Na, még egy északi, akinek meg kellett volna kapni a Nobelt.
Jelölni jelölték, csak nem őt választották. Mondjuk, költőt elég ritkán is választanak. Konkrétan most csak egy olyan költő jut eszembe, aki megkapta: a lengyel Wisława Szymborska. Nála az volt az indoklás, hogy: „költészetében az emberi valóság töredékei közül ironikus pontossággal sejlik át a történelmi és biológiai kontextus”. Mondjuk, az se lehetett elhanyagolható tényező, hogy kb. akkora szerepe volt a világháború utáni lengyel szellemi életben, mint nálunk Illyésnek. Igaz, Illyés se kapta meg. :(

No, gondoltam, nézzük, Rainisban mi tetszett a bizottságnak annyira, hogy aztán mégse. Igen jó kis olvasóbarát verseskötet ez, pont alkalmas az ilyen felmérésre: 1. lett nemzetiségű a válogatója, 2. kitűnőek a fordítók, 3. minden oldalon egy vers azért annyira nem megerőltető.
Mármint ha nem olvassa el az ember az összes verset többször egymás után.
De elolvassa. :)

Az első oldaltól kezdve többször olvasós versek ezek. Szinte az egész kötetet idézni tudtam volna. A témák egyszerűek: sok-sok természeti kép, testi-lelki szerelem, forradalom és társadalomkritika, némi misztika – de nem is vár az ember verstémától fölösleges cirkalmat, a feldolgozásra voltam kíváncsi. Legfeljebb személy szerint örültem neki, hogy ennyi meggyfáról meg tóról meg sárga virágról szólnak a versek, mivel a meggyfákat, tavakat, sárga virágokat speciel én is szeretem.
De a feldolgozás.
Hát az profi.
Százötven oldalon át (mert a többi naplójegyzet) alig néhány foltnyi fölösleges szó vagy sor. (És akkor már mocsok módon kerestem a kákán a csomót.) Egyébként mindenütt éppen az a szó, az a sor, amely ütni vagy simogatni tud. Többnyire simogatni, hála Istennek. Álomszerű, légies északi költészet, szimbólum szimbólum hátán – mégis mindennek súlya van, szinte anyaga van, mégis mindenütt ott az érzéki világ, a szín, a föld, a víz, a megérinthető élet. Amely lélegzik. Három-négytől tizenegy-tizenkét sorig terjedő, apró kis tárgy-versek, és lélegeznek. Éppen olyan tömörek, amilyennek egy jó versnek lennie kell.

A könyv végén a naplójegyzetek nem személyes természetűek: Rainis egyéni, sajátos művészetfilozófiáját fogalmazzák meg, amelyben néha eltévedtem ugyan (bár ebben szerepe lehetett az éjjel 11 órai időpontnak is), máskor meg éppen az egyéniséget hiányoltam belőle, de azért összességében igen tisztességes, posztromantikus filozófia vala, a francia szimbolista költők gondolatmenetének felhasználásával, de nem szolgai követésével. Nem utolsósorban pedig: a versek tényleg azt csinálják, amit a filozófia megfogalmaz, de úgy, hogy cseppet sem tűnnek emiatt erőltetettnek vagy túlbonyolítottnak.
Rainis egyszerűen csak tudta, hogy mit csinál. Érzékelhetően tudatos költő, akinek nincs szüksége bájolgásra: ha kell, a legszebb rímet feláldozza, csak a ritmus legyen tökéletes – és az. Nincs okom feltételezni, hogy a fordítók találták ki. Mindenféle forma virtuóza, de sajátot is tud kitalálni. És nem csak úgy játszik bele a világba (bár azt Weöres óta tudjuk, hogy a játék elől azt a „csak”-ot szépen le kell hagyni), hanem annak a formának szerepe van abban, hogy pontosabb legyen a megértés, erősebb a hatás. (Ezt se az ujjamból szoptam: Rainis írja a naplójegyzeteiben.)

Ha pedig még ehhez hozzávesszük, hogy mekkora szerepet játszott a XIX. század végének, XX. század elejének lett társadalmi mozgalmaiban Rainis költészete – és hogy mit jelentett az emigránsoknak az emigrációban az, amit az ebben a kötetben is szereplő Rainis-vers fogalmaz meg a kitágult hazáról…
…akkor nyugodtan oda lehetett volna adni azt a Nobelt.

