Kétszer biztosan olvastam, de inkább háromszor.

Nagyon szépen köszönöm Bényei Tamásnak, hogy feladta nekünk kötelezőnek (kétszer is), és jó alaposan meg is vitatta velünk (kétszer is).

A szerelem és a halál – így lehetne összefoglalni a regényt, meg még hozzátenni, hogy „és a pszichoanalízis”, ha ez nem volna fölösleges, hiszen éppen a pszichoanalízis miatt szól a regény szerelemről és halálról úgy, ahogy szól. A szerelem a lehető leganyagibb testiségig elmegy (az első két fejezet után szerintem semmilyen pornográf irodalom újat már nem mutathat), a halál pedig a lehető legmegalázóbb, testet-lelket tönkretevő szenvedésig (holokauszt).

A főszereplő egy jóstehetséggel megáldott-megátkozott operaénekesnő, Freud páciense (fiktív eset), ő írja meg erotikus-horrorisztikus-szürreális látomását a fehér hotelről, ahol a testek szabadon érintkeznek egymással, szerelemben és halálban egyaránt. Kevésbé finoman szólva: itt aztán mindenki mindenkivel mindenhogy, miközben tömegkatasztrófák pusztítják az embereket.

Azután következik Freud elemzése, aki szépen ízekre szedi a látomást, és okosan, módszeresen megfejti belőle a nő egész múltját, de éppen a legfontosabb következtetéseiben nem is tévedhetne nagyobbat. Mert a látomás nem(csak) a nő múltjáról szól, hanem a jövőjéről is – egyúttal az emberiség jövőjéről –, amelyben a XX. század egyik legnagyobb traumája készülődik. Itt az emberiség a páciens, és a test pszichoszomatikus tünetei azt jelzik, hogy baj lesz a világgal. 

Nagyon izgalmas látni, ahogyan a későbbi fejezetekben vissza-visszatérnek az első fejezetek motívumai, a lehető legváratlanabb helyeken – az utolsó aztán rendesen sokkolja is az olvasót, még harmadszorra is. Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem azt a jelenetet.

Ez a könyv igazából nem a holokausztról szól. Sokkal inkább arról, milyen lehetősége és mekkora esélye van az embernek a XX. század végén (vagy akár a XXI. elején) felfogni és feldolgozni (???) bármiféle népirtást. Rólunk szól, akik olvassuk, és próbáljuk megfejteni, ahogy Freud az eseteit.

(Szerencsére magyar fordítása is van, de életemben senkivel nem találkoztam, aki olvasta volna. Örömmel látom, hogy a Molyon azért akadnak.)

Ezt 2014. augusztus 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Az a fajta könyv, amelyikről azt szokás mondani, hogy „semmiről nem szól, de arról nagyon”. 

A végén derült ki, hogy pontosan mi is történt 200 oldalon keresztül, és akkor nagyon meglepődtem, hogy tényleg, úgy elmerültem a regény költőiségében, észre se vettem, hogy cselekménye is van. Isten látja lelkem, nem hiányzott. Annyira szép könyv, úgy bele lehet merülni egy-egy bekezdésbe, szinte zavar, ha történik is valami. 

Azért nem fenékig tejfel, mert nem mindenütt szólít meg. Voltak olyan helyek, ahol úgy éreztem, mintha személyesen hozzám szólna a szöveg, máshol egyszerűen csak mulattam rajta. A legjobban a vége felé a regénybe illesztett fura, szürreális mesék tetszettek, kibírtam volna, ha az egész kötet ezekből áll. De olyan is előfordult (konkrétan a hajóút a regény közepén), hogy egyszerűen idegen maradt tőlem az egész, és itt még a szépségét sem érzékeltem, sőt olykor erőltetettnek éreztem a költői prózát.

Ha jól tudom, ez volt az első mágikus realista regény. A kortárs mágikus realizmus nekem jobban tetszik, de valószínűleg csak azért, mert nem a 60-as években élek. Mindenesetre gyönyörű kirándulás Guatemalába, ajánlom mindenkinek kipróbálni. A Nobel-díjat se akármiért adják oda, még egy guatemalainak sem. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. augusztus 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Amikor a télen adták a moziban A nyomorultakat, egy ismerősöm megjegyezte, hogy ő még filmen ennyi koszt nem látott.

Most én mondom, hogy én még regényben ennyi koszt nem láttam.

