Jaj, hát már megint itt egy antikvár könyv, amelyet majd harmincéves kora ellenére én olvastam végig először… Csak tudná az előző tulajdonosa, mit vesztett vele. 

Három szigorúan objektív okból vettem meg:

1. az írónőnek nagyon szép neve van (keresztneve Regina – „királynő”, mint az egyik dédanyámé –, vezetékneve Ezera – minden bizonnyal köze van az „ezersz” szóhoz, amely tavat jelent*), 2. az írónő lett származású (mint Skalbe, kinek mesekötete nagyon tetszett**), valamint: 3. a fülszöveg szerint csodálatos, civilizáción kívüli tájakon játszódik a regény.

Ugrás a sötétbe. 

Puhára estem. 

A történet voltaképpen roppant egyszerű. Egy nagyon fiatal, alig tizenkilenc éves lány hirtelen elhatározásból férjhez megy egy özvegyemberhez, aki erdőgazdaságot vezet, ezzel pedig az ország déli végéből az északi végébe költözik, távol minden nagy- és kisvárostól, egy összesen három-négy család alkotta, falunak csúfolt településre, és gyökeresen megváltozik az élete. A többit nem árulom el. Aki izgalmakat keres, ne itt keresse – bár az utolsó oldalaknál a torkomban dobogott a szívem.

Micsoda tágasság, körös-körül csupa hanga, hosszú, egyforma sorokban fiatal fenyők, és a buckák szürkészöld hajtásai a füstlila égbolt alatt, amely mozdulatlan, mint az akvárium üvege, sehol egy repülőgép, se madár, és csak az enyhén füstös, fénytelen égboltozaton lebeg a nap. És micsoda csönd!

Ha a könyv nem adott volna semmi többet annál, mint amit az általam sorozatban idézett lírai tájleírások mutatnak, akkor is megérte volna elolvasni. Ezek nélkül a végtelen szeretettel megrajzolt nyári – őszi – téli – tavaszi képek nélkül talán meg sem érteném, mit lehet egy olyan tájon szeretni, amelyben télen alig néhány óráig tart a nappal – tessék belegondolni: a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a hosszú hajnalt hosszú alkonyat követi, aztán megint jön az éjszaka.

Csakhogy mostanában elég korán sötétedik, mert a napok megrövidültek, a reggeli félhomály szinte észrevétlenül megy át az estibe, és tiszta időben a nap már nem emelkedik a közeli erdő fölé. Hajnalban citromzöld fény önti el lágyan a pajta behavazott tetejét, majd sárga lesz, narancsszínű, bíbor… Úgy látszik, hogy tüstént meg kell történnie, ki kell bukkannia a napnak… De nem, semmi sem történik. A tető, miután egy percig lángolt, lassanként és szinte észrevétlenül ismét elsápad, kihuny, a levegőben kis ideig még halványlila fény sugárzik, majd az is kialszik…

A könyv azonban ennél sokkal többet ad.

Sehol nem utal A Manderley-ház asszonyára, de a regény első kétharmadában folyamatosan déjà vu-érzésem volt. Itt is egy halott feleség emlékével (fel-felbukkanó „kísértetével” – erről többet nem mondok!) kell megküzdenie a második feleségnek. Bár a küzdelem korántsem olyan drámai, mint a du Maurier-regényben, azért nem kevésbé fájdalmas és megalázó. Nem is kell hozzá démoni házvezetőnő. Pont elég, ha az a szerencsétlen vasutaslány nem tudja, hogy kell felszeletelni a szarvasmájat. Vagy rosszkor viszi ki az ebédet a fakitermelésen dolgozó férjének.

Bűn-völgy…
Akaratlanul valami hatalmas, ősi, sőt félelmetes vadont képzelek el, tőzeg-rozmaring kesernyés, kábító illatával, szakállas farkas tompa hahotájával a fekete ingoványban, és lidércfények villogásával, zsombékról zsombékra, a szó különös, egyenletes ritmusában Bűn-völgy Bűn-völgy…
De miért „Bűn”?
– Mārtiņš apó – mondom –, miért Bűn-völgy?

A regényben állandó az ide-oda mozgás helyén-nem-valóság és helyénvalóság között – mintha ez a két érzés két színes fonal volna, amelyek hol felbukkannak a puha szőttesből, hol elbújnak az ember szeme elől. De most komolyan: tényleg ilyen „felbukkan-elbújik”-érzésem volt végig. Mert az a tudat, hogy a főszereplő/elbeszélő nem illik a tájba, a családba, a közösségbe, állandóan, fojtogatóan jelen van – pedig tulajdonképpen egész jól feltalálja magát az erdő közepén, különösen, ha nincs, aki kritizálja. Bár nagyon szereti a férjét, és pillanatok alatt megtalálja a hangot a mostohafiával is, akkor érzi leginkább helyén magát, amikor kinn jár a fák alatt – aztán hirtelen éppen a természet veszi el tőle a helyénvalóság érzését – aztán megint visszakapja – megint elveszíti… Hol durván, hol puhán lendülünk át egyikből a másikba, és a folyamat nem mentes némi finoman meg-megemlített férfi-női szerepek közötti útkereséstől sem.

Amikor az erdő kapuja egészen bezárult a hátam mögött, mélységes magányosság érzése fogott el. Fent, a fekete fenyőcsúcsok fölött hideg égbolt feszült sápadt, élettelen csillagokkal: enyészet és mohaszag terjengett, mint egy falusi temetőben, az utak és nyiladékok összefolytak, egymást keresztezték, szétváltak, majd ismét egymásba fonódtak, mint idegszálak az erdő szövedékében, és én elvesztettem a tájékozódóképességemet, nem tudtam, hol vagyok és milyen messze hazulról.

És néhány jelképpé váló mintázat a bizonyos puha szőttesen: a vonat, amely egyszerre viszi az asszonyt visszafelé és előre az időben; a hattyú, amely egyszerre férfi és nő, a természet része és az emberi lélek megtestesítője; a puskalövések, amelyek néha egyszerre érkeznek a gyerek mozdulataival, és az olvasó már végképp nem tudja, mi tartozik össze mivel, de ezen még gondolkodni is jó… bár szomorú.

És a sok-sok szárny suhogása ütemes zúgásként emelkedett magasba, de akár a hó, úgy hullt lefelé és átalakulva, kísérteties orgonazúgásként ért földet.

Nagyon szép, mosolygós-bánatos-álomszerű könyv.

* Ezzel ismertettem teljes lett nyelvtudásomat. :)
** Ebből a kötetből szereztem egyébként a teljes lett nyelvtudásomat is. :) 

---- ---- ----

Hogy mennyire megtévesztő a könyv „egyszerűsége”, azt mi sem mutatja jobban, hogy ma reggel fél hétkor szó szerint arra ébredtem, hogy rájöttem, mennyire különbözik a bizonyos szőttesnek a fonákja a színétől. Mármint lélektanilag. Igen, ennek van értelme. 
Bizonyos motívumokat fonalak kötnek össze a szőttes mögött, vagyis ha jobban belegondol az ember, összefüggenek, és a végkifejlet ismeretében (jelzem: végig azt hiszed, tudod, mi lesz a végkifejlet, aztán mégis meglepődsz – a könyv becsap!) az ember rájöhet, hogy az események közben mi játszódhatott le az elbeszélő tudattalanjában, mi az, amire tudtán kívül mindvégig vágyott… Húha… De ezt a poént tényleg nem akarom lelőni, viszont ha valaki más is elolvassa, szívesen megtárgyalom vele magánban.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10