U.i.: Weöresnek is. Én beszéltem.
U.i.2: Borzasztóan örülök, hogy a 90-es évek elején egy ilyen kötetet ki lehetett adni Magyarországon: egyértelműen hiánypótló!!! De tessék mondani, ha már a férj verseiből legalább egy válogatást lefordítottak, a feleséget miért hagyták ki? Rainis felesége, Aspazija (egyébként mindkettő írói álnév) szintén költő volt és drámaíró, ismereteim szerint pont akkora jelentőségű szerepet játszott a korabeli lett irodalmi életben, mint a férje, és egy csomó mindent, pl. fordításokat együtt is csináltak. Az utószóban néhány vers tőle is szerepel magyarul, azokból ítélve érdemes volna tőle is fordítani. Bár az igaz, hogy a baltikum drámairodalmának olvasóközönsége ma Magyarországon aránylag csekély…
U.i.3: Amúgy meg annyira szép a hátsó borító, amelyen a férj és a feleség fényképe látható, egymással szemben ülve, egymásra nézve, komolyan és öregen. 

Ezt 2015. április 24-én írtam. 

5/5

Idézetek: 

Drága vendég

A hajnalórán
szellő lobog,
s lágy fény dereng a mennyek boltján.

Virág világol
s hószín homok,
s a messzeség ezüstje tárul.

Elébe mennék,
jer vélem – ott
jő reggelünk, a drága vendég.

(Baka István)

A kert

Egy csodálatos kert van itt kivül!
Fekszem a fűben,
karcsú, sárga virágok között.
Itt a tó, a fürdőház, a lenáztató, a fűz!
Gyerünk! A hombár felől az óra ebédre hív,
a kutyák elnyújtják a zengést, hazatér a jószág.
Húgocskám hahózik, hogy mérföldnyire hallik.

Levágtatok a Liszuha patakhoz,
onnan már nincs messze az én
sötét és mély, titokzatos tavam.

(Rab Zsuzsa)

A tó

Mint szelíd, sötét szem,
csillantja messziről fényét a tó
furcsán és titokzatosan.

Igen, emlékszem:
ilyen voltál öröktől fogva s maradsz is –
mély, titokzatos, fekete,
elérhetetlen páncéljában a lápnak,
amely mindenkit elijeszt tőled.
Csak messziről nézhettem
vad és komor szépséged.

Barátaid csak a vízimadarak voltak,
a messziről ideszállók, messzire húzók,
akár álmaid és reményeid.

Körülötted rozsda vöröslik, kékség,
a vész színei, mint a kard meg a réz;
tőzegrozmaring illata bódít,
apró bokrok csábítják a gulyát.

Övig érő fű, száraz moha, csalóka –
hiszel neki és zsombékra lépsz –
a zöld sűrű bújtatja a falánk lápot
s azokat, kik bíznak a könnyű útban.

Mért űzöl mindenkit, mintha védenéd,
elijeszted s csábítod ugyanakkor?
Kihaltan, komoran csillog a tó,
túloldalán domb, gyönyörű birtok,
de a tó egyedül van, egyedül.

(Rab Zsuzsa)

Végtelen út

Földi fehér,
égi ború,
köztük a fénylő
végtelen út.

Itt a halál,
zord sivatag,
szállnak a szürke
kányahadak.

Nem, nem igaz,
nap fele fut
mindig a fénylő
végtelen út.

(Baka István)

A lélek születése

Alig eszméltél a létezésre,
már magad szeretnéd megmutatni;
bár körötted szürke még a hajnal.

Izgatott szived szavakra vágyik:
mélye fájdalmában lel reájuk,
szemed a virágból gyűjti őket.

Szavaid oly lomhán, mint a színméz
– virágédesség a bú-epében –
olvadnak nehéz, sötét arannyá.

Benne rejlik minden módozat még,
lélek él e néma költészetben,
lényegét más lelkekkel megosztva.

(Baka István)

A békebontó

Mondd, mi neszez, mi zúg ott?
– Már hallom is világosan:
ha erdő zúgna hangosan,
erősebben dörögne ám;
ha meg a fű susogna tán,
azt szinte meg se hallanám.

