Hiánypótló kötet volt a maga idejében, és sajnos most is az, mert nem követték újabbak.

Múlt ősz óta sorozatban találnak meg ezek az „egzotikus” népköltéseket tartalmazó kötetek. Olyan kultúrákról hoznak hírt, amelyeket egyébként nem sok esélyünk van belülről megismerni.

Az előzőleg olvasott, Hozott Isten, holdacska! című kötet nagyobb élmény volt számomra, és a munkámhoz is fontosabb, de ezt sem becsülöm alá. Annál is inkább, mert a jegyzetanyaga ennek sokkal bővebb, és az utószava is annyi érdekességet tartalmaz, hogy az magában pontot ér.

Szibériáról elsőként az jut az ember eszébe, hogy irtó nagy és még annál is hidegebb. Ezt a kötetet olvasva az is eszébe fog jutni, hogy azon kívül még rendkívül változatos és gazdag is. Soknyelvű, sokkultúrájú terület, amelynek minden elvesző porcikájáért kár. Ha nem egyetlen állam tömörítené magába ezt az óriási területet – azaz ha a rajta élő népek hamarabb kapnak észbe, és szervezik állammá magukat –, akkor ma legalább olyan sűrűn követnék ott egymást az országhatárok, mint Európában.

Tetszik nekem, hogy milyen sokféle kultúrából válogattak, értő kézzel, minden elképzelhető műfajban. Van itt lakodalmi ének, sirató, sámánének, elbeszélő költemény, ballada, hősének, panaszdal, szerelmes dal, ami belefér. Ez Kőhalmi Katalin hozzáértését dicséri. Bede Annáét pedig a műfordítások minősége. A tartalmi pontosságra (a jegyzetek szerint) éppen annyira ügyelt, mint a formai jellegzetességek visszaadására. Mert a soknyelvűség azt is jelenti, hogy sokféle ritmus- és rímrendszert is kitaláltak a különböző szibériai népek. Urai Erika sziklarajzokon alapuló illusztrációi pedig még többet hozzátesznek az élményhez.

Ha legközelebb vastag verseskötetre lesz szükségetek, ássátok elő bátran ezt valamelyik antikváriumból, megéri. Idézni annyi mindent tudnék belőle, hogy nem volt értelme a főszövegbe beemelni, lentebb találjátok a részleteket.

Ezt 2018. április 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Idézetek: 

Két szeme vöröslő
homloka sárgálló
tűzből támadt Gazdag Béka
varrott nyírkéreg csészémet
áldd meg intéseddel!

(…)
Hatodik égbéli Hold atyánk!
Ötödik égbéli Nap anyánk!
Harmadik égbéli Pogos Szent anyánk!
Negyedik égbéli Teremtő Szent Anyánk!
Szentségteknek adózunk
felségteknek adózunk!
Most jövel te nénécském
hívásomra hallgató
kiáltásomra közelgő
tornyos felhőköntösű
zöld felhő ablakú
hét létrafokon lépdelő
hetedik égben játszódó
nénécském Íjász Istennő!
Szentségednek adózunk
felségednek adózunk!
(…)

Réges régen történt,
mái nemzedék előtt,
régi nemzedék után,
föld formálása idején,
aranyhegy midőn felhőn általnőtt,
fehér tenger fövenyéig hömpölygött.
Arany kakukk kakukkolván,
vadak, madarak megszületvén,
köpülőtől föld elváltán,
kőcsöbörtől víz elváltán,
Víz úr midőn part közé szállott,
Hegy úr, midőn talpra állott,
Erdő úr elhatárolódott
Erdő úr szélinél,
Víz úr partja mentén,
sűrű sátorú nép lakott,
farka-nem-férő nyáj tolongott.
Hegy úr talpánál,
Víz úr partjánál
hasonnyelvű nép lakozott,
hasonszőrű nyáj bolyongott.

Aranypuszta közepében,
adózó népe körében
napnak, holdnak szentelt
nagyaranypalota állott.
Fölfelé átnyúlt három egen,
lefelé három földrétegen.

Aranyos hegyorom

Aranyos hegyorom csúcsára
aranyat helyezek, nőjjön hát!
Hatvanszor tízezer dalt tudok,
határnyi sokaság hallja hát!

Ezüstös hegyorom csúcsára
ezüstöt helyeztem, nőjjön hát!
Tó-tiszta dalokat dalolok,
tömérdek sokaság hallja hát!

Keleti irányba indulva,
tornácból kilépve, körülnézve:
kék párákban remegő réten
ős-öreg fenséges Fa fénylik,
Alsó Világon végigfutó gyökerével,
kilenc eget áttörő csúcsával,
kilenc öl termetes tobozával.
Gyökere alól forrás fakad,
gallyairól, tobozairól gyanta gyűlik
zúgó zuhataggá,
Keshedt, kivénült, kódorgó
fehér-fekete állatok,
szárnyas, lábas állatok
kóstolgatják, kortyolgatják,
megújhodnak, megifjodnak.

„Nirr-nirr!” – mennydörgés dörgött.
„Dabdirr-dabdirr!” – zápor zuhogott.
Fakó felhők felfakadtak.
Villám villogott.
Szél szállott.
Föld fölmorajlott,
Talaj tántorgott.
Folyóvíz felcsapott.
Tengervíz tajtékzott.

Lováról le sem szállt,
csontos íjára tompa nyilat tett,
egy hó harminc napján keresztül kifeszített
idegét elengedve, süvítő nyila
szénásszekérnyi szakadékot szakított.
A sziklán átszökkent,
nyílásán átnyargalt.
Ment mendegélt, sűrű vas-vadonhoz ért,
nyilával nyílást tört,
futott feltartóztathatatlanul.

Föld peremén zsurló nővén,
Ég peremén cédrus nővén
összeérve dörzsölődnek,
napvilágban lángra kapnak,
holdsugárban sustorognak…

Valaki várakozott:
bőre-nincs, lába három,
vasfekete lován keresztben kuporog,
fagyott fenyőtörzs testű,
kerek katlan fejű,
homloka kellős közepén
jégbe lékelt léknyi, pillantástalan pupillával,
vésőnek való két fogával,
melléből-nőtt egyetlen fonál vékony karral,
ujja-nincs kapányi kézzel,
egyetlen oszlopnyi mozsárütő lábbal,
fejétől talpáig vasruhát viselő,
vas-íjú, kő-nyílú, réz-lándzsájú,
fél-ördög fél-ember szörnyeteg.

Sziklán felnőtt fűzfa
szép időben kivirágzik.
Ha szavainkat belénkfojtják,
hallgatásunk nem tart sokáig!

Hegyen felnőtt fűzfa
halk szellőben kivirágzik.
Népünk szavát ha elnyomják,
némaságunk nem tart sokáig!

SZÜLETENDŐK LELKÉNEK FELHOZÁSA A VILÁGRA

Hajnallik! Serkenjetek, siessetek,
újszülötteinket kísérjétek!
az éjen által kísérjétek!
Hiúz Úrtól jó reggelt könyörögjetek!
Kicsinyeinket felhozzátok!
Őket hozva közeledjetek!
Csecsemőink lelkére ügyeljetek!
Csecsemőinket földdel nedvesítsétek!
Újholdacskáinkat nedvekkel nedvesítsétek!
Sátoroszlop, Gyökér néne, emelkedj,
őket körülvéve kísérjed!
Kicsinyeinket, csecsemőinket
sorra keletnek röpítsétek!
Gyermekeinket pásztoroljátok,
minden gonosztól megóvjátok!
A reggel legmélyebb gyökere felől
ide érkezzetek!
Őseink szellemei! Újszülötteinket
adjátok át a reggel túlvilágából!

Koratavasz

Felhőcskék közelednek.
Vadászok vigadoznak.
Tó felett jégzajlás.
Nyirkos laposon vadhagyma kél
kékellve készülődik.

Medvék moccannak.
Szárnyasok tollászkodnak.
Tavaszra várnak.
Minden megnő.
Az ég tere teljesedik.

Felülről felszél, támadj!
Alulról alszél, áradj!
Mennydörgés, mennydörögj!
Záporeső, záporozz!

Fekete felhőből
folyamként fakadjál!
Ragyogó felhőből
robbanva robogjál!

Gyöngyös jég, gyöngyözzél!
Sáros víz, sustorogj!
Hene-re nine!
Rene-re nine!

Folyóparton lépdelek

Folyóparton lépdelek,
magamban elmélkedek.
Meredek folyóparton,
szomorú folyóparton.
                Zöld ág nincs,
                virág nincs,
                napláng nincs,

Gyönyörű társamat
Mindenütt keresem,
keresve keresem,
nagyon, nagyon keresem.
                Fekete haja,
                csendülő dala,
                hófehér maga.

