Újraolvasás vége. 

A disznópásztorát neki, hogy ez mekkora trollság! Még hogy romantikus regény... Úgy átvágják itt az olvasót a palánkon, hogy nagyobbat esik, mint a kugli. És körülbelül annyira bánja, mint Tuck barát a királytól kapott pofont. Mert Scott megcsinálta a megalázottak és megszomorítottak hőseit, akiknek palánkon átvágva is teljes szívvel lehet szurkolni, és még viccesek is. 

De nem ettől trollság a regény.

Hanem attól, hogy van neki két előszava meg vagy húsz oldalnyi jegyzetanyaga. Az előszavak (amelyek egyébként elég spoileresek) többször elismétlik, hogy ezúttal nem skót témát választott a szerző, majd indokolnak, mentegetőznek, bizonygatják, hogy ez a témaválasztás teljesen rendben van, aztán forrásokat sorolnak fel, a jegyzetek még több forrást sorolnak fel, és szépen megteremtik a történelmiregény-írás (meg majd a történelmifilm-gyártás) alapjait. Majd még háromszor elmondják, hogy de hát nem kötelező skót szerzőnek mindig skót témát választania, akkor se, ha történetesen Scottnak hívják. A XII. századi Anglia is nagyon érdekes ám.

Aztán az ember elkezdi olvasni a regényt, és mire a harmadik oldalig eljut, már tudja, hogy átvágták. Addigra ugyanis már mindennek elmondták a hódító normannokat, akik teljesen átvették a hatalmat, a szászok ősi jogait lábbal tiporják, a nemesi családjaikat kiirtották vagy állandóan fenyegetik, a törvényeikre nincsenek tekintettel, a munkájuk gyümölcsét elveszik tőlük azok a gazemberek, akiknek idegen a nyelvük, idegenek a királyaik, és egyébként milyen szörnyű is az, ha egy nemzet a saját hazájában elveszíti függetlenségét – AMÚGY ÉN NEM SKÓCIÁRÓL ÍROK, ÉRTED??? AZ ANGOL TÖRTÉNELEMRŐL ÍROK, OTT VAN A KÖNYV VÉGÉBEN A JEGYZET, BENNE A FORRÁSLISTÁVAL!

Fülig ért a szám. És ez megy végig. Konkrétan az összes gonosz szereplő normann. Az az egy, aki szász, az azért nem számít, mert 1. a normannok kínzásai miatt lett gonosz, 2. a kritikus pillanatban azonnal a jó oldalra áll. És fordítva: az összes normann szereplő gonosz, kivéve egyet, akit arról lehet fölismerni, hogy jót akar a szászoknak, és kétely nélkül fordul a saját fajtája ellen akkor, amikor azt agresszión kapja. Átlagosan fejezetenként ötször dicsérik a nagyszerű és büszke angolokat, közben mindig gondosan hangsúlyozva, hogy „ők azok, akik szenvednek a normannok elnyomásától, mégis őrzik a nemzeti identitásukat, értve vagyok?” Ettől függetlenül egyáltalán nem válik egysíkúvá a regény, sőt: nagyon összetett módon mutatja meg, hogy mit lehet/érdemes tenni az embernek egy kiszolgáltatott helyzetben levő csoport tagjaként, és mit nem. (Erről lentebb.)

