Nagyon érdekes könyv, és – így a végére érve már biztos vagyok benne – fontos is.
Annál mindenesetre mérhetetlenül fontosabb, mint amennyi figyelmet kapott és kap.*
Nem szemrehányás ez a részemről: én se nyúltam volna hozzá, ha 1. nem reklámozzák nekem annak idején magyar szakos egyetemista koromban Juvan Sesztalovot egy rém aranyos anekdotával, 2. ha nincs Dynn molytárs kihívása.

A manysiknak (a könyv voguloknak nevezi őket, de ez az elnevezés már nincs használatban), bármilyen kevesen legyenek is, van önálló kultúrájuk, irodalmuk, történelmük. Csak írásuk nem volt a legutóbbi időkig, de a szájhagyomány is lehet éppen olyan erős – ha van, akinek tovább lehet adni. Ez a könyv pontosan az átmenetet ragadja meg: azt a pillanatot, amikor még rénszarvasszánon utaznak az Urálhoz, de már beül a szánba a szemüveges manysi állatorvos – amikor még nyírfakéreg álarcban alakoskodnak a medveünnepen, de már két fa közé kifeszített vászonra mozifilmet vetítenek – amikor az elbeszélő Leningrádban végzi a tanítóképzőt, de a nagynénje még nem látott ábécéskönyvet.

A farkasok persze nemcsak úgy, minden megkérdezés nélkül vetik rá magukat az emberekre és a hízott rénszarvascsordákra. Mielőtt támadnak, felüvöltenek, mint az üvöltő hófergeteg, sírnak. Könyörgik az eget, engedélyt kérnek maguknak, hogy megmutathassák, ki a legbűnösebb, kin van a sor, hogy a farkasfogak közt megbűnhődjék az elkövetett bűnökért.
A farkasok üvöltenek – beszélnek az éggel. A farkasok támadása – az ég kívánsága, a végzet.

Lehet, hogy a manysik kis nép, lehet, hogy nem határozták meg a világtörténelmet (bár ki tudja, pár ezer év alatt, mióta a mostani hazájukban élnek, akár lehetett is olyan időszak, amikor legalábbis Szibéria történelmét meghatározták, csak az nem volt, aki leírja), de érvényes és fenntartható kultúrát hoztak létre, amely sokkal többet érdemel annál, mint hogy lassú pusztulásra ítéljék. Nem arról van szó természetesen, hogy minden elemét görcsös ragaszkodással kell megőrizni, dehogyis – hiszen éppen erről szól a könyv. És azt, amit elmond, nagyon, nagyon sok hasonló népről el lehetne mondani. Az ő könyvük is ez, megérdemelné, hogy Ausztráliában, Óceániában vagy az amerikai őslakosok között is olvassák.

Ajándékozz egy dalt az égnek – meseként tér majd vissza hozzád. Ajándékozz erőt a folyónak – halként tér majd vissza hozzád. Ajándékozz szerelmet a földnek – boldogságként tér majd vissza hozzád.

Sajátos skizofrén állapotról ad hírt a szöveg. Története alig van, ez nem regény, nem is dokumentumirodalom: az elbeszélő meg még néhány hozzá hasonló lázadó fiú és lány be akarja bizonyítani (főleg saját magának), hogy a modern (orosz, illetve szovjet) neveltetésük és egyes hagyományokkal való nyílt szembehelyezkedésük nem jelenti azt, hogy ne lehetnének a manysi közösség hasznos tagjai, hogy ne állnák meg a helyüket ugyanolyan körülmények között, amilyenekkel a társaik nap mint nap szembesülnek, sőt azt sem jelenti, hogy egészen megtagadnák a népük múltját és a saját gyökereiket.

Hát lehet fagyoskodni ilyen csodálatos szépség láttán? Ha a hold fényénél nyugodtál el. A fények mellett, a havon, hosszú árnyak hevernek. Mintha élnének, még lélegzenek is. Nem, nem ők lélegeznek, hanem a rénszarvasok. Látom, hogy játszadozik orrlyukaiknál kék sugaraival a hold. A szarvasok nem félik a fagyot. Ők szeretik a szépséget.