Vízparton vágyom
járdalni véle,
dalolni véle,
örökkön véle.
                Csalit lombosodik,
                virág nyiladozik,
                patak hangosodik.

Falu sok-sok lánya felkészül,
város sok-sok nője felkészül.
Zelnice-teli zelnicés rétre indulnak,
bogyó-teli bogyós rétre indulnak.
Négyrekeszű rekeszes hajót megtolnak…
Soká eveztek, röviden eveztek,
zelnice-teli zelnicés rétre érkeztek,
ott partra szállottak.
Dobni való evezőiket ledobják,
dobni való kendőiket ledobják,
zelnice-teli zelnicés rétjüket bejárják,
zelnicemeggyfa-dönteni próbálnak.
Fürge kezű nő
kéregdobozát közepéig megszedte,
lusta kezű nő
kéregdobozát fenekéig sem szedte.

Nemcsak óriási teljesítmény, hanem még gyönyörű is ez a verseskötet, kívül-belül.

Abramov volt az első vepsze költő,* aki egész köteteket jelentetett meg a verseiből. Nem kétszáz éve, hanem a kilencvenes években. A vepsze írásbeliség nem nyúlik ennél sokkal korábbra vissza: nem írott, hanem szóban terjedő költészetből tanulta Abramov a mesterséget. Ezt hívják igazán úttörésnek. Írt felnőttnek és gyereknek egyaránt – azért, hogy a kultúrája megmaradjon. Körülbelül úgy, mint a magyar felvilágosodás költői annak idején.

És sajnos körülbelül annyira is tetszik nekem. Folyamatos lelkiismeret-furdalással olvastam ezeket a verseket: már az fantasztikus, hogy egyáltalán léteznek, ráadásul a természetlíra mindig is közel állt hozzám, de nem és nem, ezek a szövegek nem jöttek közel. Vagy túl érzelmesek, vagy túl didaktikusak, vagy mind a kettő. No de ezt hogyan is róhatnám fel nekik, amikor a saját mércéjükkel kell mérnem őket?! Ezért jelzem csak két pontnyi levonással, hogy az én ízlésemnek nem igazán feleltek meg. Még ez talán: 

Az ősz

Odafenn kócos az égbolt,
Idelenn a folyó mélyebb…
Sárga ruhában kóborol
Az ősz a nyirkos erdőkben.

Az esték sötét-hidegek,
Tó vizében falevelek.
Akár a megunt énekek…
Rajtuk csónakon evezek.

Búcsúznak a meleg napok,
Lelkemben a tűz nem lobog.
Többé nem várok derűs napot,
Szedek őszi arany csokrot.

Az is lehet persze, hogy a fordítással van a gond. De a fölött meg megint hogy mondjak ítéletet, mikor már az is óriási dolog, hogy Nagy Katalin elvállalta ezt az iszonyú munkát – van egy olyan érzésem, hogy nem milliós honoráriumért –, és a lehető legpontosabban igyekezett visszaadni a versek szövegét? Ha a pontosságért cserébe oda kellett dobni áldozatul a ritmust és a rímet, akkor odadobta. Ezt el is ismeri, meg is indokolja, tiszteletben is tartom az indoklását, de ettől még a fordítások nem tetszenek. Főleg úgy, hogy mellettük ott a vepsze eredeti, amelyeken látszik, milyen gyakori bennük a tiszta rím, ha pedig nem tiszta, akkor is jóval kreatívabb megoldásokat alkalmaz, mint a magyar fordító. (Ami megint nem elmarasztalás: fogalmam sincs, én hogyan oldottam volna meg ezeket a problémákat.)

Napjaim, mint a folyók tavasszal,
Éveim, mint az őszi darvak,
Életem, mint a vak ember, olyan,
Korom meg, mint a magas hegyorom.

Folyók folynak, jönnek szembe velem,
Darvak szállnak, mellük majd kiszakad,
A vak nem tudhatja, merre menjen.
A hegycsúcsra csak kevesen jutnak.

Lesz, mikor a folyók kiszáradnak,
A vadász lelövi a darvakat.
A vak leissza magát, és megfagy,
A hegycsúcsra keresztet állítnak…

Egyébként van itt minden: szerelem, fájdalom, hazaszeretet, felelősségérzet, öngyilkossági vágy, romantika kori természetimádat és menekülés a nagyvárosból, vepsze mitológia és még több szerelem, sőt még Viszockij dicsérete is bőven belefér a kötetbe. Aki ezt a fajta költészetet szereti, az akár bele is zúghat ezekbe a versekbe, és nagyon fogok örülni, ha éppen én hívom fel rájuk a figyelmét. Sajnos én jobban szeretem a filozofikusat meg a játékosat. Természetlírában is.

Virágvers

Kéklik már az ég
            felszállt a harmat,
Rezgőnyárágak
            nyújtózkodnak.
Tiszta forrásból
            isszuk a vizet,
Hamuszín kutyám
            egy mókust ugat.

Réten hever már
            sárga napsugár,
Fekete csíkok
            fehér nyírfán,
A berkenyebogyó
            vörös, mint vérár,
Amit vesztettem
            egy éjszakán…

A kiadvány megjelenése viszont abszolút kifogástalan, egyáltalán semmibe nem tudok belekötni, nem is akarok. A borítón a szerző által készített fotó látható (megj.: ez az egy fotója jobban bejön nekem, mint az összes verse együttvéve, és ezzel a fotót dicsérem, nem a verseket pocskondiázom), a kemény borító nemcsak tartós, hanem kézbe fogni is jó, a lapok vastagok és puhák (még a szaguk sem akármilyen), a betűtípus pedig egyszerű és ízlésesen szép.

Majd tessék a többi vepsze költőt is kiadni magyarul, akkor biztos én is találok olyat, akinek a verseit szeretem. 

* Itt írtam a vepszékről.

Ezt 2017. december 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Egyszer már írtam a finnugor és szamojéd nyelvet beszélő népekről, most még egyszer, külön szólok a vepszékről is.

Erre három okom van: 1. jelenleg vepsze költő verseit olvasom,* 2. amúgy nagyon keveset beszélnek róluk, 3. viszont készült róluk egy nagyon informatív weboldal, amelyet minden érdeklődőnek szívből ajánlok.

1. Abramov-verset egy antológiában olvastam először, azóta egyik finnugor nemzetiségi költőt szedem elő a másik után. :) Ez a kötet minden szempontból különleges. Már a külleme sem akármilyen: nagyon szép, ízlésesen egyszerű, igényes kiadvány, és a szerző (aki amúgy fotósként is működött) saját felvétele látható a borítón. A belbecsről pedig elég annyit mondanom, hogy kétnyelvű. Ma Magyarországon létezik olyan kiadvány, amely vepsze és magyar nyelvű szövegeket tartalmaz. Mindenki ízlelgesse egy darabig ezt az információt.

2. Néhány ezer fős nemzetiségről van szó, Oroszország északnyugati sarkában, akik nagyon-nagyon igyekeznek, hogy fennmaradjanak. Ebben ilyen irodalmárok is segítségükre vannak, mint Abramov. Nyelvük a balti-finn nyelvek közé tartozik, amennyire a múlt ködéből halványan felrémlő észt tudásom alapján meg tudom ítélni, nagyon hasonlít az észtre, ám archaikusabb (még) annál (is). Nem adtak a világnak nagy neveket (egyelőre), de fennmaradtak, és ez több, mint amit sok más balti népről el lehet mondani. A képen a vepsze zászló. Forrás: Wikimedia Commons.

3. Ajánlom figyelmetekbe Say István nemes megszállottságból megalkotott honlapját, ahol egyaránt találhattok történelmi adatokat, kulturális hátteret, nyelvtant, szótárt, vepsze imádságot és verseket is, utóbbiakat külön is linkelem. Így hangzik a vepsze nyelv. Igen, latin betűkkel írják, bár kísérleteztek már a cirillel is.

További hosszú életet nekik!

* Miután végigolvastam, itt írtam róla.

Ezt 2017. december 15-én írtam.

Egy novella- és versolvasó kihíváshoz választottam ki egy olyan antológiát, amely különböző finnugor és szamojéd nyelvet beszélő népek irodalmából nyújt válogatást. Van benne bőven nép- és műköltészet, népmese, novella, sőt regényrészlet. Magyartanárként is, íróként is, meg persze „magánemberként” is érdekeltek ezek a kultúrák, nem is bántam meg egyik szempontból sem a választásomat. Sohasem haszontalan törekvés, hogy „belülről”, az általuk írt szövegek alapján próbáljuk megismerni egy-egy közösség gondolkodását.

