Az úgy volt, hogy beestem az antikváriumba. Tessék nekem Villont adni. Bármit, csak teljes kötet legyen. Csak egy ilyen kötet van, Vas István fordítása, az ötvenes évekből való kiadás. Meg se nézem: jó lesz. Viszem haza: hm, gyanúsan vastag ez, de hát akkoriban belerakták az anyagot mindenbe, biztos vastag a papír. Otthon kinyitom: miafene, kétnyelvű! 
Így esett meg, hogy eredetiben olvashattam Villont. Miután tavaly Rabelais regényébe beletört a bicskám.* Oké, azt nem állítom, hogy mindent értettem is belőle, még úgy se, hogy ott volt mellette a magyar szöveg. De megvan az az illúzióm, hogy olvastam Villont eredetiben.

Jól is volt ez így. Legalább láttam, mit fordított Vas István ugyanúgy, és hol tért el az eredetitől. Elég ritkán. Tényleg nagyon pontosan követte (hihetetlenül pontosan), és tényleg azt csinálta, amit az előszóban ígért: nem a könnyedségét, hanem a keserű szenvedélyességét igyekezett visszaadni. Sikerült. Ez a Villon nem vicces. Rengeteg komikus elemet használ, de nagyon ritkán van kedve rajta nevetni az embernek.

Ezért is vonok le egy pontot. Megértem, hogy Vas Istvánon kívül mások is fordították Villont, éppen eléggé viccesen, ő pedig valami mást akart. Számomra azonban ezt az életművet a könnyedség éppen annyira jellemzi, mint a keserűség. Most pláne, hogy valamit az eredetiből is érzékeltem.
Többet nem vonok le, mert a többiről nem Vas István tehet. Arról például, hogy azért nehéz Villonon nevetni, mert azoknak a célzásokat, amelyeket a szöveg tartalmaz, ma már csak a töredékét értjük. Egy okos ember egyszer azt tanította nekem, hogy a régi korok tragédiáit át lehet élni újra meg újra, de a komédiát nem, vagy csak nehezen, mert nagyon számít a befogadó előzetes ismereteire. A viccen is akkor nevetünk, ha tudjuk, kire/mire utal a körülöttünk levő világban. Ha már magyarázni kell, akkor meghal a vicc.
Azért sem vonok le, hogy az előszó és a jegyzetek kizárólag az életrajzi olvasatra koncentrálnak. A negyvenes-ötvenes években, amikor a fordítások készültek, ezt igényelte a közönség, ebben hitt sok irodalmár, ez volt a normális. Egy része ma is érdekes (Villon élete önmagában is izgalmas olvasmány, és tényleg rengetegszer hivatkozik a verseiben a körülötte élő emberekre), bár egy idő után torkig lettem vele. Nem attól lesz jó egy vers, hogy megmagyarázzuk, hogy Párizs melyik utcájának melyik sarkán lakott a címzettje. No de ez nem hibája a kötetnek.

Szóval könnyed és keserű. És testamentum. Sok-sok oldalon keresztül következetesen hagyományozza minden barátjára és ellenségére a semmit. :) A földnek és a férgeknek a testet, a mennynek a lelket, a barátoknak/ellenségeknek ócskavasat, főkötőt (férfinak), ingyenhelyeket, nem létező rangot, sőt pénzt is, persze csak ha el tudnak jönni érte. (A szövegkörnyezetből nyilvánvaló, hogy nem fog összejönni.) A legjobban azok járnak, akik egy-egy verset kapnak ajándékba – vagy éppen nem járnak jól, ha gúnyversről van szó.

Közben pedig sorra felbukkannak a késő középkor jellegzetes figurái: papok, börtönőrök, utcalányok. Közben a beszélő egyre közeledik a halál felé, de soha nem ér oda (hiszen akkor el kellene hallgatnia). Amikor a legvidámabb, akkor is ott a tudatában az elmúlás – de amikor a sírfeliratát írja, akkor van tőle a legmesszebb. Amikor a záróballadában odaér, akkor se ér oda, mert a szerelemre és a borra koncentrál, ezért hagyja meg, hogy pirosban gyászolják.

Tudatos, pontosan szerkesztett alkotás ez, amelyben minden szótag a helyén van, sehol nem sántít se a ritmus, se a rím. Amiről pedig szól: föld, föld, föld, még ha a túlvilági sík bejátszik a képbe, akkor is mindjárt ott a következő mondatban a föld. Minden a földhöz kötődik, sőt a sárhoz. És ez nem feltétlenül árt ám annak a mindennek. Villonnál a szent szent marad, akkor is, ha szennycsatornában imádkoznak hozzá. Maximum ott ritkán fordul elő. Igaz, hogy a katedrális tornyában még ritkábban. 

