Most már tényleg kéne valamit olvasni attól a Lukjanyenkótól…
Ez már a harmadik regény az olvasmányaim közül, amelyikkel kapcsolatban emlegetik Lukjanyenkót,* és mind a három nagyon tetszett, csak éppen még Lukjanyenkót nem olvastam.**

Mindhárom elég nyomasztó is volt. Tudtommal a lukjanyenkói világ is az.

Minek olvasok akkor ilyeneket, mitől jó ez a fajta irodalom? Mivel ezirányú műveltségem sajnos erősen hiányos, nem tudom pontos kategóriákkal körülírni, mitől jó, csak azt tudom elmondani, amit én szerettem ebben a regényben.

(Meg a másik kettőben – de azt ott megírtam már.)

Először is azt, hogy sajátosan közép-kelet-európaivá, azon belül sajátosan magyarrá tud tenni valamit, amit – ismereteim szerint – az amerikai kultúrára találtak ki. Teszi pedig ezt nem úgy, mint – bocsánatot kérek minden rajongótól – J. F. Cooper, aki megírt öt Walter Scott-regényt, és azokat azért hívjuk amerikaiaknak, mert skótok helyett indiánok szerepelnek bennük. Itt nem némi helyi színezetről van szó, hanem: rémületes nemzetközi szuperhős-bürokráciáról, alacsony költségvetésekről, alulfizetettségről, tehetséggel párosuló széthúzásról meg irigységről, ahol az elhivatottság nem(csak) az önérdekkel kell, hogy megküzdjön, hanem a mélységes közömbösséggel is. Háttérnek meg ott a gazdasági válság, a maffiák, a kilátástalan sorsú gyerekek. Na, ettől lesz közép-kelet-európai meg magyar. (Ezt nekünk…)

Félreértés ne essék: ez a világ nekem marhára nem tetszik. Az tetszik, ahogy a könyv ügyesen beépíti a saját világába. Ahogy szépen összesimul az irreális a reálissal. Az igen jó. Ezek a szuperhősök a fizikai törvényeknek fölötte állnak – de a nagy magyar valóságnak, annak ugyan nem…***

(Megj.: nagyvárosi ugyan a környezet, de annak annyira a széle ez a fiktív XXV. kerület – faluból lett külváros –, hogy az még bőven az én tűréshatáromon belül esett.)

Aztán az alternatív történelmet. Azt már felhőtlenül. Időnként pár bekezdésre átveszi a regény a magyar történelem főbb fordulópontjait, hogy elmesélhesse, melyikben milyen szerepet „játszottak” az akkor még tudákosoknak nevezett szuperhősök. Részemről az 1956-os események viszik a pálmát.

Ezzel összefüggésben: a humort, amely főleg ezekhez a bizonyos eseményekhez kapcsolódott, de egyébként is igggen jól szórakoztam. A magyar szuperhősöknek jutó húszéves, rég kiszolgált kisteherautón például, amely kizárólag azért tud működni, mert a parancsnok előszedi egy perzsa mágus ősének a tudományát, és ráolvas. Ilyen kocsit már én is láttam, csak arra nem olvastak rá. Tudom még javasolni a később megírandó folytatásokhoz a lábakra szerelt és csirkeóllá átalakított ócska vasúti kocsit, mert ebből a regényből valahogy kimaradt, pedig „Bíkísben” már olyat is láttam. 

No meg a főszereplőt. Marha nehéz ám úgy rajzolni nézőpontkaraktert, hogy rokonszenves is legyen, de azért a hibái is ugorjanak ki. Engem éppen emiatt a sok vámpírregényre meg vámpírfilmre való hivatkozás se zavart – valahogy illett a főszereplőhöz, hogy minden létező alkalommal szidja őket, magában vagy hangosan. Hiszen egyébként is rögeszmés egy alak, túl sok minden nem jár a fejében, az a kevés viszont állandóan.
(Azért a vége felé már nekem is kissé sok volt az ismétlődés, de az a harci helyzet, hogy tudok olyan embert élőben is, aki állandóan csak ugyanarról a pár dologról képes gondolkodni. :P Nem, nem kellemes dolgokról van szó. Nem, az se kellemes, ha éppen engem használ lelki szemetesnek.)

Ami a fordulatokat illeti… izgalmasnak nagyon is izgalmas a regény, biztos, hogy aki ezt várja, az szeretni fogja. Sajnos be kell vallanom, engem ez kötött le legkevésbé. Sőt, a regény utolsó negyedében már kezdtem is sokallani. Nekem elég lett volna kevesebb is. De ezt aztán igazán nem megrovásként mondom, hiszen pont ezt követeli meg a műfaj. Én működök fordítva.

Egyébként pedig itt írtam a sorozat második részéről.

Utóirat: Éppen ideje már, hogy visszakapjuk az álarcos igazságosztók figuráját az angolszászoktól. Mégiscsak egy báró Orczy Emma találta ki őket, ezelőtt száz évvel. Csak hát emigráns létére ezt angolul tette, így nem a mi irodalmunk része lett… Lett helyette világhírű… Hm, ráleltem volna valami halvány iróniára a sors részéről?…

* A másik kettő az Abban a Házban és az Alekszandra és a Teremtés növendékei.
** Frissítés: Megtörtént.
*** A könyvet párhuzamosan kezdtem olvasni egy mordvin népi eposszal. Szándéktalanul tettem őket egymás mellé, egyszerűen csak ezt a kettőt választottam ki. Aztán nem volt akármilyen érzés látni, ahogy a pár száz éve „keletkezett” mordvin népi hős lazán kiszedegeti a fenyőt a földből, és egyéb fegyver híján azzal csap szét a tatárok között. A képregényeknek is kellett tanulni valahonnan. Ha nem is mindjárt a mordvinoktól…

Ezt 2015. július 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Véletlenül találtam az iskolai könyvtárban ezt a tenyérnyi kis könyvecskét, és nagyon megörültem neki, mert éppen azon törtem a fejem, honnan szedjek valami érdekes, izgalmas, de nem túl nehéz szövegű történetkét, amivel még így év végén is le tudok kötni némelyes figyelmet. Égből hullott manna. Ráadásul a katalóguscédulán rajta állt az egyik idei érettségiző neve, akiből ki se néztem volna, hogy ilyenek olvasásával gyakorol. Nagyot nőtt a szememben. Még jobban felmelegedett a lelkem, amikor azt tapasztaltam, hogy a könyv elejét salátává olvasták. Él magyar, áll Buda még.

