzése fogott el. Fent, a fekete fenyőcsúcsok fölött hideg égbolt feszült sápadt, élettelen csillagokkal: enyészet és mohaszag terjengett, mint egy falusi temetőben, az utak és nyiladékok összefolytak, egymást keresztezték, szétváltak, majd ismét egymásba fonódtak, mint idegszálak az erdő szövedékében, és én elvesztettem a tájékozódóképességemet, nem tudtam, hol vagyok és milyen messze hazulról.

És néhány jelképpé váló mintázat a bizonyos puha szőttesen: a vonat, amely egyszerre viszi az asszonyt visszafelé és előre az időben; a hattyú, amely egyszerre férfi és nő, a természet része és az emberi lélek megtestesítője; a puskalövések, amelyek néha egyszerre érkeznek a gyerek mozdulataival, és az olvasó már végképp nem tudja, mi tartozik össze mivel, de ezen még gondolkodni is jó… bár szomorú.

És a sok-sok szárny suhogása ütemes zúgásként emelkedett magasba, de akár a hó, úgy hullt lefelé és átalakulva, kísérteties orgonazúgásként ért földet.

Nagyon szép, mosolygós-bánatos-álomszerű könyv.

* Ezzel ismertettem teljes lett nyelvtudásomat. :)
** Ebből a kötetből szereztem egyébként a teljes lett nyelvtudásomat is. :) 

---- ---- ----

Hogy mennyire megtévesztő a könyv „egyszerűsége”, azt mi sem mutatja jobban, hogy ma reggel fél hétkor szó szerint arra ébredtem, hogy rájöttem, mennyire különbözik a bizonyos szőttesnek a fonákja a színétől. Mármint lélektanilag. Igen, ennek van értelme. 
Bizonyos motívumokat fonalak kötnek össze a szőttes mögött, vagyis ha jobban belegondol az ember, összefüggenek, és a végkifejlet ismeretében (jelzem: végig azt hiszed, tudod, mi lesz a végkifejlet, aztán mégis meglepődsz – a könyv becsap!) az ember rájöhet, hogy az események közben mi játszódhatott le az elbeszélő tudattalanjában, mi az, amire tudtán kívül mindvégig vágyott… Húha… De ezt a poént tényleg nem akarom lelőni, viszont ha valaki más is elolvassa, szívesen megtárgyalom vele magánban.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nohát, kérem.
Előrebocsátom, hogy nekem a Dekameron nem igazán tetszett. A Heptameront csak azért akartam elolvasni, mert 1. klasszikus, 2. Huizinga dicséri, 3. egy könyvtári selejtezéskor 50 Ft-ért ideadták.
Ehhez képest jól meglepődtem, hogy csak úgy „gondulomra” leszedem a polcról, ráadásul éppen egy García Márquez-regény olvasása közben, valamit keresgélve, és konkrétan a továbbiakban nem tudom letenni. A közepe felé előfordult ugyan, hogy gyorsolvasásra kapcsoltam az agyam, de ahhoz képest, hogy XVI. század, elég ritkán.

Bevallottan a Dekameron iránti tiszteletből, a Dekameron mintájára készült, de a tisztelet nem tartja vissza attól, hogy versengjen a mintaképpel. Fogalmam sincs, miért nem tekintették a továbbiakban akkora klasszikusnak, mint a Dekameront, és miért nem lett akkora hírneve/elismertsége, de van egy halvány sejtésem, hogy azért, mert a szerző nőnek született… Nevezzenek nemem iránt elfogultnak, de ez a könyv bizony jobban van megírva a Dekameronnál.

Először is nem annyira repetitív. A Dekameronból kb. a harminckettedik megcsalt férjnél lett elegem, esetleg a huszonkilencedik kéjvágyó szerzetesnél. Itt is ismétlődnek bizonyos történetsémák, de Boccacciónál sokkal jobban ügyel a változatosságra. Valószínűleg ebben segítségére volt az is, hogy Boccacciónál sokkal kevésbé támaszkodik korábbi forrásokra, hanem folyamatosan a hitelesség és az igazmondás igényével lép fel. Négyszáz év után már persze lehetetlen ellenőrizni, mi számított megtörtént esetnek és mi nem (bár a lábjegyzetek nagyon lelkiismeretesen jelzik, hogy hol melyik történelmi alakról van szó), de hogy ettől változatosabb lesz a könyv, az biztos. Két kezemen meg tudom számolni, hány történetet vesz át másoktól.
(Nem mintha kifogásom lenne az ellen, hogyha egy író mástól vesz át egy történetet – a reneszánsz korban ez teljesen természetes is volt, sőt elvárták –, amennyiben egyedi módon dolgozza fel.)