Felismerem, megismerem,
a tó az – a lázas békebontó.
A fű, az erdő elcsitul hamar,
a tó, csak a tó nem hullámaival;
nem nyugszik, bárha messze még a vész,
s ha csendes újra már a táj,
nyugalmat akkor sem talál,
a mélyben új meg új viharra kész
a lázas, a békebontó.

(Baka István)

A küszöb

Naptalan nappal,
csillagtalan éj –
hív szünetlenül
visszhangtalan hang
a küszöb felől.

Eszméleted alján
földnehéz sötét –
egyre űz tovább:
eszméletbe lépj
a küszöbön át.

Küszöb, magasló,
félelmes ajtó –
néznek rád zordul!
Eszméleted felnő
a küszöbön túl.

(Baka István)

A meggyfa és a rét

Meggyfa hajladoz nevetve,
bíborszín bogyók füzére
ring az ágain, s a gyepre
csábító szemekkel néz le;
rét kapdossa fel sietve,
s gyűjti zöld selyemköténybe.

(Baka István)

A nevetés bogáncsai

Nevetésembe akadnak
fürtjei sötét hajadnak –
rám miért is pillangattak
selyemfátyladból kiszökve?

Most már te sem szabadulhatsz;
meghódítlak nevetéssel!
Haragudni ne merészelj –
a szánakozás megölne.

(Baka István)

Vagyunk az élet két kicsinyke magja

Mint komor sírok bámulnak az éjbe
a fenyves part dünéi, néma rendben:
halott lelkekből font megannyi kéve.

Itt tűz égett – s kihúnyt. Már szemedet nem
marja füstje, s nem hallod pattogását.
Féreg kúszott itt, falánk és kegyetlen…!

Lépünk. Szívem simulni érzi társát.
Vagyunk az élet két kicsinyke magja:
halál-marka dobott, vak éjszakán át.

S a tenger sóhajt álmában, szuszogva…

(Lothár László)

Az öröklét záloga

Utolsó kincsem adtam néked,
melyet gyerekkorom hagyott reám:
a magány mélységének örömét,
fagytűrő sarját életemnek,

őrizd az öröklét e zálogát,
neveld föl s mindkettőnknek visszaadd –
hogy annak, aki kettőnk közül magára marad,
ereje legyen a magányhoz.

(Baka István)

Útitársam

Igyál vizet, mit néked én merítek;
hosszú az út, kiszikkadt már a szíved,
s a tenyered kicsi, hogy megmerítsed.

(Baka István)

Magonc

Ne rettegj az idővel harcba szállni,
csak akkor nőhetsz magasabbra, s órjás
nőttödben lényeged határai
terjednek az idők végezetéig.

Ha a napok futása téged elhágy,
ha – gyökeres fa – kifordulsz a földből –
csak a saját korodnak halsz meg akkor,
mert lényeged más életekbe nő át.

Minden teremtés benned éled újjá,
virágot bont tebenned a jövő,
mi volt, mi lesz – te visszatükrözöd,
képmás, tükör s vezércsillag leszel.

(Baka István)

Délután, csónakon

A partig táruló fényes tükör
csilláma csak a házaknál törik meg:
mély lelkét az örvény nem tárja föl –,
panasza hallik zümmögőn a víznek.

Az égből kékellő visszfény esik.
És lenn, sötét csobbanások gyürűznek:
Fekete-zöld csillám felel nekik.

Hangot, fényt – az áramok tova visznek…
Csak én tudom, mily kedvesek a szívnek!

(Lothár László)

A néma tenger

Mély hóban gázolok: A tengert látni vágytam,
s hogy örök moraját ma élni halljam újra.
Ám túl az alkonyon, s havon túl – hol a tenger…?
Bánatomat hozom, hogy itt békén csituljon,
én, ki lélegzeted meghallottam nem egyszer,
ó tenger! s lám, ma itt, hogy eljöttem –, ma hallgatsz!
A hullám hangja itt puhán a hóba fullad:
hó, csak hó mindenütt, szemem bármerre téved,
s fagyos-fehér a part… Tenger! Ez hát a kékség?
Szép, azúr szemedet ma hópelyhek borítják,
s a tél jeges-hideg álarca rejti arcod.
Te örök lázadó – mily higgadt, mily nyugodt vagy!
A meleg tengerek – nővéreid – tudom jól,
nem békülnek soha: örökkön hánykolódnak…
Fehérlő életem – de csöndes vagy! De hallgatsz!
Hát kihez szólhatok? – S ki szólna végre hozzám?