Mester volt a szerkesztője ennek a kötetnek, és mérhetetlenül megérdemelte volna, hogy a szerzők neve mellé az ő neve is belekerüljön.

Először is kitűnő érzékkel válogatott össze különféle novellákat. Itt tényleg minden műfaj képviselteti magát, ahogy a fülszöveg ígéri. Van benne klasszikus krimi, van benne lélektani thriller, van benne egészséges humorú paródia (angol humor at its best), jó sok brit, némi ír és egy-két amerikai. Mind XX. századi. Némelyik kiszámítható, némelyik tényleg megdöbbentő. Köztük olyan szerzők, akiknek a műveit tudtommal Magyarországon nem is nagyon ismerik, tehát még kulturális kuriózumokat is ad a kötet.

Kedvenceim: W. F. Harvey: „August Heat” és Saki: „The Open Window” – bár ez utóbbit már régebbről ismertem, semmit nem veszített a hatásából.

És ezzel együtt nagyon is sokat segít a nyelvet tanulóknak. Elsősorban azoknak, akik éppen a középfokú nyelvvizsga előtt állnak, vagy már a felsőfokúra készülnek, mert a szókincs elsősorban ez a szint. Minden oldal kéthasábos, az egyik a novellaszöveg, a másik a szókincslista, a szövegnek megfelelő sorrendben, fonetikus átírással, a szövegkörnyezetnek megfelelő magyar jelentéssel. Profi munka. 

Vajon kié? Whodunit? 

Ezt 2015. május 23-án írtam. Utóirat: azóta kiderült, hogy e-könyvként is kapható.

Pontszám: 10/10

Őrült jó könyv! 
Az ismeretterjesztésnek – majdnem – a teteje. Ez nem rajongás, ez szigorúan objektív ténymegállapítás. Kár, hogy már nem él a szerző, és egyébként is viszonylag kevés könyvet írt, bár ha mind így meg van rakva információval, lehet, nem is olyan kevés az. 
Amióta volt szerencsém dr. Tóth Albert (alias Berci bácsi) előadásait hallgatni a folyószabályozás előtti Alföldről, azóta nem megy ki a fejemből a téma (köszönöm, Berci bácsi!). Ma már éppen csak mutatóba látszik itt-ott egy foltnyi a vízivilágból, amely évszázadokig szó szerint a fél Alföldet beborította, és sok-sok falunak adott nemcsak enni, hanem nagyon hatékony védelmet is, legyen szó akár kívülről támadó ellenségről, akár a törvényről. Azóta keresek valami könyvet, amelyből még bővebben informálódhatnék. Ezt itt nagy reménykedve vettem le a könyvtár polcáról, hátha. Bele is találtam, de telibe ám.

Miért mondom, hogy az ismeretterjesztés teteje?

1. Informatív.
Magam is alföldi gyerek volnék, éppen a Sárrét szomszédságából való a családom, és konkrétan a Sárréthez tartozó Szeghalmon születtem, amelyről jó sok szó esik ebben a könyvben. Hallgattam eleget az otthoni történeteket, olvastam is a magyar vízivilágról már, Berci bácsi előadásai is megvannak kijegyzetelve.
Ehhez képest oldalanként találtam olyan információt, amelyről idáig halovány dunsztom nem volt. Pákászattól, daruszelídítéstől, rideg állattartástól kezdve a nádvágó szerszámok leírásán keresztül a helyi néphiedelmekig (elásott kincs meg sárkányok stb.) az égegyvilágon mindent lefed ez a könyv. Mindenből egy kicsit, ahogy az ismeretterjesztő könyvnek kell.
A könyv második fele helybeli mondákat, anekdotákat (még kísértettörténeteket is) tartalmaz, a szerző saját gyűjtéséből, a tatárjárástól napjainkig. Illetve az adatközlők napjaiig, azaz a XIX. század első feléig (a XX. század első harmadában folyt a gyűjtés, nagyon öreg emberektől). A szerző 1903-ban született, tehát még bőven beszélhetett a folyószabályozás előtti világ tanúival. Minden mondát, anekdotát földrajzi, néprajzi adatokkal kezd vagy végez.
U.i.: Naná, hogy Mátyás király benne van. Nem is értem, Rákócziról miért nem szól a fáma.

2. Alaposan utánanéz mindennek. Idézi az adatközlőit (névvel, születési dátummal, lakhellyel), idéz népköltéseket, idézi a padlásokon/levéltárakban talált írásokat (levelek, periratok, jegyzőkönyvek stb.), a folyószabályozást pedig évszámokkal meg köbméterekkel ismerteti. A bibliográfiát ugyan elegánsan lehagyja a végéről, de nem is hiányzik. Nem tudományos, hanem ismeretterjesztő írás. Egyébként pedig a szövegben mindenütt jelzi, ha mástól vett át valamit. A levéltári iratokat évszámozza. Nem próbáltam visszakeresni, de feltételezem, hogy lehet.

3. Kitűnő a stílusa. Sok mindenre számítottam, de arra, hogy ez a könyv így fogja olvastatni magát, arra nem. Pontosan abban a hangnemben szól, amelyben a népi mesemondók. Előszeretettel használja a környék tájszavait és sajátosan eleven, humoros szófűzését is („éles kését kirántá csizmája szárából, s avval bontogatta kifelé a nekiugráló farkasokat”). Kedvencem a „kálvinista kereszt”, azaz a „vállmagasságnyi hosszúságú ólmos botra húzott rézfokos”. Amitől nagyon meglepődtem: ugyan a tájszavak nagy része egyáltalán nem közismert, mégsem nehezítik a könyv olvasását, és erőltetetté sem teszik a stílust. Ez nem lesz „népiesch”. 

