Most már bevallhatom: azok közé az értékelők közé tartozom, akik nem gondolták volna, hogy Ignác mesterről (és főleg az ő nézőpontjából) jó könyvet is lehet írni. A Hollóember után nem lehetett nem beszerezni a sorozat következő kötetét, de erőst aggódtam, hogy nem fog tetszeni. Szerencsére nem így történt.

Sajnos azt se tehetem meg, hogy olyan részletesen méltassam a regényt, ahogy szoktam, mivel ez a galád monstrum oly ügyesen van megírva, hogy nagyon fel kell kötni a fehérneműt annak az értékelőnek, aki nem akar durván spoilerezni. Spoiler nélkül gyakorlatilag címkézni is alig lehet, olyan meglepetéseket tartogat a regény az olvasó számára. És minden elismerésem, hogy egyik meglepetés se válik erőltetetté, sőt: az olvasó tudta nélkül szinte mindegyiket előkészítette már az első kötet.

Én – sajnos vagy hál'Istennek – még mindig úgy vagyok bekötve, hogy a fantasykben a háttér részletezését (ha jól van megírva) sokkal jobban élvezem, mint a voltaképpen élvezetesnek és izgalmasnak szánt fordulatos cselekményt. De megint csak azt mondom: azért már mégse vonhatok le pontot egy kalandregénytől, mert „túl izgalmas”. Főleg a második fele.

Azt viszont annál inkább szerettem, amit most a nagyobb terjedelem lehetővé tett: hogy szinte lubickolni lehetett ebben a különleges világban. Amely éppen annyira ismerős, hogy a ráismerés örömét (vagy éppen keserűségét) nyújtsa az olvasónak – még mindig a mai Magyarország, még mindig ezerféle tehetség és nyűg és baj, még mindig az a fanyar humor, mint az első kötetben –, de közben éppen annyira kitalált, hogy kíváncsi is legyen rá a bizonyos olvasó.

Ennek a világnak az állandó hangsúlyos jelenléte pedig a regény második felét is megmentette a számomra.*

A háttérismeretek előtt kalapot le: ehhez nemcsak részletes történelmi ismeretek kellettek, hanem még az életmódtörténettel is tisztában kellett lenni. Főleg úgy, hogy a bizonyos (adott esetben alternatív) történelemben folyamatosan képviselteti magát Pannónia Parancsnok összes felmenője, jó sok különböző jellemű és stílusú egyén, alapos tudásanyaggal a saját koráról.

Maradtak ugyan a regényben apró önellentmondások (pedig holtbiztos sokat gyomlálták a szöveget), de azok nem befolyásolják az összképet. Még az is lehet, hogy némelyikük a következő kötet újabb meglepetéseinek előzményeivé válik, azaz kiderül róluk, hogy nem is hibák. Mert a végkifejlet kellően lezárt és egyúttal kellően nyitott is.

Utóirat: Holtbiztos, hogy Weöres Sándor versei igaziból mágikusak. Piszkos nagy mázli, hogy erre a regényben nem jönnek rá. 

* SPOILER Nem szívesen olvasok sablonszereplők által (is) vívott látványos csatajelenetekről, de mindjárt más a helyzet, ha közben valamelyikről kiderül, hogy ultizni is megtanult. Valamint még a sablonosnak egyáltalán nem nevezhető szereplőket is nagyságrendekkel jobban szeretem ugyanezen jelenetekben, ha nem Kalasnyikovval, hanem szigetelőszalaggal próbálják megmenteni a világot. SPOILER VÉGE

Ezt 2016. július 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10