    Egy ideje már tervezem, hogy összefoglaló ismeretterjesztő szöveget írok azokról a népekről, amelyeknek a kultúrájából ízelítőt kaphattam. Hiszen a nevüket egyáltalán nem mindenki ismeri, sőt a legtöbbjük olyan egzotikus, hogy egy-két molynak talán az is megfordulhatott a fejében, hogy „ilyen nép nincs is, te találod ki”. A finneket, észteket mindenki ismeri. Na de a mordvinokat, vepszéket, komikat, esetleg a mókás nevű nyenyeceket vagy éppen a még mókásabb nevű vótokat?! 

    Nos, kedves molyok, bemutatom őket is. :) Mind a két nevükkel. Mert van nekik egy saját megnevezésük, amelyet manapság már egyre inkább használnak, meg van egy idegen, amelyen gyakran a környező népek (oroszok, baltiak, skandinávok) nevezik/nevezték őket. Ahogy mi magyarok vagyunk, de attól még Hungarian, vengerszkij stb. a nevünk. Ezt az idegen megnevezést mindenütt zárójelben tüntettem fel.

    Azt természetesen már az elején le kell szögezni, hogy nép és nyelv nem ugyanaz. Az, hogy ki vallja magát az adott néphez tartozónak egy népszámláláson, és ki beszéli anyanyelveként az adott nyelvet, az két különböző dolog. Az előbbiből mindig több van, mint az utóbbiból. Azok pedig, akik egy adott néphez tartozónak vallják magukat, ugyanúgy segíthetnek fenntartani a nép kultúrkincsét, sőt. Arról nem beszélve, hogy attól, hogy valaki nem anyanyelvként tanul meg egy nyelvet, még ismerheti. Pl. azért, mert tudja, hogy az ősei még beszélték, és ő szeretné felnőttként megtanulni. A walesi nyelvet így élesztették újjá a XX. században; ilyesmire a veszélyeztetett finnugor és szamojéd nyelvek esetében is sor kerülhet.

    Ő itt a családfa. Bár egy kicsit pontosítani kéne. Abból, amit fentebb írtam, az következik, hogy nem a népek finnugorok, hanem a nyelvek, amelyeket beszélnek. 

Finnugor nyelvek:

    Ugor ág (itten vagyunk mink, de minket fölösleges bemutatni)

        – manysi (vogul): lakhelyük Északnyugat-Szibéria, Hanti-Manysi Autonóm Körzet, az Urál és az Ob között; ma már ezernél kevesebben beszélik (kb. hatszor annyian vallják magukat manysinak), de népi kultúrájuk rendkívül gazdag, költőik pedig világirodalmi színvonalon alkotnak/alkottak
        – hanti (osztják): lakhelyük ugyanott, csak kissé keletebbre; kb. tízezren beszélik (kétszer annyian vallják magukat annak), de nyelvjárásaik annyira eltérnek egymástól, hogy önálló irodalmi nyelvekké alakultak

    Finn-permi ág (itten vannak a finnek, észtek, de róluk se kell most írnom):

        – komi (zürjén és permják): ők Európában laknak, de közvetlenül az Urálnál, tőlünk északkeletre, Komiföldön; a két közeli rokon nyelv (össze szokták mosni őket) összesen kb. 260000 beszélővel egész jól áll jelenleg (a néphez tartozók talán kétszer annyian vannak); nagyon sokáig közvetítő nyelvként is szolgált az Urál környékén, és nagyon utálták egymást az obi-ugorokkal, de már nem utálják
        – udmurt (votják): a komi nyelv legközelebbi rokona, beszélői kb. 340000-en vannak (a néphez tartozók majdnem kétszer annyian), főleg Udmurtföldön laknak, az előbbiektől délre, és szerintem irtó jó verseket írnak
        – mari (cseremisz): igen, ez egy népnév, és igen, van olyan, hogy Mariföld, és van vagy 400000 beszélője ennek a nyelvnek, Európában, közel az Urálhoz, még mindig északkeletre tőlünk
        – erza és moksa (mordvin): ez két nagyon közeli rokon nyelv, amelyeknek beszélőit külföldiek egy népként szokták megnevezni, és én se tudok kiigazodni azon, hogy melyiket hányan beszélik, de több, mint nyolcszázezren vallják magukat valamelyik néphez tartozónak, és legalább a fele használja is valamelyik nyelvet; a Mordvin Köztársaságban élnek (ahol mindkét nyelv hivatalosnak számít az orosz mellett!), még mindig Oroszországon belül, európai területen, minket leszámítva a legdélebbre; nekem nagyon bejön a népköltészetük :)
        – izsór és inkeri: a finn nyelv közeli rokonai, bár az inkeri inkább nyelvjárás, Finnország és Oroszország területén élnek… avagy éltek? az izsórt beszélik vagy kétszázan, az inkerit azért többen is, ők néhány tízezren vannak, Oroszországban, a finn határ közelében élnek – amikor hagyják őket 
        – karjalai: ők is a finnel közeli rokon nyelvet beszélnek, egységes irodalmi nyelvük nincs, de íróik, költőik vannak; kb. 25000-en beszélik, tízezerrel többen vallják magukat karjalainak
        (erről a két utóbbiról azt érdemes tudni, hogy Lönnrot a Kalevala anyagának nagyon nagy részét közöttük gyűjtötte)
        – vepsze: ők is Oroszország északnyugati csücskében élnek, sajnos csak néhány ezren beszélik a nyelvet, viszont ők nagyon fenn akarnak maradni, és van magyar kutatójuk is, és neki honlapja 
        – vót: sokat mondok, ha tízen beszélik anyanyelvükként, ami jó pár szóviccre ad alkalmat; ennél százötvennel többen vallják magukat vótnak, legtöbbjük 1 db faluban él, és nagyon igyekeznek fenntartani a nemzeti hagyományaikat, és olyan gyönyörű faházakban laknak, hogy én is akarok olyat, itten megtekinthetők.
        – lív: az utolsó, aki anyanyelveként beszélte, négy éve meghalt, de Emmi Lotta molytárs tud róla, hogy „szép számmal vannak lív fiatalok, akik megtanulták (idegen nyelvként) a lényegében anyanyelvüket!” És tud egy fiatal lív költőről is, „aki verseket is ír a pótlólagosan, utólag megtanult „anyanyelvén”” 
        – számi (lapp): köszönik, jól vannak, mind a tízen, mármint nem a számi nyelv beszélői, hanem a számi nyelvek, mert hogy egységes számi nyelv nincs; Norvégia, Svédország és Finnország északi része csak az övék (de Oroszországban is élnek), van, ahol még hivatalos nyelvnek is tekintik a számit; odautazik Nils a vadludakkal, amikor meg nincs vadlúd, verset és novellát írnak 

Szamojéd nyelvek: beszélőik óriási területen élnek Észak-Szibériában, de nagyon kevesen, és egyre kevesebben, ahogy egyre jobban tönkremegy az életmódjukat lehetővé tevő terület, ld. olajfúrótornyok.

    – nyenyec (jurák szamojéd): kemény huszonhétezren beszélik, az Urál legészakabbi vonulatától keletre és nyugatra, két nyelvjárásban; nem számít veszélyeztetettnek, és nagyon igyekeznek is, hogy így maradjon
    – enyec (jenyiszeji szamojéd): beszélik vagy hetvenen a Jenyiszej mellett, pedig micsoda mítoszaik vannak...
    – nganaszan (tavgi szamojéd): a beszélői kétszázan sincsenek, bőven a sarkkörön túl, Észak-Szibériában laknak (ők a legészakabbi uráli nép), és akármilyen szép népmeséik vannak, kicsi az esély arra, hogy a nyelv fennmaradjon 
    – szölkup (osztják szamojéd): ezren lehetnek a beszélői (és kétszer annyian a magukat szölkupnak vallók), de akkora területen élnek, annyira távol egymástól, hogy lassan eloroszosodnak
    – kamassz: az utolsó kamassz asszony 1989-ben halt meg, ettől még persze a nyelvről van sok-sok feljegyzés és hangfelvétel; halálának napja (szeptember 20-a) a kihalt uráli nyelvek emléknapja; erről már írtam, itt.

    Ezeken a nyelveken írt (vagy mesélt/énekelt) irodalmat olvashattok az antológiában. Az összes nép elhelyezkedését pedig térképen itt tudjátok megnézni. A fenti képen a vótok zászlaja látható. Forrás: Wikimedia Commons.

Végül pedig egy kérés: HA VALAMIT ROSSZUL ÍRTAM, SZÓLJATOK RÁM!!!