HIBA: Nincs benne térkép! 
(Ezért írtam az elejére, hogy „majdnem”.)
Pedig belefért volna, csak két-három illusztrációt kellett volna kiszedni! 
Az egy dolog, hogy én Szeghalmon születtem, a nagyapám testvére Bucsán tanított, és szerintem még ma is eltalálnék Karcag határában a Zádor hídjához, csak bringát adjanak alám. Na de akit csak húsz kilométerrel arrébb pottyantott le a gólya, az honnan a bánatból tudja, hogy Kevi, az Túrkeve?! Irgum-burgum-vaslapát! 
Szóval erősen ajánlott térképpel olvasni a könyvet. A precíz olvasónak még így is fejfájást fog okozni, mert nem minden település a hivatalos nevén van feltüntetve, hanem ahogy a Sárréten használták. Mondjuk, a Kevinél durvább nincs. A többit ki lehet találni.

Ezt 2015. június 16-án írtam. 

10/10

Szeretem, ahogy Jankovics ír, beszél és filmet csinál. Úgy általában bármikor szívesen kinyitom bármelyik könyvét. A Jelképkalendáriumot legalább kétszer olvastam el az elejétől a végéig, plusz számtalan alkalommal bele-belenéztem egy konkrétumot keresve. Félelmetesen művelt ember, és félelmetesen könnyedén kezeli azt a hatalmas műveltségét, ráadásul sajátos stílusa (és humora) van.
Ebben a könyvében sem csalódtam, annak ellenére, hogy itt bizony (érzésem szerint) elég gyakran fölöslegesen halmozza a legkülönbözőbb adatokat. Aki elhiszi, amit Jankovics ír, az a felétől is elhiszi, aki meg nem, annak magyarázhatja. Úgyhogy a vége felé már eléggé untam, pedig még ott is tudott újat mondani.
(Én a magam részéről úgy hiszek neki, ahogy a saját különbejáratú családi kísértethistóriáinknak. Ha jólesik, akkor komolyan veszem őket, ha nem esik jól, akkor nem. De akár igen, akár nem, nem ártanak senkinek, és én sem.)

Amitől jó:
(Már megint) összeszed mindenféle eurázsiai mítoszt, mondát és regét (mutatóba némi közép-amerikait is), tekintet nélkül korra, nemre, vallásra és politikai pártállásra – pedig főleg a vége felé de könnyen belecsúszhatna az utóbbiba, de hála Istennek nem teszi, amiért külön becsülöm –, aztán fogja a csillagos eget, és gyönyörűen összemagyarázza a kettőt. Meg az időjárást. Az összes mítosz azért alakul éppen úgy, mert abban a korban, amikor a mítosz születik, a csillagképek rendje éppen úgy néz ki, ahogy, figyelembe véve a precessziót.*
Ha semmi mást nem csinálna, csak felsorolna, már akkor nagyon szeretném, mert számomra más módon hozzáférhetetlen vagy nehezen hozzáférhető tudást gyűjt össze ebbe a könyvbe (meg a többibe is). De ő persze még rendszerez is. Ezt csinálta a korábbi könyveiben is, itt csak a fókusz más: elsősorban a számszimbolikára koncentrál, azon belül is a (négyességgé váló) mítoszi hármasokra. A címnek és a fülszövegnek nyugodtan lehet hinni: a négy évszakra (égtájra, testnedvre, vérmérsékletre, alapvető táplálékként szolgáló folyadékra stb.) vonatkozó összes hagyományt összeszedi, és kimutatja, hogy a négyből mindig három tartozik össze, egy pedig valamiképpen kilóg a sorból, és pont ez az egy kell, hogy a rendszer megmozduljon.

A módszer természetesen mindig szigorúan tudományos, amikor tudja, hogy észérveket kell felsorolnia. Mítoszkritikai, csillagászati, néprajzi és nyelvtörténeti fogalmakkal zsonglőrködik úgy, hogy egyszer se ejti le a labdát. Legmélyebb tiszteletem.
Igaz, itt nem egyszer azt is megengedi magának, hogy tudománytalan legyen. No de először is: ha valaki, hát ő megteheti. Másodszor: ha ezt csinálja, azt mindig jelzi! És nem használja érvnek ezeket a részeket, csak körítésnek: a könyv abszolúte megállna a lábán nélkülük is, legfeljebb kevésbé lenne izgalmas.

Amit nem szerettem:
Ahogy már mondtam: a rengeteg, de tényleg rengeteg adatot. Főleg mikor nyelvészkedik, időnként bevallottan népetimológia alapján. Nem a népetimológiával volt a bajom (addig nincs, amíg valaki 1. bevallja, 2. illusztrálásnak használja). Hanem ahogy oldalakon keresztül sorolja latinul, görögül, héberül, finnül, kínaiul, írül, ófelnémetül, közép-alsó-mandzsúriai tájszólásban. Fele elég lett volna. Bezzeg amikor majd arra használom a könyvet, hogy keresgéljek benne, akkor örülni fogok, hogy pont az benne van, amit éppen keresek. Hálátlan olvasó.
És a könyv vége felé már csömört kaptam az újabb meg újabb 3+1-ektől. Konkrétan a három testőr-értelmezésnél sokalltam be. Pedig ügyesen csinálja, csak ott már biztos voltam benne, hogy anyaggyűjtés és könyvírás közben akármerre járt, már a sarki zöldségesnél is 3+1-es rendszereket látott. Lehet, hogy mindenki gondolkodása ezen alapul, de tuti, hogy a Jankovicsé igen. 

De elég ennyi. Nagyon jó könyv, nagyon ajánlom. Olvasni egyszerre kicsit sok, mazsolázni belőle tökéletes. És nézzétek meg Az ember tragédiáját, zseniális!!! Aki olvasva nem szerette, az is szeretni fogja! (Hogy egy diákomat idézzem: „egy szót nem értettünk belőle, de tök jó volt.”)
Hát még, aki érti is… 

* A Föld tengelyének billegése. Igen, billeg, mint egy pörgettyű. Csak marha lassan. :) Valami 26000 évenként fordul körbe egészen. Ezt onnan lehet tudni, hogy a Nap kb. 2200 évenként más-más állatövi csillagkép előtt kel fel a tavaszi napéjegyenlőségkor (meg máskor is, de ez a kitüntetett pont). Az irány pont ellentétes azzal, ahogy a Nap évről évre „végigveszi” a csillagképeket, vagyis a Halak után nem a Kos jön, hanem a Vízöntő. Most éppen a Vízöntő előtt kel fel a Nap, a Vízöntő korát kezdjük élni („This is the dawning of the age of Aquarius”), valahol a határvonalon tartózkodunk.

