Ezért tanultam franciául.* Ezért magoltam a szabályokat, írtam ki a szavakat, ismételgettem jelentéseket és vonzatokat még szilvalekvár-kavarás közben is.** Pont ezért. El nem tudom mondani, milyen érzés úgy olvasni Rousseau-t eredetiben, hogy értem, amit olvasok. Hogy részem van valamiben, ami örökkévaló. De tényleg.

Jó, persze néha ki kell nyitni a szótárt,*** illetve (jóval gyakrabban) háromszor-négyszer is végig kell olvasni egy-egy bekezdést, hogy átjöjjön az értelme – de átjön. És az enyém. A lassúság miatt talán még jobban is, mint hogyha könnyebben olvasnám. Ez a könyv amúgy is lassú olvasásra való. (Szép időben, csöndes házban, lehetőleg fákkal és virágokkal az ablak alatt, tavaszi levélfakadás előnyt jelent.)

Cselekmény nincs, ezt leginkább önéletrajzi jellegű esszégyűjteménynek mondanám. Ha rokonát keresném a világirodalomban, a Walden lenne az. Elsőre egy depressziós, paranoiás öregember önismétlő monológjának – és elég unalmasnak – tűnik, aztán szépen kifejlik az olvasó szeme előtt sok-sok érdekesség és még több szépség. Sőt: boldogság is. A fülszöveg nem hazudik: ez legalább annyira a boldogság könyve, mint a depresszióé. És nem is annyira depresszióról van itt szó, inkább melankóliáról, de ebbe a különbségtételbe most nem mennék bele, ahhoz túl késő van.

A főszereplő-elbeszélő mint az introvertáltak fő-atyamestere elhúzódik a tömegtől, letérdel a fűbe, és nagyítóval nézegeti a virágok szirmait. Aztán közben persze állandóan emberekre talál, a legelhagyatottabb helyeken is beléjük botlik, olykor még örül is nekik – és hát nélkülük éhen-szomjan halna, de erről roppantul szeret megfeledkezni. (Ezért is vonok le egy pontot. Rendkívül okos ember volt Rousseau, de a saját korlátait ritkán vette észre. Ebben Thoreau jobb. Meg Brontë is, róla lentebb.) A természetjárás az ő számára az egyedüllét megélésére kapott tökéletes alkalom. Hiszen éppen az egyedüllét nyomasztja a legkevésbé, éppen az segíti hozzá a tartós boldogsághoz, sőt az elragadtatáshoz. (Amikor tudja, hogy bármikor hazatérhet, szállásadói vacsorával várják. Khm.)

Közben meg, ahogy az előszó megjegyzi, forradalmasítja az írás módszertanát.
Rousseau elvileg nem kiadásra szánta ezt a könyvét. Magának írta. Ja. Azért javította végig és tisztázta le gondosan az első hét „sétát”, és hagyta a másik hármat csak azért letisztázatlanul, mert közben kihalt a munkából, mert nem akarta mások szeme elé tárni. Hát ezt mesélje a tisztelt nénikéjének. Értem én, hogy a szöveg szembemegy az olvasói elvárásokkal, de az ember nem tud úgy írni, hogy ne olvasásra írjon. Még ha saját magát is nevezi meg egyedüli olvasójaként. Vagy megalkotja a saját ideális olvasóját. És előfutárkodik a modernségnek. Élén Prousttal. (Az utólag olvasott előszó is említi a párhuzamot a prousti életművel. Olvasó a nagyanyjától tanult mozdulattal megveregeti saját vállát.)

A Waldenen kívül nagyon sokszor eszembe jutott olvasás közben Emily Brontë is. Meg az ő versei. Amelyeket elvileg szintén nem kiadásra szánt, viszont szintén gondosan letisztázott, kötetszerűen elrendezett, majd fogta magát és meghalt. Szintén túlteng verseiben a melankólia, beszélői szintén szeretnek elhúzódni az emberektől, és szintén a természetben találják meg az életükből hiányzó teljességet. Azon csodálkozom, hogy a bevezető egy szóval sem említi a természetmisztikát, pedig Rousseau ugyanúgy használja ennek a kifejezéskészletét, mint Brontë. Ezt, ha nagy leszek, megírom. Félig már meg is írtam.