Ez volt az első fejezet után az első benyomásom, és hány meg hány fejezet követte még, tele szeméttel, ammónia-szaggal, többnapos izzadsággal, olyan kupacokkal, hogy inkább nem részletezem… de aláírom, hogy ez mind kellett is a könyvbe. Az egésznek azt a klausztrofób, nyomasztó légkörét kiválóan erősíti, mint ahogy azt a tudatot is, hogy az ember a saját hulladékától nem tud szabadulni, bármennyire szeretne.

Nagyon hasonlít egyébként a regény Az álmok palotája című könyvhöz (itt írtam róla), csak Az álmok palotája ehhez képest egy sterilizált műtő.

De mindkét regény klausztrofób és nyomasztó. A kárhozott város középpontjában egy közösség áll: azonosíthatatlan helyen összezsúfolt sok-sok ember, különböző nemzetiségekből és időkből, akik vállalták, hogy részt vesznek a Kísérletben, és innentől kezdve kerülhetnek akármilyen magas polcra, nem fogják tudni, mi és miért történik velük, ki és honnan mozgatja a szálakat, egyáltalán mozgatja-e valaki őket, vagy már rég nem törődik velük senki. Abszolúte megértem, hogy ezt a könyvet betiltották anno a Szovjetunióban. Hogy oross molytárs értékelését, amelyet Az álmok palotájához írt, idézzem: ha diktátor lennék, én is betiltanám.

Ami még nagyon megfogott: a foglalkozások váltogatása. Ahogy mindenkit törvény által kényszerítenek, hogy rendszeresen más-más foglalkozást űzzön, ha ért hozzá, ha nem, egyébként is véletlenszerűen, gépből húzzák ki a szakmákat. Ha hallgat a Mentorára, és elkötelezett a Kísérlet iránt, úgyis hamar bele fog tanulni… khm… ismerős logika?!

Az összes foglalkozás tulajdonképpen szerep, amelyet egyik ember lelkiismeretesen igyekszik betölteni, és a maszk minden esetben szó szerint az életévé válik (Andrej), a másik puszta szerepnek tekinti őket, és eszében sincs, hogy komolyan vegye az egészet (Izja), a harmadik az egész játékot élvezi (Fritz), és így tovább. Olyan félelmetes az egész, mint az a bizonyos börtönkísérlet, ahol egyesek vállalták, hogy őrök lesznek, mások, hogy rabok, és rövid időn belül le kellett állítani, mert véresen komolyra fordult a játék. Itt is ez történik.

Ha Izja nem lett volna a regényben, lehet, ki se bírtam volna. Őt szerettem végig a legjobban. Ő volt az a szerep, akivel adott esetben azonosulni tudnék. 

Ezt 2014. augusztus 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Jó kis mesék, valóban könnyen olvashatóak, és bepillantást engednek egy számomra teljesen ismeretlen kultúrába, amely időnként mégis egy-egy villanásra ismerőssé válik. (Ott a Holle anyó, csak a szavannán nem havazik; vagy ott a Hamupipőke, csak fiúban, és nem kap hercegnőt szegény, viszont legalább a gonosz megbűnhődik.) A legtöbbször viszont egészen más, mint a mienk. Néha érzékeltem, hogy ez a mese ott abban a kultúrkörben most komikus lenne, bár nem tudtam rajta nevetni. Ami különösen furcsa: a „rosszul” végződő mesék, amelyekben a pozitív szereplő sajnos rajtaveszt. Ha a veresége szomorú, az ember belenyugszik, de amikor még ki is neveti őt a mese, azzal már egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Valószínűleg az lehet a magyarázat, hogy a bambaráknál más számít erénynek és bűnnek, mint nálunk. 

Ezt 2014. augusztus 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Jóval többet vártam ettől a kötettől, mint amennyit kaptam.
Azért kaptam tőle valamit. De távolról sem eleget.

Röviden úgy foglalhatnám össze, hogy amikor a saját kultúrámtól idegen vonásokat találtam, az tetszett – amikor a sajátomra hasonlító vonásokat, az nem. Nagyon nem. Éppen fordítva várná az ember, mégis így történt.

Az alcímben a „legendák” szó eleinte furcsán csengett (miért nem „mesék”?), aztán megértettem: ezek között sokkal több a mítosz, mint a mese, így aztán el tudom fogadni a vallásos tartalmú „legendák” megjelölést. A mítoszok között akadnak teremtéstörténetek és társadalmi viszonyok magyarázatai, ahogy már a mítoszok működni szoktak. A mesék között akadnak vadak és vidámak, olykor a kettő együtt jelentkezik.