Eközben az olvasó tanúja lehet, hogyan születik meg egy egész műfaj: a szerző összeszed mindenfélét a korszak politikájáról, társadalmáról, gazdaságáról, igazságszolgáltatásáról, divatjáról, nyelvéről, nagy alakjairól és kisembereiről – aztán kiválogatja belőle, ami a saját kora számára is emészthető, a nagy alakokból mellékszereplőt csinál, a kisembert odaállítja az előtérbe, és összerakja hozzá a cselekményt. Ja, amúgy az előtérben nem Ivanhoe lovag található. Igazi főszereplő nincs is, mindenkinek megvan a maga cselekményszála, motivációja, története, speciel a címszereplőnek a legkevesebb. A cím is trollság. A regény ezzel is arra figyelmeztet, hogy nem arról szól, amiről látszólag szól. Annak az egy szem skót mellékszereplőnek, aki – mit ad Isten – pont az eseményeket versbe szedő énekmondó, több szövege van, mint amennyit Ivanhoe összesen beszél. (Na jó, ez azért túlzás, de meglehetős kicsi.) Ha valaki úgy fog hozzá az olvasáshoz, hogy itt Ivanhoe lovagi kalandjairól lesz szó, nagyon nagyot fog csalódni. Én őszintén szólva nem csalódtam, mert őt is, meg az ő lovagi szerelmét is meglehetős unalmasnak találtam. A vicc az, hogy az előszó szerint Scott is. 

Na de akad itt kárpótlás bőven. Itt van mindjárt Gurth, a nemes lelkű disznópásztor, akinek a kedvéért még az Odüsszeiát is behozza a képbe Scott, igen helyesen. A korabeli Angliában (meg az Odüsszeia Hellászában) sokkal nagyobb becsülete volt ennek a foglalkozásnak, mint bármikor később. A Mabinogion szabályos mitikus szerepet ad neki. Sajnos Gurthnek ilyenje nincs, cserébe utolsó csepp vérét is odaadná a gazdáiért, és rendkívül költőien káromkodik. Itt van aztán Wamba, az okos és hűséges bolond, akinek az a munkája, hogy időnként ökörségeket mondjon, és ezért cserébe akár még igazat is mondhat, nem verik be érte a fejét. Itt vannak a sherwoodi erdő lakói, köztük egy bizonyos Locksley, aki úgy talál bele az ellenfele után a céltábla közepébe, hogy kettőbe hasítja a már ott tartózkodó nyilat, meg egy bizonyos szerzetes, aki nagyon tiszteli Szent Dunstan emlékét, és mindig elmondja, hogy a szent hány pogányt keresztelt meg naponta a forrás vizével, de mivel arról nem szól a legenda, hogy meg is itta volna a vizet, a kései utódot se lehet vízivásra kényszeríteni. Aztán itt van természetesen Richárd király álruhában, János herceg (aljasabb, mint valaha), no meg a jobb sorsra érdemes Brian de Bois-Guilbert, aki szerelméért bármire képes volna, csak arra nem, hogy normálisan viselkedjen. És akkor még a zsidó szereplőkről, Isaacról és Rebeccáról egy büdös szót se szóltam. 

Mert ők megérnek egy külön bekezdést. Isaac úgy zseniális, ahogy van, pont megfelelő arányban vegyül az alakjában az, ami sztereotípia, és az, ami nem. Kapzsi és fukar pénzkölcsönző, aki legalább annyiszor válik áldozattá, mint ahányszor ő tesz másokat azzá. Gyűlöletet és megvetést kelt, ilyenkor komikus; gyűlöletet és megvetést érez, ilyenkor tragikus; fölül tud emelkedni mind a kettőn – körülbelül öt percre, hacsak nem áll ott egy jó szellem a háta mögött. Egyszerre bírja az elbeszélő rokon- és ellenszenvét, hiszen nem azért cselekszik rosszul, mert gonosznak született, hanem mert ha változtatni akar, a társadalom azonnal visszalöki arra a helyre, ahol csak úgy lehet viselkedni, hogy beteljesítse az előítéleteket.

