Születésnapi könyvesbolti partizánakció eredménye, avagy „én nem is akartam könyvet venni, de hát ha már egy diós kalács megevése után szedtem le a polcról, és összemaszatoltam a borítóját, csak nem hagyhattam ott…”*

Olvasás közben kb. oldalanként váltakozott bennem a feneketlen irigység (1. „én miért nem vagyok ennyire művelt?” 2. „hogy tudhat valaki ilyen jól írni?”) és a dühös tiltakozás („egy ilyen okos ember miért nem figyel oda alapdolgokra?”). Végül az utóbbit feloldotta az előbbi („legalább nekem is hagyott még megírni valót”), és csak a legelső fejezetnél éreztem úgy, hogy ezt mégiscsak ott kellett volna hagyni a maszattal együtt. A kerettörténetet részemről ki is hajíthatta volna Szepes Mária a könyvből, bár abban a történelmi helyzetben (1946) valószínűleg ez a messiásváró biztatás eshetett a legjobban a közönségnek, és alaposan rájuk is fért.

Amit szerettem:

A szereplőket. Nagyon. Mint ahogy a mutatványos csillagos-napos-holdas oldalú faládájából előkerülnek a bábok, egyik a másik után: csinosak, üdék, finomak – torzak, csúfak, fintorgó pofájúak – az utóbbiak persze sokkal érdekesebbek. Még ennyi és ennyiféle figurát, ahogy sorra felvonulnak az összes külső-belső tökéletlenségükkel… És aztán egy idő után a szájtáti néző olvasó persze észreveszi, hogy újra meg újra előkerül a ládából ugyanaz a báb, csak mindig más ruhában, ahogy telnek az évszázadok.** Igazi vásári forgatag, csak nem térben, hanem időben.

A stílust. Nagyon. Ahol kell, fenséges, ahol kell, alpári, de egyiket se viszi túlzásba, pontosan annyit adagol mind a kettőből, amennyi kell. És tud valamit, amit sokkal több írónak kellene tudnia: a költői képeket nem öncélúan használja. Nem azért, mert az hú, de szép. Hanem mert eszköz.***

A kalandokat. Nagyon. A végkifejletet persze lehetett sejteni, ha azt nem is, hogy hogyan fog bekövetkezni (de hát ha egyszer visszafelé van elmesélve a történet, akkor nem is lehetett meglepetésnek szánva ez a vég), a közbeeső állomásokat annál kevésbé. Kitűnő képzelőerővel megírt, fordulatokkal teli mese ez, amely magabiztosan kezeli és keveri a kalandregények sablonjait – és ez utóbbit egyáltalán nem csúnya szónak szántam. Ennek a könyvnek pont ilyen kalandregény-sablonok kellettek ahhoz, hogy a nagyon is komolyan vett szellemi beavatódás megkapja a néhány ezer éve szükséges kiegészítőjét. Elvégre a világirodalom első beavatási regénye, Az aranyszamár még kalandregényebb, mint A Vörös Oroszlán.

Az alkímiát. Nagyon. Az ezotériához nem igazán vonzódom, ehhez a könyvhöz az alkímia vonzott. Ne tessék félreérteni: sose akartam aranyat csinálni, sőt elixírt se. 

Engem a Delfin-könyveken neveltek, és A pergamen titka volt az első találkozásom a témával. Na, az pont úgy van megírva, mintha ő akart volna lenni az ellen-VörösOroszlán. Szegény alkímia, piszkosul elintézik a regényben, ellenben éljenek a racionális természettudományok meg a szovjet rendszer. Elnézést minden racionális természettudóstól, de ez a regény tényleg elválaszthatatlanul összekapcsolja a kettőt. Viszont ugyancsak kiváló kalandregény, ugyancsak több évszázadot ível át („mese a mesében”-technikával kombinált családtörténet), és ugyancsak vásári forgatag legalább a fele. Én pedig innentől kezdve beszélő kutyát akartam meg megfejteni való titkosírást – le van tojva az aranycsinálás. Az ideológiát fel se fogtam, de őszintén és komolyan. Egyszerűen kiejtettem az agyam rostáján.

A második találkozásom a témával természetesen A Pendragon legenda volt – azaz a paródia. Illetve A paródia! A tökéletes, a groteszk, a megismételhetetlen!!! Ami időnként röhög az alkímián, időnként megőrül bele. „A fele csoda és a fele móka.”

A következő meghatározó találkozás pedig A Foucault-inga. Na, itt jön a „DE”.

Amit nem szerettem:

Azt a bizonyos tervszerűség-megsejtést.

Ahogy elhangzott a regény legelején, hogy a világtörténelem eseményei mögött „terv” van, nekem azonnal eszembe jutott A Foucault-inga, és a készülékem rögtön bejelzett. Ahhoz, hogy ilyeneket elhiggyek, engem sajna túlságosan beoltottak posztmodernnel.

Illetve nem is a „terv” zavart önmagában. Azzal még kibékültem volna. Végső soron miért is kellene, hogy Umberto Ecónak inkább igaza legyen, mint Szepes Máriának? Erről vidáman el lehetne vitatkozni, és kész.

Hanem ahogyan ez a regény az anyagi világgal bánik.

Az zavart. Nagyon.

Az az „örökkévaló” alapokon nyugvó, betonból öntött és kétségbe nem vonható dichotómiarendszer, az. Ahogy automatikusan kapcsolódott az anyaghoz és a nevetéshez a szenny, a zavar, az őrület, a bűn, a gonosz. Ez viszont a könyv minőségét nem rontja (ezért nem vonok le érte pontot), mert ez abszolúte beleillik abba a gyönyörű ívbe, amit a szellemi beavatódás jegyében leír a főszereplő sorsa. Maximum én nem értek egyet vele, és tök jó, hogy valami megírni való nekem is maradt. Mert hát engem nemcsak Delfin-könyveken neveltek, hanem Rejtő Jenőn meg Emily Brontën is.

És sajnos sokkal jobban érdekel a vásári forgatag, mint a misztikus transzmutáció. Evvan. Majd legfeljebb csacsiként születek újjá, aztán húzhatom az igát. Megint.

A nyáron muszáj lesz újraolvasnom a Gargantuát... (Frissítés: megtörtént.)

* A maszat lejött.
** Kifejezetten értékeltem, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a gonosz pedig a büntetését, maximum két élettel később. 
*** Az alkímia és az ezotéria szakkifejezéseit korábbi olvasmányaimból már elég jól ismerem ahhoz, hogy ne zavarjanak, akkor se, ha speciel az adott szót nem értem. Legfeljebb olyankor gyorsolvasásra kapcsolok.

Ezt 2015. június 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10