Egy percig se hittem el a fülszövegnek, hogy valami, a sajátomnál „ősibb”, „nyersebb”, egyszerre alsóbb- és felsőbbrendű kultúrával fogok találkozni. Az alapján, amit az utóbbi két évben Afrikáról és afrikai íróktól olvastam, tudtam, hogy semmivel se fogok többet vagy kevesebbet látni, mint amit bármelyik európai népmesében láthatnék. Legfeljebb mást.

Hát nem láttam mást. Ugyanazokat a buktatókat láttam, mint amelyeket az európai népmesék hősei is megtalálnak – és ugyanúgy el is bukott rajtuk a legtöbb afrikai hős.

A mélypont: Nguranguráne mint tisztességes kultúrhérosz elkábítja a szörnyeteget, hogy megölje – eddig jó –, majd semmiféle fegyverrel nem tudja megölni – még mindig jó –, majd jön a hős anyja, megöli a szörnyeteget – nocsak –, majd a hős mindenkit összehív, és bejelenti, hogy ő, egyedül, legyőzte a szörnyeteget… Jól nevelt falusi gyerek vagyok, nem fogom kimondani, hogy erre mit gondoltam magamban.

Némi átgondolás után: No jó, igazságtalanul ítéltem, hiszen igenis volt, ami tetszett: a sírból feltámadt ember meséje (alvilágjárás) meg a csúf kis szellem-fiú mulatságos hőstettei. De a pontozásomat fenntartom.

Ezt 2014. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Már sokszor belekaptam ebbe a könyvbe, végignéztem a felsorolt életműveket, néhány kedvencet el is olvastam, de végig az egészet még sose. Most végre sikerült. Ezen a linken meg lehet találni az egészet.

Esszé és könyvajánló a legnemesebb értelemben. Ha csak fele ilyen jó könyvajánlókat tudnék írni, összetenném a kezem. Szubjektív, hogyne: mindenben a Scientia sacrában magasztalt őskort keresi, és akkor értékel egy írót nagyra, ha ezt meg is találja. Na de ez a szubjektivitás a – merem állítani – valaha élt legműveltebb ember szubjektivitása. Aki annyira művelt és annyira okos, hogy a komolyságot és a nevetést egyaránt komolyan tudja venni. Sőt, még vitatkozni is hagy magával. Ezzel a szubjektivitással nem lehet nem számolni.

Pár hónapja elkezdtem a Molyon egy polcra összegyűjteni a száz könyvet, azaz ezt a száz életművet. Közben fülszövegeket olvasgattam, rácsodálkoztam, hogy melyik van lefordítva, és melyiket nem adták ki már lassan nyolcvan éve újra. Kétféle tanulságot vontam le belőlük. Az egyik, hogy még amelyiket nyolcvan éve nem adták ki, azt is érdemes olvasni ma (és fogom is), még ha egyet nem is értek vele feltétlenül. A másik, hogy Hamvas műveinek megértésében is nagyon sokat segít, ha az ember a százból legalább darabokat elolvas. Lépten-nyomon hivatkozik rájuk, kimondva vagy kimondatlanul.

(…és milyen piszok büszke tudok lenni magamra, ha felismerek egy kimondatlan hivatkozást…! Iggggen remek érzés. Na de mielőtt valaki feljebb értékeli az érdememet, mint ahová az való, elárulom, hogy ez kb. 800 oldalanként egyszer fordul elő…)

Utóirat: Keressetek rá itt a blogon „A száz könyv” címkére, megtaláljátok, miket olvastam 2014 óta a száz életműből, és miket írtam róluk. Érdemes. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2014. szeptember 16-án írtam. 

Teljesen megértem a döntést, amely ezt a két könyvet egyetlen kötetben helyezte el. Valóban egymás mellett van a helyük. A második mintegy az első folytatása, már amennyiben nem-cselekményes művek esetében lehetséges folytatásról beszélni.

Ami a műfajukat illeti, változatlanul az „esszé” a legpontosabb megjelölés. „Próbálkozás” mind a kettő. Látványosan nem kiadásra születtek (1950-ben bajosan is lehetett volna kiadni őket), hanem gyakorlatként. Lelkigyakorlat, jóga, elmélkedés – kinek hogy tetszik.

Olvasni különösen kezdetben rettenetesen nehéz. Aki most akar Hamvas életművébe belefogni, NE ezzel kezdje, kivéve, ha a filozófiában alaposan tájékozott. Az én (régen szerzett és töredékes) filozófiai felkészültségem nagyjából ahhoz volt elegendő, hogy ne érezzem teljesen elveszettnek és kirekesztettnek magam.