Ezt 2015. június 25-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Születésnapi könyvesbolti partizánakció eredménye, avagy „én nem is akartam könyvet venni, de hát ha már egy diós kalács megevése után szedtem le a polcról, és összemaszatoltam a borítóját, csak nem hagyhattam ott…”*

Olvasás közben kb. oldalanként váltakozott bennem a feneketlen irigység (1. „én miért nem vagyok ennyire művelt?” 2. „hogy tudhat valaki ilyen jól írni?”) és a dühös tiltakozás („egy ilyen okos ember miért nem figyel oda alapdolgokra?”). Végül az utóbbit feloldotta az előbbi („legalább nekem is hagyott még megírni valót”), és csak a legelső fejezetnél éreztem úgy, hogy ezt mégiscsak ott kellett volna hagyni a maszattal együtt. A kerettörténetet részemről ki is hajíthatta volna Szepes Mária a könyvből, bár abban a történelmi helyzetben (1946) valószínűleg ez a messiásváró biztatás eshetett a legjobban a közönségnek, és alaposan rájuk is fért.

Amit szerettem:

A szereplőket. Nagyon. Mint ahogy a mutatványos csillagos-napos-holdas oldalú faládájából előkerülnek a bábok, egyik a másik után: csinosak, üdék, finomak – torzak, csúfak, fintorgó pofájúak – az utóbbiak persze sokkal érdekesebbek. Még ennyi és ennyiféle figurát, ahogy sorra felvonulnak az összes külső-belső tökéletlenségükkel… És aztán egy idő után a szájtáti néző olvasó persze észreveszi, hogy újra meg újra előkerül a ládából ugyanaz a báb, csak mindig más ruhában, ahogy telnek az évszázadok.** Igazi vásári forgatag, csak nem térben, hanem időben.

A stílust. Nagyon. Ahol kell, fenséges, ahol kell, alpári, de egyiket se viszi túlzásba, pontosan annyit adagol mind a kettőből, amennyi kell. És tud valamit, amit sokkal több írónak kellene tudnia: a költői képeket nem öncélúan használja. Nem azért, mert az hú, de szép. Hanem mert eszköz.***

A kalandokat. Nagyon. A végkifejletet persze lehetett sejteni, ha azt nem is, hogy hogyan fog bekövetkezni (de hát ha egyszer visszafelé van elmesélve a történet, akkor nem is lehetett meglepetésnek szánva ez a vég), a közbeeső állomásokat annál kevésbé. Kitűnő képzelőerővel megírt, fordulatokkal teli mese ez, amely magabiztosan kezeli és keveri a kalandregények sablonjait – és ez utóbbit egyáltalán nem csúnya szónak szántam. Ennek a könyvnek pont ilyen kalandregény-sablonok kellettek ahhoz, hogy a nagyon is komolyan vett szellemi beavatódás megkapja a néhány ezer éve szükséges kiegészítőjét. Elvégre a világirodalom első beavatási regénye, Az aranyszamár még kalandregényebb, mint A Vörös Oroszlán.

Az alkímiát. Nagyon. Az ezotériához nem igazán vonzódom, ehhez a könyvhöz az alkímia vonzott. Ne tessék félreérteni: sose akartam aranyat csinálni, sőt elixírt se. 

Engem a Delfin-könyveken neveltek, és A pergamen titka volt az első találkozásom a témával. Na, az pont úgy van megírva, mintha ő akart volna lenni az ellen-VörösOroszlán. Szegény alkímia, piszkosul elintézik a regényben, ellenben éljenek a racionális természettudományok meg a szovjet rendszer. Elnézést minden racionális természettudóstól, de ez a regény tényleg elválaszthatatlanul összekapcsolja a kettőt. Viszont ugyancsak kiváló kalandregény, ugyancsak több évszázadot ível át („mese a mesében”-technikával kombinált családtörténet), és ugyancsak vásári forgatag legalább a fele. Én pedig innentől kezdve beszélő kutyát akartam meg megfejteni való titkosírást – le van tojva az aranycsinálás. Az ideológiát fel se fogtam, de őszintén és komolyan. Egyszerűen kiejtettem az agyam rostáján.

A második találkozásom a témával természetesen A Pendragon legenda volt – azaz a paródia. Illetve A paródia! A tökéletes, a groteszk, a megismételhetetlen!!! Ami időnként röhög az alkímián, időnként megőrül bele. „A fele csoda és a fele móka.”

A következő meghatározó találkozás pedig A Foucault-inga. Na, itt jön a „DE”.

Amit nem szerettem:

Azt a bizonyos tervszerűség-megsejtést.

Ahogy elhangzott a regény legelején, hogy a világtörténelem eseményei mögött „terv” van, nekem azonnal eszembe jutott A Foucault-inga, és a készülékem rögtön bejelzett. Ahhoz, hogy ilyeneket elhiggyek, engem sajna túlságosan beoltottak posztmodernnel.

Illetve nem is a „terv” zavart önmagában. Azzal még kibékültem volna. Végső soron miért is kellene, hogy Umberto Ecónak inkább igaza legyen, mint Szepes Máriának? Erről vidáman el lehetne vitatkozni, és kész.

Hanem ahogyan ez a regény az anyagi világgal bánik.

Az zavart. Nagyon.