Másodszor: a maga elegáns és udvarias módján sokkal-sokkal alaposabban fejtetőre állítja saját korának világát, és sokkal erősebben szembemegy a társadalmi elvárásokkal, mint Boccaccio. Sablonokat használ ő is, de úgy, hogy jó pár sablonon ügyesen, szinte észrevétlenül csavar egyet. Vigyáz arra, hogy ha az egyik történetben a társadalmilag alacsonyabb rangú kapta a fricskát, akkor a következőben ő váljon hőssé. Hány Boccaccio-hős van (a hőst úgy értem, hogy hősiesen viselkedő szereplő), akinek nincs nemesi rangja?! Hány házasságon kívüli szerelmi viszonyt folytató asszony válik példamutató figurává?! Hogy csak a legkirívóbb példákat említsem.

Harmadszor: itt a kerettörténetnek is van szerepe. Jellemváltozást ne tessék várni, de jó kis vitákat igen. A szereplők nemcsak végighallgatják egymás történeteit, hanem alaposan meg is vitatják azokat. Néha persze erőltetettnek tűnnek a viták, érezhetően csak a teret töltik ki, de máskor tényleg rendesen odamondogatnak egymásnak, függetlenül attól, hogy mindig tisztelettel és udvariasan bánnak a másikkal. Ha valaki nagyon elragadtatná magát, az se tartós, hagyja, hogy kibékítsék. Igazából minden szereplő elfogadja a többit annak, ami. Igazi többszólamú regény ez a mű. Mindenkinek a szólama elegendő teret kap.

Eléggé protestáns könyv amúgy. Persze misére járnak a szereplők, naponta kétszer, lelkiismeretesen és örömmel, de bele-belekerülnek olyan apró utalások, hogy „csak a hit által igazul meg az ember” stb. Ami pedig aztán mindennek a teteje: minden nap azzal kezdődik, hogy felolvasnak a Szentírásból, és a felolvasó utána leckét is tart, írásmagyarázatot. Ez a felolvasó pedig hangsúlyozottan nem pap, még csak nem is egyházi személy.
Amúgy meg nő. Mondom én, hogy alaposan fel van itten forgatva a világ. :)

Kár, hogy nincs befejezve a könyv. Annyira szép és furcsa, ahogy a vége felé valaki örömmel jelenti, hogy nemsokára kész a híd, a szereplők napokon belül elhagyhatják ideiglenes menedéküket – a szereplők persze sajnálják, mert akármeddig elmesélgetnének egymásnak –, az olvasó meg tudja, hogy ekkor már mennyire beteg volt Navarrai Margit… talán egy kicsit arra is utal a könyv, hogy az ő hídja is készül már, egy másik világba, bár nem szívesen hagyja el ezt az ittenit.

Megjegyzendő: Az eleje elég nehezen követhető (ki kinek a kicsodája, és milyen hús-vér történelmi alak szolgált a mintájául), de ha valaki nem tudja követni, ne sajnálja. Bőven elég, ha annyit felfog, hogy a tízből melyik szereplő férfi és melyik nő. A későbbiekben, amikor már megszokta a sok jelképes álnevet, ráér visszalapozni, és tisztázni a tisztázni valókat.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. augusztus 25-én írtam.

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.

Pár hónapja láttam a neten egy idézetet. Kicsit pontatlan (de legalább jól hangzó) magyar fordításban így néz ki: „Ha tudod, hogy nem Frankenstein a szörnyeteg, az a tudás. Ha tudod, hogy de, az a bölcsesség.” Persze sarkít az idézet, ennél sokkal-sokkal összetettebb a kérdés – de hogy Victor Frankensteinnek se erkölcse, se bátorsága, se esze nincsen, az holtbiztos. Annyira hülye, hogy az már fáj. Minden egyéb tekintetben óriási élmény volt. Nem olyan hosszú ez a horrorklasszikus, hogy ne lehetne időről időre újra elővenni. Egy csomó mindent észrevettem most benne, ami fölött húszévesen elsiklottam. És már az akkori élményemre is kilenc pontot tudtam adni.