A Tabula Smaragdina azt mondja, hogy ugyanazt a sugárzó, életfakasztó meleg világosságot, amellyel a Nap a természetet elárasztja, az ember önmagában megvalósíthatja és azt a sugárzást életének tartalmává teheti. De ugyanezzel a sugárzással a dolgokat is áthathatja. Ez a művelet az, amit később alkímiának neveztek el. Aranycsinálásnak azért mondják, mert az arany a Napnak megfelelő fém és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá, vagyis arannyá változtatja.

Hogy mire számítottam, amikor elkezdtem olvasni, arra nem emlékszem. Hogy mire nem, arra igen. Eszembe se jutott, hogy most valami biztos receptet fogok kapni, amely alapján a) aranyat fogok tudni csinálni, b) a továbbiakban értelmes(ebb) életet élhetek. Ha ezt vártam volna, csalódtam volna. Nem, ez nem az az alkímia. És nem, ez nem az az életfilozófia.

A Tabula Smaragdina világa számunkra helyreállíthatatlanul elmúlt. Ahogy elmúlt a Tao-te king és Hérakleitosz, a Mahabharáta [sic!] és Aiszkhülosz világa. Különös naivitás kell ahhoz, hogy az ember a művek restaurációjában hinni tudjon.

De bizony, nagyon érdekes. Akár izgalmasnak is nevezhető. Még ha nem is értettem mindent kristálytisztán. Ennyire alapos ismertetést az alkímiáról és a tarot-kártyáról még senkitől se kaptam, és nagyon tetszik, ahogy beleilleszti egy komplett személyiség- és világértelmezésbe.

Íme a vásári bűvész. Kezdődik az előadás. A varázsló. Ő az, aki a dolgokat onnan veszi elő, ahonnan akarja. A zsákból, a zsebéből, a pohárból vagy a semmiből. Ő a mágus. A görögök poiétésznek nevezték. Mexikóban egész nép volt ilyen poiétészből, toltékoknak hívták őket. A görög és az indián szó ugyanazt jelenti: ő az, aki csinálja, a készítő. Csaknem a mester. De mindenesetre művész, vagyis a költő. E mágia nélkül nincs semmi, és előbb van, mint az értelem.

(...)

A bolond itt türelmes. A vég és a kezdettelen. A megfoghatatlan és elérhetetlen. Nincs semmije, de nem is kell neki semmi. Nem épít házat. Az árokban alszik. Egy kicsit melankolikus, mint minden igazi bolond, de tudja, hogy ez a komikotragikumhoz tartozik. Csak semmi komolyság. A sors (kutya) megmarja, de ő nevet rajta. Senkit sem akar megváltani, önmagát a legkevésbé, főként nem géppisztollyal. Neki a szabadság igazán többet ér. (…) A bolond alig fél. A határok embere. Az elmúlás állandó jelenlététől felfokozott életheve. A bolondot az utolsó lépés érdekli, a határátlépés. Mi van tovább?
„Nézd meg és menj tovább.”

Itten véletlenül sincs semmi homályban hagyva, itten minden mellett legalább hat észérv szól, csak legyen, aki felfogja. Itten minden mindennel klappol, az alkímia nyelve gond nélkül lefordítható a pszichológia nyelvére, az a történettudomány nyelvére, az a politikatudomány nyelvére, úgy általában kellő odafigyeléssel minden lefordítható minden másra, és az egész oly gyönyörű, sima gömbbé áll össze, hogy az már nemcsak érdekes, hanem gyanús is… :)

Nem az ismereteket halmozni. Az éberséget emelni. Mert életemet nem a dologi tudás, hanem látásom világossága dönti el. E látás oly mértékben fokozható, hogy az ember lénye gigantikus alakot ölthet. Powys e lényt ichthyosaurus-ego-nak hívja. Ez az én-kolosszus a létező világot teljes egészében magába veheti, a baktériumok cikázásától a kozmikus napokig, nem mint rajta kívülfekvő látványt, hanem mint lényén belül történő személyes tapasztalatot; a mikrobáktól az üstökösökig, a színek ízeit, a hangok illatát, a lények alakját és természetét, az értelem és az érzékek rezdülését, rég kihalt növények színét és szagát, örökre elnémult nyelveket, a jövőben születő lényeket, városokat és ételeket, képeket és gondolatokat, és az ős fényörvény érzékfeletti ragyogását.