Ezek után melyik vers tetszik a legjobban?

Az utolsó előtti, az irgalomról szóló.

* Csatát veszthettem, de háborút nem!!! Még találkozunk, Gargantua!!!**

** FRISSÍTÉS: Találkoztunk.

Ezt 2018. június 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Ez a kötet így ebben a formájában pofátlanság.
Hogy valakinek kétoldalanként legyenek olyan ötletei, amilyenekből más író egész regényt kanyarítana…
No de nem dühöngünk. Mottó: aki Ariostót szereti, rossz ember nem lehet.

A kötet három kisregényéből úgy lett trilógia, hogy Calvinót sokáig piszkálták azzal a kérdéssel, hogy ezek között a – sem témájukban, sem cselekményükben, sem szereplőikben – össze nem függő szövegek között nincs-e mégis valami kapcsolat, és egyszer megunta a piszkálást, összepakolta őket egy kötetbe, adott nekik egy címet, és a továbbiakban csak így engedte kiadni őket. Egyébként valóban érzékelhető a szövegeket összekötő kapocs, de az egyetlen jó kifejezés rá a „megfoghatatlan”.

A nem létező lovag:
Pazar kis játék, felnőttmese a legjobb fajtából, fülig ért tőle a szám. Calvino méltányolta, szerette és komolyan tanulmányozta Ariosto eposzát, és – szó se róla, joggal – szerintem meg is irigyelte. Szerencsére ha egy zseni irigykedik, abból nem sülhet ki semmi rossz. Ez a kisregény egy jó szándékú, aranyos humorú Ariosto-utánérzés, és csak azért nem mondom, hogy paródia, mert Ariosto eposza eleve folyamatosan az irónia, a humor eszközeivel dolgozik, használja és ki is forgatja a lovagregények kliséit. Mint Calvino. És az ötszáz év múlva élő olvasóknak csak azt tudom kívánni, hogy szülessen az ő korukban is egy olasz zseni, aki megírja az ő szájuk íze szerint is a saját történetét Ariosto meg Calvino alapján. 
Van ebben minden: szabály is, vágyakozás is; háború, ahogy nem szoktuk látni; hivatali élet, amilyennek nem gondolnánk; groteszk küzdelem a semmi eluralkodása ellen; aztán ellentétes jellemű úr és csatlós, boldogtalanul komikus szerelmek, apa- és anyakeresés, kifordított Oidipusz-komplexus; még egy kis előfutárkodás is a posztmodernnek, amikor az elbeszélő a valóság megírhatóságán töpreng, aztán meg jól átvágja az olvasót. 
Megj.: Szerintem egyedül Bradamante nevével lőtt mellé a mester. Egyértelmű, hogy a történet évtizedekkel Az eszeveszett Orlando cselekménye után játszódik, minden onnan ismert lovag megöregedett, Bradamante pedig az ő generációjuk kellene, hogy legyen. Tehát ez a nő nem ő. Mibe lett volna Calvinónak még egy nevet kitalálni neki?
Tizenkét pont a tízből. Minimum.

A kettészelt őrgróf:
Jóval sötétebb tónusú mese, és bár még mindig ötletparádé, nincs az előző szöveg szintjén. Uram bocsá', párszor még untam is. A jó és a gonosz jelenlétét egy ember testében sokan megírták már, úgyhogy itten a hátteret kellett nézni: egy közösség életét, amely teli van meglepetésekkel, de persze utólag mindig rájön az olvasó, hogy nem is igazán volt neki oka meglepődni. 
Nyolc, esetleg kilenc pont.

A famászó báró:
No, ezt kissé túlzásba vitte Calvino. Mármint a kisregénységet. Mármint hogy hosszú lett, a fél trilógiát ez teszi ki. De ez valahogy nem zavart. Pedig ebben a legtöbb az elmélkedés, legkevesebb a párbeszéd, kb. mint a Robinsonban, amelyre rá is játszik. Mégis ez a leginkább ifjúsági irodalom a kötetben, nem csodálkozom, hogy önállóan is kiadta a Móra. Az a fajta szöveg, amelyet a gyerek élvez, a felnőtt felfog. 
Az első felét gyerekként le se tudtam volna tenni, az elmélkedések és a kevés párbeszéd ellenére. Sajnálom is, hogy akkor nem jutottam hozzá, bár elképzelhető, hogy utána egy darabig nem szedtek volna le a diófáról. Azt szerettem volna benne a legjobban, amit most is: az elmés találmányokat, amelyekkel Calvino már-már realisztikussá tette ezt a fantasztikus történetet.
A második feléből szerintem a Móra sokat húzhatott, mert az már nehezen adható gyerek kezébe, szegények ráérnek még szembesülni az élet szomorúságával.* De az is szép, és ott válik indokolttá a szöveg hosszúsága, jobban mondva hosszadalmassága, lassúsága is. Az ügyesen beillesztett kameókért meg dicséret és hála!
Ez is kilenc pont körül található. 