Az az „örökkévaló” alapokon nyugvó, betonból öntött és kétségbe nem vonható dichotómiarendszer, az. Ahogy automatikusan kapcsolódott az anyaghoz és a nevetéshez a szenny, a zavar, az őrület, a bűn, a gonosz. Ez viszont a könyv minőségét nem rontja (ezért nem vonok le érte pontot), mert ez abszolúte beleillik abba a gyönyörű ívbe, amit a szellemi beavatódás jegyében leír a főszereplő sorsa. Maximum én nem értek egyet vele, és tök jó, hogy valami megírni való nekem is maradt. Mert hát engem nemcsak Delfin-könyveken neveltek, hanem Rejtő Jenőn meg Emily Brontën is.

És sajnos sokkal jobban érdekel a vásári forgatag, mint a misztikus transzmutáció. Evvan. Majd legfeljebb csacsiként születek újjá, aztán húzhatom az igát. Megint.

A nyáron muszáj lesz újraolvasnom a Gargantuát... (Frissítés: megtörtént.)

* A maszat lejött.
** Kifejezetten értékeltem, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a gonosz pedig a büntetését, maximum két élettel később. 
*** Az alkímia és az ezotéria szakkifejezéseit korábbi olvasmányaimból már elég jól ismerem ahhoz, hogy ne zavarjanak, akkor se, ha speciel az adott szót nem értem. Legfeljebb olyankor gyorsolvasásra kapcsolok.

Ezt 2015. június 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Elsőrangú gyerekkori emlék, hajdani nagy kedvenc, egy életre szóló kíváncsiság megalapozója, no meg a szovjet irodalompolitika nagy büdös csődje. 

Ezt írtam a regényről, amikor regisztráltam a Molyra (a regényt pedig elsők közt kedvenceltem):

„Az a valódi szovjet ifjúsági regény! Nagyon izgalmas. Nagyon ifjúsági. Nagyon szovjet. Nagyon mellémegy. 
Gyerekkoromban négyszer-ötször is elolvastam, végigizgultam, imádtam a beszélő kutyát, a bíborfestéket, az aranyszínű ezüstöt, a kitörölt írás megfejtését. Tudományos-fantasztikus regény a szó legjobb értelmében, és nem is egy történet, hanem kettő, sőt három, egyik a másikba zárva, mint a matrjoska-baba.
Huszonéves koromban újra előkerült, újra elolvastam, és jókat derültem. Akkor jöttem rá, hogy hiszen ettől a könyvtől nekem jó nagy adag szovjet ideológiát kellett volna kapnom. Csak hát az oly gyönyörűen be van szőve a sok-sok izgalom közé, oly okosan elrejtve, oly gondosan szétosztva – hogy felnőttként emlékeztem én mindenre, csak éppen az ideológia, az úgy eltűnt az időben, mint a bizonyos szürke szamár a ködben. Mintha minden alkalommal, amikor nevelni akart a könyv, kihagyott volna az agyam. Még egy ilyen csődöt… 
A történet viszont továbbra is izgalmas, zseniális, lenyűgöző, és még mindig...” * (Az nézze meg a lábjegyzetet, aki nem fél a spoilertől.)

Amikor aztán újraolvastam, pontosan ugyanúgy lekötött, mint gyerekként. Csak nem pont ugyanazért, hiszen a cselekményre, bármilyen bonyolult, elég jól emlékeztem.

Ez volt az első olvasmányom az alkímiáról, és meghatározónak bizonyult, mert egyrészt még mindig nagyon érdekel a dolog, másrészt még mindig szkeptikusként közelítek hozzá. Jól is van ez így. Azt nem mondom, hogy a regény fekete-fehér látásmódján közben túlléptem. Abban ugyanis a fent ismertetett okokból soha benne se voltam.

Mert félreértés ne essék: aki ebben a regényben alkimista, az vagy csaló szélhámos, vagy szegény megtévesztett nyomorult, vagy legjobb esetben a majdani csodálatos tudomány történelmi jelentőségű előfutára. No, ebből nekem annak idején annyi esett le, hogy aranyat csinálni dögunalom, francnak se kell, ellenben az ideggáz meg az állati intelligencia, AZ IGEN! Ilyenekkel már érdemes foglalkozni.** Ezért pedig őszintén hálás vagyok a regénynek.

Még akkor is, ha azóta azért elég sok mindent elolvastam a témában, úgyhogy látom Polescsuk műveltségében a lyukakat… Volt, aminek rendesen utánanézett, de a Hermész Triszmegisztosz könyvbe rajzolt smaragdtáblázatától, amelyben szerepel az aranykészítés ismertetése, azért szisszentem egyet… jó nagyot…

Úgyszintén a betéttörténetért is, annak is a történelmi részéért, amely viszont igazi jófajta pikareszk, rokonszenves középkori kópéval. Kissé túlságosan is rokonszenves, mondom így felnőtt fejjel: nemcsak okos, tehetséges és szorgalmas, hanem még bátor is, sőt ösztönös tisztességérzettel is megáldotta az ég, sőt annyira jó, hogy az már túlzás – no de ifjúsági regényről van szó, állítsunk példát eléjük, igaza van az írónak. Számomra nem volt nehéz az idősíkváltásokat követni, valószínűleg azért, mert már gyerekként is a történelmi vonal érdekelt jobban, örültem neki, és sajnáltam, amikor vége lett. Most, újraolvasáskor pedig boldogan fedeztem fel az azóta szerzett ismereteim nyomait a regényben, hiszen már tudom, ki az az Ulenspiegel, és mi fán terem az aranysarkantyús csata. 

Másért annyira nem vagyok hálás, de ennyi is bőven elég. Mivel keményvonalas szovjet sci-firől van szó, senkinek ne legyenek illúziói a társadalom ábrázolásával kapcsolatban: itt vannak jók és vannak gonoszok, és az előbbiek vagy kommunisták, vagy azzá válnak, az utóbbiak pedig mind németek és/vagy katolikusok. Ezt nemhogy nem fogtam fel gyerekként, de bizonyos vonatkozásait még huszonkevés évesen se, csak most. Van, amit most se értek, például hogy egész pontosan miért zárja ki egymást az állati intelligencia meg az Istenben való hit…

Szóval aki szereti a tudománytörténetet (vagy meg akarja szeretni) – aki nem bánja, hogy időnként évszázadokat ugrik a mese vissza vagy előre – akit érdekel az alkímia, de sokat még nem tud róla – és aki hozzám hasonlóan tudja, mit kell fenntartani a rostán, és mi az, amit érdemes keresztülejteni rajta – az forduljon bátran Polescsukhoz.