Bennem meg végig ott munkált a kétely, hogy aki ennyire pontosan meg tud feleltetni mindent minden másnak, az jaj, de sokszor figyelmen kívül hagy jaj, de mennyi különbséget… de azért, meg kell hagyni, Hamvast tetten érni irtó nehéz (lenne), ahhoz legalább annyit kéne tudni, mint ő. (Hjaj…)

Boldogult úrfikoromban összefogtam volna ezt a könyvet egy spirálfüzettel, egy tollal meg egy ceruzával, betelepedtem volna a Zeneműtárba, aztán fülemre Csajkovszkij, padra füzet, könyv kinyit, tollal jegyzetel, ceruzával lapszélen kommentál, kérdez, válaszol, veszekszik, sír, ide-oda mutató nyilakat rajzol az összefüggések és az ellentmondások közé, helyenként a tollal a fáradtságtól iniciálékat festeget (különösen jóleső tevékenység ilyet a tollbetét életének vége felé cselekedni, amikor folyni kezd), a végére pedig szépen tisztázza, hogy mit hogyan tud a továbbiakban hasznosítani, és a meg nem értett dolgokat bölcsen a jövőre bízza.
Ilyen füzetem van itthon öt. Mind tele van. Összesen egy művet bántam meg a sokból: Freudot. Többet. Soha. Nem. Vagyok. Hajlandó. Jegyzetelni.

Vissza a témához. Nagyon jól tettem, hogy a Karnevált olvastam előbb és ezt később. A Tabula smaragdina nagyjából a Karnevállal egy időben keletkezett, és kicsit olyan, mintha a regény elmélete lenne. A beavatást pl. gyönyörűen részletezi. Ebben is, a Mágia szutrában is folyamatosan tetten érhetőek olyan szövegrészek, amelyeket a Karnevál kelt életre, mintha dramatizálná a Tabula smaragdinát vagy a Mágia szutrát. Itt van például ez (vesd össze Jusztin és Csiba párbeszédével a félelemről).

Az erőszak az álerő. Az álerős a desperát hatalmas, aki fél, ezért hazudik, s minél többet hazudik, annál jobban fél. Az erőszak az erőtlenség.

Ezért sokszor önkéntelenül is összehasonlítottam a regényt a két nagyra nőtt esszével, és a) mindig az esszék maradtak alul, b) az lett a nagyon erős benyomásom, hogy az esszék azért maradnak alul, mert egyetlen hangon szólnak, monologikusak, míg a regény olyan, mint egy koncert. Az első véleményemet fenntartom (ezért vontam le egy pontot), a másodikat közben revideáltam.

Olvastam már olyan Hamvas-értékeléseket, amelyek arról panaszkodtak, hogy az ő könyvei „lefelé beszélnek” az olvasóhoz. Ezt én soha nem éreztem olvasás közben, még a Tabula smaragdina közben sem. Nyomasztóan okos és művelt volt ez az ember, hát igen. A műveiben megszólaló hang gyakran erőteljes, határozott, rendkívül (talán túlságosan is) magabiztos, szinte lehengerli az olvasót – de a hangsúly mindig azon van, hogy „szinte”. (És azt is mindenképpen tekintetbe kell venni, hogy életművének irdatlan nagy részét nemhogy nem látta soha nyomtatásban, de még az esélye se látszott, hogy belátható időn belül őrajta – meg esetleg a legszűkebb ismeretségi körén kívül – más is olvasni fogja őket. Ezt a két könyvet (is) saját magának írta, magához meg olyan hangon beszél az ember, amilyenen akar.) Ez a két mű pedig semmilyen tekintetben nem monologikus, nem egyetlen hangon szól. Sőt. Szenvedélyes vita az egész, végigvitatkozik 366 oldalt az általa leginkább tisztelt írókkal, és mérlegel, dönt, kétségbe von, elemez, szétbont, összeilleszt szakadatlanul. Mert:

Csak az életbe beépített és tevékeny gondolat lehet az életterv aktív része.

A végkifejlet pedig szép. Nagyon szép. Már csak ezért is érdemes elolvasni. 

Most már csak egyetlen dolog zavar. Írhatok én itt akármennyit, az életben nem érem el DrEmergencyGrooveHouse egymondatos értékelésének mélységét. De tényleg. Annyira tetszett, emiatt döntöttem a könyv mellett. 

(Részemről világosbarna.)

