Azt hittem, válogatáskötet, erre kiderült, hogy ez az egész életmű. Harminchét vers. Úristen, harminchét! Nem, nem magától hagyta abba a versírást a költő. Igen, a sztálini diktatúra idejében hagyta abba. Igen, a kettő összefügg. Nem, túlélte, ’73-ban halt meg, de verset többet nem írt. Bár Domokos Péter előszava szerint érhetnek még minket meglepetések.

Kik azok az udmurtok (régebbi nevükön votjákok)? Tőlünk keletre, meg egy kicsit, de nem túlságosan északra, Oroszország területén, az Urálon innen élő finnugor nyelvű nép. Miért érdemes olvasni a verseiket? 1. Mert a költőik (legalábbis az általam ismert kettő) tudtak/tudnak verset írni. Nemcsak azért kell örülni ennek az irodalomnak, mert egyáltalán létezik, és egzotikumként nézegethetjük. Ez irodalom és kész, minden jelző nélkül, maximum a „jó”-t lehet odatenni elé. 2. Azért, amiért Kányádi Sándor azt a gyönyörűséges verset megírta. Mert közünk van hozzá, pont itt, pont nekünk, mert olyan sorsról szól, amelyen többé-kevésbé mind osztozunk itt a Lajtától keletre. 3. Mert a Bede Anna fordította, azért! 

Idegen városban

Idegen városban
világos éjeken,
sohasem nyughatok,
sehogy sem alhatok.

Egyenes útjain,
háztömbök árnyain
éjfélig csavargok,
fáradtan bolyongok.

Emberek tömege
mellettem elrohan,
mellettem elrohan,
kiáltoz hangosan.

Udmurt lány, fulladok,
falumra gondolok,
erdőkre-rétekre,
virágos-szépekre.

Idegen városban,
világos éjeken,
szívemben dallamok
virágként nyílanak,

nyomasztó városban,
sápasztó árnyékban,
kinyílnak hirtelen.
Viráguk vértelen.

Nem minden vers tökéletes, de hát mitől lenne, egész életműről beszélünk, nem válogatásról. A Petőfi-összesben is van bőven fércmű, ad absurdum talán még az Arany-összesben is lehetne találni, bár ezzel már az eretnekség határát súrolom. Ám mindegyik tud valamit, amivel megfogja a figyelmemet. Tud bánni a szavakkal, ritmusokkal (gondolom, az udmurt népköltészet ritmusait használja), egyszerű, de változatos képekkel, és ha didaktikus (amit egyébként nem szeretek), akkor is mindig visz bele eredetiséget.

Mindezt úgy, hogy előzménye a népköltészeten kívül alig volt. A témái a romantika korának témái, száz évvel elcsúszva (az összes vers a húszas években jelent meg), az esztétikája is mintha onnan való lenne, de korszerűen, valahogy úgy, ahogy nálunk az újnépiesség csinálta.

Út hajlatán

Göndör nyírfa
Út hajlatán.
Ne vágd ki azt,
Édesapám.

Folyó mentén
Zöldellő rét.
Bátyám, ne vágd
Le a füvét.

Sárga rozs közt
Kék virág nőtt.
Kedves mátkám,
Ne tépd le őt.

Hegyoldalban
Forrás, de szép.
Anyám, ne verd
Fel a vizét.

Göndör nyírfa
Út hajlatán,
Az lesz az én
Testem talán.

Sárguló fű
Réten ha van,
Az lesz az én
Fakó hajam.

Sárga rozs közt
Kék virágok:
Kék szemeim,
Mikkel látok.

Hegy alól ha
Forrás serken,
Az én elsírt
Sok könnycseppem.

A fentieken kívül mi az, ami tetszik benne, franc tudja.

Talán hogy egyáltalán meg mer szólalni egy olyan kultúrában, amely duplán hallgatásra ítélné, mint nőt és mint állam nélküli kisebbséghez tartozót. De biztos, hogy ezeket önmagában, a fentiek nélkül értéknek tekinteném ugyan, viszont nem szeretném. A szeretethez több kell.

Milyen bolond voltam

Milyen bolond voltam akkor,
mikor napsütésben esőcseppek égtek,
mikor az eget szivárvány ölelte…
Hogy a szivárványból szép kelmét szőhetek,
        azt hittem akkor.

Éjszaka szemeim az égre vetettem,
a csillagtüzek felé tekintettem…
Hogy csillagokból nyakéket fűzhetek,
s lobognak majd mellemen égi tüzek,
        azt hittem akkor.

Ha kék felhő mögött elbújt a nap,
ha ezüsttel ötvözött aranyat,
a felhő szélét hogy leszedhetem,
hogy véle kendőm beszeghetem,
        azt hittem akkor.

Bolond vagyok, most is bolond vagyok.
Tavaszi vizek ha csengve járnak,
ha elragadnak tavaszi álmok,
azt hiszem, hoz még jót is az élet.
        Ma is remélek.

A kötet egyébként gyönyörű, tényleg mindent beleadtak. Kétnyelvű, még az előszó is, még a kiadási adatok is, még a Kányádi szövegét is lefordították udmurtra. Akik cirill betűkkel írnak, de ez ne tévesszen meg senkit, a nyelv finnugor. Fura, jó érzés böngészgetni az eredetit, érzékelni a ritmusát, rímeit. Bede Anna fordítása (Dyekiss Virág nyersfordítása alapján) pedig gyönyörűséges, igazi érett költő munkája. Sajnos az utolsó fordításkötete volt. Örülök, hogy megvettem: a szokásos módon antikváriumban, olvasatlanul. Én vágtam fel a lapjait. Ennél sokkal többet érdemel.

Ki vagy?

Ki vagy?
        Vörös ruhás alak,
        Magad gyík-forma vagy,
        Mint a gyík, éppolyan fürge vagy.

        Hullámozik a hajad,
        Te magad pille vagy,
        Életed pille-víg pillanat.

        Szemeid csillagok,
        Fényükbe olvadok,
        Csillogó kútjukba fulladok.

Mi vagy?

        Bagoly vagy, úgy lehet;
        Esti folyónk felett
        Várlak, hogy találkozzam veled.

 

Ezt 2017. december 30-án írtam.

Pontszám: 10/10

„Kézirat sosem ég el.”
Legyen igaza mindörökké, kedves Mihail Afanaszjevics!

Nagyon gondos, alapos, mindenre kiterjedő válogatás ez egy rendkívül értékes életműből. Elmondani is nehéz, mi minden van benne, és még inkább mi az, ami (egyáltalán nem a válogatók hibájából) fájdalmasan hiányzik. Ha pedig létezne a szerzőről életrajz, azt gondolkodás nélkül fel lehetne tenni az irodalom hőseinek listájára. A legelejére.