Ja, és akkor a természet. Amelyikhez, ugye, Rousseau szerint vissza kéne menni. Hát a fészkes fenét. Az időt visszaforgatni nem lehet, ezt pont egy ilyen okos ember tudta a legjobban. (Az más kérdés, hogy mások hogyan értelmezték az ő életművét, és hogyan foglalták össze egy frappáns mondatban azt, amit nem is igazán értettek.) Nem, ezt Rousseau egy szóval se mondja. Ez az elbeszélő (sem) természeti állapotban leledzik – ahogy írtam, állandóan része is marad az emberi közösségnek, tudva vagy öntudatlanul –, ráadásul nem is minden természeti létező iránt viseltetik egyforma lelkesedéssel – az állatok és a kövek tanulmányozását kereken elutasítja, ő csak botanizál. Neki a természet nem a csigát meg a Tejutat meg a barlangban lakást jelenti. Hanem emberen túli, egyetemes egységet, amely talán azonosítható Istennel, talán nem, mindenesetre aki bele akar lépni, annak át kell szakítania tulajdon határait, és legalább időlegesen elveszteni önmagát. A léleknek ez az útja nem visz sehova „vissza”. Az elbeszélőnek pedig vénülni kell és tanulni (nem pedig felejteni) ahhoz, hogy része legyen ebben az élményben.

A kiadásról:
Nem tudtam annak idején, hogy kritikai kiadást veszek, útközben derült ki. Az elejében bevezetés (amelyet jólértesült olvasó átugrik, majd utószóként olvas), a végében kiegészítő szövegek: regényrészletek, emlékiratok részletei, a szerző levelezésének egy-két darabja. Arra valók, hogy a szöveg egyes homályos részeit magyarázzák. Bevallom, mivel én a bizonyos részeket egyáltalán nem találtam homályosnak, ezeket elég gyorsan pörgettem végig. A bevezető viszont hasznos, de valóban utólag érdemes olvasni. Maga a Rêveries a kétszázhúsz oldalból talán ha száznegyvenet tesz ki. Korabeli illusztrációkkal együtt.

Nyelvtanulóknak:
A műnek kb. a harmadáig gyakorlatilag semmi nem jutott el hozzám a „nagyságából”. Összeálltak ugyan mondatokká a szavak, föl is fogtam, mit jelentenek, de hogy mitől lett ennek a paranoiás monológnak akkora súlya, hogy rátették az 1001 könyv listájára, hát az túlment a felfogóképességemen. Ezt valószínűleg a nyelvi nehézségek okozták. Meg kell harcolni azzal a kétszáz év korkülönbséggel. Viszont felbecsülhetetlen a jelentősége annak (a nyelvtanuló számára), hogy egy felvilágosodás kori klasszikus szöveg alaptermészeténél fogva az összes elképzelhető szabályt betartja. Nem von össze, nem harapja le a szószerkezet végét, nem hagyja ki a névmást, nem nyomja tele magát szlenggel, pont úgy néz ki, ahogy a tankönyv szerint egy szövegnek ki kell nézni. Mindössze… khm… tízsoros körmondatokat tartalmaz. Hát azokat valahogy túl lehet élni. A szókincs pedig választékos, de szűkre szabott. Az ismeretlen szavak nagyja az első harmadban felbukkan, utána már csak ismétlődnek, speciális szavak alig fordulnak elő. A harmadától kezdve viszonylag könnyen olvasható.
És hát – rövid. 

* Ezt meg az értékelés írása utáni reggel találtam, pont illik az értékelésemhez is, a hangulatomhoz is:

„(…) tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.”
(Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell)

Utóbb több örökkévalót is sikerült még abszolválni, például Rabelais-t vagy Hugót. 

** Amely tevékenység egyébként kiválóan alkalmas szótanulásra, valamint a kettő együtt arra, hogy az embert a családja egyszerre tekintse flúgosnak és színfoltnak.

*** Illetve használni a Wiktionaryt, amelyet minden angolosnak, aki más nyelvet akar tanulni, melegen ajánlok. Sajnos a francia-magyar átváltás egyáltalán nem működik ugyanolyan jól, mint a francia-angol.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. április 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9