Elöljáróban: nem tudok sakkozni.
(Pirul.)
Én megpróbáltam, becsszó! Eljártam sakk-körbe is! Meg tudom különböztetni a lóugrást az anpasztól!
A „baj” az, hogy a legtökéletesebb mértékben hidegen hagy az, hogy lejátsszak valakivel egy partit, illetve hogy nyerni akarjak. A feladványokat megoldogatni, az igen, az mindig is tetszett. Kitalálni, hogy világos vagy sötét hogy nyer x lépésből. De kitalálni, hogy konkrétan én hogy nyerjek?! Két lépés után megunnám.
Bocsánat, kedves sakkrajongó barátaim. 

Ezért kap ez a könyv nyolc pontot tőlem. Mert ez egy 450 oldalas sakkjátszma, ahol mindenki igyekszik kitalálni, hogy a másik mit fog lépni, és erre neki mit kell lépni, hogy tizenkét lépés múlva legalább egy döntetlenhez eljussanak. Ja, és még az se biztos, hogy ki az ellenfél, illetve egyáltalán ki játszik, és ki marad ki a játszmából, meg hogy amúgy mi a tét.

Amúgy nagyon jó könyv ám! A világ, amelyet felépít és berendez, igazán nagyon tetszett. Minden ízében ki van találva, a legapróbb elemekig. Egyrészt borzasztó egyszerű és mesei (van a Setét és van a Fény, mindkettőnek sok-sok természetfölötti tagja, akik ellenségek), másrészt borzasztó bonyolult és emberi (háttérben a realisztikusan, sőt naturalisztikusan megrajzolt mai Moszkva, előtérben meg egy tüneményes varázs-bürokrácia, főnökséggel, karrieristákkal, papírmunkával, hozzá való aktatologatókkal, bírósággal és sok-sok kafkaian gonosz csapdával). Az utóbbit persze úgy építi fel, hogy időnként mutat némi szamárfület a mai kelet-európai hivatali rendszernek, ezeken még én is tudtam röhögni, enné meg a fene, mert nálunk is ez van. Az elbeszélő és a többi fontosabb szereplő is bejött nekem, bár az érzelmi viszonyaikat nem mindig tudtam követni, de azért igyekeztem. Többekkel ellentétben a stílussal se volt sok bajom, bár a fordítás határozottan hagy maga után kívánnivalókat, de a szleng nem zavart, szokva van. 

Persze ha már természetfölötti lények és Moszkva, akkor nekem is jobban tetszik Bulgakov, de azért nem kérem számon Lukjanyenkón, hogy ezt a mércét nem ugorja meg. A történet izgalmas, sok a rejtély, amelyekre sorban fény (Fény) derül, a nyomozás hol ellankad, hol hihetetlen sebességűre gyorsul, és szerencsésen eltalálta Lukjanyenko, hogy mindezt egy olyan szereplőre bízza, aki a Fény oldalán küzd, de nemcsak az elvont Jóért, hanem a saját kisbetűs javáért is. Akkor van gubanc, ha a kettő egy kicsit nem esik egybe.
Bulgakovot nem kérem rajta számon. De azért a közép-ázsiai vonatkozásokat egy kicsit igen. Ha már kazah származású az író. És ha már tele van a közép-ázsiai hagyományvilág a legváltozatosabb mitikus-mágikus lényekkel. Akkor használja már jobban ezt a hagyományt. Ha egy mód van rá. Vagy legalább valami szláv mesefigurát tegyen bele. Baba Jagát vagy mittudomén. Kérem szépen. 

Szóval szép volt, jó volt – nekem kicsit kevés volt. Meg nem tudok sakkozni.
De azért a Nappali őrségre kíváncsi leszek.

Ezt 2015. november 16-án írtam. 

Pontszám: 10/8