…és akkor tessék szíves lenni megpróbálni kiszámolni, hogy jött ki a pontozásom. :D Akinek sikerült, szóljon nekem is…

* A lábjegyzet erősen SPOILERES! Szomorúságok: ha az ember megtalálja az igaz szerelmét, abból nem következik, hogy többé soha nem veszítheti el; az ember tényleg, de tényleg megöregszik; az ember hűséges lehet önmagához a végsőkig, de ezzel nem biztos, hogy jól jár stb.

Ezt 2017. június 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon örülök, hogy megvettem ezt a gyűjteményes kötetet (Calvino összes fantasztikus novellája), nem csalódtam benne, hozták a megszokott calvinói minőséget. Igaz, vigyáztam arra, hogy egy nap egy novellánál többet ne olvassak el belőle, különben szét is repedt volna a fejem. Időnként így is erősen olvadtak a biztosítékaim, de azért jó volt. 

A történetek elbeszélője egy-két kivétellel mindig a kimondhatatlan nevű vén Qwfwq, aki öröktől fogva létezik, és mindörökké létezni fog, mégis éppen olyan kedves és esendő és gyarló, mint bármelyikünk, és mindenkor emberi. Még akkor is, ha egysejtű, kagyló, dinoszaurusz vagy éppen magmalakó lény. Ez egy idő után elég fárasztó, de ha a fenti olvasási módszert alkalmazza az ember, akkor nem a fárasztást fogja belőle érzékelni, hanem az ötletet és a világépítést. Mert ezt a kettőt mindegyik novella tudja, még a kevésbé sikerültek is.

Az alapötletére mindnek oda kell figyelni – még akkor is, ha véletlenül csak a felénél derül ki, hogy pontosan mi is az. Előfordul, hogy nem is novellához való alapötlet, hanem inkább filozófiai problémafelvetés, amelyről inkább esszét lehetne írni – ilyenkor bizony hiányoznak a nagy fordulatok, köznapi értelemben „unalmas” a történet, és „legfeljebb” a problémafelvetést végiggondolni izgalmas. Azt ki-ki döntse el, hogy szereti-e az ilyenfajta izgalmakat, vagy hogy érdekli-e pont az a problémafelvetés. Számomra érdekes volt egy kicsit jelen lenni a posztmodern bölcsőjénél, de azért azt az egy pontot levonom. Főleg a kötet középső részére jellemző ez az esszészerűség.

A világ pedig, amelyet felépítenek, káprázatos fantáziával és műveltséggel van összerakva, aztán látható élvezettel kidolgozva az apró részletekig. (Az esszészerű novellákban is jelen van ez, csak kisebb mértékben.) Az első novellák olvasása közben konkrétan haldokoltam az irigységtől. Nem tudom, mi ez, fantasy vagy sci-fi, amit Calvino csinál, de illetlenül jó. És sohasem annyira fantasztikus, hogy emberidegen legyen, sőt, mindig van benne valami realisztikus. Az ősrobbanás előtti pillanatban egy pontba összezsúfolt világban olasz család, az atomok keletkezésének idejében élő fogadásmániás barátok, a földkéreg alatti, megolvadt rétegekben lakó magányos szerelmes.

Minden novella kedves humorral, jóindulattal csúfolódik az emberi hibákon, beleértve persze az elbeszélő saját hibáit is. Hangosan röhögni ritkán lehet rajtuk, mosolyogni mindig lehet, és érdemes is. Főleg, mert olyankor az ember saját magán is mosolyoghat. Szép, bölcs novellák ezek, csak nem köll túlzásba vinni az olvasásukat, mert csömört kap tőlük az ember.

Ezt 2018. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Bajban vagyok.

Ez a kötet már azért tíz pontot érdemelne, hogy egyáltalán létezik, hát még azért, ami benne van. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egész tökéletes. Miközben pontosan tudom, hogy elfogult vagyok: nekem a személytelen líra tetszik, főleg, ha természeti képet ábrázol, népies beütéssel – ennek a kötetnek meg a legnagyobb része vallomáslíra, szóval igazából milyen alapon mondok róla ítéletet?