Ezt 2017. november 20-án írtam.    

2017. november 15. 

Nagyon hálás vagyok azért, hogy létrejött a Dalom, dalom, hej! Regém, regém, haj! című antológia, én pedig megvehettem és olvashatom. Persze nagyon sok szöveg, amely szerepel benne, máshonnan is ismerős, máshol is megjelent, de legalább ugyanannyival soha nem találkoztam volna az antológia nélkül. Például Anna Nyerkagi művével. Esélyem nem lett volna akár csak a nevét hallani.

A szibériai népköltészet érdekelt a kötetből elsősorban, de ha már nálam volt, úgy döntöttem, végigolvasom. Van benne műköltészet is, no meg népmesék, mítoszok, novellák és regényrészletek.
A legutóbbiak talán a legértékesebbek, hiszen a finnugor és szamojéd népek íróinak regényeiből éppen csak ennyi jelent meg általam hozzáférhető nyelven. Hiába, muszáj lesz rendesen megtanulnom oroszul.

Anna Pavlovna Nyerkagi nyenyec író és pedagógus. Születési helye nemes egyszerűséggel a Sarki-Urál. Anyanyelve, a nyenyec, a szamojéd nyelvek közé tartozik, és az a kevés beszélője, aki még megvan, a sarkkörön túl, Észak-Szibériában él. Ő maga hatéves (!) volt, amikor elválasztották szüleitől, és bentlakásos szovjet iskolába vitték, ahol tilos volt az oroszon kívül más nyelven beszélni, és természetesen a kultúráját sem volt, aki rendesen megtanítsa neki. Geológusnak tanult, de betegsége miatt nem végezhette el; évtizedek múlva szerzett képesítést, akkor már pedagógiából. Felnőttként kezdte újra megtanulni, kik-mik a nyenyecek, és ekkor írta (orosz nyelven) leghíresebb művét, az Aniko a Nogo nemzetségből című regényét. (Négy további önálló műve szerepel az észt Wikipédián, de szerkesztőként is jegyez nyenyecekről szóló köteteket.) Ebből fordítottak le egy részletet az antológiába. Első regénynek igencsak erős, nagyon szívesen olvasnám tovább, már csak a nyelv kéne hozzá.

Majd gondolt egyet, hazaköltözött nomádnak, és jelenleg a fent látható körülmények között él férjével és negyven darab fogadott gyerekével (legalábbis élt 2012-ben, azóta pár már felnőhetett közülük, mások viszont jöhettek a helyükre). Őket neveli, tanítja, egyszerre ősi és modern módszerekkel, ha csak teheti, a szabad ég alatt.

2012-ben Jekatyerina Golovnya díjnyertes dokumentumfilmet forgatott róla. Itt megtekinthető. Nem néztem végig, mivel sajnos annyit értek a szövegből, hogy gavaritye pa nyenyeckij. Azt viszont így is hallom, hogy a kicsi gyerekek akár egymás között is oroszul beszélnek. Ami rettentő szomorú dolog. Ilyen elhivatott emberek kellenek oda, hogy fennmaradjon a közösség.

(Sárosnak sáros a hely, de az épületek, amelyekben laknak, határozottan nem néznek ki rosszul.)

Ja, a nemzetségneve azt jelenti, "a meg nem hajlók". 

Elsorolni már nem tudnám, de ha látom valamelyiket, még felismerem: aha, finnugrisztika vizsga, kihalt uráli (szamojéd) nyelvek. Ha gyorsan utánanézek, még a „szajáni szamojéd” is felrémlik. De jelenteni már nem jelent semmit.

Még az is csak egy kicsit elszomorítóbb, ha tudja az ember azt is, hogy a fényképen látható asszony volt az utolsó, aki tudott még pár mondatot kamasszul; csak amennyire a nagyszülei beszédéből emlékezett. Azokkal sem mostanában beszélhetett. A néni, Klavgyija Plotnyikova, 1989. szeptember 20-án halt meg, és „Istennel meg a tehenével” beszélt kamasszul. Szeptember 20-a ma a kihalt uráli nyelvek emléknapja. (Forrás: nyest.hu)

Na de mindjárt más, ha az ember talál valami ilyesmi verset, mint ez:

Kamassz sirám

Ahol vándoroltam,
fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Taposott útaim
zöld fűtakarót
magukra takartak.
Fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Fehérlő ormaim
mögöttem maradtak.
Erőink elhagytak.
Nagy nemzetségemből
egyedül maradtam.
Rokonaimtól
immár elszakadtam.
Ahol halásztam,
tavaim
mögöttem maradtak.
Nem látom már őket!
Fekvő sátorpóznáim
elkorhadtak.
Varrott sátorlapjaim
kiszáradtak.
Mind elmúltak…

(Fordította: Bede Anna)

Ez azért egy kicsivel hatásosabb.

Akkor meg éppen nagyon hatásos lesz, ha az ember megtudja, hogy a Wiki szerint ezen kívül több nagyobb (!) kamassz szöveg NEM maradt fenn! És ezt is 1914-ben gyűjtötték! Pedig idő lett volna rá, ha az utolsó beszélő hatvanöt évvel később halt meg!… 

Ha a Wiki-szócikk forrására kattint az ember (itt lehet megtalálni, angol nyelven), abból kiderül, hogy ennél kicsit azért jobb a helyzet, de sokkal nem. Az uráli nyelvet beszélő közösségek irodalmaiból készült antológiákban mindenesetre sehol nem találtam ennél az egynél több kamassz művet. (Ami a többi irodalmat illeti, ebben nagyon sok jó felfedezhető.)

Itt laktak a szajáni szamojédok. Itt lehet róluk olvasni.

Miért fontos ez? Miért kell a kihalt nyelveknek emléknap egyáltalán? Ha egyszer már a saját beszélőiket sem érdeklik, miért kellene, hogy másokat érdekeljenek?

Tulajdonképpen mindig tudtam, hogy miért. Most azonban, ahogyan ezt az antológiát olvasom, amelyben nagyon alacsony lélekszámú népek nép- és műköltészete, meséi, mítoszai, novellái és regényrészletei szerepelnek, elevenné válik ez a tudás is. Átadni csak úgy tudom, ahogy nekem átadták: minden nyelv egy-egy gondolkodásmód, kultúra, tudáskészlet, sőt külön világ, ha tizenöten beszélik, akkor is. És nincs olyan helyzetben a Föld nevű bolygó lakossága, hogy megengedhetné magának, hogy ezek közül egy is kihaljon. (Pedig engedi.) Nem kell persze változatlan formában megmaradniuk; mi magyarok se jurtában lakunk attól, hogy még mindig ezt a nyelvet beszéljük.

Ezt persze így vagy elhiszi nekem valaki, vagy nem. Én elhittem, megjegyeztem, sokan nem hitték el vagy elfelejtették. Élni akkor fog ez a tudás, ha a fentihez hasonló szövegeket többen is megismerik.

Ebben tudok segíteni. Egy kicsit. Például ilyen írásokkal.

Utóirat:
Ezeknek a kultúráknak a helyzetéről, fennmaradásáról, modernizálhatóságáról (?) és annak minden gondjáról-bajáról-reménységéről szól Juvan Sesztalov könyve, amelyet nem győzök eléggé dicsérni és népszerűsíteni. 

Ezt 2017. október 21-én írtam. 

Hiánypótló kötet, gyönyörű és profi műfordításokkal tele, lelkiismeretesen és ügyesen szerkesztve. Kiváló vásárt csináltam vele, kár, hogy csak antikváriumokban lehet beszerezni, bár fogalmam sincs, ha manapság újra kiadnák, mekkora piaca lenne.

Tőlünk keletre, de még az Urálon innen élő, finnugor nyelvű népek népköltészetéből válogat olyan darabokat, amelyek ezeknek a népeknek az ősi hitvilágát őrzik. (Különben nem is olyan ősi: egészen újak is vannak közöttük, amelyek akár a gyűjtők életében keletkezhettek, szóval abszolút élő – vagy legalábbis a gyűjtés idejében még eleven -hiedelmekről van szó. Ami amúgy egész normális dolog, nekem is tanítottak hároméves koromban archaikus népi imádságot, persze úgy, hogy az illető nem tudta, hogy archaikus népi imádságot tanít.) Varázsigék, ráolvasások, átokszövegek, imák vannak köztük, lakodalmas és halotti költészettel, azaz siratókkal. Pogány szövegek, gyakran keresztényiesítve, de megőrizve sajátos vonásaikat.