Ezt 2014. október 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kozmosz Könyvek, te csodás. Meg a te duplakönyveid.* Még további kettőt tervbe vettem, ami a közeljövőt illeti. Remélem, sikerül még ilyen gyöngyszemekre bukkannom. Vagy még inkább, hogy ilyen trollkodásra. Mert pont ezt a két kisregényt pont sci-fiként kiadni, pont ebben a sorozatban – hát, kérem, ez ritka nagy trollkodás vala. Pedig még csak azt se lehet mondani, hogy hibás a műfaji besorolás, ó, nem. De attól a troll csak trollabb…

A Morel találmánya még „csak” filozofikus fantasztikum, a hatóságok, a betolakodók, meg leginkább saját maga elől menekülő zakkant elbeszélővel, akinek a paranoiája meg a csapongó stílusa miatt kb. a kisregény feléig tart kibogozni, ki az a Morel egyáltalán, és mi köze ehhez a klausztrofób szigethez. Az (igen-igen beteg) találmány még csak azután jön.
Úgy egyáltalán ez az egész történet, amennyire egyszerű igazából, annyira beteg. Borgesnek ajánlja a szerző, de simán ajánlhatná Kafkának is. Az elbeszélésmódja alapján akár össze is lehetne téveszteni vele. Pont ugyanolyan érzést kelt bennem. Mintha egy darabokra tört fogkefét kéne lenyelnem. És a főszereplő állandóan vagy lázas, vagy éhes, vagy a dolgok értelmén gondolkodik, időnként mind a hármat egyszerre.
Csak annyit mondok még róla, hogy esős, hideg, szeles novemberi estén olvastam a túlfűtött vonaton, és amikor az eltelt idő alapján úgy gondoltam, hogy lassan meg kell érkeznem, és felkeltem a helyemről, hogy összepakoljak, és felvegyem a kabátomat, és akkor azt láttam, hogy nem látom, merre járunk, csak az esőt meg egy-két kivilágított ablakot, és konkrétan egyedül vagyok egy termes kocsiban, de nem tudom, mikor szálltak le a többiek, és rájöttem, hogy engem egész úton nem talált meg a kalauz – hát akkor azért egy pillanatra én is elgondolkodtam a jelenlét és a hiány viszonyán, némi gyomorgörccsel a háttérben… 

A Láthatatlan városok meg igazából nem is regény. Minden további nélkül el tudnám fogadni verseskötetnek. Cselekmény nincs, folyamatos beszéd van, illetve folyamatos mesélés, a lehető legklasszikusabb értelemben, sok-sok szürreális-fantasztikus városképpel, az olvasó pedig minden mondatba egyenként beleveszhet. Valamint megölheti az irigység. Elsőre fel se lehet fogni. Darabolni érdemes, minden városleírást háromszor elolvasni, tényleg úgy, ahogyan a verseket. Mindegyik darab önálló. Legfeljebb vékony – ám annál erősebb – szálakkal köti őket össze a címekből összeálló szövedék.
Mese felnőtteknek, a filozofikus fajtából. Annyira filozofikus, hogy szerintem időnként az elbeszélő se érti saját magát, de az kit érdekel? A hallgatóságot ugyan nem. Legalábbis mind Kublai kán, mint jómagam részéről garanciát vállalok erre. Amikor meg lehet érteni – nos, az vagy nagyon keserűen esik, vagy felmelegít és mosolyra késztet, még a legesősebb, legszürkébb, legsötétebb vasárnapon is.

* Meg a te fülszövegeid… amelyekbe bele ne nézzen, aki nem szeretné előre tudni a regény végét, vagy ha nem akarja, hogy becsapják… 

Ezt 2017. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Olyan köd van, hogy amikor átmegyünk a Tiszán, szó szerint a semmi látszik a hídkorláton túl.

A városban a fiatal platánfán négy-öt levél maradt összegörbülve, viszont apró, könnyű, pamacsos gömbök csüngenek lefelé minden ágáról, minden mellékágáról, és minden mellékág mellékágáról, hosszabb-rövidebb szárakon. Kisebbek-nagyobbak, elöl élesebb, hátul tompább körvonalúak. Lebegnek. Közvetlenül a fekete ágakon túl már a semmi látszik. Az egyik erkélyen barna mintás, mély tál lóg a falon, a másikon ócska madzagon két kopott nadrágot szárítanak. (Nem szárad az meg holnaputánig se.) A vérszilva kivöröslik a semmiből, a páfrányfenyő kiaranylik ugyanonnan, a többi fa vastagabb vagy vékonyabb vonalakat rajzol bele tussal. Hagymát árulnak piros zsákban, szabálytalanul dudorodik ki a két vége. Ha az ilyen zsákot ki akarja szakítani az ember, bosszúból belevág az ujjába, a tenyerébe a műanyag, és piros csíkokat hagy maga után. Makulátlan tiszta, fehér ablakban, szürke csíkok előtt puha cirmos macska ül, kifelé bámul az útra meg a ködre, talán álmosan, talán csavargásra vágyva. A hentesbolt üres, az ablaka szürke és piszkos, a felirat még hibátlan. A ház mögött a semmi látszik.