Egy manysi (régebbi nevén vogul) költő összes verseiből készült vékonyka válogatás, Bede Anna fordításában, amelyen messziről látszik nemcsak a mesterségbeli tudás, hanem a lefordított életmű iránti mélységes szeretet is. A magyar szöveg együtt lélegzik az eredetivel, és úgy szólaltatja meg azt, mintha eredetileg is magyarul írták volna.

Tarhanov élete legnagyobb részét szülőföldjén, Nyugat-Szibériában élte le, bár időnként „ki-kirándult” onnan, egyszer még Magyarországon is járt, ennek lenyomatát is őrzik a versei (jó párat magyar íróknak, költőknek ajánl).

A mennydörgés harmóniája
(Domokos Péter magyar tudósnak)

Ma megszólított a természet.
Rám kiáltottak szálló vadkacsák.
Bujkálva keresek menedéket,
rénszarvasbőrből való palotát.

A fenyvesek narancsszín sárgák,
cikáznak köztük áttört sugarak.
A reggelben álló sudár fák
ragyognak hímes díszeik alatt.

Kupolákon csillagok égnek –
megannyi fémes hókristály-darab.
Őr-fények páncélban, kékek,
a Csönd kapuja előtt állanak.

Vadként kúszom kunyhóm falához
rózsapalotát álmodozva én…
megtorpanok: Gulliver áll ott –
Jávorszarvas az erdő közepén.

Töredezett aganccsal, fájva:
egy forró, vad világból jött, csodás,
a pillanat meséje: látomás.
A mennydörgés harmóniája.

Mégis az a benyomásom, hogy ezek a szövegek inkább az európai hagyományok közé próbálnak illeszkedni, a romantika kori esztétika kései hajtásaiként működnek: hol nagyon személyesek, hol nosztalgikusak, és ha megpróbálják összekötni az ősit a modernnel, akkor a modern marad túlsúlyban. Nagyon-nagyon szépek, csak nekem nem mindig jönnek be. De ez az én ízlésemen múlik.

Miközben ott van a „Holló”, amely úgy tökéletes, ahogy van, minden olvasáskor irgalmatlan erővel zuhan a fejemre, lassan már tudom kívülről, és egy kedves barátnőm szerint simán olvasható sámán-ráolvasásként. (Majd leesett a székről, amikor felolvastam neki, komolyan úgy viselkedett, mintha minimum egy villám csapott volna le az orra előtt.)

Holló

Tajga mocsára virágot bontott.
Micsoda titkot rejt e lepel?
Virágzik a víz. S az öreg holló
kortyolni abból semmit se mer.
Villám-szilánkok sütnek szeméből.
Mióta megvan, sohase rest,
háromszáz éve jósol merészen
balsorsot másnak, keservetest.
De ma, érezvén: közelg a vége,
kitisztult vészes tekintete,
felhőkre, fákra, virágra, rétre
mintha először tekintene.
Hallván madárkák halk áriáit,
s hogy peng az ág, mint sok-húrú lant,
meglátta, hogy a vízen virág nyit,
és csodálkozott, és lezuhant.

Az „Izzik a berkenye” vagy a „Reggeli síző” pont az a fajta természetlíra, amit én szeretek, az utóbbi még egy kicsikét szürreális is, hurrá. „A mennydörgés harmóniája”, a „Zelnicelomb rezzen”, az „Ősszel” sem marad el sokkal mögöttük, az utolsó darab pedig, a „Hulor taván” annyira fájdalmas és annyira szép és annyira ősi és annyira mai… hogy minden ellenérzésemet megszünteti. 

Hulor taván

Valami titka van Hulor tavának.
Rénzuzmós partját meglepte a bánat.
A hombárok roggyantan, szinte fekve
Emlékeznek kis cikkanó tüzekre,
Mik itt szikráztak akkor délelőtt.
Állok a vaksi házikó előtt,
Nyírkéreg maszkok a falról lecsüngnek,
Várják, hogy jön még medvetáncos ünnep,
Itt minden egyszer volt, mint a mesék,
Anyóka ballag, öreg, mint az ég,
Mint sírból feljött, aszott ősanya,
Ha nincs a botja, földre hullana.
A Nap az erdő peremén pihen meg,
A percek innét már tovább se mennek.
Az anyóka csak áll, mint az idő,
Nem szólít meg s nem ad tanácsot ő,
Csönd van, még Hulor tó habja se zsong,
Hullám hullámmal társtalan busong.
A fény kigyúlt, a nap estére dűlt…
A falucska az ősökhöz repült.

