Elsorolni már nem tudnám, de ha látom valamelyiket, még felismerem: aha, finnugrisztika vizsga, kihalt uráli (szamojéd) nyelvek. Ha gyorsan utánanézek, még a „szajáni szamojéd” is felrémlik. De jelenteni már nem jelent semmit.

Még az is csak egy kicsit elszomorítóbb, ha tudja az ember azt is, hogy a fényképen látható asszony volt az utolsó, aki tudott még pár mondatot kamasszul; csak amennyire a nagyszülei beszédéből emlékezett. Azokkal sem mostanában beszélhetett. A néni, Klavgyija Plotnyikova, 1989. szeptember 20-án halt meg, és „Istennel meg a tehenével” beszélt kamasszul. Szeptember 20-a ma a kihalt uráli nyelvek emléknapja. (Forrás: nyest.hu)

Na de mindjárt más, ha az ember talál valami ilyesmi verset, mint ez:

Kamassz sirám

Ahol vándoroltam,
fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Taposott útaim
zöld fűtakarót
magukra takartak.
Fekete hegyeim
messze elmaradtak.
Fehérlő ormaim
mögöttem maradtak.
Erőink elhagytak.
Nagy nemzetségemből
egyedül maradtam.
Rokonaimtól
immár elszakadtam.
Ahol halásztam,
tavaim
mögöttem maradtak.
Nem látom már őket!
Fekvő sátorpóznáim
elkorhadtak.
Varrott sátorlapjaim
kiszáradtak.
Mind elmúltak…

(Fordította: Bede Anna)

Ez azért egy kicsivel hatásosabb.

Akkor meg éppen nagyon hatásos lesz, ha az ember megtudja, hogy a Wiki szerint ezen kívül több nagyobb (!) kamassz szöveg NEM maradt fenn! És ezt is 1914-ben gyűjtötték! Pedig idő lett volna rá, ha az utolsó beszélő hatvanöt évvel később halt meg!… 

Ha a Wiki-szócikk forrására kattint az ember (itt lehet megtalálni, angol nyelven), abból kiderül, hogy ennél kicsit azért jobb a helyzet, de sokkal nem. Az uráli nyelvet beszélő közösségek irodalmaiból készült antológiákban mindenesetre sehol nem találtam ennél az egynél több kamassz művet. (Ami a többi irodalmat illeti, ebben nagyon sok jó felfedezhető.)

Itt laktak a szajáni szamojédok. Itt lehet róluk olvasni.

Miért fontos ez? Miért kell a kihalt nyelveknek emléknap egyáltalán? Ha egyszer már a saját beszélőiket sem érdeklik, miért kellene, hogy másokat érdekeljenek?

Tulajdonképpen mindig tudtam, hogy miért. Most azonban, ahogyan ezt az antológiát olvasom, amelyben nagyon alacsony lélekszámú népek nép- és műköltészete, meséi, mítoszai, novellái és regényrészletei szerepelnek, elevenné válik ez a tudás is. Átadni csak úgy tudom, ahogy nekem átadták: minden nyelv egy-egy gondolkodásmód, kultúra, tudáskészlet, sőt külön világ, ha tizenöten beszélik, akkor is. És nincs olyan helyzetben a Föld nevű bolygó lakossága, hogy megengedhetné magának, hogy ezek közül egy is kihaljon. (Pedig engedi.) Nem kell persze változatlan formában megmaradniuk; mi magyarok se jurtában lakunk attól, hogy még mindig ezt a nyelvet beszéljük.

Ezt persze így vagy elhiszi nekem valaki, vagy nem. Én elhittem, megjegyeztem, sokan nem hitték el vagy elfelejtették. Élni akkor fog ez a tudás, ha a fentihez hasonló szövegeket többen is megismerik.

Ebben tudok segíteni. Egy kicsit. Például ilyen írásokkal.

Utóirat:
Ezeknek a kultúráknak a helyzetéről, fennmaradásáról, modernizálhatóságáról (?) és annak minden gondjáról-bajáról-reménységéről szól Juvan Sesztalov könyve, amelyet nem győzök eléggé dicsérni és népszerűsíteni. 

Ezt 2017. október 21-én írtam.