Bajban vagyok.

Ez a kötet már azért tíz pontot érdemelne, hogy egyáltalán létezik, hát még azért, ami benne van. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egész tökéletes. Miközben pontosan tudom, hogy elfogult vagyok: nekem a személytelen líra tetszik, főleg, ha természeti képet ábrázol, népies beütéssel – ennek a kötetnek meg a legnagyobb része vallomáslíra, szóval igazából milyen alapon mondok róla ítéletet?

Egy manysi (régebbi nevén vogul) költő összes verseiből készült vékonyka válogatás, Bede Anna fordításában, amelyen messziről látszik nemcsak a mesterségbeli tudás, hanem a lefordított életmű iránti mélységes szeretet is. A magyar szöveg együtt lélegzik az eredetivel, és úgy szólaltatja meg azt, mintha eredetileg is magyarul írták volna.

Tarhanov élete legnagyobb részét szülőföldjén, Nyugat-Szibériában élte le, bár időnként „ki-kirándult” onnan, egyszer még Magyarországon is járt, ennek lenyomatát is őrzik a versei (jó párat magyar íróknak, költőknek ajánl).

A mennydörgés harmóniája
(Domokos Péter magyar tudósnak)

Ma megszólított a természet.
Rám kiáltottak szálló vadkacsák.
Bujkálva keresek menedéket,
rénszarvasbőrből való palotát.

A fenyvesek narancsszín sárgák,
cikáznak köztük áttört sugarak.
A reggelben álló sudár fák
ragyognak hímes díszeik alatt.

Kupolákon csillagok égnek –
megannyi fémes hókristály-darab.
Őr-fények páncélban, kékek,
a Csönd kapuja előtt állanak.

Vadként kúszom kunyhóm falához
rózsapalotát álmodozva én…
megtorpanok: Gulliver áll ott –
Jávorszarvas az erdő közepén.

Töredezett aganccsal, fájva:
egy forró, vad világból jött, csodás,
a pillanat meséje: látomás.
A mennydörgés harmóniája.

Mégis az a benyomásom, hogy ezek a szövegek inkább az európai hagyományok közé próbálnak illeszkedni, a romantika kori esztétika kései hajtásaiként működnek: hol nagyon személyesek, hol nosztalgikusak, és ha megpróbálják összekötni az ősit a modernnel, akkor a modern marad túlsúlyban. Nagyon-nagyon szépek, csak nekem nem mindig jönnek be. De ez az én ízlésemen múlik.

Miközben ott van a „Holló”, amely úgy tökéletes, ahogy van, minden olvasáskor irgalmatlan erővel zuhan a fejemre, lassan már tudom kívülről, és egy kedves barátnőm szerint simán olvasható sámán-ráolvasásként. (Majd leesett a székről, amikor felolvastam neki, komolyan úgy viselkedett, mintha minimum egy villám csapott volna le az orra előtt.)

Holló

Tajga mocsára virágot bontott.
Micsoda titkot rejt e lepel?
Virágzik a víz. S az öreg holló
kortyolni abból semmit se mer.
Villám-szilánkok sütnek szeméből.
Mióta megvan, sohase rest,
háromszáz éve jósol merészen
balsorsot másnak, keservetest.
De ma, érezvén: közelg a vége,
kitisztult vészes tekintete,
felhőkre, fákra, virágra, rétre
mintha először tekintene.
Hallván madárkák halk áriáit,
s hogy peng az ág, mint sok-húrú lant,
meglátta, hogy a vízen virág nyit,
és csodálkozott, és lezuhant.

Az „Izzik a berkenye” vagy a „Reggeli síző” pont az a fajta természetlíra, amit én szeretek, az utóbbi még egy kicsikét szürreális is, hurrá. „A mennydörgés harmóniája”, a „Zelnicelomb rezzen”, az „Ősszel” sem marad el sokkal mögöttük, az utolsó darab pedig, a „Hulor taván” annyira fájdalmas és annyira szép és annyira ősi és annyira mai… hogy minden ellenérzésemet megszünteti. 

Hulor taván

Valami titka van Hulor tavának.
Rénzuzmós partját meglepte a bánat.
A hombárok roggyantan, szinte fekve
Emlékeznek kis cikkanó tüzekre,
Mik itt szikráztak akkor délelőtt.
Állok a vaksi házikó előtt,
Nyírkéreg maszkok a falról lecsüngnek,
Várják, hogy jön még medvetáncos ünnep,
Itt minden egyszer volt, mint a mesék,
Anyóka ballag, öreg, mint az ég,
Mint sírból feljött, aszott ősanya,
Ha nincs a botja, földre hullana.
A Nap az erdő peremén pihen meg,
A percek innét már tovább se mennek.
Az anyóka csak áll, mint az idő,
Nem szólít meg s nem ad tanácsot ő,
Csönd van, még Hulor tó habja se zsong,
Hullám hullámmal társtalan busong.
A fény kigyúlt, a nap estére dűlt…
A falucska az ősökhöz repült.

És akkor mit szóljak ahhoz a pluszhoz, amit kizárólag az MTA könyvtárából kikölcsönzött példányom ad hozzá az élményhez?! Ahhoz a nagyon, nagyon személyes hangú dedikációhoz, amelyet a fordító írt bele fekete tollal annak, aki a kötet ajánlását írta (ez éppenséggel nyomtatva van, rögtön az első lapra), megköszönve a kedves szavakat, és nem az álnevével, hanem a szüleitől kapott nevével írva alá magát?! A fordító 2009-ben halt meg, az ajánló 2012-ben (azért került a könyve az MTA tulajdonába), a költő pedig idén augusztusban. Habent sua fata libelli.*

Ilyen könyvet olvastam én.

Így jött ki a kilenc pont.

Olvassátok az idézeteimet. Olvassátok Tarhanovot.

* Frissítés: Azóta van saját példányom. Volt debreceni diákként nem volt nehéz kiderítenem, hova kell írni az Ethnicának, hogy van-e még nekik esetleg. Nagyon örültek nekem. A raktár mélyéről kaptam meg az utolsó példányokat, egyet magamnak, egyet a könyvtárunknak. Nem adom senkinek. 

Ezt 2017. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9