Coming out: én sose láttam egyik filmet se. Tudom, most sokan a szívükhöz kapnak. Abból a rendkívül ritka emberfajtából való vagyok, aki ezt a könyvet előbb olvasta, mint ahogy bármiféle feldolgozáshoz köze lett volna. Így aztán nekem evidens, amin mindenki meglepődik: egyrészt, hogy a szörnyetegnek nincs neve, másrészt, hogy ennek a könyvnek nagyon nagy része őróla szól, sőt az ő nézőpontjából, mert nemcsak hogy tud beszélni, de valóságos mestere a dumának. Matrjoska-regény a Frankenstein: egy sarkkutató meséli, amit a tudóstól hall, ő pedig azt, amit a teremtményétől. Ami szerkezetileg azt jelenti, hogy három koncentrikus körre hasonlít a regény. És mi van a három kör középpontjában? Tényleg, de tényleg az a jelenet, amelyikről tanultam, hogy pontosan középen van (persze ha leszámítom az előszót, amelyet nem a szerző, hanem a férje írt): a tükörbe nézés, az a pillanat, amikor a teremtmény először meglátja önmagát a vízben. Ilyen ügyesen van megszerkesztve ez a történet.

Jó, igen, tudom, más tekintetben elég sok itt az ügyetlenség és, NannyOgg molytárs szavaival élve, ennyi plot hole egyetlen más regényben sincs. Minden csodálatom Mary Shelley-é, de azért a szarvashibákon még én is fennakadtam. Spoiler nélkül nem árulhatom el, mik ezek; aki nem fél a spoilertől, tekintse meg a lábjegyzetet.* Itt csak annyi, hogy ezeknek nagy részét könnyűszerrel ki lehetett volna küszöbölni. Még nagyobb része azonban abszolút indokolt, és engem nem zavartak, legfeljebb irigykedtem, hogy kétszáz éve még megengedhette magának az író, hogy ilyeneket benne hagyjon a regényében.** 

A helyszínek nagyon komoly szerepet játszanak a könyvben. Valahányszor Frankenstein hübriszt készül elkövetni, vagy a szörnyeteggel fog találkozni, a háttér mindig fenséges, mindig ijesztő, fenyegető, pusztító erejű. Valami olyan hatalmat képvisel, amely az ember fölött áll, és az ember szenvedéseit még csak tudomásul se veszi; roppant nagy és közömbös. Emberléptékűvé nagyon ritkán válik, akkor, amikor az előtte zajló emberi tevékenység is szelíd, építő munka. Nem pedig Istent játszás.

Mert azt csinálja Frankenstein, abból lesz a baj. Teremteni akar, embert a világra hozni, a „hagyományos módszert” megkerülve, mert a nőktől, ha nem is vallja be, nyilvánvalóan tartja a két lépés távolságot. Persze nem(csak) ez a távolságtartás motiválja, hanem az élet és a halál közötti választóvonal titkának kilesése is. Mindig arra törekszik, amit embernek nem szabad. Amivel átlépi az ember számára kijelölt határokat. Egymaga válik a teremtménye apjává és anyjává. Az alkotás hosszú hónapokon át tart, akár a gyerek kihordása.*** Talán azért is képtelen megmaradni a teremtménye közelében, mert túl sok van benne önmagából, de túl sok az idegenből is. Sajátjának kell tekintenie, de mégsem a saját létezése folytatásának, mégis magától különbözőnek. Nagyon képlékeny ez a határvonal „én” és „másik” között, a lény pedig éppen ezen a határon helyezkedik el, se nem közel, se nem távol, ahogy már az undorító dolgok szokták.****

Illetve nemcsak az undorító dolgok, hanem az ember gyerekei is. Ebből okosodjunk ki valahogy. A gyereknek a szülő ad életet, gondoskodást, neveltetést, de aztán önálló lénnyé válik, önálló akarattal és döntésekkel. Erre a szülő büszke is lehet, de meg is ijesztheti, fel is háboríthatja.***** Frankenstein marad a rémületnél. Nem gondoskodik a gyerekéről, sőt meg sem fordul a fejében, hogy ez lenne a dolga, és kizárólag delíriumban ismeri el a felelősségét. Amikor viszont magánál van, akkor van pofája makulátlanul ártatlannak vallani magát, és hagyni, hogy mások viseljék a következményeket, majd rettenetesen (véleményem szerint undorítóan) sajnálni magát, amiért végig kell néznie, hogy a bizonyos mások számára mivel jár a következmények viselése.