És a legnagyobb fagyban elindulnak a rénszarvasokkal, segíteni a családjuknak, hogy tavaszra az Urálhoz, az ellőhelyekhez jussanak. Erre az utazásra vannak felfűzve a könyv jelenetei. Amely persze jelképes utazás is, egyszerre a múltba (a legősibb, már-már kőkorszaki hagyományokkal való szembesülés felé) és a vágyott jövőbe (ez a fiatalok terveiben, álmaiban jelenik meg). Nagyon nehéz a dolga annak, aki egy ilyen közösségből elsőként kerül nagyvárosba és szerez diplomát: vagy elszakad a gyökereitől, de akkor szó szerint semmije sem marad, vagy megpróbál hozzájuk visszatalálni, de akkor konfliktusok és frusztrációk sora vár rá. Az elbeszélő és társai az utóbbit választják – ennek a visszatalálásnak az útja is az, amit megtesznek a falujuktól az Urálig.

Közben folytonosan szembesülnek a havon alvással, a nyírkéreg bölcsővel, a nyers hússal, amelynél egyéb táplálék útközben alig jut, a jó- vagy rosszindulatú babonákkal és előítéletekkel, a szent hellyel, a medveünneppel, a sámánhittel, a népük meséivel és költészetével. És folytonosan felteszik maguknak a kérdést: mi az, amit ebből meg kell őrizni, és mi az, amire semmi szükség?
Néha nagyon könnyű a válasz, néha kegyetlenül nehéz. Időnként pedig kétséges. Mármint a válasz őszintesége. Mármint számomra, így 2017-ből visszatekintve. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig olyan őszinték ezek a fiatalok. Azért kap egy pont levonást a könyv.
Bizonyára létezett ember, aki ennyire komolyan hitt a kommunizmusban, főleg amikor a tajga közepén, több ezer kilométerre minden lakott helytől csak a Leningrádban végzett állatorvos injekciója állította talpra a rénszarvast. De azt egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire ne látszott volna a tajga közepéről pl. a természeti környezet esztelen pusztítása. A halbeszolgáltatást meg… inkább hagyjuk.
Mégsem vonok le ezért többet. Egyrészt mert enélkül valószínűleg nem engedték volna megjelentetni a könyvet, másrészt mert… van benne két jelenet, amelyekre felkaptam a fejemet. Az egyik egy öregasszony szájába adott, népmeseként elmondott történet a rendőrség és a gonosz lélek kapcsolatáról, a másik egy medveünnepen előadott minidráma a szegény manysikról, akik bosszút állnak a máshonnan jött kereskedőtől elszenvedett sérelmekért. Mintha figyelmeztetésként illeszkednének a könyv szövetébe. Legalábbis remélem, hogy így van.

Amitől mindenképpen maradandó érték a Kék vándorutak, az a nyelve.

Olyan gyorsan, mint ahogy megtelik lével az érett északi vörösszeder, elmúlt a nyár az Urálban.

Amennyire az utószóból kiderül, a szöveget Sesztalov párhuzamosan írta manysi és orosz nyelven is, de a teljes kötet végül oroszul jelent meg – viszont igen erős manysi akcentussal. Nemcsak a versbetétek idézik a manysi népi irodalmat, hanem az egész kötet, úgy, ahogy van. Nem sokat tudok a manysi népköltészetről, népmesékről, mondákról, mítoszokról, de az a kevés is elég, hogy még én is észrevegyem a prózaritmust, a jellegzetes manysi szófűzést és mondatszerkesztést, ahogyan egész természetességgel beszélnek egy nagyon ősi kultúra nyelvén akár a helikopterről vagy az injekciós tűről is. Az ember azt gondolná, ez lehetetlen. Sesztalov meg a kisujjából kirázza. Polgárjogot szerez az anyanyelvének, még fordításban is.

Aztán hosszasan, élvezettel ittuk a sűrű, sötétbarna italt, a nyírtaplóról öntött forró teavizet.
(…)
Pattogj, pattogj, arany tűz!
Forró tea, fagyot űzz!
Fagyott halnál fehérebb
Arcunk, testünk – segíts meg!
Szánkba csorduló parázs,
Felhevítsz mint semmi más.
Vérünk is tán megalvadt,
Frissítsd fel, forró harmat!

Az illusztrációkért pedig kalapot le. Kőkori sziklarajzok az Urálból. Telitalálat.

* Könyvtári selejtezéskor vettem, és ahogy elnézem egyetlen olvasás után a kötet küllemét, hát… szerintem ezt úgy vette le a selejtező a polcról, ahogy annak idején a beszerzője felrakta. A kettő között esetleg akkor nyúlhattak hozzá, mikor költözködött a könyvtár. Akkor történhetett valami baleset a védőborítójával is, mert az hiányzik (szerintem szétázott), de egyébként a könyv belseje látványosan érintetlen.

Ezt 2017. május 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9