Az igazán kemények szamojéd népmeséket olvasnak.

Nem állítom, hogy az összes mesét jaj, de szerettem, de ezek a mesék nem is arra valók, hogy szeressék őket. A kötet pedig mindenképpen kincs (sajnos a könyvtáré, nem az enyém), és még akkor is átsütnek rajta ezek a fura kultúrák, ha – amint az utószó fogalmaz – ezek a prózai átiratok úgy viszonyulnak a versben, énekkel előadott eredetikhez, mint egy rövidke tartalmi összefoglaló egy Shakespeare-drámához. Átsütnek, mert ha nem sütnének, akkor mindenütt érteném, amit olvasok. Így, mivel nem mindenütt értem (viszont a fordítók garantáltan értik a dolgukat), hajlandó vagyok elhinni, hogy nem a szövegek idegenek, hanem a kultúra, amelyet bemutatnak. De nagyon. Ettől viszont a mesék (mondák/prózába átírt hősénekek) csak érdekesebbek. Ameddig bírja a gyomrom.

Szent monda a Halálról

A Föld teremtésekor se betegség, se halál nem létezett. A földlakó nyenyec egészségben élt. Mindenféle földi vad, égi madár s vízi hal sok volt. Történt egyszer, hogy egy öregembernek s asszonyának egy fiúgyermek esék a szemébe. A gyermek homloka Nap, a tarkója Hold, a két szeme pedig két csillag volt. Az ijedtségtől megdobbant az öregember meg az öregasszony szíve. El is mondták mindezt az embereknek. Az emberek erre azt mondták:
– A gyereket meg kell ölni, talán valamilyen rossz szellem lehet, s amilyen hatalmas, még fel is fal bennünket.
Úgy is tettek, a gyereket megölték. És a gyerek megölése után mindjárt megjelent a betegség és a halál. Ha ezt a gyereket nem ölték volna meg, a földlakó nyenyecek most mind jól élnének. De hogy ezt a gyereket megölték, hát a gyerek Halállá lett. Azóta van, hogy a földlakó nyenyecek meghalnak, meg az is, hogy szükséget szenvednek, éhen halnak. Erdei vadak nincsenek, vízi halak sincsenek.

A szamojéd nem egységes nép, és is nem egyetlen nyelvnek a neve. Összesen három szamojéd nép meséi/egyebei találhatók a kötetben: nyenyec, enyec és szölkup mesék. (Azt nem jelzi, hogy ezeken belül melyik mese melyik konkrét nyelvjárás beszélőitől való.) Olyan szövegek ezek, amelyek élőben sajnos egyre inkább fogynak; az utószó több helyen is megemlíti, hogy főleg az enyec és a szölkup történeteket az utolsó pillanatban gyűjtötték az orosz gyűjtők, és mivel csak fordításban jelentették meg őket, szinte biztos, hogy az eredeti nyelvű változatok ma már hozzáférhetetlenek. (Meghaltak az adatközlők.*) Nem egy történet voltaképpen egy sokkal nagyobb, összetettebb mondakör töredéke, és önmagában alig értelmezhető. Ráadásul a nemzetközi mesekatalógusokba legfeljebb egyes motívumaikat lehet besorolni, egész történeteket nem vagy csak nagyon ritkán.

De azért Madách – bár nagyon tisztelem – elmehet a francba az eszkimóival együtt. Nem igaz, hogy a mostoha körülmények megölik a lelket. Ezeken a sivár, kopár, télen fagyos, nyáron szúnyogos területeken is létezik civilizáció, létezik kultúra, létezik megbecsült szöveghagyomány, léteznek irodalmi alkotások.** Nem mondom, hogy szeretnék odaköltözni a festői Vorkuta környékére, de élmény volt egy kicsit „vendégnek lenni” náluk. Látni azt, hogy ami másnak a száműzetés és a kínszenvedés helyszíne, az ezeknek az embereknek az otthonuk, amelytől szenvednek, de amelyet szeretnek. 

– Bátyám vagy bácsi, eressz el engem. Miért állod el az utamat? Lehet, hogy már éhen is veszett az anyám.
– Anyád? Hol van a te sátrad?
– A Sátoros ördög patak torkolatánál áll. Látod ezt a patakot, ennek a torkolatánál van.
– Nem jól mondod, hogy mama. Nem anyád ő neked. Tudod, ki az az anyóka? Ő a Föld szülőanyja. Minden ember ettől az anyótól született. Nem tisztátalan ember ő, ő a Föld szülőanyja. Ettől az anyótól lát minden ember szeme. Menj, eriggy, kisfiú, etesd, tápláld őt, de ő nem a te anyád.

Hogy kegyetlen világ, amelyet ezek a történetek feltárnak, az biztos. De nem kegyetlenebb, mint, teszem azt, a görög mitológia. Vagy a világháborúk. Már a teremtésmítoszaik megadják a komor alaphangot, a későbbi időszakokról szóló történetekből pedig csak úgy dől a horror. Kísértetek, járkáló halottak, alvilágjáró élők, démonférjek, démongyerekek, emberevő szörnyek – csak ami hirtelen eszembe jut. De igazából nincsenek rájuk szorulva az emberek: maguktól is simán tönkre tudják tenni egymás életét. Minden második történet vérbosszúról, háborúról, egész családok, nemzetségek kiirtásáról szól, jobb esetben okkal, rosszabb esetben minden látható ok nélkül. Csak azt nem mondhatom, hogy nem elég realisztikusak a mesék. :P Sajnos szinte mindegyikben meg lehet találni a lélektani motivációt. Nem rossz pszichológusok a szamojéd mesemondók.

A szereplők meg nem rossz sámánok. Mert sámánok a legváratlanabb helyeken tudnak felbukkanni. A kötettel párhuzamosan olvasom Eliadét, innen tudom, hogy még amelyik szereplőt a szöveg nem nevezi sámánnak, az is könnyen lehet az, a cselekedetei vagy a vele történő események alapján. (Pl. ha egy szereplő a levegőben röpköd, vagy varázslatra használja az íját, akkor jó eséllyel az.) Izgalmas vadászat megkeresni őket. Úgyszintén érdemes a társadalmi viszonyokat figyelni, mert egyáltalán nem mindig olyan egyértelműek, mint gondolná az ember. Archaikus a társadalom, de nem feltétlenül van minden törvénye kőbe vésve, és nem mindig az a kiszolgáltatott, akiről gondolná az ember.

Szóval érdemes szamojéd meséket olvasni.
Csak készüljön föl mindenre az ember, ha hozzáfog. Mert ez odább van, mint a Happy Tree Friends.

* Azért annyira nem szörnyű a helyzet, ahogy az utószó mondja. A kötet a hetvenes években jelent meg, és én olvastam azóta gyűjtött nganaszan mesét. Pedig a nganaszan kultúrát Hajdú Péter már temeti, nincs is tőlük egy történet se a kötetben, mivel nem volt mit beleválogatni.
** Egy mai nyenyec pedagógus-íróról.

Ezt 2018. március 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10