Első olvasás: 2015. március 13.

Azt én nem tudom, hogy ez a könyv mi (nem fantasy, nem sci-fi, nem varázslóiskola-történet, tényleg még a mágikus realista regényekhez áll a legközelebb), de hogy eszméletlen jó, az biztos.
Meg az is biztos, hogy bár sem a magyar cím, sem a fülszöveg nem tartalmaz semmit, ami ne utalna valóban a könyv tartalmára, mégis mindkettő becsap. (Igaz, hogy az eredeti cím meg elég semmitmondó, csak a regény elolvasása után válik értelmessé.) A borító pedig gyönyörű, de annak a könyvhöz való köze aztán tényleg nulla. Illetve mínuszban van.

A magyar címből és a fülszövegből ítélve ezt a regényt amolyan „felnőtteknek szóló Harry Potter”-ként akarják eladni Magyarországon.
Azt nem mondom, hogy mellélőttek vele. Teljesen egyértelmű a Harry Potter-jelenség megléte a regényben, főleg az elején (magát átlagosnak hívő diák felvételt nyer egy „közönséges” emberek számára ismeretlen iskolába, ahol nem mindennapi módszerekkel nem mindennapi tantárgyakat tanítanak neki, és amely az otthona, illetve felnőtté válásának színtere lesz). Teljesen egyértelmű az is, hogy ez nem a Harry Potter, és nemcsak azért, mert a főszereplő nem fiú, hanem lány. Ez NEM gyerekkönyv (kedves szülők, ne tessék bedőlni a borítónak!!!). Itt nincs mágia, Alekszandra nem szereti az iskolát, elég kegyetlen módszerekkel kell belekényszeríteni a kaszárnyai fegyelembe, amelyben ő magányos, kiszolgáltatott, retteg, és még csak azt se lehet tudni biztosan, hogy akik tanítják, és igyekeznek magukhoz hasonítani, azok-e „a jók”. Úgy általában: itt nincsenek jók és gonoszak. Nem(csak) olyan értelemben, hogy a szereplők összetett jellemek (mert azok), hanem olyan értelemben, hogy ahol a nevelők tartózkodnak, az (ha egyáltalán helynek nevezhető) „túl van jón és rosszon”. A Harry Potter gyerekkönyv, még az utolsó része is az, mert azt sugallja, hogy – bármennyi szörnyű áldozatba kerüljön is – a világ minden baját megoldja az, ha 1 db gazembert sikerül elpusztítani. A Vita nostra (mert ez az eredeti cím) nem gyerekkönyv. Nem ad erős fogódzókat, szilárd tájékozódási pontokat, könnyű megoldásokat. Még nehezeket is bajosan.

Itt nincs mágia. Tudatkitágítás van. Bonyolultabbnál bonyolultabb lélektani, sőt mélylélektani gyakorlatok vannak. Ész, képzelet, kreativitás, koncentráció, akaraterősítés, gondolatfegyelmezés, „paranormális” jelenségek, elvont filozófiai összefüggések cseppet sem veszélytelen, sőt nagyon is kegyetlen következményekkel járó átvitele a mindennapi életbe.
Ha nem idézné a regény Platónt, és nem emlegetné a nevét, akkor is pillanatok alatt rá lehetne jönni, hogy ő volt az „értelmi szerző.” Hogy a regény minden ízében az ő filozófiájára támaszkodik (akárcsak, ha már itt tartunk, a Mátrix című film, amely persze egészen, egészen más utat választ, hála Istennek elég kevés az átfedési pont a regénnyel). Van egy anyagi sík és van egy szellemi sík, az előbbi az utóbbinak a kivetülése, árnyéka, tükörképe – ezzel a regény bőven el is játszik, mindenféle variációban.
És megjegyzendő, hogy nemcsak gyönyörűen, hanem igen eredeti és élvezetes módon is. Igaz, nehezen tudnám elképzelni, hogy ugyanilyen nagyszerűen eladhatnák ezt a könyvet, ha egyből elárulnák, hogy filozofikus és mágikus realista regényről van szó. De ezzel nemcsak az eladott példányok száma csökkenne – tulajdonképpen ugyanúgy becsapódna az olvasó, mint a jelenlegi fülszövegtől. Azt gondolná, elvont és nehéz fejtegetéseket fog olvasni, pedig ez egy tisztességes, őrülten izgalmas kalandregény ám. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, de a nehézségeken hamar túl tudja tenni magát az ember, különben meg van eleje, közepe, vége, cselekménye és a körülményekhez képest teljesen normális főhőse, aki a szemünk láttára érik alkalmazkodó kislányból lázadó fiatal nővé, lázadó fiatal nőből… meg nem mondom, mivé. Hiszen éppen ezért nem tudom, minek is tartsam ezt a könyvet, azon kívül, hogy jónak. 
És nekem se a filozófiája miatt tetszett, ellenkezőleg. Elég sok mindent összeolvastam már, ami Platónból indul ki – úgy őszintén: a könyökömön jön ki!!! –, de ilyet speciel még nem. Amúgy szeretem én Platónt (a posztmodern vitatkozó kedvemet most hagyjuk), de már úgy vagyok vele, mint akinek mindennap reggel, délben, este csokoládét adnak, aztán elege lesz. Ez a regény viszont valami egészen újfajta csokoládé volt, és váratlanul NAGYON ízlett. 