Mostanában nagyon sokat olvasok a keleti finnugor nyelvű népek irodalmából, olyan nemzetek alkotóitól, amelyeket csak a nyelvtankönyvből ismertem korábban. Azt akarom, hogy keljenek életre. Gerd Kuzebaj udmurt (régebbi nevükön votják) anyanyelvű alkotó volt, aki egyaránt írt udmurt és orosz nyelven. Nemcsak verseket, hanem elbeszélést és esszét is, amelyekből szintén válogattak a kötet számára. Sőt gyűjtött is: népdalokat, meséket, hiedelmeket. Már fiatalon a legnagyobbak közé sorolták, az orosz anyanyelvűek is számon tartották.

Ősz

Lila, sárga s bíbor színfoltok égnek
Az erdőn, túl a kis folyón. Juharfák
Csupasz ágaikat mint hálót tartják
Magasba: fényhalait lesik az égnek.

Berkenyefa vergődik – mit nem ér meg!
Véres bogyófürtök közt kék sebet vág
Rajta az őszi szél: mintha beretvák
Nyesnék: levélhad száll, nincs bennük élet.

A puszta földre zord eső szemerkél.
Elmúlt a nap – éjszakai csípős dér
Mar mindent. Étlen jajgatnak a csókák.

Meleg istállókban szuszog a jószág.
A gabonát behordták. Pisla tűznél
Udmurt nők fonják fonalad, derűs tél!

(Képes Géza fordítása)

Egy kicsi probléma akadt mindezzel: hogy 1898-ban született. Ki lehet számolni, ebből következően mikorra esett a fő alkotói időszaka. Aztán lehet találgatni, miben halt meg 1937-ben. Meg hogy utána hova lettek a művei. Még a megjelentek is. Miért keresik a mai napig a további kéziratokat, milyen irattárakban. És miért hallgatott el örökre az életben maradt pályatárs Asalcsi Oki, akinek szintén jut hely ebben a kötetben (is). Nem sok, de nincs is rá szükség, hiszen a versei ekkorra már mind olvashatóak voltak magyarul. (Itt írtam róluk.)

De „kézirat sosem ég el.” Úgy legyen.

Ha ez a mentő munka volna a kötet összes érdeme, akkor is nagyon örülnék neki, hogy egyáltalán létrejött, Domokos Péter szerkesztői munkájának és a nagyszerű fordítói gárdának köszönhetően. Legfeljebb azt sajnálnám, amit egyébként az előszó szerint ők is: hogy a kétnyelvű kötet kiadása nem jött össze.

Mező

A zene zúg, mint guzli peng,
Arany rozs-szál a húrja.
A szél a zenész, dala zeng,
Rozs-húrt penget az ujja.

Alig érintett rozs-fejek…
„Csingrak!” – zeng a rozskalász-dal.
Az arany mező megremeg,
És már új ének szárnyal.

„Csastkrak!” – hajladoznak és
„Cskir-r” – fodrozódnak.
„Csingir-csin” – zeng a rozsvetés,
Rozs-fejek bodrozódnak.

Itt-ott kalász cseng: kisharang,
„Trilli!” – mezők zizegnek,
Itt-ott csicsergő csitri hang,
„Szipir” – dala szüzeknek.

Néha daruként szólanak,
Krúgatnak, „Tur-fúrt” mondva,
Majd, mint nyugtára száll a nap,
Szállnak a horizontra.

Szól a mező, mint guzli peng,
Arany rozs-szár a húrja.
A szél a zenész, dala zeng,
Rozs-húrt penget az ujja.

(Bede Anna fordítása)

De nem ez a kötet összes érdeme. Mert ez a Kuzebaj, ez nagyon, de nagyon tudott írni. Verset is, elbeszélést meg még jobban. A „Mati” című írástól a hideg is kilelt, annak tényleg helye van bármely válogatásban: társadalomrajz és egyéni dráma és tömeglélektani tanulmány, elfogulatlan elbeszélőtől, didaktikusságtól mentesen. A versek változatos témájúak és formájúak, látható műgonddal kidolgozottak, a legtöbbjükön egyáltalán nem látszik, hogy előzményük (korábbi írott udmurt nyelvű költészet) alig van.* Legfeljebb az látszik, hogy Kuzebaj anyja énekmondó volt, nem akárkitől örökölte a tehetséget a gyermek. A kötetben szereplő esszék pedig nemcsak informatívak, nemcsak az udmurt nemzetiség életének érzékletes megjelenítői, hanem a stílusuk is élvezetes, gördülékeny, a szerzők tudják, hogyan kell fenntartani a figyelmet.

Pont az a fajta életmű, amelyik egy diktatúrában csak útban van. 

Isten áldja azokat, akik megjelentették magyarul, és ellátták mindazzal, ami az értelmezést segítheti. Nem mintha kéne nekem bármikor is életrajz ahhoz, hogy egy művet értelmezni tudjak (sőt), de ebben az esetben mégis hasznosnak bizonyult a háttér ismerete. Kuzebaj életműve nem attól lesz értékes, hogy megtudjuk a keletkezési körülményeit – az csak pluszt ad, és jól is van ez így. Különösen, mert Kányádi Sándor „Gerdről” című esszéje önmagában is műalkotás, nem is akármilyen.

Nagyon örülök, hogy megvan itthon a kötet. Először könyvtári példányt olvastam, és úgy kb. a harmadához érve rendeltem meg. Antikváriumból kaptam, olvasatlanul. Nem kommentálnám.

Énekeim

Énekeim vén
folyamok mentén,
égi utakról,
hol pacsirta szól,
esztendők hosszán
szegődtek hozzám.
    Udmurt falvakban
    járva jártomban,
    hallva hallgattam,
    gyűjtve gyűjtöttem.
Éjjel fektemben,
ülve imetten,
kelve keltemben,
hogy el ne felejtsem,
mindent leírtam,
guzlimra bíztam,
s el-eldalolva
népem szívébe
rejtettem annak
gyönge csücskébe.
Falvaink hosszán
szegődtek hozzám,
ablakok, kertek
alatt virrasztván.
    Mindig csak loppal,
    féltett titkokkal
    mentem, osontam:
    népem fájdalmát,
    éjek énekét
    kitudakoltam.
Pacsirták gyémánt-
csengettyű hangját,
fülemüléknek
arany danáját
mind megtanultam,
    énekeinket
    rájuk hangoltam,
    azok nótája
    lett a példája
    minden dalomnak.
Napszentületkor
a síró népnek
vigasztalásul
jól fog az ének:
    kimegyek hát a
    falu végére,
    írt vinni népem
    sok nagy sebére.
    Velem örülnek,
    kedvre derülnek.
Tavasz jöttével,
vizek nőttével,
virágnyíláskor,
vidámodáskor:
    pendül a guzlám,
    sereglik hozzám,
    gyűl a népem, dől
    s körém verődve
    kap új erőre
    énekeimtől.