Oldalakat tudnék belőle idézni (a bejegyzés alján meg is tettem), akkor se tudnám igazán megmutatni, mennyi minden van ebben a 390 oldalnyi szövegben. Két hónapja olvasom, mindennap hármat, néha többet, és nem untam meg. Az ütemhangsúlyos ritmikájuk, az alliterációik, a gondolatritmusaik, az elszórt rímeik belebújtak a fülembe, és nem jönnek ki onnan. Egyszerű képekkel manipulálnak, de úgy, hogy hónapok múlva is felismerhető marad az egyediségük.

Hirtelen nem is nagyon tudnék olyat mondani belőle, ami nem tetszett. A társadalmi viszonyok, amelyekről árulkodnak, azok nem mindig tetszenek, de azokról nem a versek tehetnek.

És hát a fordítói gárda… az önmagában véve garancia. 

Annyira jól elvoltam ezekkel a versekkel, hogy ha nem ígértem volna meg, hogy márciusban szibériai népköltészetbe kezdek, most azonnal Erdélyi Zsuzsanna népi imádságaival folytatnám. Ami késik, nem múlik – azt is be fogom ütemezni még a tavaszra.* 

Utóirat: Érdekes érzés tudni, hogy olyan könyvem van, amelyik Bródy János polcán is megbecsült helyet foglal el. Dolgozott belőle, konkrétan amikor az István, a király szövegkönyvét írta. Konkrétan látni, honnan dolgozott. (Lásd a bejegyzés aljától számított második idézetet.) Félreértés ne essék, ezt nem gúnyból mondom: ahhoz, hogy ezt megtehesse, végig kellett olvasni az egész kötetet többször. Egy mordvin imádságból vett sorokat, és egy jó hosszú mari (cseremisz) imádságból is, két különböző helyről, majd ugyanolyan stílusban írt hozzájuk további szöveget. Ilyet én is fogok csinálni.

* Frissítés: Megtörtént. 

Ezt 2018. február 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Idézetek: 

Imádság Keremet Istenhez

Keremet Isten, gondviselőnk,
Keremet Isten, oltalmazónk,
jó is vagy,
rossz is vagy,
kisebb vagy bár Istennél,
de te is tudsz Isten lenni.
Fönti, fönti röptödben
elménket megcsapolod,
lenti járásodban
jártunk erejét veszed.
Jó termést adsz,
növeled a jószágot.
Őseink Istene,
öregapánk, öreganyánk segítője!
Őseink áldoztak neked,
öregapánk, öreganyánk imádott,
bikát vágtak neked,
sört főztek szomjadra.
Ősi szokás szerint
ide kijöttünk,
nagy bikát vágtunk,
főztünk hordó sört,
gondolatot gondoltunk,
szóval szóltunk,
jeles napot jelöltünk,
híreszteltük a falu széltibe-hosszába,
ősi szokás szerint
e helyre kijöttünk,
térdünkre térdeltünk,
hogy egészséget kérjünk.
Fönt röpülő Keremet,
alul járó Keremet,
legyen gondod falunkra,
áldj meg ésszel bennünket,
óvd a falu népét
bajtól, rossztól,
gonoszat gondolóktól,
határban mászkálóktól,
gabona-tolvajoktól.
Védd meg gabonánkat nagy széltől,
védd a forró ködtől!

Ágh István fordítása

Haligéző

Tenger tarka halacskája,
föveny fürge madárkája,
hullámok hűs fiacskája,
fenék fitos malackája,
ha mély vet föl, harapj rá,
ha part rúg el, lecsapj rá,
ha az öböl himbál – húzd le.

Tandori Dezső fordítása

Háborúban elesett siratása

Volt nekem egy sötét selyemszalagom,
elveszett a sötét sűrüségben.
Volt nekem egy égszín selyemszalagom,
elveszett a kék áfonyaerdőben.
Volt nekem egy piros selyemszalagom,
elveszett az epres erdő mélyén.
Volt nekem egy fehér selyemszalagom,
elveszett a zúzos zimankóban.
Volt nekem egy bíbor selyemszalagom,
elveszett a málnás meredélyen.
Volt nekem egy sárga selyemszalagom,
elveszett a tőzeges mocsárban.
Volt nekem egy lila selyemszalagom,
elveszett a szúrós szedres szélén.
Volt nekem egy zöld selyemszalagom,
elveszett a fenyves folyóparton.
Volt nekem egy arany fiam,
elveszett a hadak útján.

Rab Zsuzsa fordítása

Bosszuló varázsige

Szót aki szerte röptetett,
arany nyelvén forgatott,
szava annak röpüljön,
mérge annak ömöljön
maga fészkébe,
maga födelére,
annak szívét szívja,
máját mossa,
tüdejét telítse,
kebelét kerítse,
törzsét törje,
mirigyét marja!
Igém, aki ismétli,
annak fejét átfúrja,
agyát agyonmardossa,
szöghaját szaggassa
tüskös tűként,
boronatövisként!
Aki gonosz szóval szól,
ádázkodik átokkal,
tüzes tuskó torkába,
réz kampó nyelvébe,
Hiisi nyilallása fogába,
Lempo lakatja állába,
nyelve kővé keményedjen,
moha a száját szője be!

Rab Zsuzsa fordítása

Vérzést elállító varázsige

Mária, szent szűzanya
széles tenger széliben
arany kövön kuporog,
arany fonalat fűzöget,
arany tűvel öltöget.
Erek, ahol szakadnak,
ölti őket össze,
vér, ahol vereslik,
ő felfogja folyását,
ereket köt egybe,
bőr alatt látatlan,
bőr felett forratlan.
Seb, ahol szivárog,
ott a sebet beköti
színarany szíjjal,
színselyem zsinórral,
se nem sajog, se nem fáj, ámen!

Rab Zsuzsa fordítása

Halfogó varázsigék

Megindultam én, Fjodor,
Isten áldott szolgája
folyóra meg a tóra.
A tavon sziget,
szigeten trónus,
trónuson ül három szent:
Jézus Krisztus,
Péter és Pál
meg Gábriel, a kulcsár.
Kérje ez a három szent
Istent az én nevemben,
hogy sok halat foghassak
varsámmal és hálómmal,
Gábriel, kulcsár,
nyisd meg a zárad,
hálómba, varsámba
küldj mindenféle halat,
sok-sok jóféle halat!
Hajtsd a fürge halakat,
vígan vickándozókat
hálómba és varsámba!
Te jótevő, jámbor szent
Kozma Demjén, fogj pártul:
rézvessződ ragadd meg,
ragadd meg és rázd meg:
vessződdel a halakat
verd ide hozzám,
vissza se nézve!
Sürgesd űköt serényen:
vissza ne forduljanak,
hamar hozzám ússzanak!
Ha rontó szem lesne rájok:
Sűrű ködöt bocsáss Ie
égtül a fődig.
Ha tán vadállat szimatol utánnok:
vadállatra saskeselyűt küldj:
vadállat fejét
velejéig vágja!

Képes Géza fordítása

Szemverés ellen

Megyek ajtótól ajtóig,
kiskaputói kiskapuig,
sík mezőre,
zöld rétre.
Sík mezőn,
zöld réten
hétszer hét testvér.
Hétszer hét testvérnek
hétszer hét nyila.
Átszúrják, átbökik
ezt a verést, ezt a rontást
az idegen igézését.
Megtisztítom, megszabadítom
Isten rabja én, a kisgyereket
ettől a veréstől, ettől a rontástól,
idegen igézésétől,
szürke szemtől,
fekete szemtől,
vörös szemtől,
fehér szemtől,
sarokból leskelődőtől.
Tisztítsd meg, szabadítsd meg ezt a gyereket,
ettől a naptól,
ezen órától
egész életére.
Ámen.

Ágh István fordítása

Kígyóűző

Avarszínű, aranyszínű,
fűzöld színű, hűs földszínű,
fanyűszínű, fenyőszínű,
hegyhátszínű, dombhátszínű,
gárgyult gémszínű,
földkurkász fekete kígyó,
kopasz fejű köve-bújó,
csupasz fejű kavicsa-bújó,
síma fejű hídja-bújó,
érdes fejű boróka-bújó,
rezes-szín, rőtes-tarkás,
mohaszínű, mocsári barkás!
Csellel meg ne csípj,
lesből meg ne marj.
Mogyorófa gyökerét mard meg,
nádszálat csípj meg.
Szád lesz akkor színe-méz,
ajkad lesz akár a vaj.