És akkor mit szóljak ahhoz a pluszhoz, amit kizárólag az MTA könyvtárából kikölcsönzött példányom ad hozzá az élményhez?! Ahhoz a nagyon, nagyon személyes hangú dedikációhoz, amelyet a fordító írt bele fekete tollal annak, aki a kötet ajánlását írta (ez éppenséggel nyomtatva van, rögtön az első lapra), megköszönve a kedves szavakat, és nem az álnevével, hanem a szüleitől kapott nevével írva alá magát?! A fordító 2009-ben halt meg, az ajánló 2012-ben (azért került a könyve az MTA tulajdonába), a költő pedig idén augusztusban. Habent sua fata libelli.*

Ilyen könyvet olvastam én.

Így jött ki a kilenc pont.

Olvassátok az idézeteimet. Olvassátok Tarhanovot.

* Frissítés: Azóta van saját példányom. Volt debreceni diákként nem volt nehéz kiderítenem, hova kell írni az Ethnicának, hogy van-e még nekik esetleg. Nagyon örültek nekem. A raktár mélyéről kaptam meg az utolsó példányokat, egyet magamnak, egyet a könyvtárunknak. Nem adom senkinek. 

Ezt 2017. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ami a gyerekeknek a Momo, az a felnőtteknek a Hány óra van?
Zseniális-szürreális meseregény az időről – meg a diktatúráról. 
Péntek estére szedtem elő. Hiba volt: nem fáradtság ellen való. Igaz, hogy szombaton sokáig lehet aludni… de azért nem úgy képzeltem a péntek estémet, hogy fél tízkor kinyitom a könyvet, aztán ahelyett, hogy szépen elaludnék, tizenegyre be is fejezem, utána meg zsong a fejem, és buszutakról álmodok, amelyek levisznek a térképről, folyton át kell szállni, lehetőleg alkonyattájt, és pont amikor kiszállnék, jövök rá, hogy közben mindenemet szétpakoltam, és sok apró holmit össze kell szedegetni a csomagomba…

Jó kis puha könyv, a megszokottnál jóval kisebbre vágott lapokkal, nagy betűkkel nyomva, szinte sok is rá az a másfél óra. Újraolvasásbarát. A stílusa is könnyen csúszik, csak győzze utána feldolgozni az ember. Pont olyan bájos-kísérteties, mintha egy nagyon okos kisgyerek magyarázná el magától értetődő természetességgel, hogy a szomszéd bácsi, aki mindig verseket írt, és piros meg fehér virágokat nevelt az erkélyén, és vajas kekszet is sütött, és mindig adott belőle, és volt neki egy üveghala, amelyiken keresztül szivárványt lehetett látni, na, szóval ez a bácsi a múlt héten felkötötte magát, kár, de hát ilyen van, a felnőttek néha felkötik magukat, tetszik tudni. Más felnőttek meg másokat kötnek fel, olyan is van. 

Vera Panova ebben a kisregényben igen-igen bolond alternatív univerzumot teremt, ahol némely dolgok ugyanúgy történnek, mint minálunk, mások meg feje tetejére állítják az általunk ismert összefüggéseket, és nem biztos, hogy azok a pontok ijesztőbbek, ahol nem hasonlít a Panova-világ a mienkre… Ennek a világnak az ésszerű magyarázata (ld. kerettörténet) éppen csak egy vékonyka (szerintem piros) cérnaszálon függ. Éppen csak annyira, hogy a szerzőt el ne vigyék a kéziratával együtt egy szibériai jutalomutazásra. De ha egyszer a piros cérna elszakad, akkor aztán puff, leesik és darabokra törik a magyarázat, nekünk meg nem marad más, csak a mese meg a bolondság. Meg talán az idő. Utóbbi korántse biztos.

Mert hát ez az alternatív univerzum csak éppen annyira biztonságos, amennyire az idő folyása az lehet. Egy darabig utópisztikusan szép – bár utópisztikusságában is éppen eléggé bolond, de az jól áll neki –, aztán jön a nagy fordulat, és borul minden, de meg ne sirasd, amit/akit elvesztettél, mert mész te is utána a legmélyebb börtön legsötétebb gödrébe, tárgyalás és bírósági ítélet nélkül. Nem mintha a disztópia bolondabb lenne az utópiánál, persze. A gonosz csak éppen olyan bolond, mint a jó. Milyen legyen? Ugyanonnan fakad…

Bizony, nem való ez gyerek kezébe… Na de ha minden meseregényt elolvashatnánk tizennyolc éves korunk előtt, mihez kezdene a magamfajta harmincon túl? 

Utóirat:
Ezt az olvasást (is) a Molynak köszönhetem. Még múlt év végén néztem ki magamnak a regényt, egy kihíváshoz, mert a címe kérdést tartalmaz. Azóta Tóth Ákos értékelése is megerősített abban, hogy ez nekem kell. Köszönöm szépen. 

