Az kezdettől fogva világos volt számomra, hogy ez valóban, ahogy BabusM molytárs írja, „klasszikus történelmi regény”. 1978-ban íródott, de stílusát és látásmódját tekintve nyugodtan íródhatott volna nyolcvan-száz évvel korábban is. Arról szól, ami a kulisszák mögött történt: olyan eseményekről tudósít, amelyek nem okoztak világméretű felfordulást. Egy okos, tárgyilagos, kissé melankolikus alkatú, középkorú férfi naplója a XIX. század eleji Észtországból. Ráérős, lassú mese, nagyjából kiszámítható fordulatokkal, legfeljebb annyiban érdekes, hogy ismeretlen tájakra visz…
…de – kérdeztem időnként – mi a fenét keres ez a regény a bizonyos 1001 könyv között? És miért jelölték az íróját (mint olvasás közben megtudtam) többször is Nobel-díjra?

Rájöttem.
Gyalázat, hogy nem kapta meg. Posztumusz adjanak neki egyet, de most tényleg.
Ez a türelem könyve. Figyelmes embereknek való. Arra használtam, hogy a lassúságával, ráérősségével kikapcsoljon, erre fel bekapcsolt. :) A második fele. Az első felében még hagytam magam átvágni.

Először arra jöttem rá, mi köze az egésznek a Szovjetunióhoz. Hogy mitől allegorikus a történet.
Ehhez egy darabig nem kellett Sherlocknak lenni: a XIX. századi balti nemesúr (Észtország az Orosz Birodalomhoz tartozott) meg meri mondani az igazat a cárnak, ezért becsukják (elviszi a fekete hintó – kifeküdtem!!!), és részint embertelen, részint abszurd körülmények között tartják évekig, úgy, hogy a családja gyakorlatilag semmit nem tud róla. Eddig világos a helyzet, csak hát a regény nem erről szól. Maximum a tizede, és az is visszaemlékezéses. Hiszen azzal kezdődik, hogy Timotheus von Bock kiszabadul, és – tekintettel az elmeállapotára – hazamehet a családjához.
Az a trükk, hogy igazából innentől is allegorikus a történet. A látszólagos szabadság sem egyéb, mint börtön: Timo házi őrizetbe kerül, és – ő kezdettől fogva tudja, az olvasó kicsit később ébred – folyamatosan besúgók vannak körülötte. Egyik se gonosz: átlagemberek, több-kevesebb lelkifurdalással, akik szeretik vagy nem szeretik kiszolgálni a rendszert.*
Persze akad a környezetében néhány hűséges figura is, elsősorban a felesége. Az ám a fantasztikus nő, minden elismerésem azért, amit végigcsinál. (Nem bántam volna, ha ő az elbeszélő, de persze beláttam, hogy Jakobot kellett választani erre a feladatra – lásd lentebb.) Közöttük is egyfajta jelképes párbeszéd alakul ki, egyetértők csöndes párbeszéde, ahol csak az érthet minden szót, aki teljes bizalmat élvez, mindenki más fejtse meg, ha tudja.
Aztán pedig, kimondva vagy kimondatlanul, egész Észtország láthatatlanul a börtönévé válik. De ezt a börtönt már ő IS választja magának. És ez valami gyönyörűen van beleírva a regénybe. Amíg élek, nem feledem – azt a keserű fekete berkenyét.** Itt kezdődtek az igazi allegória-felismerések.

Először azt hittem (a szereplőkkel együtt), hogy csak tetteti az őrültséget; hogy azért engedték ki, mert őrültséget szimulált. Rá is játszik erre, nem is csinálja rosszul. Amikor a legőrültebben beszél vagy ír, akkor lehet a legokosabbnak tartani. Aztán zavarba jöttem, mert kiderült, hogy már a börtönbe kerüléséhez őrültséget kapcsoltak. Őrültség volt elmondani a cárnak azt, amit ő elmondott neki, és ezt ő is pontosan tudta (vagy nem?). Tehát már kezdetben ő választotta a börtönt magának? Vagy csak onnantól fogva, hogy látta a cárt imádkozni? (Azt a jelenetet se felejtem el.) Aztán meg azért engedték ki, mert őrült. Ez mi, az észt 22-es csapdája? Itt semmi sem biztos, itt mindent külön értelmezni kell, minden szó vagy cselekedet takar valamit, a legegyértelműbb bizonyítékok is elcsúsznak az olvasó elől, itt mindenki tele van jó szándékkal, és még a cár is elérzékenyül, miközben az egyetlen igaz embernek kiverik az összes fogát.
Na, itt találja meg a türelmes olvasó a bizonyos allegóriát, csak győzze megfogni.

Az elbeszélő, azaz a naplóíró Jakob iránt pedig fokozatosan melegedett fel a lelkem. Ahogy írtam, jobban szerettem volna a húgát, Eevát elbeszélőnek, de így kellett lennie: Jakob írja meg a történetet napló formájában, azaz egy olyan ember, aki ott van Timotheus von Bock környezetében, és még sincs ott. Szegényke, egész életében ilyen ott van, és még sincs ott. Ilyen határhelyzetben álló, helyét sehogy nem találó, észt parasztfiúból lett észt értelmiségi félig-meddig nemes. Akkora diplomata, mint egy ház (az ő helyzetében nem engedheti meg magának, hogy ne legyen okos, figyelmes és előrelátó), és ami telitalálat: sem a húgát, sem a sógorát nem szereti (ilyen értelemben is kívülálló), de mindkettőjüket csodálja, tiszteli, és szeretet nélkül is hűséges marad. Ugyanúgy megértésre törekszik, mint az olvasó, és ugyanúgy válaszok nélkül marad, legfeljebb sejtések birtokában. Ebben a világban ennél többet nem érhet el egy átlagember.

Van-e, aki elérhet egyáltalán? Látja-e, érti-e akár a cár is, hogy mi történik körülötte? Tudja-e, mit cselekszik? Ki van a rács egyik, és ki a másik oldalán?

* A legképtelenebb helyen is besúgót lehet találni, erre szegény elbeszélő jön rá, úgy, ahogy se ő, se az olvasó a büdös életben nem gondolta volna – de azért se mondom el, hogyan. :)
** Mert így hangzik észtül az, hogy „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”, és erről se mondok többet.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. április 11-én írtam. 

Pontszám: 10/9