A várost egy ezer vagy még több évvel ezelőtt élt magyar férfiról nevezték el, mert az ő földje volt az a hely, ahová a város épült. Legalábbis így mondta huszonöt éve egy idevalósi osztálytársam, amikor kiselőadást tartott a városáról történelemórán. Legalábbis így emlékszem. Mármint arra, amit mondott, mert hogy megtartotta a kiselőadást, az egészen biztos.

Calvinót olvasok a buszon, és ötpercenként megöl az irigység. Tulajdonképp már nem élek. Ellenben a fenti sorokban többször is hazudtam. Nem mondom meg, hogy hol. Ellenben alázatosan bocsánatot kérek.

Ezt 2017. november 25-én írtam.

Nyolc angol misztériumjáték, azaz középkori dráma, bibliai történetek dramatizált változatai. Ennyit tudtam erről a kötetről, amely évek óta lapult a polcomon. Érdekesség, de majd egyszer máskor olvasom el.
Mit tudtam én, hogy amikor Határ Győző válogat és fordít, akkor azzal a szövegek más életet kapnak? Újabbat, akár tetszetősebbet?

Mert ez a drámakötet középkorinak ugyan középkori, népinek is népi, de angolnak legfeljebb annyiban angol, amennyiben Pilátus Kentben hal meg. Jó tudni. :) Határ Győző élhetett Angliában akármeddig, ezeket a fordításait a ritmus, a rímek, a szófordulatok, a különleges nyelvi lelemények akkor is magyarrá tennék, ha az angol neveket meghagyná. (De minek hagyná, a bibliai neveket minden nép a saját ízléséhez alkalmazza úgyis.)

Bűvös kört vonok körétek
        mint kövér Hold udvarát
    pásztorokra ráigézek:
        sunda-bunda, cimborák!

    Mint a téj, mint mormotáék
    aludjék a nyáj, a tájék!
        Húnysz, te csillag! Hess, szövétnek!
    Huss, te szentjánosbogár!
        kél a bűn, kikél a vétek
        már enyém, csak v o l t tiétek!
    jár a tolvaj, kél a kár.

    A varázst így megtetézem
    s szörnyű foganatja lészen:
        csalmatoklé- s vad beléndek
    álomnyála minden tagba
        ólomálom, mák levének
        ólma dermedjen belétek
    – ez a Nagy Abrakadabra!

Többször figyelmeztetnem kellett magamat, hogy én most angol irodalmat olvasok. Különösen a kötet függelékét olvasva, amelyben régi vallásos versek fordításai találhatók, némelyiknek a dallamát is tudom, de ahogy magyarul olvasom őket, sehogy nem passzol hozzájuk az angol dallam, ellenben magyart tudnék nekik adni…

Ki-ki döntse el, hogy az ilyesminek örül vagy sem. Én örülök, és úgy gondolom, oka van ennek a módosításnak, amelyet a bevezető le is ír. Eredetiben ezek a darabok arra valók, hogy a nép előadja őket, és ugyancsak a nép végig is nézze őket. Ha lefordítják, az a minimum, hogy itthon is előadhatná és végignézhetné őket a nép. Egyik-másik betlehemesnél még instruál is a fordító, hogy milyen közönséghez alkalmazható a szöveg. 

Mert írt bele Határ Győző egy bevezetőt is, amelyben összefoglalja az angol középkori színjátszás módszereit, fogásait, egyéb jellegzetességeit. A világért se száraz, sőt, sokkal elevenebb, mint amit valaha olvastam a témáról (igaz, az nem sok). Ehhez külön írtam egy ismeretterjesztő szöveget, itt csak összefoglalom. Amikor nagy ünnepek alkalmával egy-egy város dramatizálta a bibliai történeteket, akkor a különböző jeleneteket különböző céhekre osztotta (pl. a bárkaépítést játsszák a hajóácsok, a mennybemenetelt a szabók stb.), nekik kellett kiállítani a kellékeket, jelmezeket (ezzel nagyon nem erőltették meg magukat, középkori ruhákban játszottak), a bizonyos görgőszínpadot (kocsira szerelték az egészet, úgy húzták az utcán álló közönség elé), no és persze a színészeket, szövegestül. 

Szövegestül, hiszen a Bibliát se eredetiben, se fordításban akkor még nem olvashatták, hát dolgoztak abból, amijük volt: amit elmeséltek nekik a bibliai történetekből. Mivel pedig ahhoz voltak szokva, hogy amit nekik mesélnek, azon változtatni lehet, mikor továbbmesélik, hát pakoltak bele olyan fordulatokat, hogy a fal adta a másikat.

