Újraolvasás vége.
Elsőrangú gyerekkori emlék, hajdani nagy kedvenc, egy életre szóló kíváncsiság megalapozója, no meg a szovjet irodalompolitika nagy büdös csődje. 

Ezt írtam a regényről, amikor regisztráltam a Molyra (a regényt pedig elsők közt kedvenceltem):

„Az a valódi szovjet ifjúsági regény! Nagyon izgalmas. Nagyon ifjúsági. Nagyon szovjet. Nagyon mellémegy. 
Gyerekkoromban négyszer-ötször is elolvastam, végigizgultam, imádtam a beszélő kutyát, a bíborfestéket, az aranyszínű ezüstöt, a kitörölt írás megfejtését. Tudományos-fantasztikus regény a szó legjobb értelmében, és nem is egy történet, hanem kettő, sőt három, egyik a másikba zárva, mint a matrjoska-baba.
Huszonéves koromban újra előkerült, újra elolvastam, és jókat derültem. Akkor jöttem rá, hogy hiszen ettől a könyvtől nekem jó nagy adag szovjet ideológiát kellett volna kapnom. Csak hát az oly gyönyörűen be van szőve a sok-sok izgalom közé, oly okosan elrejtve, oly gondosan szétosztva – hogy felnőttként emlékeztem én mindenre, csak éppen az ideológia, az úgy eltűnt az időben, mint a bizonyos szürke szamár a ködben. Mintha minden alkalommal, amikor nevelni akart a könyv, kihagyott volna az agyam. Még egy ilyen csődöt… 
A történet viszont továbbra is izgalmas, zseniális, lenyűgöző, és még mindig...” * (Az nézze meg a lábjegyzetet, aki nem fél a spoilertől.)

Amikor aztán újraolvastam, pontosan ugyanúgy lekötött, mint gyerekként. Csak nem pont ugyanazért, hiszen a cselekményre, bármilyen bonyolult, elég jól emlékeztem.

Ez volt az első olvasmányom az alkímiáról, és meghatározónak bizonyult, mert egyrészt még mindig nagyon érdekel a dolog, másrészt még mindig szkeptikusként közelítek hozzá. Jól is van ez így. Azt nem mondom, hogy a regény fekete-fehér látásmódján közben túlléptem. Abban ugyanis a fent ismertetett okokból soha benne se voltam.

Mert félreértés ne essék: aki ebben a regényben alkimista, az vagy csaló szélhámos, vagy szegény megtévesztett nyomorult, vagy legjobb esetben a majdani csodálatos tudomány történelmi jelentőségű előfutára. No, ebből nekem annak idején annyi esett le, hogy aranyat csinálni dögunalom, francnak se kell, ellenben az ideggáz meg az állati intelligencia, AZ IGEN! Ilyenekkel már érdemes foglalkozni.** Ezért pedig őszintén hálás vagyok a regénynek.

Még akkor is, ha azóta azért elég sok mindent elolvastam a témában, úgyhogy látom Polescsuk műveltségében a lyukakat… Volt, aminek rendesen utánanézett, de a Hermész Triszmegisztosz könyvbe rajzolt smaragdtáblázatától, amelyben szerepel az aranykészítés ismertetése, azért szisszentem egyet… jó nagyot…

Úgyszintén a betéttörténetért is, annak is a történelmi részéért, amely viszont igazi jófajta pikareszk, rokonszenves középkori kópéval. Kissé túlságosan is rokonszenves, mondom így felnőtt fejjel: nemcsak okos, tehetséges és szorgalmas, hanem még bátor is, sőt ösztönös tisztességérzettel is megáldotta az ég, sőt annyira jó, hogy az már túlzás – no de ifjúsági regényről van szó, állítsunk példát eléjük, igaza van az írónak. Számomra nem volt nehéz az idősíkváltásokat követni, valószínűleg azért, mert már gyerekként is a történelmi vonal érdekelt jobban, örültem neki, és sajnáltam, amikor vége lett. Most, újraolvasáskor pedig boldogan fedeztem fel az azóta szerzett ismereteim nyomait a regényben, hiszen már tudom, ki az az Ulenspiegel, és mi fán terem az aranysarkantyús csata. 

Másért annyira nem vagyok hálás, de ennyi is bőven elég. Mivel keményvonalas szovjet sci-firől van szó, senkinek ne legyenek illúziói a társadalom ábrázolásával kapcsolatban: itt vannak jók és vannak gonoszok, és az előbbiek vagy kommunisták, vagy azzá válnak, az utóbbiak pedig mind németek és/vagy katolikusok. Ezt nemhogy nem fogtam fel gyerekként, de bizonyos vonatkozásait még huszonkevés évesen se, csak most. Van, amit most se értek, például hogy egész pontosan miért zárja ki egymást az állati intelligencia meg az Istenben való hit…

Szóval aki szereti a tudománytörténetet (vagy meg akarja szeretni) – aki nem bánja, hogy időnként évszázadokat ugrik a mese vissza vagy előre – akit érdekel az alkímia, de sokat még nem tud róla – és aki hozzám hasonlóan tudja, mit kell fenntartani a rostán, és mi az, amit érdemes keresztülejteni rajta – az forduljon bátran Polescsukhoz.

Rajta hagyom a kedvenceim listáján.

Megj.: Az orosz borító sokkal menőbb, mint a magyar. Ha egyszer végre megtanulok oroszul, beszerzem.

* SPOILER ...Roger Bacon-kéziratot akarok a családi hagyatékba!!! SPOILER VÉGE

** Őszintén szólva nem értem, hogy nem akartam én ettől a regénytől egy napig se vegyész lenni. Elképzelhető, hogy egy bizonyos pedagógusnak, illetve az ő hozzá nem értésének szerepe lehetett a dologban. Mindegy, úgyse lettem volna vegyész, az érdeklődés viszont így is megmaradt.

Ezt 2018. március 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10