Ami pedig belőle hiányzik, az megvan még nála is megvetettebb, ám hőslelkű leányában, Rebeccában. Rebecca okos, bátor, büszke, határozott; azért cselekszi a jót, mert nem tud másként cselekedni, miközben pontosan tudja, hogy nem fog érte földi jutalmat kapni; tudja azt is, hogy az anyagi gazdagság, amelyben a családja részesíti, átmeneti, bármelyik nagyúr következmények nélkül megfoszthatja őket tőle, ő a maga részéről tehát szellemi értékekre törekszik. Keresztény erényekkel dicsekedhet(ne), de eszében sincs elhagyni az ősei hitét. Minden helyzetben őrzi a függetlenségét, saját maga akarja irányítani a sorsát, és nem dől be a manipulációnak. Külön piros pont Scottnak, hogy tudós orvost csinál ebből a szereplőből, aki ráadásul egy másik tudós nőtől tanulta a gyógyítást. Nem sok XIX. századi férfi író mondhatná el magáról, hogy ilyen összetett és érdekes ÉS pozitív szerepet játszó nőalakot tudott csinálni.*

Ahogyan alakul a kapcsolata a templomossal, az többször is eszembe juttatta a (három évtizeddel későbbi) Jane Eyre-t: a férfi itt is ugyanúgy kiterjedt csábítói múltat tudhat maga mögött, ugyanúgy a hozzá egyedül méltó párt keresi, ugyanúgy a büszke, erős, jellemes nőben találja meg, és ugyanúgy manipulatív módszerekkel próbálja meghódítani. Csak pechjére a nő először is mást szeret, másodszor nem jönnek be neki az erőszakos férfiak, akkor se, ha az adott férfi a jelenlétében látványosan igyekszik visszafogni magát, és a lába elé térdelve ígéri, hogy feladja érte az elveit. Azért, mert feladná az elveit, pláne nem kell. Hát van az úgy. Attól még persze a templomost is igencsak érdekesnek találom. Igazából ő az egyetlen szereplő, aki komoly jellemfejlődésen megy át. Egy idő után még sajnálni is lehet magánya és meghasonlottsága miatt, amelyeknek írói ábrázolása egyszerűen tökéletes. Mint olyan ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy kiélje a szenvedélyeit, próbálna kezdeni valamit azzal, hogy most tényleg olyan szenvedélyt érez, amely akár jobb emberré is tehetné, szeretne is megváltozni, lehet, hogy képes is volna rá, de mivel Rebeccával való kapcsolatának alapja az erőszak (meg a zsarolás) volt és marad, a változásnak éppen az alapja válik lehetetlenné. Így aztán teljes kiszolgáltatottságként éli meg a szenvedélyt, és még azt sem hajlandó elismerni, hogy esetleg egy kicsikét hibás a helyzet kialakulásában. Igaz, jó pont, hogy legalább nem próbálja meg képmutató módon Rebeccára fordítani a vádat.

“Thy patience, maiden,” replied the Templar. “No race knows so well as thine own tribes how to submit to the time, and so to trim their bark as to make advantage even of an adverse wind.”

“Lamented be the hour,” said Rebecca, “that has taught such art to the House of Israel! but adversity bends the heart as fire bends the stubborn steel, and those who are no longer their own governors, and the denizens of their own free independent state, must crouch before strangers. It is our curse, Sir Knight, deserved, doubtless, by our own misdeeds and those of our fathers; but you—you who boast your freedom as your birthright, how much deeper is your disgrace when you stoop to soothe the prejudices of others, and that against your own conviction?”

És akkor ez a Scott még képes, és pont a Rebecca szájába adja ezt a szöveget. A templomos közli vele, hogy az ő (mármint a lány) népe mennyire ért hozzá, hogy mindig arra haladjon, amerre az idők szele fújja, és megtalálja a maga hasznát, mire Rebecca azt feleli, hogy ez a sorsa azoknak, akik nem lehetnek a saját szabad és független államuk kormányzói, és idegenek előtt kénytelenek görnyedni. JA, HOGY MÉG MINDIG NEM SKÓCIÁRÓL OLVASUNK? Bocs, szinte megtévedtem.** 