Ezt 2016. november 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Szép könyv, sok humorral, derűvel, szomorúsággal, időnként meg orrba vág, de rendesen. Korábban nem létezett más indonéz regény magyar fordításban, tehát mindenképpen hiánypótló. Nem mellesleg világsiker.

A Harry Potter, az Abigél, a Jane Eyre, az Iskola a határon mellé szépen odaillik mint iskolásokról/iskolásoknak szóló irodalom. Nagyobbaknak, mint akik Harry Pottert olvasnak; kisebbeknek, mint akik Iskola a határon-t. De mindenképpen érdemes már iskolásként hozzányúlni. Még könnyebben is emészthető, mint felnőtt korban. 

Olvastatja magát, érdekes, izgalmas, a szereplők szerethetők vagy éppen utálhatók, keresztülmennek mindenféle gondon-bajon, amit a kamaszkor személyiségfejlődése megkíván, és amin valószínűleg az olvasók is keresztülmennek/mentek. Közben még némi mágiát is kapunk, amelyet az elbeszélő racionális elméje persze elutasít, de azért időnként tényleg kísérteties a hatás (a krokodilsámán volt a kedvencem). Eleinte zavaró, ahogyan az európai kultúra állandóan belekeveredik az indonézbe, de később már inkább a „bűbájos” jelző illik erre a keverékre, ahogy az indonéz iskolások Galileiről meg Szent Johannáról beszélgetnek.

Most jön a „de”. 

Azért az is látszik, hogy a szerző első könyve. Megérdemelte a világsikert, de őrzi az írás gyermekbetegségeit. Olyan merényleteket követ el a hitelesség ellen, amilyeneket egy dokumentumigénnyel fellépő regénynek nem lenne szabad. Arról most nem szólok, hogy a százhúsz éves iskola alapítója az elbeszélőt még tanította (!), mert ezt egy figyelmes szerkesztő helyrerakhatta volna. Hogy a tizenöt éves, nem tanítóképzőt, hanem szakiskolát végzett Bu Mus rögtön tökéletesen tudja elmagyarázni a tananyagot, az is hagyján: vegyük úgy, hogy őstehetség, a gyerekek meg komolyan tanulni akarnak.

De az, hogy Lintang naponta 80 km-t biciklizik az iskoláig meg vissza, váz fölött, mert olyan kicsi, és esős évszakban még úszni is kell neki, krokodilokkal teli szakaszon, miután pedig ezt végigcsinálta, éjszaka Newtont olvas a tizennégy embernek otthont adó kulipintyóban… drága Hirata úr, a kevesebb: több! A fele elég lett volna.

Azt én nagyon jól tudom, hogy rettenetes pazarlás folyik a világban (nem is kell hozzá Indonéziáig menni), mert valóban rengeteg tehetség kallódik el a szegénység miatt, és erre nem lehet elégszer felhívni a figyelmet. Második generációs értelmiségiként ezt nekem nem kell magyarázni, látom a szüleim példáján, akik mindketten tanyára születtek, és rengeteget kellett dolgozniuk a főiskolai/egyetemi végzettségükért. Vagy még inkább a nagyszüleimén, akik a tehetségük ellenére nem végezhettek főiskolát/egyetemet, bár nem(csak) a szegénység miatt. De éppen azért, mert ezekre a jobb sorsra érdemes gyerekekre fel kell hívni a figyelmet, egy ilyen regény írója nem teheti meg, hogy hiteltelenné teszi a saját művét. 

Mahar alakjáról meg lerí, hogy pusztán ellensúlynak kellett Lintang mellé. Mert olyan van, hogy ötszáz diákból egy szuperzseni matekból/természettudományokból, egy meg ugyanolyan szuperzseni művészetekből/okkult tanokból – de olyan, hogy tíz diákból legyen két ilyen, na, olyan nincs. Ez kizárólag azért kellett, hogy nagyobbat üssön, nagyobb hatást keltsen a regény. Különösen akkor látszik Mahar kitaláltsága, amikor meglátogatják a Kalóz-szigetet.

És ez a fekete-fehérre színezett szereplőgárda, ahol valaki vagy gazdag, elkényeztetett és rosszindulatú, vagy szegény és becsületes: mint a mesében… jaj. Amúgy én nagyon szeretem a mesét, de író legyen a talpán, aki dokumentumregénybe mesét kever, és a termék működik.

Ettől függetlenül írni, azt tud ez a Hirata. Mert tele van ugyan efféle hibákkal a regény, mégis szerethető, mégis olvasható, különösen az utolsó harmadát letenni se lehet. Úgy tud írni, hogy egy idő után még az én szkeptikus felnőtt-lelkem is elhitte, hogy Lintang az indonéz Newton, Mahar az indonéz Dalí, a szegény falusi tanítónő pedig romantikus lázadó, aki egymaga megküzd a vadkapitalizmussal.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. szeptember 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Angolára is ablakot nyitottam. Megérte. 