Rajta hagyom a kedvenceim listáján.

Megj.: Az orosz borító sokkal menőbb, mint a magyar. Ha egyszer végre megtanulok oroszul, beszerzem.

* SPOILER ...Roger Bacon-kéziratot akarok a családi hagyatékba!!! SPOILER VÉGE

** Őszintén szólva nem értem, hogy nem akartam én ettől a regénytől egy napig se vegyész lenni. Elképzelhető, hogy egy bizonyos pedagógusnak, illetve az ő hozzá nem értésének szerepe lehetett a dologban. Mindegy, úgyse lettem volna vegyész, az érdeklődés viszont így is megmaradt.

Ezt 2018. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

    „– Könnyűszerrel el lehet kerülni ebben a tekintetben minden tévedést. Ha első pillanatra nem tudjátok megállapítani, hogy francia vagy flamand-e az illető, parancsoljatok rá, hogy mondja ki ezt: „Schild en Vriend.” Aki ezt nem tudja kimondani, az francia, azt vágjátok agyon.”
    (Conscience: Flandria oroszlánja, 218. oldal)

    Nemrég fejeztem be ezt a regényt, amely a középkori Flandriában (Észak-Belgiumban) játszódik, és a flamand nép küzdelmét mutatja be francia hűbéruraik ellen. (Itt írtam róla.) Érdekes is, tanulságos is, nagyon tudom ajánlani azoknak, akiket érdekel a történelem – és meg tudják bocsátani a sablonos szereplőket. Meg akik be tudják szerezni a könyvet. :/

    A „Flandria oroszlánja” nevet egy szereplő is viseli, de sokkal fontosabb, hogy a kifejezés az egész flamand népet is jelenti. A flamand zászlón is a fenti oroszlán látható, bár manapság sárga alapon fekete-piros színű. Nagyon nehezen találtam kéket, amilyen a regényben van. („Egy takács a sereg élén magasra emelte a kék-oroszlános zászlót s ezer hangon zúgott fel a csatakiáltás: – Flandria az oroszlán! Ki francia, halálfia!”) Végül kiderült, hogy ma Brugge zászlajában látható. (Forrás: Wikimedia Commons.)

    A fenti mondat az egyik flamand vezér, Pieter de Coninck (a magyar fordításban Dekoninck néven emlegetik) szájából hangzik el. A regényben úgy általában minden jó stratégiai ötlet az ő szájába van adva, de ez most mindegy. Annyit jelent, hogy „pajzs és barát.” Persze rögtön kíváncsi lettem, hogyan is kell pontosan kiejteni ezt a mondatot, és mocsaribetti, Gazella, valamint U_Viki molytársak válaszaiból a következőket tudtam meg:

    A mondat kiejtése tájegységenként más és más, attól függően, hogy hányféle h-t használnak, és hogy éppen v-t vagy f-et mondanak a leírt „v” helyén. De igazából már a „sch”-ból kiderül, hogy valaki flamand vagy nem, mert az a legtöbb helyen s és kemény h (mint a német „ch”) kombinációja, esetleg sk vagy szk is lehet. Egy franciának már azzal is baja volna, hogy a puha és a kemény h-t megkülönböztesse egymástól. (Főleg, hogy ők nem is ejtik a h-t egyáltalán… bár lehet, hogy a XIV. században éppen ejtették… de akkor is csak egyfélét.) Ők ezt a szót síld-nek mondták.

    A „vriend” többnyire vrínd-nek hangzik, bár bizonyos helyeken frínd is lehet. Ha lehet hinni a Wikinek (nem linkelem a szócikket, spoiler okán, de a „shibbolet”-re keressen rá, akit érdekel), ott és akkor v volt a helyes kiejtés, és a franciák f-et használtak helyette.

    Szóval ha egyszer feltalálják az időgépet, és valamelyikőtök szeretné meglátogatni a XIV. század eleji Belgiumot, az a fenti instrukciókkal mondogassa gyakorta szépen, hogy „Schild en vriend”, ha az élete kedves.

Ezt 2017. május 1-én írtam.

A háromnegyedéig klasszikus kalandregény a romantika korából, minden további nélkül működne ifjúsági irodalomként.
A háromnegyedétől kezdve annyira brutális, hogy helyenként George R. R. Martin is megnyalná a tíz ujját utána.
Erről persze a szerző nem tehet, őneki adott volt a téma (a XIV. századi Németalföld történelme) és a stílus (1838-ban hogy máshogy írt volna?!). Ez viszont az olvasót nem vigasztalja, amikor az első háromnegyed olvastán azon gondolkodik, hogy huszonöt évet késett ennek a könyvnek az olvasásával, az utolsó negyed olvastán meg enyhe sokkot kap.

Az ún. aranysarkantyús csatáról szól, amelyet Kortrijk városa közelében vívtak, 1302-ben. Illetve ez csak a végkifejlet, a regény maga az odáig vezető eseményeket meséli el, ügyesen fűzve össze köz- és magánéleti szálakat. Van itt minden, ami belefér: zsarnokoskodó franciák, elnyomott és igazságért kiáltó flamandok, forgalomból kivont nemesek, öntudatra ébredő polgárok, gyáva és gonosz árulás, hűséges lovagi szerelem, kivégzés, bosszú, ügyes hadicsel, legendás hadvezér… Olyasmi ez, mint egy Walter Scott-regény. A fordítás pedig teljesen rendben van, Révay József neve garanciát jelent.