(Kányádi Sándor fordítása)

* Az is igaz viszont, hogy a magyar fordítók közül többen is elég tágan értelmezik a műfordítás lehetőségeit – vannak olyan versek a kötetben, amelyeknek több fordítása is létezik, és mindet beválogatták, és nem egészen ugyanúgy néznek ki. (Az egyik, teszem azt, szonett, a másik meg kétszer olyan hosszú és keresztrímes. Azért az elég nagy különbség.) Ilyenkor sajnálom, hogy nem kétnyelvű a kötet, hogy láthatnám, hogy néz ki a vers eredetiben. Persze az is lehet, hogy eredetiben is többféleképpen néz ki, hiszen Kuzebaj sokáig, akár évekig dolgozott egy-egy versén, némelyik több változatban is fennmaradhatott. 

Ezt 2018. január 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon érdekes könyv, és – így a végére érve már biztos vagyok benne – fontos is.
Annál mindenesetre mérhetetlenül fontosabb, mint amennyi figyelmet kapott és kap.*
Nem szemrehányás ez a részemről: én se nyúltam volna hozzá, ha 1. nem reklámozzák nekem annak idején magyar szakos egyetemista koromban Juvan Sesztalovot egy rém aranyos anekdotával, 2. ha nincs Dynn molytárs kihívása.

A manysiknak (a könyv voguloknak nevezi őket, de ez az elnevezés már nincs használatban), bármilyen kevesen legyenek is, van önálló kultúrájuk, irodalmuk, történelmük. Csak írásuk nem volt a legutóbbi időkig, de a szájhagyomány is lehet éppen olyan erős – ha van, akinek tovább lehet adni. Ez a könyv pontosan az átmenetet ragadja meg: azt a pillanatot, amikor még rénszarvasszánon utaznak az Urálhoz, de már beül a szánba a szemüveges manysi állatorvos – amikor még nyírfakéreg álarcban alakoskodnak a medveünnepen, de már két fa közé kifeszített vászonra mozifilmet vetítenek – amikor az elbeszélő Leningrádban végzi a tanítóképzőt, de a nagynénje még nem látott ábécéskönyvet.

A farkasok persze nemcsak úgy, minden megkérdezés nélkül vetik rá magukat az emberekre és a hízott rénszarvascsordákra. Mielőtt támadnak, felüvöltenek, mint az üvöltő hófergeteg, sírnak. Könyörgik az eget, engedélyt kérnek maguknak, hogy megmutathassák, ki a legbűnösebb, kin van a sor, hogy a farkasfogak közt megbűnhődjék az elkövetett bűnökért.
A farkasok üvöltenek – beszélnek az éggel. A farkasok támadása – az ég kívánsága, a végzet.

Lehet, hogy a manysik kis nép, lehet, hogy nem határozták meg a világtörténelmet (bár ki tudja, pár ezer év alatt, mióta a mostani hazájukban élnek, akár lehetett is olyan időszak, amikor legalábbis Szibéria történelmét meghatározták, csak az nem volt, aki leírja), de érvényes és fenntartható kultúrát hoztak létre, amely sokkal többet érdemel annál, mint hogy lassú pusztulásra ítéljék. Nem arról van szó természetesen, hogy minden elemét görcsös ragaszkodással kell megőrizni, dehogyis – hiszen éppen erről szól a könyv. És azt, amit elmond, nagyon, nagyon sok hasonló népről el lehetne mondani. Az ő könyvük is ez, megérdemelné, hogy Ausztráliában, Óceániában vagy az amerikai őslakosok között is olvassák.

Ajándékozz egy dalt az égnek – meseként tér majd vissza hozzád. Ajándékozz erőt a folyónak – halként tér majd vissza hozzád. Ajándékozz szerelmet a földnek – boldogságként tér majd vissza hozzád.

Sajátos skizofrén állapotról ad hírt a szöveg. Története alig van, ez nem regény, nem is dokumentumirodalom: az elbeszélő meg még néhány hozzá hasonló lázadó fiú és lány be akarja bizonyítani (főleg saját magának), hogy a modern (orosz, illetve szovjet) neveltetésük és egyes hagyományokkal való nyílt szembehelyezkedésük nem jelenti azt, hogy ne lehetnének a manysi közösség hasznos tagjai, hogy ne állnák meg a helyüket ugyanolyan körülmények között, amilyenekkel a társaik nap mint nap szembesülnek, sőt azt sem jelenti, hogy egészen megtagadnák a népük múltját és a saját gyökereiket.

Hát lehet fagyoskodni ilyen csodálatos szépség láttán? Ha a hold fényénél nyugodtál el. A fények mellett, a havon, hosszú árnyak hevernek. Mintha élnének, még lélegzenek is. Nem, nem ők lélegeznek, hanem a rénszarvasok. Látom, hogy játszadozik orrlyukaiknál kék sugaraival a hold. A szarvasok nem félik a fagyot. Ők szeretik a szépséget.

És a legnagyobb fagyban elindulnak a rénszarvasokkal, segíteni a családjuknak, hogy tavaszra az Urálhoz, az ellőhelyekhez jussanak. Erre az utazásra vannak felfűzve a könyv jelenetei. Amely persze jelképes utazás is, egyszerre a múltba (a legősibb, már-már kőkorszaki hagyományokkal való szembesülés felé) és a vágyott jövőbe (ez a fiatalok terveiben, álmaiban jelenik meg). Nagyon nehéz a dolga annak, aki egy ilyen közösségből elsőként kerül nagyvárosba és szerez diplomát: vagy elszakad a gyökereitől, de akkor szó szerint semmije sem marad, vagy megpróbál hozzájuk visszatalálni, de akkor konfliktusok és frusztrációk sora vár rá. Az elbeszélő és társai az utóbbit választják – ennek a visszatalálásnak az útja is az, amit megtesznek a falujuktól az Urálig.

