Most már tényleg kéne valamit olvasni attól a Lukjanyenkótól…
Ez már a harmadik regény az olvasmányaim közül, amelyikkel kapcsolatban emlegetik Lukjanyenkót,* és mind a három nagyon tetszett, csak éppen még Lukjanyenkót nem olvastam.**

Mindhárom elég nyomasztó is volt. Tudtommal a lukjanyenkói világ is az.

Minek olvasok akkor ilyeneket, mitől jó ez a fajta irodalom? Mivel ezirányú műveltségem sajnos erősen hiányos, nem tudom pontos kategóriákkal körülírni, mitől jó, csak azt tudom elmondani, amit én szerettem ebben a regényben.

(Meg a másik kettőben – de azt ott megírtam már.)

Először is azt, hogy sajátosan közép-kelet-európaivá, azon belül sajátosan magyarrá tud tenni valamit, amit – ismereteim szerint – az amerikai kultúrára találtak ki. Teszi pedig ezt nem úgy, mint – bocsánatot kérek minden rajongótól – J. F. Cooper, aki megírt öt Walter Scott-regényt, és azokat azért hívjuk amerikaiaknak, mert skótok helyett indiánok szerepelnek bennük. Itt nem némi helyi színezetről van szó, hanem: rémületes nemzetközi szuperhős-bürokráciáról, alacsony költségvetésekről, alulfizetettségről, tehetséggel párosuló széthúzásról meg irigységről, ahol az elhivatottság nem(csak) az önérdekkel kell, hogy megküzdjön, hanem a mélységes közömbösséggel is. Háttérnek meg ott a gazdasági válság, a maffiák, a kilátástalan sorsú gyerekek. Na, ettől lesz közép-kelet-európai meg magyar. (Ezt nekünk…)

Félreértés ne essék: ez a világ nekem marhára nem tetszik. Az tetszik, ahogy a könyv ügyesen beépíti a saját világába. Ahogy szépen összesimul az irreális a reálissal. Az igen jó. Ezek a szuperhősök a fizikai törvényeknek fölötte állnak – de a nagy magyar valóságnak, annak ugyan nem…***

(Megj.: nagyvárosi ugyan a környezet, de annak annyira a széle ez a fiktív XXV. kerület – faluból lett külváros –, hogy az még bőven az én tűréshatáromon belül esett.)

Aztán az alternatív történelmet. Azt már felhőtlenül. Időnként pár bekezdésre átveszi a regény a magyar történelem főbb fordulópontjait, hogy elmesélhesse, melyikben milyen szerepet „játszottak” az akkor még tudákosoknak nevezett szuperhősök. Részemről az 1956-os események viszik a pálmát.

Ezzel összefüggésben: a humort, amely főleg ezekhez a bizonyos eseményekhez kapcsolódott, de egyébként is igggen jól szórakoztam. A magyar szuperhősöknek jutó húszéves, rég kiszolgált kisteherautón például, amely kizárólag azért tud működni, mert a parancsnok előszedi egy perzsa mágus ősének a tudományát, és ráolvas. Ilyen kocsit már én is láttam, csak arra nem olvastak rá. Tudom még javasolni a később megírandó folytatásokhoz a lábakra szerelt és csirkeóllá átalakított ócska vasúti kocsit, mert ebből a regényből valahogy kimaradt, pedig „Bíkísben” már olyat is láttam. 

No meg a főszereplőt. Marha nehéz ám úgy rajzolni nézőpontkaraktert, hogy rokonszenves is legyen, de azért a hibái is ugorjanak ki. Engem éppen emiatt a sok vámpírregényre meg vámpírfilmre való hivatkozás se zavart – valahogy illett a főszereplőhöz, hogy minden létező alkalommal szidja őket, magában vagy hangosan. Hiszen egyébként is rögeszmés egy alak, túl sok minden nem jár a fejében, az a kevés viszont állandóan.
(Azért a vége felé már nekem is kissé sok volt az ismétlődés, de az a harci helyzet, hogy tudok olyan embert élőben is, aki állandóan csak ugyanarról a pár dologról képes gondolkodni. :P Nem, nem kellemes dolgokról van szó. Nem, az se kellemes, ha éppen engem használ lelki szemetesnek.)

Ami a fordulatokat illeti… izgalmasnak nagyon is izgalmas a regény, biztos, hogy aki ezt várja, az szeretni fogja. Sajnos be kell vallanom, engem ez kötött le legkevésbé. Sőt, a regény utolsó negyedében már kezdtem is sokallani. Nekem elég lett volna kevesebb is. De ezt aztán igazán nem megrovásként mondom, hiszen pont ezt követeli meg a műfaj. Én működök fordítva.

Egyébként pedig itt írtam a sorozat második részéről.

Utóirat: Éppen ideje már, hogy visszakapjuk az álarcos igazságosztók figuráját az angolszászoktól. Mégiscsak egy báró Orczy Emma találta ki őket, ezelőtt száz évvel. Csak hát emigráns létére ezt angolul tette, így nem a mi irodalmunk része lett… Lett helyette világhírű… Hm, ráleltem volna valami halvány iróniára a sors részéről?…

* A másik kettő az Abban a Házban és az Alekszandra és a Teremtés növendékei.
** Frissítés: Megtörtént.
*** A könyvet párhuzamosan kezdtem olvasni egy mordvin népi eposszal. Szándéktalanul tettem őket egymás mellé, egyszerűen csak ezt a kettőt választottam ki. Aztán nem volt akármilyen érzés látni, ahogy a pár száz éve „keletkezett” mordvin népi hős lazán kiszedegeti a fenyőt a földből, és egyéb fegyver híján azzal csap szét a tatárok között. A képregényeknek is kellett tanulni valahonnan. Ha nem is mindjárt a mordvinoktól…

Ezt 2015. július 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10