Szóval a maga módján igen jó könyv ez, megérdemli a helyét az 1001-es listán, és bőven megérdemli a nyolc pontot is most tőlem. Pont arra való, amire a romantika kori történelmi regények: nemzettudatot csinálni – jelen esetben a Belgiumban élő flamandoknak. Ezt a feladatot nagyszerűen teljesíti is.
Oké, kicsit túlságosan is nagyszerűen: a flamandok mind hőslelkűek, bátrak, nyíltak és hűségesek (kivéve természetesen az árulókat), a franciákat meg egytől egyig fel kéne húzni az első fára (kivéve összesen 3, azaz három főt, számoltam, akiket arról lehet csalhatatlan bizonyossággal felismerni, hogy jót akarnak a flamandoknak). Egy ilyen sablonos szembenállást, gondolom, a romantika korában még komolyan lehetett venni… Nekem sajna nem sikerült, emiatt is pontozom le: komolyan olyan érzésem volt, hogy huszonöt évet késtem az olvasással.*
Piros pont viszont, hogy Conscience elég alapos kutatásokat folytatott a korszakról – igaz, ezeknek a kutatásoknak az eredményeit ott és ahhoz használta fel, ahol és amihez jólesett neki… De szerintem ez minden további nélkül belefér a regényírói szabadságba, végül is Gárdonyi is kitalálta Ceceyéket. 

Ahogyan pedig az utolsó negyedben bemutatja, hogyan válnak a flamandok dühös, csöndes forrongókból szervezett, összetartó és ütőképes hadsereggé, vezéreik egyszerű mesteremberekből stratégákká, a lázongás pedig szabadságharccá, az gyönyörű. Még akkor is, ha ez egybeesik azzal a szakasszal, ahol úgy istenigazából folyni kezd a vér, de literszám, és azt mindenki képzelje el magának, hogy néz ki egy olyan csata, amelyikben a mészárosok céhe konkrétan taglókkal vesz részt. Ott nem sok végtag marad a helyén.
Eleve mindvégig a polgár-szereplők érdekeltek a legjobban; persze őket is idealizálja a regény, mert nem tud nem idealizálni, de valahogy sokkal elevenebbre sikerültek a többieknél. Ami pedig az utolsó szakaszban történik velük… nos, annál kevesebbért is érdemes lenne ezt a regényt elolvasni, nemhogy ennyiért. 

Egyszerűen nem fogom fel, hogy miért nem adták ki ezt a regényt magyar nyelven egynél többször, és azt is a húszas években. Tipikusan az a fajta klasszikus ez, amilyeneket szekérderékszám jelentettek meg a hatvanas-hetvenes évek kiadói, és a mai napig bármelyik könyvtárban és antikváriumban hozzáférhetők.
Ez meg?! Igaz, mázlim volt, megvan a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárban, de hát képzelhető, hogy ezzel az egyetlen példánnyal majd' száz év alatt már minden megtörtént: leették, leöntötték, újrakötötték, lapok hiányoztak belőle…** Ha Nóra_Ladinszki_Kiss molytárs meg nem szán néhány lefotózott oldallal, jócskán vesztettem volna az élményből. Köszönöm szépen! :)

Pedig ezt az élményt kár elveszteni. Tessék csak előkeríteni ezt a klasszikust, és jól begyakorolni, hogy mondják flamandul helyesen, hogy „Schild en Vriend”! Nem ezt mondogatom két napja, á, nem.

* Leszámítva, hogy huszonöt éve ennyire se tetszett volna a regény, mert nincs benne se macska, se nyomozó gyerekek, se lakatlan sziget, se elásott kincs, mit lehet az ilyennel kezdeni?! :)
** Ami másfelől a szöveg minőségét is dicséri természetesen. Mint ahogy az is, hogy a 258. oldalon ceruzával írt bejegyzés található: „Ez jó könyv. <olvashatatlan> István”. :)

Ezt 2017. április 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Van a finneknek egy Nobel-díjas regényük, a Silja. A levegő regénye meg a tűzé: főszereplője szó szerint átszellemül. Olvasás közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az Amalia az ellen-Silja. A föld regénye. Meg a fizikai munkáé. Mint a tükör két oldala: az egyik regény megmutatja, mit jelent a szellemi érték, a másik bebizonyítja, hogy az anyag értéke sem kell, hogy alábbvaló legyen.

Azt az egy pontot szigorúan szubjektív okból vontam le: nekem a Silja jobban tetszett. (Itt írtam róla.) De azért Amalia történetét is egyértelműen érdemes volt elolvasni.

Nemcsak azért mondom, hogy „föld-regény” ennek a finn parasztasszonynak a története, mert ő maga földszerű. (Hangsúlyozottan nagydarab, erőteljes, izmos, csúnya, szilárdan áll a lábán, és beleereszti a gyökereit a földi-anyagi világba.* A gyökeret nem én találtam ki, többször is hasonlítja fenyőfához a regény. Még „vallásosságában” is evilági: a buzgalma kimerül a zsoltáréneklésben, de azokat se Istenhez énekli – ő eszébe se jut –, hanem egyrészt hagyománytiszteletből, másrészt a maga megnyugtatására.)

Azért is mondom, mert a regény nagyon nagy része a földről, a földeken, állatok, növények társaságában végzett nehéz fizikai munkákról szól – de úgy, hogy valóságos gyönyörűség olvasni róluk.

Mint amikor az ember félrehúzódva figyeli, hogy tehenet fejnek, tejet fölöznek, zabot aratnak, rozsot vetnek, fagyos fát hasogatnak, kemencét fűtenek, bárányt sütnek; és egyszerűen csak jólesik látni, hogy az a két dolgos kéz milyen tökéletesen ért mindenhez, milyen tökéletesen eligazodik a saját világában, amely természetesen a lehető leghétköznapibb világ.** Nem utolsósorban férfi-világ. Amalia a regény 80%-ában egyedül van, a férje nélkül kénytelen boldogulni, többször is hangsúlyozzák, hogy férfimunkákat végez, hogy egyszerre gazda és gazdasszony – és a lehető legjobban oldja meg a feladatot, még boldog is tud lenni a maga módján, sőt a közösség elismerését is elnyeri. (Nem mintha különösebben érdekelné, ha nem nyerné el.) Más kérdés, hogy miről kényszerül e miatt a váltás miatt lemondani.