Közben folytonosan szembesülnek a havon alvással, a nyírkéreg bölcsővel, a nyers hússal, amelynél egyéb táplálék útközben alig jut, a jó- vagy rosszindulatú babonákkal és előítéletekkel, a szent hellyel, a medveünneppel, a sámánhittel, a népük meséivel és költészetével. És folytonosan felteszik maguknak a kérdést: mi az, amit ebből meg kell őrizni, és mi az, amire semmi szükség?
Néha nagyon könnyű a válasz, néha kegyetlenül nehéz. Időnként pedig kétséges. Mármint a válasz őszintesége. Mármint számomra, így 2017-ből visszatekintve. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig olyan őszinték ezek a fiatalok. Azért kap egy pont levonást a könyv.
Bizonyára létezett ember, aki ennyire komolyan hitt a kommunizmusban, főleg amikor a tajga közepén, több ezer kilométerre minden lakott helytől csak a Leningrádban végzett állatorvos injekciója állította talpra a rénszarvast. De azt egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire ne látszott volna a tajga közepéről pl. a természeti környezet esztelen pusztítása. A halbeszolgáltatást meg… inkább hagyjuk.
Mégsem vonok le ezért többet. Egyrészt mert enélkül valószínűleg nem engedték volna megjelentetni a könyvet, másrészt mert… van benne két jelenet, amelyekre felkaptam a fejemet. Az egyik egy öregasszony szájába adott, népmeseként elmondott történet a rendőrség és a gonosz lélek kapcsolatáról, a másik egy medveünnepen előadott minidráma a szegény manysikról, akik bosszút állnak a máshonnan jött kereskedőtől elszenvedett sérelmekért. Mintha figyelmeztetésként illeszkednének a könyv szövetébe. Legalábbis remélem, hogy így van.

Amitől mindenképpen maradandó érték a Kék vándorutak, az a nyelve.

Olyan gyorsan, mint ahogy megtelik lével az érett északi vörösszeder, elmúlt a nyár az Urálban.

Amennyire az utószóból kiderül, a szöveget Sesztalov párhuzamosan írta manysi és orosz nyelven is, de a teljes kötet végül oroszul jelent meg – viszont igen erős manysi akcentussal. Nemcsak a versbetétek idézik a manysi népi irodalmat, hanem az egész kötet, úgy, ahogy van. Nem sokat tudok a manysi népköltészetről, népmesékről, mondákról, mítoszokról, de az a kevés is elég, hogy még én is észrevegyem a prózaritmust, a jellegzetes manysi szófűzést és mondatszerkesztést, ahogyan egész természetességgel beszélnek egy nagyon ősi kultúra nyelvén akár a helikopterről vagy az injekciós tűről is. Az ember azt gondolná, ez lehetetlen. Sesztalov meg a kisujjából kirázza. Polgárjogot szerez az anyanyelvének, még fordításban is.

Aztán hosszasan, élvezettel ittuk a sűrű, sötétbarna italt, a nyírtaplóról öntött forró teavizet.
(…)
Pattogj, pattogj, arany tűz!
Forró tea, fagyot űzz!
Fagyott halnál fehérebb
Arcunk, testünk – segíts meg!
Szánkba csorduló parázs,
Felhevítsz mint semmi más.
Vérünk is tán megalvadt,
Frissítsd fel, forró harmat!

Az illusztrációkért pedig kalapot le. Kőkori sziklarajzok az Urálból. Telitalálat.

* Könyvtári selejtezéskor vettem, és ahogy elnézem egyetlen olvasás után a kötet küllemét, hát… szerintem ezt úgy vette le a selejtező a polcról, ahogy annak idején a beszerzője felrakta. A kettő között esetleg akkor nyúlhattak hozzá, mikor költözködött a könyvtár. Akkor történhetett valami baleset a védőborítójával is, mert az hiányzik (szerintem szétázott), de egyébként a könyv belseje látványosan érintetlen.

Ezt 2017. május 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Mágikus, mitikus, bűvölős, népi, korszerű, gondolkodós, kántálós, táncolós, ősi, kortárs, révülős.

Költészet, ahogy én szeretem. 

Juvan Sesztalov manysi (régebbi nevükön: vogul) költő életművének* javát válogatta ki a vékonyka, de annál tartalmasabb kötet számára Bede Anna. Ő volt a versek magyar fordítója. Nagyszerű munka mindkét oldalról. Illetve mindhárom, hogy ki ne felejtsem Schmidt Éva mélységekig lemenő utószavát se.

Van ebben nagyon erősen a népi alapokat idéző medveének – sőt, egész ünnepi misztériumdráma –, és van népi alapokra építkező modern szöveg.

Bálvány vagyok. És meghalok.
Ti – bálványimádók –
megmaradtok.
A lelketekben szunnyadok,
és egy napon föltámadok!
Ó, mert szerettek
hajlongani!
súlyos vétkeiteket,
mint havas fatörzseket,
másokra rázúdítani.
Mert gondolkodni egyőtök sem szeret:
– Majd gondolnak ránk az istenek!
Éjszaka ők forgolódjanak,
gondok közt ők gondolkodjanak.
Mi kicsiny férgek vagyunk csak,
kik parancsra rágnak, szúrnak…
Halljátok,
bálványimádók!
Újjászülhettek engem!
Bölcsőben csucsujgattok
aranyban és selyemben.
Adtok nékem új nevet,
s holt bálvány – föléledek!
Vigyázzatok!
Újjászületek
a lelketekben!

Van költői próza, szabad vers és szabályos ritmusú, verssorokba tördelt szöveg; van a közösség nevében szóló varázsének, és van nagyon személyes vallomás, amely nem tud megszólalni másképp, csak a közösségi hagyomány nyelvén.

Bizony kibírjuk a jeges telet
fagyban felnövő lelkek méltóságával.
Bizony kibírjuk a havas telet
föld kemény fiai okosságával.
Tanulunk a fagytól szilárdságot,
nem kegyetlenséget.
Tanulunk a széltől szabadságot,
nem szertelenséget.
Hótól tisztaságot.
Földtől kedvességet.
Égtől magasságot.

Van ebben minden, még olyan is, ami nem tetszik. De az a pontozáson nem változtat. Ez az ember piszok jól tudott verset írni, na. 

Bartók zenéjéhez szokták hasonlítani Sesztalov költészetét. Én sajnos Bartókhoz nem értek, és a zenéje – bevallom – nem mindig rokonszenves nekem. Viszont Sesztalovot – így két kötet költői próza és vers végigolvasása után elmondhatom – nagyon is szeretem. 

Mikor ikra voltam,
    nem ettek meg.
Mikor féreg voltam,
    nem léptek rám.
Mókusként szökelltem,
    nem fogtak meg.
Medveként cammogtam,
    nem öltek meg.
Emberré váltomban
    legyőzhetnek?

* Legalábbis a ’85 előtti életművének, mert akkor adták ki a kötetet. 