A szörnyeteg történetének a legelejét szeretem a legjobban. Azt a folyamatot, ahogyan öntudatra ébred. Felnőtt (de még milyen nagyra nőtt), fizikailag roppant erős testben, egy kisbaba rácsodálkozásával. Aki ránéz, annak hányingere van, és kizárólag a legundokabb bűnöket tudja társítani a látvánnyal – miközben ő rousseau-i természeti állapotban téblábol fák és házak között, vegetáriánus koszton él, és azt is képtelen bántani, aki neki árt.****** Az is szép, ahogy megtanul beszélni, olvasni, írni. Ha csak a nyelven múlna, minden szereplő rajongana érte, mert ahogy magáról beszél, attól meg kell a szívnek hasadni. Csakhogy nem hasad, legfeljebb az olvasóé, mert a szereplők túlnyomó többsége látja… mit? Szerintem azt, hogy ez a lény nem tartozik sehova. Hogy az emberi és a nem-emberi határvonalán billeg. Esélyt sem adnak neki arra, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét. Magától értetődőnek, vele születettnek tekintik a gonoszságot, hiszen a származása bűnös. Az egy dolog, hogy a bűnt nem ő követte el. Aki elkövette, nem hajlandó elismerni.

Szóval szól ez a regény a teremtés vágyáról, az Isten elleni lázadásról (hol a teremtmény, hol Frankenstein azonosítja magát Milton Sátánjával), a kijelölt határok átlépéséről (és az egész történetet az Északi-sark keresése közben mesélik el, egy hajón, egy olyan kapitánynak, aki maga is az ember számára ismert világ határain akar átkelni), a magányról, a szülő és a gyerek viszonyáról, a kommunikáció ellentmondásairól… annyi mindenről, hogy felsorolni is sok.

Én pedig záros határidőn belül Rousseau-t fogok olvasni. (Frissítés: meg is tettem.) És ha megint adják a londoni színházi közvetítést az Urániában, akkor én is látni akarom. (Frissítés: Láttam is. Össze is kapcsoltam egy másik hübriszhez vezető teremtéstörténettel.)

A lábjegyzetek SPOILERESEK!

* SPOILER Frankenstein arra érkezik egy minden más lakott helytől távol eső faluba, hogy a szörnyeteg az egész télire való tartalékukat elrabolta, majd húsz sorral lentebb, de lehet, hogy annyival se, ugyanabban a faluban ugyanazon a napon több hónapra elegendő élelmet vásárol magának. Vagy meg tudja mondani valaki, mi lesz Ernesttel? Én a születéséről is lemaradtam, a halálát, esetleg az életben maradását meg meg se említi senki. 

** SPOILER Nem azért kell több hullából összerakni a teremtményt, mert egyetlen holttestből nem lehetne, hanem hogy annál nyomatékosabb legyen a sehová nem tartozása. Nem egyetlen ember támad föl – egy hibrid lény nyer olyan életet, amilyen korábban nem létezett. Frankenstein a semmiből akar valamit teremteni. Az más kérdés, hogy így sem a semmiből teremt, sőt. Vagy: egy puszta szigeten nem lehet annyi friss holttestet találni, hogy összeállhasson belőlük egy emberi test – viszont éppen ezen a helyen felel meg a cselekménynek legtökéletesebben a díszlet: a háborgó, szürke tenger és a kopár, sötét sziklák. Nem embernek való környék. Tehát alkalmas az Isten ellen való lázadásra.

*** SPOILER A második teremtmény idő előtti brutális elpusztítása pedig olyan hatással van rá, mint egy abortusz. 

**** SPOILER És szerintem pont ezért nem tud térben sem egészen eltávolodni a teremtőjétől. Ezért találja meg azokat, akik kedvesek Frankenstein számára, és ezért tudja megölni őket. Ez a hülye állat meg, bocs a kifejezésért, három-négy hulla és százötven oldal után jön rá, hogy a gyilkosságok mindig az ő közelében történnek, azért, mert a teremtménye is mindig az ő közelében van. Ez tényleg ennyire sötét. Minek az ilyennek egyetem. 

***** SPOILER Akár fiúról, akár lányról van szó. Fiút sokkal könnyebb teremtenie Frankensteinnek, mint lányt, és nemcsak azért, mert az előbbi esetben még hajtja a kíváncsiság, a másodikban meg már tudja, milyen veszélyekbe megy bele. Hanem azért is, mert már belegondol abba, hogy a második teremtmény nem tárgy lesz, hanem önálló ember, és esetleg nem fogja ugyanazt akarni, amit a „megrendelője”. NB: Ez az egyetlen olyan pillanat, amikor drága Frankensteinünk érdemben gondolkodik. Meg köll becsülni.