A földszerűséghez hozzájárul még a könyv stílusa is: sok-sok rövid, elsősorban egyszerű mondat, látszólag alig-alig megválogatott, „csak úgy” odavetett szavakkal, dísztelenül. Aztán ha kicsit már beleélte magát az ember a regény világába, persze kiderül, hogy minden második oldalon akad egy-egy igen erőteljes metafora, de soha nincs látványosan az előtérbe tolva, jöjjön rá a tisztelt olvasó magától, arra való a feje neki. Egy idő után már elég rendszeresen meg tudott döbbenteni az a sok kicsi mondat a hajszálpontos megfigyeléseivel. Ezeket a szavakat nagyon gondosan megválogatták, csak nem látszik rajtuk.

Mint ahogy maga Amalia is csak látszólag olyan egyszerű, mint a faék. A maga súlyos, lassú módján nagyon is sok mindenen elgondolkodik, és értelmes, vállalható döntéseket tud hozni. Ismeri önmagát és a világot, és nem hazudik se magának, se másnak. Hány fürgébb eszű ember mondhatja el ugyanezt magáról?

* Összehasonlítási alapnak: Silja törékeny, légies, nagyon szép, és folyamatosan a tökéletes szellemi lét felé törekszik. Egész élete a halál felé irányul (a regény első mondata már egyértelművé teszi ezt), míg Amaliáé nagyon is az evilági életre.
** Sőt, mi több: Amalia még a nagyvárosban is kitűnően eligazodik, hamar beletanul az ottani életbe, amikor éppen arra van szükség.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. április 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

„De a mese megmarad” – ezt a mondatot jól választotta meg a fülszöveg írója. Mottója lehetne az egész könyvnek. Jöhet északi szél, ördög vagy trágyabogár, megfagyhat a föld, eldurvulhat a lélek és elsorvadhat a szerelem, de a mese, az megmarad. Szól gyenge, szelíd virágokról, szeretetről és türelemről éppúgy, mint északi szélről, ördögről, trágyabogárról, fagyról, durvaságról, a szerelem megszűnéséről – de mindig mese marad.
„Irodalmi mese” – így nevezik azt a műfajt a lettek, amelyben Anna Sakse (is) alkotott. Kārlis Skalbe találta ki a XX. század elején (itt írtam a meséiről), és ő vitte először sikerre. Anna Sakse méltó folytatója ennek a hagyománynak.

Nagyon meg lennék lőve, ha pontosan el kellene magyaráznom, mi az az „irodalmi mese”, bár mióta egy kötetnyi Skalbét elolvastam, bárhol felismerem. Talán akkor járok az igazsághoz a legközelebb, ha azt mondom: fog az író egy ősi mítoszt, lehetőleg szomorút (van miből válogatni), és újraírja azon a síró-nevető, komolykodó-modern nyelven, amelyen a mai gyerekek is értenek, de egyúttal úgy, hogy Isten őrizz, hogy gyerek kezébe adja az ember. Még az is előfordulhat, hogy nem lehet eldönteni, ki a jó és ki a gonosz.

Némely mese bevallottan ókori mítoszokból készült parafrázis – felbukkan Narcissus és Hyacinthus története Ovidiusból, persze jócskán átírva, de roppant ügyesen, egyszerre okozva meglepetést és nyújtva a felismerés örömét –, de még azok között is, amelyek nem parafrázisok, tetten érhető Ovidius módszere: a hóvirág, a sisakvirág, a napraforgó és társaik komplett eredetmítoszt kapnak, egyszerre modern és mesei körülmények között. Máskor, ha idegen talajból átültetett virágokról (magnóliáról, forszteriánáról) esik szó, érezhetően távoli népek meséit dolgozza át Sakse lett mesékké.
Szinte állandó védjegyük ezeknek a meséknek a folyamatos átváltozás, amely egy pillanatig nem áll meg. Ettől jók a szövegek. A virágok és az emberek minduntalan áttűnnek egymásba. Úgy lehet bennük felismerni a körülöttük élő embertípusokat, hogy végig megőrzik virágtermészetüket, és úgy lehet bennük megtalálni a kertből, árokpartról ismerős virágok jellegzetességeit, hogy közben nagyon is emberiek.

Viszont egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan mese van ebben a kis kötetben, amelyet minden további nélkül felolvasnék a gyerekemnek. Aztán persze lehet, hogy tévednék, ha abból indulnék ki, hogy én nem tudtam elviselni gyerekkoromban „A kis hableány”-t, mert fel voltam háborodva a végétől. A gyerekem nem én leszek; elképzelhető, hogy neki a rosszul (vagy inkább melankolikusan) végződő mesék is nagyon fognak tetszeni, nemcsak azok, amelyek viccesek (mert olyan is van), vagy legalább igazságot szolgáltatnak annak, akinek… szóval, akinek az jár. 

A pontlevonás a kiadványnak szól. Mélyen megemelem a kalapom Bán Péter előtt, hogy ilyen gyönyörűen lefordította ezeket a meséket, és az illusztrációk is szépek (bár bennem volt a tüske, hogy ilyen mesékhez álomszerű-átváltozós képek kellettek volna, nem a Kis növényhatározó). De azért neki is, a szerkesztőnek is, a korrektornak is egy kicsit, csak egész kicsit szerettem volna időnként megcibálni a fülét. Szavakat benne hagyni ott, ahova nem illenek, kötőjeleket rossz helyre tenni, két teljes oldalt felcserélni nem szép dolog, kérem. Brodszky Erzsébet hetvenes évekbeli fordítását A lett irodalom kistükréből néminemű átírás után felhasználni, Brodszky Erzsébet nevének említése nélkül meg aztán hatványozottan nem szép dolog. (A Hóvirágot fordította le még réges-régen, a többi mese valóban soha nem jelent még meg magyarul.) Az előszót meg ügyesebben is össze lehetett volna ollózni.
Máskülönben is látszik a könyvön, hogy „annyiból ki kell jönni neki, több pénz nincs rá”, de az már nem a könyv hibája.

A fenti bajoktól eltekintve mindenképpen megérte ennyit várakozni erre a könyvre. Sajnos nagyon nehezen hozzáférhető, pedig egyébként mindenkinek ajánlanám.

Ezt 2015. május 6-án írtam. 

Pontszám: 10/9