Ezt 2017. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Itt is megosztom ezt a diákkoromban hallott anekdotát, nehogy elvesszen az utókor számára. Valamikor a hatvanas évek végén történhetett az eset (ha megtörtént). Mesélője Kis Tamás nyelvész, abban az időben egyetemi adjunktus. Nem konkrétan nekem mesélte, hanem az egész évfolyamnak, egyetemi előadáson, színesítésként. 

Egy csapat debreceni finnugrász-palánta a Balatonra utazott nyaralni. Egyetemisták voltak, vidámak és vélhetően már nem szomjasak, amikor egyszer csak megláttak a strandon elterülve egy keleties ábrázatú fiatalembert.
Összetanakodtak: nézzétek má', az meg ott pont úgy néz ki, mint egy vogul*. Menjünk oda, mondjunk neki valamit vogulul. Jó. Akkor összetanakodtak, hogy ki tud közülük valamit vogulul. Kiderült, hogy egyvalamit tudnak mindannyian vogulul: Juvan Sesztalov vogul költő „Vihar” című négysorosát,** mert azt mindenkinek meg kellett tanulni.
Csoportosan odaosontak hát a fiatalemberhez, körbeállták, és elkezdték neki fennhangon szavalni a „Vihar”-t. A végét találjátok ki. 

Na jó, elmondom: Juvan Sesztalov volt az illető. Elképzelem, mit érezhetett. Egész életére szívébe zárta Magyarországot,*** az biztos. 

Itt írtam a műveiről: Kék vándorutak és Julianus rám talált és „Vörös legenda fehér havon”.

* Ma már nem vogulnak, hanem saját nevükön manysinak hívják ezt az Oroszországban élő kis finnugor nyelvű népet.
** Helyesbítés: Jelezték nekem, hogy a vers nem négysoros, hanem hosszabb. Ez esetben valószínűleg ők nem tudtak négy sornál többet belőle. 
*** Ezt Emmi Lotta molytárs (Mészáros Edit nyelvész) is megerősítette, mert ő ismerte.

Kép innen.

Alap-szakirodalom, amelyet sajnos már megint kissé későn találtam meg. Jobb későn, mint soha, ugye… Bár a mondás értékelhetőségéből sokat levon, hogy kb. tizenöt éve ül a polcomon, és majdnem ugyanannyi ideje félbe volt hagyva a tizedik oldalon. Mentségemre szóljon, hogy tizenöt éve még biztos jóval nehezebben és lassabban tudtam volna végigolvasni. Mégiscsak tudományos szöveg.

Mint ilyen, enciklopédikus igényű, és gyakorlatilag használható is enciklopédiaként. (Ebből a szempontból kár, hogy nem ábécérendes szócikkekben van írva, pedig úgy könnyebb lenne keresni benne – de hát nem ez volt az elsődleges cél.) Ehhez a munkához Eliade óriási műveltséganyagot gyűjtött össze és rendezett egységes egésszé. Csak ehhez a bekezdéshez mennyi minden kellett, gondoljunk bele: 

Egyfelől a sámán dobolás közben a Világfához röpül; hamarosan látni fogjuk, hogy a dob nagyszámú fölemelkedési szimbólumot foglal magában. Másfelől, az „életre keltett” dob bőrével való misztikus kapcsolatai jóvoltából a sámánnak sikerül osztoznia az állat alakú ős természetében; más szóval el tudja törölni az időt, és helyre tudja állítani azt az őseredeti helyzetet, amiről a mítoszok beszélnek. Mindkét esetben olyan misztikus élménnyel van dolgunk, amely lehetővé teszi a sámán számára az idő és a tér túllépését. Mind az állat-őssé változás, mind az eksztatikus égbeszállás egyazon élmény eltérő, de egymással hasonítható kifejeződése: a profán létállapot meghaladása, a mítikus idő véget érésével elveszített „paradicsomi” lét helyreállítása.

Az, hogy egyetlen munkán belül lehet utánanézni a tunguz, a polinéz meg a kanadai eszkimó samanizmusnak, és értékelhető adatokat találni róluk, az önmagában tíz pontot érne nálam. De Eliade ennél többet is tudott. 

Mindenekelőtt az összes – mondom: az összes adatát lelkiismeretesen forrásadatolni,* nem rugaszkodni el túl messze egyiktől sem, nem menni át (legalábbis nagy nyilvánosság előtt) sámánhívőbe,** no és ami a legnehezebb: bevallani nemcsak azt, hogy valami irtó érdekes dolog nem fér bele a munkája kereteibe, hanem még azt is, ha valamihez nem ért. Az igen. Kalapot le.  Még így is belecsúszik időnként Frazer hibájába, hogy tudniillik mindent elhisz, amit a szakirodalma mond neki, de azért tényleg, tényleg nagyon vigyáz.

És nem engedi szétfolyni a szöveget. Ha ő a samanizmusról kezd írni, akkor a végére is a samanizmusnál marad. Megmutatja a kapcsolatokat más vallási jelenségekkel (különösen tetszik az, ahogyan párhuzamba állítja a miszticizmussal), de nem azonosítja egyikkel sem, nagyon vigyáz, hogy a kijelölt kereten belül maradjon. Túlvilágjárás (közvetítés evilág és túlvilág között), lélekvezetés, gyógyítás, kapcsolattartás a szellemekkel (de nem megszállottság) – az elején leszögezi, hogy idáig tart a sámánság, nem tovább, és ezt a négyszázhatvanadik oldalon se felejti el. Igaz, hogy ezeken a kereteken belül aztán tényleg enciklopédikus teljességre törekszik. (Kivéve az afrikai samanizmust, arról nem szól, viszont megadja, hol lehet utánanézni.) Számomra nagyon hasznos olvasmány volt, sokat jegyzeteltem közben. Hiszen ilyenek nélkül fantasyt írni lehet, csak nem érdemes: 

A jakut hagyomány szerint az „első sámán” különlegesen nagy varázserővel rendelkezett, s gőgjében nem volt hajlandó elismerni a jakutok legfőbb Istenét. Ennek a sámánnak a teste kígyók tömkelegéből állt. Isten elküldte a tüzet, hogy elégesse, de a lángokból egy varangy ugrott ki; ettől a jószágtói eredtek a „démonok”, akik azután kiváló sámánokat és sámánnőket adtak a jakutoknak.