Amilyen vékonyka kis kötet ez, olyan élvezetes.

Először is a főszereplő egy albínó fekete (hülyén hangzik, de mit csináljak, aki tud jobbat, szóljon), aki ráadásul antikvárius. Kitett gyerekként kezdte a pályafutását, egy doboznyi könyv tetején. 

Az elbeszélő személyét nem „lövöm le”, legyen elég annyi, hogy a fél életemet végigolvastam, de ilyen furcsa elbeszélőt még sose láttam.

Az egész könyv tele van a volt gyarmati országok szörnyűséges-véres történelmével, mégis ironizál, humorizál, nevet még a saját nyomorúságán is, és megnevetteti az olvasót is.

„Hogyan dolgozzuk fel történelmünket?” című műsorunkat hallják:

Luanda tele van látszólag tiszta fejű emberekkel, akik egyik pillanatról a másikra lehetetlen nyelveken szólalnak meg, minden látható ok nélkül sírni, nevetni vagy átkozódni kezdenek. Olyanok is akadnak, akik egyszerre teszik ezt a hármat. Mások azt hiszik, már meghaltak. Aztán ott vannak azok, akik tényleg meghaltak, csak senkinek sincs hozzá bátorsága, hogy közölje velük. Néhányan meg abban hisznek, hogy tudnak repülni. És aztán ott vannak azok, akik annyira hisznek benne, hogy tényleg tudnak repülni. Tiszta őrültek vására ez a város, ezeken a sittel teli utcákon, a kopott külvárosokban olyan orvosi eseteket is találni, melyeket eddig még föl sem jegyeztek.

Amikor viszont drámainak kell lennie, na, akkor tényleg drámai. Amikor pedig keserűnek, akkor nincs nála keserűbb.

(…) úgy csinált magának karriert külföldön, hogy hazai szörnyűségeket árult európai olvasóknak. A nyomor mindig nagy sikert arat a gazdag országokban.

Meglepő dolgokat lehet tanulni belőle. Például, hogy aki álmodik, az nem feltétlenül hazudik, aki viszont hazudik, az nem feltétlenül árt. Sőt. A szavakat egészen egyedi módokon lehet használni:

Gaspar, a tanára egészen el tudott érzékenyülni bizonyos szavak hallatán. Sorsukra hagyva talált rájuk valahol a nyelv rejtett zugaiban, és megpróbálta megmenteni őket. Kérkedett velük, kitartóan használta őket, amivel egyeseket megdöbbentett, másokat pedig teljesen összezavart. Azt hiszem, végül ő győzött. A diákjai használni kezdték ezeket a szavakat, először csak a vicc kedvéért, aztán meg mint egy saját, titkos argó szókincsét, mint egy törzsi tetoválást, amely megkülönböztette őket a többi fiataltól. Félix biztosított felőle, hogy öreg tanára volt diákjai akkor is képesek felismerni egymást az első néhány szó után, ha előtte még sosem találkoztak.

A nevekért meg öl a sárga irigység, hogy miért nem én találtam ki őket…! 

Ha az ember nem röstell Rejtő Jenőben humort és filozófiát keresni (mert lehet röhögni úgy is, ha gondolkodik közben az ember, és fordítva), akkor bizony nagyon hasonló vonásokat fedezhet fel abban, ahogyan ez a regény és A Néma Revolverek Városa a múltat és a személyiséget kezeli.

Utóirat: akarok egy nevető tigrisgekkót.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2014. szeptember 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Hú, ez de nehéz szülés volt…

A Száz év magány az egyik kedvencem, García Márquez stílusa pont az esetem, a könyv maga nagyon szép, az alapötlet is tetszett, az állandó nézőpont-váltogatás is ügyesen van megoldva…

…mégse szerettem ezt a regényt. Pedig akartam. 

El se tudtam volna olvasni végig, ha nincsenek a mellékalakok.

Amikor elkészült Szolnokon a Pelikán Bevásárlóközpont, és én először beléptem a kapuján, az volt az első kérdésem, hogy „az a szobor vajon Szent Ferenc akar lenni?” Egy fagyökér-lábú férfiról van szó, akinek felfelé nyújtott kezére madarak ereszkednek alá a plafonról. Mellettem haladó útitársam erre megjegyezte, hogy nem létezik rajtad kívül ember, aki egy plázába belépve elsőként a szobrokat nézi meg.