Ez volt az a pont, ahol úgy döntöttem: nem érdekel, melyik szereplő milyen unalmas, ez a könyv tíz pontot kap. Ahogy megmutatja azt, hogy egy elnyomott és önrendelkezésre vágyó csoport (szászok) versengenek normann uraikkal abban, hogy minden eszközzel elnyomják a másik, hozzájuk nagyon hasonló helyzetű csoportot (zsidók). Bizony így van ez: attól, hogy valaki a saját bőrén érzi a szabadság hiányát, egyáltalán nem biztos, hogy megérti a másikat, akinek van oka ugyanúgy érezni. Az meg, hogy szövetséget kössön vele, szóba nem jön. Sőt, azt is megmutatja a regény, hogy a kiszolgáltatottság/elnyomottság és az anyagi helyzet a legkevésbé sem függ össze: Isaac nagyon gazdag, de semmi mása nincs, csak a gazdagsága, azt pedig pillanatok alatt következmények nélkül elvehetik tőle, és ezt ő is tudja. Ivanhoe legnagyobb hőstettét nem a csatatéren és nem a porondon viszi véghez, hanem amikor ő, a kiközösített, egyedül mondja a(z egyébként általa is eléggé) megvetett Isaacnak azt, hogy mindegy, ki vagy, ülj le és egyél. Meg is kapja érte a jutalmát. Aztán akadnak még további mellékszereplők is a történetben, akik (mint a vén Ulrika) a megalázottak és megszomorítottak közé tartoznak, ami időnként még mélyebb megalázkodásban, máskor durva agresszióban tör ki belőlük, és ritkán kapnak a többiektől részvétet – de az elbeszélőtől mindig. Ő mindig felhívja a figyelmet arra (mégpedig ritkán direkt eszközökkel, és még ritkábban szájbarágós módon), hogy melyik azonosulhatna melyikkel, ha egy kis empátiája volna. Tiszta dolog, hogy kiknek az oldalán áll. 

De beszéljek már valamit a cselekményről is. Amikor én ezt a regényt először olvastam, olyan kicsi voltam, hogy csak akkor jöttem rá, melyik szereplő a Robin Hood, amikor a végén bemutatkozott. :) Most a legelején, két sorból. Richárd királlyal hasonlóképpen jártam. A velük kapcsolatos könyves-filmes sablonok túlnyomó részét is Scott kutatta fel vagy találta ki, ennek a regénynek a megírásakor.*** Ezért a mai olvasónak ezek a titokzatosságba burkolózó szereplők már legfeljebb csak akkor izgalmasak, ha az illető olvasó történetesen tizenhárom éven aluli, és igen tájékozatlan. De hát arról nem Scott tehet, hogy ekkora mitológiai apparátust kerítettek az általa népszerűsített figurák köré, úgyhogy ezt nem érdemes felróni neki. A regény többi cselekményszála viszont jócskán tartogathat izgalmakat, életmentéssel, tetszhalállal, gonosz koncepciós perrel, lovagi tornával és várostrommal, no meg rengeteg cliffhangerrel, amelyekkel Scott direkt feszíti pattanásig az olvasó idegeit. (Ariosto a példaképe, csak mondom.) És szenvednek a jók, de vissza is tudnak csapni, és mindig van, aki a segítségükre jöjjön (ha elég idegesítő figura is némelyik), aztán csak úgy hullanak a gonoszok, hogy öröm nézni. Csak a háttér melankolikus, hiszen az olvasó végig tudja, hogy a szászok nem győzhetnek, az általuk igen tisztelt uralkodó sem fog kibújni a normann bőréből, és a következő évszázadok alatt még azt a bizonyos anyanyelvet is a franciába beleolvadva fogják beszélni az angolok. (Még mindig nem a skótokról beszélek, ugye, nyelvileg sem, remélem, világos...) De azért jól elvan az ember ezzel a klasszikus romantikussal; legfeljebb a szószátyárságától idegenkedhet. Mert ezek a szereplők a kor divatjának megfelelően nem beszélnek, hanem szónokolnak.