Tandori Dezső fordítása

Betegség elleni igék

Szélből-e, tűzből-e,
földből-e, vízből-e.
Szélből szakadt – széllel széledjen,
tűzből támadt – tűzzel tűnjön,
földből fakadt – földbe fúljon,
víz vetette – vízzé váljon,
tenger terítette – tengerhez térjen,
erdőből eredt – erdő elnyelje!
Erdő köve kövesítse,
tuskón legyen taplógomba!
Békén hagyjon, ne nyaggasson,
bújdokoljon tengeren túlra!

Tandori Dezső fordítása

Imádság a Tűzistenhez

Tűz Istene, tűz ura,
lángzó Isten, láng ura,
játszó Isten, forgó Isten,
szél nélkül szálló Isten,
örvény nélkül örvénylő,
nagy erő van tebenned,
sok a hasznunk belőled.
Te nagyságos erőddel
ételt sütünk meg főzünk,
hideg télben fűtőzünk.
Lángzó Isten, láng ura,
játszó Isten, forgó Isten!
Tél fagyaszt, vagy nyár aszal,
nem cseréled gúnyádat:
piros inget, nadrágot.
Tűz Istene, nem félsz te
se bojártól, se úrtól,
Tűz Istene, nem rettegsz
módostól se, gazdagtól.
Egy van, akitől félten félsz:
folyóvíztől, apádtól,
folyóvíztől, anyádról.
Áldozunk most tenéked,
fejet hajtunk előtted:
tiszteletedre levágtunk
veres tollú szép kakast,
megfőztük, megsütöttük.
Ím, elejbéd elhoztuk,
fejünket meghajtottuk,
tisztelt nevedet kimondtuk.
Fogadd ajándékunkat,
tekintsd leboruIásunkat!
Add meg, amit kérünk,
óvj, amitől félünk!
Ételt-italt végy szivesen,
szivünk szerint való legyen,
váljék egészségünkre,
változzék át erőnkre!
Nem jó helyen, időben
ösvényt hozzánk ne találj.
Menj, ahová kísérnek,
edd, amit teszünk elébed!

Rab Zsuzsa fordítása

(…)
Sujtó Isten, oltalmas,
földi bajok látója,
s te is, Tyustya királyunk,
erzák oltalmazója,
tekintsd tisztességtevésünk,
hallgasd meg a könyörgésünk!
Áldozatunkat fogadjátok,
amit kérünk, megadjátok,
népeteket bajtói megóvjátok!

Rab Zsuzsa fordítása

(…) A teremtő istennek, Niske Úrnak
nagy a mezeje,
nagy mezőn nagy domb,
nagy dombon nagy tölgy,
nagy tölgyön nagy fészek,
nagy fészekben egy fekete holló,
tölgy tövén rézhíd,
rézhídon rézház,
rézházban rézasztal,
rézasztalon rézabrosz,
rézabroszon rézserleg,
rézserlegben rézvíz,
rézvízben rézcsanak.
Gyere holló, védj meg,
gyere holló, óvjál,
gyere fújj,
gyere köpj,
fújj a varázslóra,
fújj az ördöngősre,
fújj a gonoszra,
fújj a boszorkára (…)

Ágh István fordítása

Szemverés ellen

Tenger, tenger
közepében öreganyó,
ül egy ezüst tuskón,
vasvasaló a fején,
ezüstolló a kezében.
A Teremtő, Gondviselő
kegyelme segíti
ezt az öreganyót.
Ez az anyó idejött
szárítani, pusztítani
a ravasz szemtől,
a félig verőtől,
a rontótói, ledöntőtől,
a jött-ment szemétől,
a hetvenhét szemtől,
a szerető szemtől,
a nem szerető szemtől,
az egész világ szemétől,
férfi, nő szemétől,
orosztól, erdei boszorkány szemétől,
erős kötéstől
keletkezett nyavalyát
űzni szívéből, gyomrából,
testéből, tagjaiból,
arcáról, bőréről,
lélegző torkáról,
egész valójából ennek a betegnek.
Mezőségi
vad mezőség,
közepén vasszérű,
vasszérűn vasoszlop,
vasoszlopon vasanyó,
vassöprű a kezében,
vassöprűvel kisöpri
a verő szemet,
a vágó szemet,
a bökős szemet,
a félig verőt,
a megbabonázót,
lábról ledöntőt.
A nagy vízen túlról
jön egy veréb
fészket rak,
tojást tojik,
fiókáit költi.
Mikor ezt a földet
kikölti,
csak akkor árthasson
a verő szem,
a félig verő,
rontó, igéző, ledöntő,
a jött-ment szeme, hetvenhét szem,
a szerető szem,
az egész világ szeme,
férfi, nő szeme,
orosz meg az erdei boszorkány szeme.
Ahogy a harkály,
fából a férget kiszedi,
elszárítja, elpusztítja,
elporlasztja, elszórja,
ég, föld közé küldi,
úgy szárítom, pusztítom,
porlasztom, szétszórom
ezt az erős rontást.

Ágh István fordítása

(…)
Ha idejársz a házba,
hogyha kérlek hiába –
fényes vízben, széles vízben,
mélyes mélyben
vasból való ház van,
vasból van az ajtaja,
vasból van az ablaka,
vasból van az asztala,
vas a kemencéje.
Vasból való házban
vasból való apó él,
vasbocskor a lábán,
vasból való öve van,
vasból a gúnyája,
vasból a kucsmája,
vas szék alatta,
vasbotját forgatja,
nem fél a disznótól,
nem fél a kutyától,
kutya meg nem foghatja,
disznó meg nem harapja,
fejszeél se foghatja,
tűz el nem hamvaszthatja,
varázsló el nem ronthatja,
rontó meg nem ronthatja.
Őt hívom, hogy űzzön el,
vele üldöztetlek el,
vasbotjával kerget el,
erre többet nem járhatsz!
Hagyj békét Maldának,
ne háborítsd többet!
Mert elküld a vasember
száraz fába, korhadt fába,
abban kuporoghatsz,
abban zsugoroghatsz,
ki nem szabadulhatsz
életed fogytáig!
(…)

Rab Zsuzsa fordítása

(…)
Várjatok, leányok, kedvesek,
várjatok, ne siessetek!
Várjatok, barátnék, kedvesek,
jobb kezemmel suhintok,
ezüst karperecet hajítok,
nektek ezüst hidat támasztok.
Bal kezemmel suhintok,
arany gyűrűt hajítok,
arany korlátot állítok.
Várjatok, leányok, kedvesek,
legelőször én megyek:
tallér, tallér a bocskorom,
vésett tallér a nyomom,
lépek tallér bocskorban,
tallér marad nyomomban.
Tallér nyomomba lépjetek,
korlát mentén menjetek.
(…)

Rab Zsuzsa fordítása

Kegyes Nagy Isten,
kegyes Teremtő Isten,
kegyes Mennydörgésisten,
kegyes Fiúteremtő Isten,
kegyes Erőisten,
kegyes Világisten,
kegyes Istenanya,
kegyes ég istene,
kegyes próféta,
kegyes angyalok kara,
kegyes szelleme a háznak,
kegyes angyala pénteknapnak,
kegyes Földanya,
kegyes Napanya,
kegyes Holdanya, Szélanya,
kegyes Fagyapó, Fagyanyó,
kegyes Vízanya,
kegyes Családgyarapító,
hosszú életet adj a családnak;
kegyes Jószágnemző, Jószágteremtő,
Jószágszaporító, Jószágőrző,
barombőség, barombőség akla, te,
barombőséged megnyisd;
kegyes Gabonateremtő, Gabonatermő,
Gabonaszaporító, Gabonaőrző,
gabonabőség, gabonabőség csűrje, te,
gabonabőséged megnyisd;
kegyes Méhszülő, Méhteremtő,
Méhgyarapító, Méhőrző,
méhbőség, méhbőség kaptára, te,
méhbőséged megnyisd;
arany, ezüst, réz pénzvagyon
hármas pénzestára, te,
hármas pénzvagyonod megnyisd!
(…)
Nap fénye világosságot,
hold fénye teljességet,
föld színe gazdagságot,
víz színe tisztaságot,
termékeny meleget adjatok,
hajnalcsillagként felkeljünk,
bolhák, ugráljunk,
hódok, gyűjtögessünk,
vidrák, hajlékonyak lehessünk,
fecskék, csevegjünk,
komló szára, fonódjunk,
borsószemek, guruljunk,
virágkelyhek, viruljunk,
viaszként lágyuljunk,
selyemként simuljunk,
jó sorshoz idomuljunk,
hosszú napokkal, hosszú évekkel,
kegyelmetekkel!
(…)

Tandori Dezső fordítása

Lidércnyomást oldó ráolvasás

Mint a madár elrepül:
erről az emberről is
tisztuljon el a rontás!
Mint a madár hirtelen
elrepül messzire:
ennek az embernek is
teste, csontja, tagjai
könnyűek legyenek!
Mint az aszat virága
levegőbe felrepül:
ennek az embernek is
csontjai, tagjai
könnyűek legyenek!
Mint a futó szélnek,
ennek az embernek is
csontjai, tagjai
könnyűek legyenek!
Mint a hajnali harmat
a napon felszívódik,
úgy szívódjék fel
róla is a rontás.
Mint a vízmosás mentén,
mint a nyúlcsapás mentén
tavaszi víz lefolyik,
erről az emberről is
úgy folyjon le a rontás!
Tíz, kilenc, nyolc, hét,
hat, öt, négy három,
kettő, egy, egy sincs!

