A háromnegyedéig klasszikus kalandregény a romantika korából, minden további nélkül működne ifjúsági irodalomként.
A háromnegyedétől kezdve annyira brutális, hogy helyenként George R. R. Martin is megnyalná a tíz ujját utána.
Erről persze a szerző nem tehet, őneki adott volt a téma (a XIV. századi Németalföld történelme) és a stílus (1838-ban hogy máshogy írt volna?!). Ez viszont az olvasót nem vigasztalja, amikor az első háromnegyed olvastán azon gondolkodik, hogy huszonöt évet késett ennek a könyvnek az olvasásával, az utolsó negyed olvastán meg enyhe sokkot kap.

Az ún. aranysarkantyús csatáról szól, amelyet Kortrijk városa közelében vívtak, 1302-ben. Illetve ez csak a végkifejlet, a regény maga az odáig vezető eseményeket meséli el, ügyesen fűzve össze köz- és magánéleti szálakat. Van itt minden, ami belefér: zsarnokoskodó franciák, elnyomott és igazságért kiáltó flamandok, forgalomból kivont nemesek, öntudatra ébredő polgárok, gyáva és gonosz árulás, hűséges lovagi szerelem, kivégzés, bosszú, ügyes hadicsel, legendás hadvezér… Olyasmi ez, mint egy Walter Scott-regény. A fordítás pedig teljesen rendben van, Révay József neve garanciát jelent.

Szóval a maga módján igen jó könyv ez, megérdemli a helyét az 1001-es listán, és bőven megérdemli a nyolc pontot is most tőlem. Pont arra való, amire a romantika kori történelmi regények: nemzettudatot csinálni – jelen esetben a Belgiumban élő flamandoknak. Ezt a feladatot nagyszerűen teljesíti is.
Oké, kicsit túlságosan is nagyszerűen: a flamandok mind hőslelkűek, bátrak, nyíltak és hűségesek (kivéve természetesen az árulókat), a franciákat meg egytől egyig fel kéne húzni az első fára (kivéve összesen 3, azaz három főt, számoltam, akiket arról lehet csalhatatlan bizonyossággal felismerni, hogy jót akarnak a flamandoknak). Egy ilyen sablonos szembenállást, gondolom, a romantika korában még komolyan lehetett venni… Nekem sajna nem sikerült, emiatt is pontozom le: komolyan olyan érzésem volt, hogy huszonöt évet késtem az olvasással.*
Piros pont viszont, hogy Conscience elég alapos kutatásokat folytatott a korszakról – igaz, ezeknek a kutatásoknak az eredményeit ott és ahhoz használta fel, ahol és amihez jólesett neki… De szerintem ez minden további nélkül belefér a regényírói szabadságba, végül is Gárdonyi is kitalálta Ceceyéket. 

Ahogyan pedig az utolsó negyedben bemutatja, hogyan válnak a flamandok dühös, csöndes forrongókból szervezett, összetartó és ütőképes hadsereggé, vezéreik egyszerű mesteremberekből stratégákká, a lázongás pedig szabadságharccá, az gyönyörű. Még akkor is, ha ez egybeesik azzal a szakasszal, ahol úgy istenigazából folyni kezd a vér, de literszám, és azt mindenki képzelje el magának, hogy néz ki egy olyan csata, amelyikben a mészárosok céhe konkrétan taglókkal vesz részt. Ott nem sok végtag marad a helyén.
Eleve mindvégig a polgár-szereplők érdekeltek a legjobban; persze őket is idealizálja a regény, mert nem tud nem idealizálni, de valahogy sokkal elevenebbre sikerültek a többieknél. Ami pedig az utolsó szakaszban történik velük… nos, annál kevesebbért is érdemes lenne ezt a regényt elolvasni, nemhogy ennyiért. 

Egyszerűen nem fogom fel, hogy miért nem adták ki ezt a regényt magyar nyelven egynél többször, és azt is a húszas években. Tipikusan az a fajta klasszikus ez, amilyeneket szekérderékszám jelentettek meg a hatvanas-hetvenes évek kiadói, és a mai napig bármelyik könyvtárban és antikváriumban hozzáférhetők.
Ez meg?! Igaz, mázlim volt, megvan a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárban, de hát képzelhető, hogy ezzel az egyetlen példánnyal majd' száz év alatt már minden megtörtént: leették, leöntötték, újrakötötték, lapok hiányoztak belőle…** Ha Nóra_Ladinszki_Kiss molytárs meg nem szán néhány lefotózott oldallal, jócskán vesztettem volna az élményből. Köszönöm szépen! :)

Pedig ezt az élményt kár elveszteni. Tessék csak előkeríteni ezt a klasszikust, és jól begyakorolni, hogy mondják flamandul helyesen, hogy „Schild en Vriend”! Nem ezt mondogatom két napja, á, nem.

* Leszámítva, hogy huszonöt éve ennyire se tetszett volna a regény, mert nincs benne se macska, se nyomozó gyerekek, se lakatlan sziget, se elásott kincs, mit lehet az ilyennel kezdeni?! :)
** Ami másfelől a szöveg minőségét is dicséri természetesen. Mint ahogy az is, hogy a 258. oldalon ceruzával írt bejegyzés található: „Ez jó könyv. <olvashatatlan> István”. :)

Ezt 2017. április 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8