A következtetéseinek már nem örültem mindenütt ilyen intenzitással. Azokban azért némi elfogultságot is tetten lehet érni. Mondjuk úgy: látszik, hogy mikor jelent meg a szöveg. Ettől még persze sok mindenben lehet igaza, de azért mielőtt egyetértenék vele, olvasok még egy kis Gimbutast is, meg ilyeneket. Emiatt először le akartam vonni egy pontot, aztán viszont arra jutottam, hogy 1. mégiscsak 1951-es a szöveg, én könnyen vagyok okos így majd' hetven év távlatából, 2. Eliade mindenütt elkülöníti az adatot és a saját (bájosan többes szám első személyben megfogalmazott) véleményét, szóval ártani nem árt vele.

Ja, utóirat: Roppant hasznos volt, hogy a kötettel párhuzamosan olvastam egynémely szibériai népmeséket és népköltéseket. Írtam is róluk, pl. itt, itt vagy itt. Azóta mindenütt sámánokat látok, de tényleg. Ezek a mesék nagyon sokat használják a samanizmus szimbolikáját (létra, szűk kapu, íj stb.).

* Várkonyi Nándor könyveit olvasva gyakran nyavalygok, hogy legalább egy összefoglaló bibliográfiát illesztett volna a végükre, ha már lábjegyzetelni snassz volt neki. Na, itt ilyen probléma nincs. Van olyan oldal, amelyiknek a kétharmada lábjegyzet, és az szinte mind forráshivatkozás.
** Az más kérdés, hogy otthon az íróasztal mellett szerintem időnként kipróbálta, tud-e a székéről levitálni.  Láthatóan bele volt zúgva a témába, kb. mint Kerényi a görög mitológiába, pedig tényleg nagyon igyekszik visszafogni magát. 

Ezt 2018. március 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Egy átmeneti időszak terméke a kiadvány. 1991-ben MÉG volt némi piaca az (akkor már) oroszországi (közelebbről: szibériai) nemzetiségek irodalmának magyar nyelvterületen,* és MÁR meg lehetett jelentetni azt is, amit a szovjet időkben a szomszéd utcában se hagytak volna emlegetni, nemhogy külföldön. Isten áldja a fordítókat is, a szerkesztőt is, hogy bevállalták és megcsinálták. 

Szibéria óriási, sokszínű, sokkultúrájú terület. Ha ugyanúgy a különböző nemzetek által lakott területek határán húzódnának az államhatárok, mint (többé-kevésbé) Európában, sokkal-sokkal több állam alkotná, mint azt elképzelni is tudnánk. Hogy azokon a területeken mi folyik, hogyan veszítették/veszítik el a (ma már) kis népek a nyelvüket, hagyományaikat, adott esetben az életüket is (a helyi jellegű népirtásokról tetszettek hallani? én se sokat, pedig kellett volna), arról nagyon, nagyon kevés híradás érkezik el hozzánk. Arról, ami nagy erőfeszítések árán fennmarad ezekből a kultúrákból, még kevesebb. Fogalmam sincs, hogy amióta megjelent ez a kiadvány, mennyire váltak ismertté vagy ismeretlenné a szerzői, de hogy a legnagyobb tiszteletet érdemlik, az biztos. És nemcsak a saját nemzetük számára van mondanivalójuk. 

A továbbiakban mindegyik kisregényhez írok egy-egy rövid ajánlót. 

Újraolvasás vége.

A megírás minősége tíz pont, csak ezt a hülye állat Gregerst ne utálnám annyira. Ha már fel nem képelhetem, le kell vonnom miatta egyet. Kihozza belőlem a legrosszabbat. Persze ez is csak azt mutatja, milyen jól meg van írva a darab.

Olyan egy kicsit, mint egy krimi, csak nincs benne detektív. A nézőnek kell rájönnie, mi miért történik, és ki a gyilkos. Mert gyilkos, az van, még ha ő maga fel se fogja, nemhogy elismerné, miféle bűnök száradnak a lelkén. Hiszen nem az öl, aki ténylegesen meghúzza a ravaszt. És nemcsak a nyomozás zajlik előttünk, hanem maga a gyilkossághoz vezető út is. Minden apró jelével együtt.

Kiváló színészeknek kell játszaniuk a darabot ahhoz, hogy minden mondat érthetővé váljon – vagy sokszor kell elolvasni. (És, mint tudjuk, első olvasás nélkül tizedik sincs.) Mert itt sok-sok mondatnak több jelentése van, dolog, míg felfejti őket az ember. És nemcsak azok a mondatok többértelműek, amelyeket a kimondójuk annak szán. Sőt. Csak meg kell nézni például azt a jelenetet, amelyikben Gregers, Hjalmar és Gina arról vitatkoznak, hogy ki csinált nagyobb bűzt a lakásban. Gina ért az egészből a legkevesebbet, ennek ellenére tudtán kívül kétértelműen beszél (a néző tudja, ő nem), és speciel neki van igaza.

Aki olvassa a darabot, annak további hátránya, hogy a szereplők kinézetéről csak utalásokból tájékozódhat, és így a következményeket átgondolni is bajosabb. Hogy miért fontos az, hogy például Gregers csúnya, mint a sötét éjszaka (néhai anyjára hasonlít!), Hjalmarnak viszont arca, alakja, még a hangja is vonzó. No meg az sem mindegy, hogy a feleség idősebb (meg érettebb) a férjénél. Persze ezt a színház el is szúrhatja, akkor aztán a néző nem ért az egészből semmit, ha nem jó a szereposztás. (NB. én még nem láttam olyan Bánk bánt, amelyikben bevállalták volna, hogy tényleg olyan idős és olyan csúnya legyen a címszereplő, ahogy a darab szövegéből sejteni lehet. Pedig sok minden csak akkor érthető, ha ez egyértelműen látszik.)

Szóval gyilkosság van. De tragédia, az nincs. Annál sokkal rosszabb a helyzet: ez olyan darab, hogy nem változik benne semmi. Nincs katarzis. Ellenben láthatunk példát arra, hogyan lehetséges (esetleg) és hogyan szigorúan tilos embertársaink életébe belenyúlni; hogy milyen intenzíven és következetesen tud az ember hazudni saját magának; hogy hová vezet az elvakult rajongás; és mi történhet azzal, aki nem hajlandó hazugságokra. Nem, nem Gregersről beszélek. Ő a csodálatos eszményeivel pont ugyanakkorákat hazudik saját magának, mint a darab bármelyik másik szereplője.

Ja, nem. Azért nem bármelyik. Azért vannak itt őszinte emberek is. Olyanok, akik felnőttek, jó vagy épp a legjobb értelemben.* Akik tudnak megérteni és megbocsátani.

Vannak. Legalább hárman.

* És ez most nem azt jelenti, hogy a gyerekszereplőt bármiért elítélném, Isten őrizz! Ő az egyetlen, akinek joga van gyerekesen viselkedni, hiszen az. Teljesen normális gyerek, aki a korának megfelelően viselkedik. Akik körülveszik, azok nem viselkednek a koruknak megfelelően.