FULLAJTÁR:
    Seregén a holló károg:
    kiterítve a betyárok.
    Vár lerontva – tornya, partja
    zsellérnépük mind elhajtva…
TIBÉRIUS:
    Pilátus ez pártütése
    menjen immár feledésbe.
    S ő maga?
FULLAJTÁR:
                    Hogy Kentnek vette
    útját, egy csapat követte.
    Véle volt hű tarisznyása
    a Patás… Egy horpadásba
    érve, kit a nép, instállom
    csak ugy hí a kenti tájon:
    Pokolkapu –
TIBÉRIUS:
                        – ott meglelted?
FULLAJTÁR:
    Lángok-hangok incselkednek:
    szurdoknak van nagy morgása
    felvereslő háborgása – – –
    Barlang száján nyomuk veszett;
    tanakodtunk nagy téveteg
    beszálljunk-é?
TIBÉRIUS:
                        Merre a had?
FULLAJTÁR:
    Sorakoz a bástyák alatt.
TIBÉRIUS:
    Bátorságban?
FULLAJTÁR:
                        Nincsen hiba!
TIBÉRIUS:
    Szólj tanácsot, Veronika
    üldözzük még virradóra?
VERONIKA:
    Imhol jő egy fehér angyal
    ő tudója, felmondója.

A „kendős” Veronika kigyógyítja a leprából Tiberius császárt, aki erre keresztény hitre tér, és Kentig üldözteti a hadseregével Pilátust. (Au! Ez így közvetlenül Tacitus után kissé sokkolt.) Lucifer teljes hadkészültséget rendel el, amikor megtudja, hogy Krisztus alá fog szállni a poklokra, és ki akarja onnan vinni Ádámot, Évát és tsaikat. Énokot és Illést nyílt színen fejezteti le az Antikrisztus. (Ezt ugyan hogy oldották meg? Shakespeare-nél is van fejlevágás, biztos tocsogtak olyankor a piros festékben.) Ha olyan kedvük van, egész bohózatot írnak bele a betlehemesbe, egy birkatolvaj-párról, akiket le kell leplezni, mielőtt elmennének Jézust köszönteni a pásztorok. Ez utóbbi szerintem nyugodtan értelmezhető akár jó szándékú, eleven humorú népi Biblia-paródiának is (én legalábbis nem éreztem benne semmi visszatetszőt).

TÉBRUS:
    Vajudós az asszony, rosszkor
    alkalmatlankodtok.
DORKA:
    Úgy lármáztok, hét kanászok
    hasgatja a bélem.
TÉBRUS:
    Megálmodtam: lebabázott.
AMBRUS:
    S mikor?
TÉBRUS:
                Ez éjfélen.
(…)
JEROMOS:
    Kárát vallánk, ellopták a
    legszebbik birkánkot.
TÉBRUS:
    No egészségünkre. Áldás-
    béke –
JEROMOS:
                – gyapja-szőre!
TÉBRUS:
    Hej, ha elkapnám a csámpást!
    Megmondám előre
    s ott lettem vón, el nem lopik
    tudhatják kelmetek.
JEROMOS:
    Megkerülne csak, holnapig!
TÉBRUS:
    Már mért kergülne meg?
    Kerge birkát tolvaja is
    félve kerülgetné –
JEROMOS:
    – mondok: megkerülne…
TÉBRUS:
                                Hamis
    fattya! Vágnám ketté!
    Reméljük, még bégetésre
    köszörüli torkát
    s nem kóstolt köszörült késbe –
A BIRKA:
    – beee! –
TÉBRUS:
                    – halljátok Dorkát?

Naiv, hol komoly, hol vidám jelenetek ezek, áhítatosak és szenvedélyesek, nagyon középkoriak. Tényleg jó volna még többet is olvasni belőlük, hiszen ezek csak töredékei egy roppant nagy hagyománynak, amely Anglia egyes vidékein a mai napig él.

Nagyon örülök, hogy egy kevéssé figyelmes rokonom annak idején megvette ezt a kötetet nekem. Már nem emlékszem, ki volt, csak arra, hogy azzal adta ide, hogy „te tanulsz angolul, ez meg angol, biztos érdekelni fog”. Kétesélyes volt, de beletrafált, bár ehhez kellett pár évtized. 

Utóirat: Határ Győző a DIA egyik alapító tagja volt, ebből következően az összes művei online olvashatók, ez is. 

Ezt 2017. július 10-én írtam.

Pontszám: 10/10