Vajon olyan ember létezik-e még rajtam kívül, aki egy szenvedélyes szerelmi háromszögről szóló regényben elsősorban azt nézi, mi történik a nagynénivel, a nagybácsival, a munkatárssal, a tanítóképzős távoli rokonnal? Fel-felbukkantak, elmondódott a meséjük, aztán eltűntek, mégis ők hagyták a legmélyebb nyomot. Mint egy hosszú hajóúton a parti fák, amelyeket az ember egy darabig lát, aztán többé nem, de attól még emlékezhet rájuk.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. szeptember 3-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Kétszer biztosan olvastam, de inkább háromszor.

Nagyon szépen köszönöm Bényei Tamásnak, hogy feladta nekünk kötelezőnek (kétszer is), és jó alaposan meg is vitatta velünk (kétszer is).

A szerelem és a halál – így lehetne összefoglalni a regényt, meg még hozzátenni, hogy „és a pszichoanalízis”, ha ez nem volna fölösleges, hiszen éppen a pszichoanalízis miatt szól a regény szerelemről és halálról úgy, ahogy szól. A szerelem a lehető leganyagibb testiségig elmegy (az első két fejezet után szerintem semmilyen pornográf irodalom újat már nem mutathat), a halál pedig a lehető legmegalázóbb, testet-lelket tönkretevő szenvedésig (holokauszt).

A főszereplő egy jóstehetséggel megáldott-megátkozott operaénekesnő, Freud páciense (fiktív eset), ő írja meg erotikus-horrorisztikus-szürreális látomását a fehér hotelről, ahol a testek szabadon érintkeznek egymással, szerelemben és halálban egyaránt. Kevésbé finoman szólva: itt aztán mindenki mindenkivel mindenhogy, miközben tömegkatasztrófák pusztítják az embereket.

Azután következik Freud elemzése, aki szépen ízekre szedi a látomást, és okosan, módszeresen megfejti belőle a nő egész múltját, de éppen a legfontosabb következtetéseiben nem is tévedhetne nagyobbat. Mert a látomás nem(csak) a nő múltjáról szól, hanem a jövőjéről is – egyúttal az emberiség jövőjéről –, amelyben a XX. század egyik legnagyobb traumája készülődik. Itt az emberiség a páciens, és a test pszichoszomatikus tünetei azt jelzik, hogy baj lesz a világgal. 

Nagyon izgalmas látni, ahogyan a későbbi fejezetekben vissza-visszatérnek az első fejezetek motívumai, a lehető legváratlanabb helyeken – az utolsó aztán rendesen sokkolja is az olvasót, még harmadszorra is. Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem azt a jelenetet.

Ez a könyv igazából nem a holokausztról szól. Sokkal inkább arról, milyen lehetősége és mekkora esélye van az embernek a XX. század végén (vagy akár a XXI. elején) felfogni és feldolgozni (???) bármiféle népirtást. Rólunk szól, akik olvassuk, és próbáljuk megfejteni, ahogy Freud az eseteit.

(Szerencsére magyar fordítása is van, de életemben senkivel nem találkoztam, aki olvasta volna. Örömmel látom, hogy a Molyon azért akadnak.)

Ezt 2014. augusztus 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Az a fajta könyv, amelyikről azt szokás mondani, hogy „semmiről nem szól, de arról nagyon”. 

A végén derült ki, hogy pontosan mi is történt 200 oldalon keresztül, és akkor nagyon meglepődtem, hogy tényleg, úgy elmerültem a regény költőiségében, észre se vettem, hogy cselekménye is van. Isten látja lelkem, nem hiányzott. Annyira szép könyv, úgy bele lehet merülni egy-egy bekezdésbe, szinte zavar, ha történik is valami. 

Azért nem fenékig tejfel, mert nem mindenütt szólít meg. Voltak olyan helyek, ahol úgy éreztem, mintha személyesen hozzám szólna a szöveg, máshol egyszerűen csak mulattam rajta. A legjobban a vége felé a regénybe illesztett fura, szürreális mesék tetszettek, kibírtam volna, ha az egész kötet ezekből áll. De olyan is előfordult (konkrétan a hajóút a regény közepén), hogy egyszerűen idegen maradt tőlem az egész, és itt még a szépségét sem érzékeltem, sőt olykor erőltetettnek éreztem a költői prózát.

Ha jól tudom, ez volt az első mágikus realista regény. A kortárs mágikus realizmus nekem jobban tetszik, de valószínűleg csak azért, mert nem a 60-as években élek. Mindenesetre gyönyörű kirándulás Guatemalába, ajánlom mindenkinek kipróbálni. A Nobel-díjat se akármiért adják oda, még egy guatemalainak sem. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. augusztus 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8