****** SPOILER Az első gyilkossága voltaképpen baleset: a haragja jogos, a keze önmaga számára is meglepően erős, az ellenfél pedig szokatlanul gyenge.

Ezt 2019. február 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Első olvasás: 2015. március 13.

Azt én nem tudom, hogy ez a könyv mi (nem fantasy, nem sci-fi, nem varázslóiskola-történet, tényleg még a mágikus realista regényekhez áll a legközelebb), de hogy eszméletlen jó, az biztos.
Meg az is biztos, hogy bár sem a magyar cím, sem a fülszöveg nem tartalmaz semmit, ami ne utalna valóban a könyv tartalmára, mégis mindkettő becsap. (Igaz, hogy az eredeti cím meg elég semmitmondó, csak a regény elolvasása után válik értelmessé.) A borító pedig gyönyörű, de annak a könyvhöz való köze aztán tényleg nulla. Illetve mínuszban van.

A magyar címből és a fülszövegből ítélve ezt a regényt amolyan „felnőtteknek szóló Harry Potter”-ként akarják eladni Magyarországon.
Azt nem mondom, hogy mellélőttek vele. Teljesen egyértelmű a Harry Potter-jelenség megléte a regényben, főleg az elején (magát átlagosnak hívő diák felvételt nyer egy „közönséges” emberek számára ismeretlen iskolába, ahol nem mindennapi módszerekkel nem mindennapi tantárgyakat tanítanak neki, és amely az otthona, illetve felnőtté válásának színtere lesz). Teljesen egyértelmű az is, hogy ez nem a Harry Potter, és nemcsak azért, mert a főszereplő nem fiú, hanem lány. Ez NEM gyerekkönyv (kedves szülők, ne tessék bedőlni a borítónak!!!). Itt nincs mágia, Alekszandra nem szereti az iskolát, elég kegyetlen módszerekkel kell belekényszeríteni a kaszárnyai fegyelembe, amelyben ő magányos, kiszolgáltatott, retteg, és még csak azt se lehet tudni biztosan, hogy akik tanítják, és igyekeznek magukhoz hasonítani, azok-e „a jók”. Úgy általában: itt nincsenek jók és gonoszak. Nem(csak) olyan értelemben, hogy a szereplők összetett jellemek (mert azok), hanem olyan értelemben, hogy ahol a nevelők tartózkodnak, az (ha egyáltalán helynek nevezhető) „túl van jón és rosszon”. A Harry Potter gyerekkönyv, még az utolsó része is az, mert azt sugallja, hogy – bármennyi szörnyű áldozatba kerüljön is – a világ minden baját megoldja az, ha 1 db gazembert sikerül elpusztítani. A Vita nostra (mert ez az eredeti cím) nem gyerekkönyv. Nem ad erős fogódzókat, szilárd tájékozódási pontokat, könnyű megoldásokat. Még nehezeket is bajosan.