Ezt 2018. február 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Jaj, hát már megint itt egy antikvár könyv, amelyet majd harmincéves kora ellenére én olvastam végig először… Csak tudná az előző tulajdonosa, mit vesztett vele. 

Három szigorúan objektív okból vettem meg:

1. az írónőnek nagyon szép neve van (keresztneve Regina – „királynő”, mint az egyik dédanyámé –, vezetékneve Ezera – minden bizonnyal köze van az „ezersz” szóhoz, amely tavat jelent*), 2. az írónő lett származású (mint Skalbe, kinek mesekötete nagyon tetszett**), valamint: 3. a fülszöveg szerint csodálatos, civilizáción kívüli tájakon játszódik a regény.

Ugrás a sötétbe. 

Puhára estem. 

A történet voltaképpen roppant egyszerű. Egy nagyon fiatal, alig tizenkilenc éves lány hirtelen elhatározásból férjhez megy egy özvegyemberhez, aki erdőgazdaságot vezet, ezzel pedig az ország déli végéből az északi végébe költözik, távol minden nagy- és kisvárostól, egy összesen három-négy család alkotta, falunak csúfolt településre, és gyökeresen megváltozik az élete. A többit nem árulom el. Aki izgalmakat keres, ne itt keresse – bár az utolsó oldalaknál a torkomban dobogott a szívem.

Micsoda tágasság, körös-körül csupa hanga, hosszú, egyforma sorokban fiatal fenyők, és a buckák szürkészöld hajtásai a füstlila égbolt alatt, amely mozdulatlan, mint az akvárium üvege, sehol egy repülőgép, se madár, és csak az enyhén füstös, fénytelen égboltozaton lebeg a nap. És micsoda csönd!

Ha a könyv nem adott volna semmi többet annál, mint amit az általam sorozatban idézett lírai tájleírások mutatnak, akkor is megérte volna elolvasni. Ezek nélkül a végtelen szeretettel megrajzolt nyári – őszi – téli – tavaszi képek nélkül talán meg sem érteném, mit lehet egy olyan tájon szeretni, amelyben télen alig néhány óráig tart a nappal – tessék belegondolni: a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a hosszú hajnalt hosszú alkonyat követi, aztán megint jön az éjszaka.

Csakhogy mostanában elég korán sötétedik, mert a napok megrövidültek, a reggeli félhomály szinte észrevétlenül megy át az estibe, és tiszta időben a nap már nem emelkedik a közeli erdő fölé. Hajnalban citromzöld fény önti el lágyan a pajta behavazott tetejét, majd sárga lesz, narancsszínű, bíbor… Úgy látszik, hogy tüstént meg kell történnie, ki kell bukkannia a napnak… De nem, semmi sem történik. A tető, miután egy percig lángolt, lassanként és szinte észrevétlenül ismét elsápad, kihuny, a levegőben kis ideig még halványlila fény sugárzik, majd az is kialszik…

A könyv azonban ennél sokkal többet ad.

Sehol nem utal A Manderley-ház asszonyára, de a regény első kétharmadában folyamatosan déjà vu-érzésem volt. Itt is egy halott feleség emlékével (fel-felbukkanó „kísértetével” – erről többet nem mondok!) kell megküzdenie a második feleségnek. Bár a küzdelem korántsem olyan drámai, mint a du Maurier-regényben, azért nem kevésbé fájdalmas és megalázó. Nem is kell hozzá démoni házvezetőnő. Pont elég, ha az a szerencsétlen vasutaslány nem tudja, hogy kell felszeletelni a szarvasmájat. Vagy rosszkor viszi ki az ebédet a fakitermelésen dolgozó férjének.

Bűn-völgy…
Akaratlanul valami hatalmas, ősi, sőt félelmetes vadont képzelek el, tőzeg-rozmaring kesernyés, kábító illatával, szakállas farkas tompa hahotájával a fekete ingoványban, és lidércfények villogásával, zsombékról zsombékra, a szó különös, egyenletes ritmusában Bűn-völgy Bűn-völgy…
De miért „Bűn”?
– Mārtiņš apó – mondom –, miért Bűn-völgy?

A regényben állandó az ide-oda mozgás helyén-nem-valóság és helyénvalóság között – mintha ez a két érzés két színes fonal volna, amelyek hol felbukkannak a puha szőttesből, hol elbújnak az ember szeme elől. De most komolyan: tényleg ilyen „felbukkan-elbújik”-érzésem volt végig. Mert az a tudat, hogy a főszereplő/elbeszélő nem illik a tájba, a családba, a közösségbe, állandóan, fojtogatóan jelen van – pedig tulajdonképpen egész jól feltalálja magát az erdő közepén, különösen, ha nincs, aki kritizálja. Bár nagyon szereti a férjét, és pillanatok alatt megtalálja a hangot a mostohafiával is, akkor érzi leginkább helyén magát, amikor kinn jár a fák alatt – aztán hirtelen éppen a természet veszi el tőle a helyénvalóság érzését – aztán megint visszakapja – megint elveszíti… Hol durván, hol puhán lendülünk át egyikből a másikba, és a folyamat nem mentes némi finoman meg-megemlített férfi-női szerepek közötti útkereséstől sem.

Amikor az erdő kapuja egészen bezárult a hátam mögött, mélységes magányosság érzése fogott el. Fent, a fekete fenyőcsúcsok fölött hideg égbolt feszült sápadt, élettelen csillagokkal: enyészet és mohaszag terjengett, mint egy falusi temetőben, az utak és nyiladékok összefolytak, egymást keresztezték, szétváltak, majd ismét egymásba fonódtak, mint idegszálak az erdő szövedékében, és én elvesztettem a tájékozódóképességemet, nem tudtam, hol vagyok és milyen messze hazulról.

És néhány jelképpé váló mintázat a bizonyos puha szőttesen: a vonat, amely egyszerre viszi az asszonyt visszafelé és előre az időben; a hattyú, amely egyszerre férfi és nő, a természet része és az emberi lélek megtestesítője; a puskalövések, amelyek néha egyszerre érkeznek a gyerek mozdulataival, és az olvasó már végképp nem tudja, mi tartozik össze mivel, de ezen még gondolkodni is jó… bár szomorú.

És a sok-sok szárny suhogása ütemes zúgásként emelkedett magasba, de akár a hó, úgy hullt lefelé és átalakulva, kísérteties orgonazúgásként ért földet.

Nagyon szép, mosolygós-bánatos-álomszerű könyv.

