Elvileg népi eposz. Gyakorlatilag lovagregény. És hogy mennyire népi… Radajev, aki annak idején összeállította, meg tudta nevezni az adatközlőit; az alapul szolgáló helybeli mondák és balladák közül még én is felismertem néhányat; azt pedig, ha mondják, hát elhiszem, hogy a mordvin (konkrétan erza*) népi versforma így néz ki. De tuti, hogy ebbe Radajev sokkal jobban belenyúlt, mint Lönnrot a Kalevalába, pedig az se volt piskóta.
Nem mintha nem tudnám megérteni. Ha egyszer nincs mordvin népi eposz, de a közönségnek volna rá igénye, hát akkor csinálunk abból, amink van. Az eredmény Radajevet igazolta, mert (az utószó szerint) komoly siker lett a könyvből, és ugyanúgy elolvastatják a mordvin iskolásokkal, mint velünk a János vitézt vagy a Toldit. (Részemről nem volt egyikkel se bajom.) Ez egy jó kis kalandregény, versben.

Amilyen óriási formátumban megjelent a magyar kiadás, olyan könnyen és gyorsan olvasható. Nagy-nagy lapokon kicsi írástükör, legalább 14-es betűmérettel, rövid verssorokkal. Harmadából kijött volna, ha spórolni akartak volna. A cselekménye változatos, több szálon futó, a vége felé még izgalmas is, bár a kiszámíthatóságát tényleg az eposzoktól örökölte. Még csak véletlenül se fordul elő, hogy valaki ne olyanba szeressen bele, akinek eleve rendelte a sors, és van olyan szereplő, akit már a halála előtt két énekkel elsiratnak. Kazany ostroma, amelyről a fülszöveg beszél, csak röviddel a vége előtt jelenik meg, odáig Kazanytól függetlenül ölik a nogajok (tatárok) az erzákat, illetve az erzák az oroszokkal szövetségben (!) a nogajokat. A konfliktus egyszerre közéleti és magánéleti: az ügyeletes gazember, akit Alajarnak hívnak, elszakítja egymástól a szerelmeseket, szétbontja a családokat, de egyúttal az egész erza népre is fenyegetést jelent. Mindenkinek érdeke, hogy kinyírják, mázli, hogy egy idő után a saját katonáinak is.
A főszereplő, Szijazsar, igazi népi eposzi hős: ha egyéb fegyvere nincs, a fenyőfát szedi ki egy mozdulattal a földből, azzal veri fejbe a nogajokat, és még megláncolva is kimászik a föld alól is. Persze a többiek se maradnak el mellette, és ha életről-halálról van szó, még a lányok is felteszik a sisakot a fejükre. (Ebben inkább az Egri csillagokra emlékeztet, mint a Toldira, csak fordított a helyzet: Kazanyt a tatárok védik, az erzák az ostromlókat segítik.)

Amiért mégis kételkedem a népi eposz voltában: feltűnően kevés benne az ismétlődés. Márpedig a hosszabb-rövidebb szakaszok teljes vagy variációs ismétlése az alapkövetelmény a népi epikában, hiszen másképp képtelenség volna megjegyezni a szöveget. Az Íliásznak meg az Odüsszeiának van szerzője, mégis emlékeim szerint mindkét szövegnek legalább a harmada ismétlődő sor, sőt az Odüsszeia még az Íliászt is ismétli, biztonság okából. És… a kiszámíthatósága ellenére is feltűnően sok benne az izgalmas (vagy látni valóan annak szánt) rész. Ez nem az eposzok sajátossága, hanem a lovagregényeké.

Ettől azonban még jó olvasmány. Ha tizenkét éves mordvin kisdiák lennék, szerintem végigizgulnám, és nagyon szeretném. De most komolyan.

* A mordvin nyelv két nyelvjárásra tagolódik, az erzára és a moksára. Elég távol élnek egymástól térbelileg is, ezért eléggé különböznek, és mindkettő külön irodalmi nyelvet alakított ki.

Ezt 2015. július 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8