Itt nincs mágia. Tudatkitágítás van. Bonyolultabbnál bonyolultabb lélektani, sőt mélylélektani gyakorlatok vannak. Ész, képzelet, kreativitás, koncentráció, akaraterősítés, gondolatfegyelmezés, „paranormális” jelenségek, elvont filozófiai összefüggések cseppet sem veszélytelen, sőt nagyon is kegyetlen következményekkel járó átvitele a mindennapi életbe.
Ha nem idézné a regény Platónt, és nem emlegetné a nevét, akkor is pillanatok alatt rá lehetne jönni, hogy ő volt az „értelmi szerző.” Hogy a regény minden ízében az ő filozófiájára támaszkodik (akárcsak, ha már itt tartunk, a Mátrix című film, amely persze egészen, egészen más utat választ, hála Istennek elég kevés az átfedési pont a regénnyel). Van egy anyagi sík és van egy szellemi sík, az előbbi az utóbbinak a kivetülése, árnyéka, tükörképe – ezzel a regény bőven el is játszik, mindenféle variációban.
És megjegyzendő, hogy nemcsak gyönyörűen, hanem igen eredeti és élvezetes módon is. Igaz, nehezen tudnám elképzelni, hogy ugyanilyen nagyszerűen eladhatnák ezt a könyvet, ha egyből elárulnák, hogy filozofikus és mágikus realista regényről van szó. De ezzel nemcsak az eladott példányok száma csökkenne – tulajdonképpen ugyanúgy becsapódna az olvasó, mint a jelenlegi fülszövegtől. Azt gondolná, elvont és nehéz fejtegetéseket fog olvasni, pedig ez egy tisztességes, őrülten izgalmas kalandregény ám. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, de a nehézségeken hamar túl tudja tenni magát az ember, különben meg van eleje, közepe, vége, cselekménye és a körülményekhez képest teljesen normális főhőse, aki a szemünk láttára érik alkalmazkodó kislányból lázadó fiatal nővé, lázadó fiatal nőből… meg nem mondom, mivé. Hiszen éppen ezért nem tudom, minek is tartsam ezt a könyvet, azon kívül, hogy jónak. 
És nekem se a filozófiája miatt tetszett, ellenkezőleg. Elég sok mindent összeolvastam már, ami Platónból indul ki – úgy őszintén: a könyökömön jön ki!!! –, de ilyet speciel még nem. Amúgy szeretem én Platónt (a posztmodern vitatkozó kedvemet most hagyjuk), de már úgy vagyok vele, mint akinek mindennap reggel, délben, este csokoládét adnak, aztán elege lesz. Ez a regény viszont valami egészen újfajta csokoládé volt, és váratlanul NAGYON ízlett. 

Nem utolsósorban a stílusa miatt, amellyel a könyv második felében már teljesen ki voltam békülve. Az első felében még nagyon lehet érezni a kétféle kéz nyomát – az egyik írja a kalandregény-részeket (ezek a kidolgozatlanabbak, darabosabbak), a másik a Szaska tudatában zajló eseményeket (látható gonddal, időráfordítással készült, gyönyörű szakaszok). A második és a harmadik részben a kettő összeolvad, már nem lehet őket megkülönböztetni. Mindvégig a tudattágító gyakorlatok leírását szerettem a legjobban – a regény felidézi Escher képeit, és valóban emlékeztet is rájuk. Szóban alkotja újra őket, de tovább is lép.

Nem utolsósorban pedig nagyon szépen köszönöm a regénynek, hogy ez alatt az egy hét alatt, míg olvastam, olyan igazi jó, analizálni való marhaságokat álmodtam tőle, amilyeneket már régen nem. 

Forrás: Wikipédia.

– —- – —-
Második olvasás: 2017. október 29.

Mindent adott, amit első alkalommal, és még többet is.

Hihetetlen, hogy igencsak fárasztó nap után éjfélig le se tudtam tenni egy olyan könyvet, amelyet már olvastam, ismertem, tudtam, ki kicsoda. Jó, persze egy csomó mindent elfelejtettem, ami miatt újra izgulni lehetett, de az mindegy: hiába emlékeztem sok-sok jelenetre, ott is a torkomban dobogott a szívem.

Nagyon-nagyon szép könyv, kellőképpen kidolgozott gondolati háttérrel, de azért jócskán hagyva teret a spontán kreativitásnak is. Igen – akik ilyen természetűek, azok így beszélnek, így gondolkodnak, így reagálnak – de persze olykor tévednek, hibás ítéletet hoznak, és akkor egészen váratlan fordulatokat tudnak venni az események. Váratlanokat. Nem pedig valószínűtleneket. Legalábbis abban a világban, amelyet a regény megalkot. Mert arra nagyon vigyáztak a szerzők, hogy minden, ami itt történik, az adott világban valószínű legyen.

Csak most látom, mennyire vigyáztak. Nem állítom, hogy a szöveg minden szavát, mondatát értem, de látom, hogy mindegyik a neki megfelelő helyen van. Azért fogtam újra bele az Alekszandrába, mert nemrég, egy egész más könyvben váratlanul felfedeztem ugyanazt a módszert, amelyre a regénybeli főiskolások oktatását alapozták. Persze a regényvilág számára jócskán módosítottak rajta – de az alap akkor is innen való, azaz megvan a forrás, amelyből Gyacsenkóék dolgoztak. És irtó kreatívan dolgoztak vele, jelenleg sárgulok az irigységtől…

Kíváncsi volnék persze a folytatásokra is, talán el is olvasom őket egyszer – de bocsásson meg a világ, kizártnak tartom, hogy ezt bármelyik felülmúlná.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/10