Nem utolsósorban a stílusa miatt, amellyel a könyv második felében már teljesen ki voltam békülve. Az első felében még nagyon lehet érezni a kétféle kéz nyomát – az egyik írja a kalandregény-részeket (ezek a kidolgozatlanabbak, darabosabbak), a másik a Szaska tudatában zajló eseményeket (látható gonddal, időráfordítással készült, gyönyörű szakaszok). A második és a harmadik részben a kettő összeolvad, már nem lehet őket megkülönböztetni. Mindvégig a tudattágító gyakorlatok leírását szerettem a legjobban – a regény felidézi Escher képeit, és valóban emlékeztet is rájuk. Szóban alkotja újra őket, de tovább is lép.

Nem utolsósorban pedig nagyon szépen köszönöm a regénynek, hogy ez alatt az egy hét alatt, míg olvastam, olyan igazi jó, analizálni való marhaságokat álmodtam tőle, amilyeneket már régen nem. 

Forrás: Wikipédia.

– —- – —-
Második olvasás: 2017. október 29.

Mindent adott, amit első alkalommal, és még többet is.

Hihetetlen, hogy igencsak fárasztó nap után éjfélig le se tudtam tenni egy olyan könyvet, amelyet már olvastam, ismertem, tudtam, ki kicsoda. Jó, persze egy csomó mindent elfelejtettem, ami miatt újra izgulni lehetett, de az mindegy: hiába emlékeztem sok-sok jelenetre, ott is a torkomban dobogott a szívem.

Nagyon-nagyon szép könyv, kellőképpen kidolgozott gondolati háttérrel, de azért jócskán hagyva teret a spontán kreativitásnak is. Igen – akik ilyen természetűek, azok így beszélnek, így gondolkodnak, így reagálnak – de persze olykor tévednek, hibás ítéletet hoznak, és akkor egészen váratlan fordulatokat tudnak venni az események. Váratlanokat. Nem pedig valószínűtleneket. Legalábbis abban a világban, amelyet a regény megalkot. Mert arra nagyon vigyáztak a szerzők, hogy minden, ami itt történik, az adott világban valószínű legyen.

Csak most látom, mennyire vigyáztak. Nem állítom, hogy a szöveg minden szavát, mondatát értem, de látom, hogy mindegyik a neki megfelelő helyen van. Azért fogtam újra bele az Alekszandrába, mert nemrég, egy egész más könyvben váratlanul felfedeztem ugyanazt a módszert, amelyre a regénybeli főiskolások oktatását alapozták. Persze a regényvilág számára jócskán módosítottak rajta – de az alap akkor is innen való, azaz megvan a forrás, amelyből Gyacsenkóék dolgoztak. És irtó kreatívan dolgoztak vele, jelenleg sárgulok az irigységtől…

Kíváncsi volnék persze a folytatásokra is, talán el is olvasom őket egyszer – de bocsásson meg a világ, kizártnak tartom, hogy ezt bármelyik felülmúlná.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/10