Képes Géza fordítása

Szeptember elseje óta napról napra, apránként olvasom ezt az antológiát,* és napról napra jobban örülök, hogy megvettem. Hiánypótló, értő kézzel válogatott, lelkiismeretesen szerkesztett,** irdatlan nagy kincset tartalmazó kötet ez, nagyon nagy kár érte, hogy nem olvassák többen. Majd most. 

Vannak ebben népköltések, népmesék, mítoszok, mondák, novellák, regényrészletek, a legnagyobb részt pedig a műköltészet foglalja el. Reprezentatív válogatást nyújt a finnugor és szamojéd nyelvet beszélő népek irodalmából – megmutatja, mennyire gazdag, sokszínű, fennmaradásra nagyon is érdemes kultúrák ezek. A nyelvtankönyv népnevei és statisztikai adatai életre kelnek, vers- és mesemondó közösségekké válnak.

Különösen a kisebbségben élő népek esetében fontos ez. A finnek, az észtek államalkotó nép, kultúrájuk régen polgárjogot nyert a „nagyok” között; az oroszországi, baltikumi, skandináviai kisebbségek helyzete jóval nehezebb, nem egynek a fennmaradásáért is küzdeni kell. Ez az antológia is hozzáteszi a magáét ahhoz a munkához, amely a kultúrák megismertetéséhez és végső soron fenntartásához szükséges.

Egyébként nem erre készült eredetileg, hanem vers- és prózamondóknak segítségül. Ez aztán látszik is rajta, de tíz kilométerről ám: a puha kötés, az egyszerűnél is egyszerűbb tipográfia és nyomtatási technika, a források nem éppen tudományos igényű (de azért a maga módján végül is megfelelő) megjelölése, no meg főleg a temérdek elütés avagy sajtóhiba messzire ordítja, hogy „a feléből ki kell neki jönni!” Az is látszik, hogy a válogatás első szempontja az volt, hogy a szövegek előadhatók legyenek.

De hál'Istennek alaposan túlnőtt ezen a vállalkozáson a kötet. Egy idő után már nagyon vigyáztak arra, hogy csak olyasmi maradjon ki, amit máshol megtalálhat az érdeklődő olvasó, mert az illető szerzőnek jelent már meg teljes kötete is magyarul. Akinek nem jelent meg, attól jóval több került bele a kötetbe, sőt a nehezen vagy éppen sehogyan sem hozzáférhető életművekből bizonyos szövegeket direkt az antológia kedvéért fordítottak magyarra. Figyeltek arra, hogy a nagyon keveset fordított kultúrákból is bekerüljön legalább három-négy szöveg, sőt még arra is – ami ritkaság –, hogy ahol csak lehet, férfi és női szerzők egyaránt helyet kapjanak.

Az a benyomásom, hogy munka közben mintha egyre fokozódott volna a készítők lelkesedése, míg a végén már azt is elfelejtették, hogy jóval kisebb volumenű vállalkozásnak akarták ezt indítani eredetileg, és főleg „a feléből ki kell neki jönni”. És jól is van ez így! Hol olvashatna az ember másképp nganaszan mesét, nyenyec regényt (sajnos csak az elejét), klasszikus észt és kortárs számi verset, vagy éppen XIX. századi finn novellát, amelyik száztíz éve nem jelent meg magyarul?! Ki hívná fel a figyelmét a manysi hősénekekre, a többször is Nobel-díjra jelölt skandináv és balti írókra, költőkre, vagy éppen arra, hogy a pár ezres vepsze népnek is volt saját költője, és le is fordították a verseit magyarra?! Esélyem nem volna ezekről még tudni sem az ilyen antológiák nélkül. Így viszont már tudom, merre nyomozzak tovább azok után az életművek után, amelyek már rég érdekelnek, vagy éppen most kezdtek érdekelni. Már csak oroszul kéne megtanulni hozzá. De ez még mindig jobb, mint hogyha kamasszul meg lívül kéne.

Nem mondom, hogy minden tetszik, amit a kötetben találtam; úgy, ahogy van, az egész mégis kincs. Egzotikus, alig ismert kultúrákat hoz közel, és ismert kultúrák ismeretlen hangjait szólaltatja meg. Tisztelet a szerkesztőknek és a fordítóknak! 

FRISSÍTÉS:

A kötet egyes szerzői, akikről írtam, vagy akiktől legalább egy kötetnyi verset/prózát elolvastam azóta (a nevükre kattintva a róluk szóló blogbejegyzést lehet megtalálni): 

Nikolai Abramov (vepsze)
Jeremej Ajpin (hanti)
Szvetlana Gyiniszlamova (manysi)
Jaan Kross (észt)
Gerd Kuzebaj (udmurt)
Anna Pavlovna Nyerkagi (nyenyec)
Asalcsi Oki (udmurt)
Kirsti Paltto (számi) 
Juvan Sesztalov (manysi)
Andrej Tarhanov (manysi)
Maria Vagatova (hanti)

* Még bőven eltartott volna legalább ugyanannyi ideig, mint amennyi idáig eltelt, de túl sok minden(ki) iránt keltette fel az érdeklődésemet, úgyhogy a végén nagyon rákapcsoltam, hogy másik kötetbe kezdhessek.
** …bár nem olyan nagyon lelkiismeretesen „megcímzett” kötet… „A rokon népek irodalmából”. Nem a népek rokonok, hanem a nyelvek, amelyeket beszélnek. Bár tény, hogy ezt nem lehetett volna ilyen frappánsan címbe foglalni – viszont korrekt volna. Morgás lezárva. 

Ezt 2017. november 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Pontot pediglen nem kap.

Mert van benne bőven, ami tetszik, de olyan is van benne bőven, ami nem. Szubjektív és objektív okokból egyaránt. Antológiákkal megesik.

Az utóbbi pár hónapban gyakran előfordultak a környékemen keleti finnugor népköltések, és a mordvin népköltészet különösen bejött nekem. Mivel emiatt a műköltészet is érdekelni kezdett, viszont a magyar könyvpiac nem dúskál a mordvin irodalom remekeiben, azt a kötetet vettem ki a könyvtárból, amit legelőször találtam: egy vékony antológiát, tele kortárs költők verseivel.*

Az, hogy egy ilyen kétnyelvű (illetve három, mert a mordvin igaziból nem egyetlen nyelv, hanem kettő) antológia egyáltalán megjelenhetett nálunk, már önmagában is minden tiszteletet-dicséretet megérdemel. A mordvin szerkesztő-válogató és a két magyar fordító alaposan kitett magáért. Nem az ő hibájuk, ha nekem, galád olvasónak másféle versekre volna igényem.

Pedig van ebben minden. Természetleírós, szerelmes, tanítós, történelmes, elégikus, borivós, anyanyelvet siratós, családos, vallásos… Nem tudom megmondani, mi hiányzik belőle, ezért is nem pontozom se le, se fel. Meg azért, mert nem vagyok biztos benne, hogy minden esetben a mordvin eredetin múlik az a hiányosság. Az is lehet (bizonyos versek esetében egészen biztos), hogy a fordítóknak tört bele a szövegekbe a bicskájuk. Vagy nem is tört, hanem egyszerűen csak nagyon akartak ragaszkodni az eredeti nyelvű szövegek logikájához, és a jelentésnek feláldozták a hangzást. Van ilyen fordítói törekvés, jogos is, és az én egyéni problémám, hogy nekem nem tetszik.

No, azért nem mindig ez a helyzet. A (számomra) fénypontnak számító verseket idézem:

Alekszandr Arapov: Meztélláb menni szembe a nappal…

Meztélláb menni szembe a nappal
a harmatos fűben,
beszippantani a föld s a barka illatát,
ajkaddal érezni a fűz remegését,
hallgatni… sírni
a békák előtt,
hallgatni, hogy érinti a hajnalt az ág,
meghallani téged
a lenge pillangóban…

felmászni a Bazar pando dombra,
s visszanézni az elfeledett hangra.