* Ezzel ismertettem teljes lett nyelvtudásomat. :)
** Ebből a kötetből szereztem egyébként a teljes lett nyelvtudásomat is. :) 

---- ---- ----

Hogy mennyire megtévesztő a könyv „egyszerűsége”, azt mi sem mutatja jobban, hogy ma reggel fél hétkor szó szerint arra ébredtem, hogy rájöttem, mennyire különbözik a bizonyos szőttesnek a fonákja a színétől. Mármint lélektanilag. Igen, ennek van értelme. 
Bizonyos motívumokat fonalak kötnek össze a szőttes mögött, vagyis ha jobban belegondol az ember, összefüggenek, és a végkifejlet ismeretében (jelzem: végig azt hiszed, tudod, mi lesz a végkifejlet, aztán mégis meglepődsz – a könyv becsap!) az ember rájöhet, hogy az események közben mi játszódhatott le az elbeszélő tudattalanjában, mi az, amire tudtán kívül mindvégig vágyott… Húha… De ezt a poént tényleg nem akarom lelőni, viszont ha valaki más is elolvassa, szívesen megtárgyalom vele magánban.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nohát, kérem.
Előrebocsátom, hogy nekem a Dekameron nem igazán tetszett. A Heptameront csak azért akartam elolvasni, mert 1. klasszikus, 2. Huizinga dicséri, 3. egy könyvtári selejtezéskor 50 Ft-ért ideadták.
Ehhez képest jól meglepődtem, hogy csak úgy „gondulomra” leszedem a polcról, ráadásul éppen egy García Márquez-regény olvasása közben, valamit keresgélve, és konkrétan a továbbiakban nem tudom letenni. A közepe felé előfordult ugyan, hogy gyorsolvasásra kapcsoltam az agyam, de ahhoz képest, hogy XVI. század, elég ritkán.

Bevallottan a Dekameron iránti tiszteletből, a Dekameron mintájára készült, de a tisztelet nem tartja vissza attól, hogy versengjen a mintaképpel. Fogalmam sincs, miért nem tekintették a továbbiakban akkora klasszikusnak, mint a Dekameront, és miért nem lett akkora hírneve/elismertsége, de van egy halvány sejtésem, hogy azért, mert a szerző nőnek született… Nevezzenek nemem iránt elfogultnak, de ez a könyv bizony jobban van megírva a Dekameronnál.

Először is nem annyira repetitív. A Dekameronból kb. a harminckettedik megcsalt férjnél lett elegem, esetleg a huszonkilencedik kéjvágyó szerzetesnél. Itt is ismétlődnek bizonyos történetsémák, de Boccacciónál sokkal jobban ügyel a változatosságra. Valószínűleg ebben segítségére volt az is, hogy Boccacciónál sokkal kevésbé támaszkodik korábbi forrásokra, hanem folyamatosan a hitelesség és az igazmondás igényével lép fel. Négyszáz év után már persze lehetetlen ellenőrizni, mi számított megtörtént esetnek és mi nem (bár a lábjegyzetek nagyon lelkiismeretesen jelzik, hogy hol melyik történelmi alakról van szó), de hogy ettől változatosabb lesz a könyv, az biztos. Két kezemen meg tudom számolni, hány történetet vesz át másoktól.
(Nem mintha kifogásom lenne az ellen, hogyha egy író mástól vesz át egy történetet – a reneszánsz korban ez teljesen természetes is volt, sőt elvárták –, amennyiben egyedi módon dolgozza fel.)

Másodszor: a maga elegáns és udvarias módján sokkal-sokkal alaposabban fejtetőre állítja saját korának világát, és sokkal erősebben szembemegy a társadalmi elvárásokkal, mint Boccaccio. Sablonokat használ ő is, de úgy, hogy jó pár sablonon ügyesen, szinte észrevétlenül csavar egyet. Vigyáz arra, hogy ha az egyik történetben a társadalmilag alacsonyabb rangú kapta a fricskát, akkor a következőben ő váljon hőssé. Hány Boccaccio-hős van (a hőst úgy értem, hogy hősiesen viselkedő szereplő), akinek nincs nemesi rangja?! Hány házasságon kívüli szerelmi viszonyt folytató asszony válik példamutató figurává?! Hogy csak a legkirívóbb példákat említsem.

Harmadszor: itt a kerettörténetnek is van szerepe. Jellemváltozást ne tessék várni, de jó kis vitákat igen. A szereplők nemcsak végighallgatják egymás történeteit, hanem alaposan meg is vitatják azokat. Néha persze erőltetettnek tűnnek a viták, érezhetően csak a teret töltik ki, de máskor tényleg rendesen odamondogatnak egymásnak, függetlenül attól, hogy mindig tisztelettel és udvariasan bánnak a másikkal. Ha valaki nagyon elragadtatná magát, az se tartós, hagyja, hogy kibékítsék. Igazából minden szereplő elfogadja a többit annak, ami. Igazi többszólamú regény ez a mű. Mindenkinek a szólama elegendő teret kap.

Eléggé protestáns könyv amúgy. Persze misére járnak a szereplők, naponta kétszer, lelkiismeretesen és örömmel, de bele-belekerülnek olyan apró utalások, hogy „csak a hit által igazul meg az ember” stb. Ami pedig aztán mindennek a teteje: minden nap azzal kezdődik, hogy felolvasnak a Szentírásból, és a felolvasó utána leckét is tart, írásmagyarázatot. Ez a felolvasó pedig hangsúlyozottan nem pap, még csak nem is egyházi személy.
Amúgy meg nő. Mondom én, hogy alaposan fel van itten forgatva a világ. :)

Kár, hogy nincs befejezve a könyv. Annyira szép és furcsa, ahogy a vége felé valaki örömmel jelenti, hogy nemsokára kész a híd, a szereplők napokon belül elhagyhatják ideiglenes menedéküket – a szereplők persze sajnálják, mert akármeddig elmesélgetnének egymásnak –, az olvasó meg tudja, hogy ekkor már mennyire beteg volt Navarrai Margit… talán egy kicsit arra is utal a könyv, hogy az ő hídja is készül már, egy másik világba, bár nem szívesen hagyja el ezt az ittenit.

Megjegyzendő: Az eleje elég nehezen követhető (ki kinek a kicsodája, és milyen hús-vér történelmi alak szolgált a mintájául), de ha valaki nem tudja követni, ne sajnálja. Bőven elég, ha annyit felfog, hogy a tízből melyik szereplő férfi és melyik nő. A későbbiekben, amikor már megszokta a sok jelképes álnevet, ráér visszalapozni, és tisztázni a tisztázni valókat.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. augusztus 25-én írtam.

Pontszám: 10/9