Éppen ezért javaslom, hogy aki megteheti, eredetiben olvassa. (Mondjuk, felsőfoknál kell tartani hozzá, az biztos.) Mert szószátyárnak úgy is szószátyár, viszont ezt ellensúlyozza, hogy szándékosan archaizáló, nagyon szép, veretes stílusban megírt szövegről van szó, amely csak azért nem idézi pontosan a XII. századot, mert akkor egy kukkot sem értenénk belőle. Ez a soha nem létezett, kicsit shakespeare-es angolság, amelyet Scott kitalál, nagyon jól áll a szereplőknek. Nem mellesleg pedig szintén hagyományt teremtett vele, Kodolányi is kb. így oldotta meg az ómagyar kor beszédének rekonstrukcióját.

Külön érdemes kiemelni, hogy megkülönbözteti a tegezést (thou, thee, thy, thine) és a magázást (you, you, your, yours), ami akkor kap jelentőséget, amikor különböző társadalmi helyzetű szereplők beszélnek egymással. (Pl. Richárd király mindenkit tegez, őt magázzák.) Egyes szám második szeméyben -st végződést kapnak az igék, harmadikban -th végződést, a feltételes mondatokban meg elvétve fordul elő would vagy should, hanem a főmondatban is olyan alakban áll az ige, ahogy ma csak a mellékmondatban szokott. Tetszik. (Azért egy kis latin- meg franciatudás sem árt, bár azoknak a mondatoknak jó részét a lábjegyzetben lefordítják.) 

“Thou mayst go thy ways, my friend,” said the Captain, addressing Gurth, in special confirmation of the general voice, “and I will cause two of my comrades to guide thee by the best way to thy master’s pavilion, and to guard thee from night-walkers that might have less tender consciences than ours; for there is many one of them upon the amble in such a night as this. Take heed, however,” he added sternly; “remember thou hast refused to tell thy name—ask not after ours, nor endeavour to discover who or what we are; for, if thou makest such an attempt, thou wilt come by worse fortune than has yet befallen thee.”

Összesen két eredeti szász kifejezést lehet megtanulni a regényből: a „Waes hael” köszönési formulát, meg a rá adott választ: „Drinc hael”. Esküszöm, kiderítem, hogy kell kiejteni. Tuti összefutok még valami Scott-rajongóval, akinél jól jöhet. Ja, amúgy meg disznópásztor for president.

A könyv ingyen olvasható a Gutenberg.org oldalon. Az illusztrációkat is onnan vettem. Maurice Greiffenhagen munkái, elektronikus verzióik már köztulajdonban vannak.

* SPOILER: ...és egyúttal megteremtette a történelmi regényen belül a poliamor (vagy legalábbis ilyen életmódra vágyó) hős figuráját, amelyből aztán Jókai hozta ki a maximumot az Egy magyar nábobban, a Kárpáthy Zoltánban, vagy éppen A három márványfejben. Mert Ivanhoe haláláig hűségesen szereti Rowenáját, de haláláig igen sokat gondol Rebeccára is. Már amikor először meglátja, gyöngédséget érez iránta, később barátságot kényszerít magára, de azért amikor Rebeccát meg kell menteni, sebesülten is úgy rohan a helyszínre, hogy agyonhajszolja közben a lovat. 

** Pont ugyanezt csinálta egyébként Jaan Kross. Regényt írt Észtország történelméről, amelyben végig szidják a szereplők a cár képmutató voltát és a rendszer gonoszságait, a könyv végében meg ott a forráslista: nem a Szovjetunióról beszélek, értve vagyok?!

*** ...és egyúttal népszerűvé tette az általa felkutatott régi szász Cedric nevet is, amelyet ugyanúgy Scott után kezdtek adni a gyerekeknek, mint Magyarországon Vörösmarty után a Csongort és a Zalánt. Ezt onnan lehet tudni, hogy a név eredetileg Cerdic lett volna, csak Scott elírta. :)

Pontszám: 10/10