Pusztay János fordítása

 

Ljubov Gyergacsova: Ezüst hóval…

Ezüst hóval takarózott a föld,
Alázatosan imádkozott az éghez…
A csillagok kék ködöt szórtak szét
És megigézve nézték,
Hogy száll fel a melegség…

Pusztay János fordítása

 

Vaszilij Alekszejevics Krigin: Tejút*

Csillagokhoz kötve most –
erejük fogy egyre föntről:
fölöttem ragyog a Göncöl** –
mesét hallok, jó korost:
"Egyszer valaki lejött,
égi úton, le a földre,
hadd érkezzenek időben
boldogságos Göncölök…"
Nem tudom már, mint gyerek
kitől hallottam emígyen:
"…Síkos volt az égi útja:
boldogság meg szertecsúszva.
Ebben nem vagyok bünös,
ahogy szoktak, járt a vándor,
ne kergesd hát te se máshol,
mert a boldogság önös."
Mi lesz, sorsom merre fut?
Legnehezebb pillanatban –
boldogságomat kutatva –
ösztökél a vén Tejút.

Fábián László fordítása

* Moksa mordvin nyelven a Tejutat darvak útjának nevezik.
** Moksa mordvin nyelven a Göncölszekér a nagy merítőkanál.

 

Vlagyimir Joszifovics Nyesztyerov: Szembe ne nézzél…

Szembe ne nézzél
egyenest soha!
Ajkadon ég
A föllobbant tűz.
Fehér ruhádban,
mint a zelnice,
de már az őszi
nap ijeszt.
Noha elment a
boldogság mellettünk,
egy gondolat
nyugtalanít:
nem a mai
elválás nehéz,
hanem sajnáljuk
első reggelünket.

Fábián László fordítása

 

Raisza Konsztantyinovna Orlova: Berkenyekoszorú

Eljött csöndesen erre az ősz itt,
nem hagyta nyár hevét s a virágot,
csinos berkenyefürt koszorúzik,
és még innom adott a borából.

Várj, ősz, versemet újra te halljad,
halld, olvassa a szél a folyónál,
hült házunkban eszét veszitette
lelki sebétől a szerelem már.

Ősz, váratlanul érkezel erre,
nem örvendezem ég-aranyodnak,
varjú-éjeid egyre gyötörnek,
a hibáim is így gyarapodnak.

Ősz, hullatsz levelet az utamra?
Vajh indulhat-e még utam innét?
De ha lenne is élet az égben,
hadd vezessen a csillagut el még.

Szálló vadludak, én veletek most
küldöm a berkenyefürt-koszorút,
szót, lám, nem sokat értek az ősszel,
ír csak a kedvre, mi gyászba borult.

Fábián László fordítása

Ezek bizonyítják (számomra), hogy tudnak a mai mordvin költők is, nemcsak az őseik. De azért holnaptól inkább megint az őseikhez térek vissza, elég volt ennyi a kirándulásból…

* Ezen kívül még eposzok vannak. Az egyiket olvastam is, a másikat majd egyszer. Egészen biztosan sort fogok keríteni rá, de az nem mostanában lesz.

Ezt 2018. február 21-én írtam.

Sokat akar a szarka, pedig egyébként jó ötletei volnának.

Csavaros, fordulatos cselekmény, sok összefutó szál, nyomozás némi noir-beütéssel, történelmi ereklyék, XVI. századi oroszok meg tatárok, ősrégi hiedelmek, mítoszok és mondák, misztikus kapcsolatok múlt és jelen, ember és ember között, égetően mai társadalmi problémák, visszatekintés az NKVD dicső napjaira, valamint némi nyelvészet. Mindez összesen százötven oldalban elmesélve. Az ilyet gyorstalpaló tanfolyamnak hívják, nem kisregénynek.
Közben meg nem tudom eldönteni, hány pontot adjak neki.

Mondhatnám, hogy ha egyetlen udmurt könyvet akarsz elolvasni életedben, ez legyen az. Mondhatnám, de hazudnék. Valóban nagyon informatív ugyan a regény, de meg is köll dolgozni érte. Elég sok mindent csak elharapott félszavakkal mond el, aztán ha az olvasó érti, az jó, ha nem, akkor így járt. A lábjegyzetek leginkább csak az orosz mondatok lefordításában segítenek, egyebet nem nagyon magyaráznak el. Úgyhogy inkább azt javaslom, hogy aki érteni szeretné, előtte olvasson udmurt népmeséket, esetleg eposzt. Nekem is azzal kellett volna kezdeni. Mondjuk, az én alapozásom sem volt haszontalan, legalább a sztálini időkben játszódó részeket felfogtam. És meglepő, de a XVI. században játszódó szakaszok megértésében pedig a nemrég olvasott orosz népmesék – illetve a mesekötetben szereplő hősmondák – segítettek.

Nagyon bonyolult a történet, több nézőpontból elmesélve, több idősíkon lejátszva. Az ilyesmi engem sose zavart. Az már annál inkább, hogy időnként a szerző is eltévedt a pontjai meg a síkjai között. A szereplőiről nem is beszélve, akik hol mérhetetlenül dörzsöltek, hol olyan naivak, hogy én is lekörözném őket, nemhogy az udmurt maffia. Azért sem volt nehéz megértenem az események összefüggéseit, mert sajnos a XXI. század eleji udmurt világ sokkal több mindenben emlékeztet a XXI. század eleji magyar világra, mint szeretném. Csak úgy tűnik, nekik rosszabb, mert nincs szuverén államuk, viszont nagyságrendekkel közelebbről kapták a szemükbe annak idején a diktatúrát. Ehhez tessék elképzelni azt a jól fejlett irigységet, gyűlölködést, hatalomvágyat, hajlékony gerincet, olykor sóhajtva fölemlegetett dicső múltat és igazságtalan bánásmódot, no meg a szomszédok gyakori feljelentgetését, ami nem is tudom, honnan ismerős.

Nem hawaii üdülés udmurtnak lenni. Nem csoda, hogy az egyik legellenszenvesebb szereplő be is sokall, utálja az egész bagázst, és még az anyanyelvét sem hajlandó használni. (Becsületére váljon a regénynek, hogy nem ettől ellenszenves az illető. Sőt.) És nagyon fontos könyv lehetne ez, amolyan „excrementum az élet a mai vidéki Oroszországban, főleg, ha pechedre még nemzetiséginek is születtél”-fajta könyv, amelyet jó szívvel ajánlanék minden tájékozódni vágyónak, persze az udmurt népmesék elolvasása után, hogy értsék is.

DE.

Rosszul van megírva. Bocsánat. Ennyi csudálatosságos ötletet elszúrni… Először is nincs rendesen kifejtve. Ennyi ötlet, ennyi szereplő, ennyi helyszín nem százötven oldalba való. Főleg úgy, hogy nem egynek két perc alatt az egész előéletét megtudjuk. Százötven oldalban ennyi szereplőből csak a zseni tud valódi jellemrajzokat kihozni. Szerzőnk pedig nem zseni. Sajnos. A férfiak legnagyobb része klisé, de legalább nemcsak egyféle klisét használ hozzájuk a regény (van közöttük kisember, gengszter, sőt még kiismerhetetlen alak is), a nők viszont… pfff. Azokat meg se lehet különböztetni. Igaz, hogy minek kéne, eszköznek vannak használva egytől egyig. Azt pedig mindenki képzelje el, hogy sablonfiguráknak miféle párbeszédeik és cselekedeteik lehetnek. Egyik-másik szinte sírva könyörög a szerkesztőnek, hogy legalább annyira igazítsa ki, hogy ne látszódjon elsőre a hiba. Arról nem beszélve, hogy a történelmi krimik sablonjai meg a noir-regények sablonná vált elemei éppen csak hogy nem csikorognak az illesztéseknél. 

Kár. 

Ha ügyesebb kézzel nyúl ehhez az anyaghoz az író, ez a regény nagyon nagyot szólhatott volna. Mondjuk, akkorát, mint egy bizonyos örmény kolléga műve, csak persze egész más műfajban.

Különben meg Gedi molytársnak igaza van: az önmagában is nagyon menő, hogy egyáltalán lehet kortárs udmurt irodalmat olvasni magyarul. A fordítónak, akinek mély meghajlás jár, teljesen igaza volt, amikor ezt a regényt választotta a mai magyar olvasóközönség számára. Még magyar vonatkozása is van a regénynek. A szerzőnek nemkülönben. (A magyar irodalom udmurt fordítója.)

És akkor most pontozzam le?!

Inkább nem is pontozom egyáltalán.

Ezt 2018. április 6-án írtam.