(Lothár László)

Szép kis könyv, de nem az én könyvem.

Az eleje nagyon tetszett: aranyműves apa és varázserőt örökölt anya fiaként élni egy guineai kisvárosban – ígéretes kezdet! Hagyományok, hiedelmek elevenednek meg: egy olyan ősi világ, amelyen nem sokat változtatott a jóval később érkezett iszlám kultúra. Nem feltétlenül minden elemében rokonszenves világ ez, de azért olyan fajta, amelyben elfogadom hitelesnek még a mesebeli elemeket is.

Onnantól kezdve viszont, ahogy a fiút férfivá avatják, érezhetően töredezik ez a fennmaradt egység. Nem feltétlenül azért, mert a főszereplő már nem hisz a hagyományokban. Egyrészt hisz (egyetlen hagyományelem kivételével), másrészt éppen ez a hagyomány írja elő a férfivá avatást, amely megtörténik vele, harmadrészt ha a férfivá avatás volna a hagyomány széttöredezésének oka, akkor az összes többi felnőtt férfival is megesne, aki a regényben szerepel. Nem, az ok nem ez – hanem az, hogy ettől a ponttól kezdve egyre közelebb kerül a főszereplő ahhoz, hogy kilépjen nemcsak a gyerekkorából, hanem a szülővárosából, majd a szülőföldjéről is. Teljesen normális folyamat, hogy ez irányvesztéssel, széthullással, fájdalommal jár, még akkor is, ha egyúttal társadalmi emelkedést és elismertséget is jelent.

Talán csak azért nem tetszett a könyv második fele, mert az ilyesmiről nem olvasok szívesen. Bocsáttassék meg nekem. De talán azért is, mert ezt a részt kevésbé éreztem átgondoltnak. Túl sima volt, túl egyszerű, szomorúságában is túl derűs ahhoz, hogy kritika nélkül el tudjam fogadni. Ide már nem illettek meseszerű elemek, mégis bekerültek.

Ettől függetlenül meghajlok ennek a könyvnek a jelentősége előtt („a kortárs afrikai irodalom egyik alapító szövege”), és cseppet sem ment el a kedvem Laye olvasásától, sőt. Már leltem is egy másik könyvet tőle, amely szerintem jobban fog érdekelni. Hátha az az én könyvem lesz. Majd. 

Ezt 2015. május 15-én írtam.

Pontszám: 10/8

A fülszöveg nagyon egyszerű, szinte sablonos történetet ígér. Egzotikus közegben. A regény sok minden, csak nem egyszerű és nem sablonos. Ami pedig az egzotikumot illeti…
…számomra az volt olvasás közben a legkeservesebb, hogy sok-sok elemét minden további nélkül be tudtam helyettesíteni általam ismert történelmi eseményekkel. Mert szomorú, de könnyű munka olyan szörnyűségekről olvasni, amelyek tőlem több ezer kilométerre estek meg, és ott is maradnak. De az embernek a torka összetapad, és fulladozni kezd, ha úgy érzi, hogy olykor Malajziában is „rólunk szól a mese.”

Pedig azt, hogy egy ilyen könyv olvasásától közelebb fog jönni az a sose látott-hallott idegen kultúra, azt tudtam már azelőtt, hogy kinyitottam volna a könyvet. Soknemzetiségű, soknyelvű, sokkultúrájú ország Malajzia, amelyhez egyaránt ragaszkodik a városban élő, iszlám vallású maláj, a törzsi társadalomban élő dzsungellakó maláj és a hajdani kínai bevándorlók nyomokban buddhista ük-ükunokája is, aki régen nem tud kínaiul, felnőttként tanul meg malájul, viszont anyanyelvi szinten beszéli a brit gyarmatosítók nyelvét. Akik közül egy sem válik szereplővé, de nyilvánvalóan vannak közöttük, akik otthonuknak tekintik a földet, amely már nem gyarmat többé. És akkor még nem is beszéltem a dél-afrikai családról, amely szintén a brit gyarmatosító hadsereg elől menekült Malajziába, és híven őrzi afrikaans anyanyelvét.
Mindenki az önazonosságáért küzd, mindenki meg akarja őrizni önmagát, és a főszereplők többnyire még arra is törekszenek, hogy a többiekkel békében éljenek. A baj „csak” az, hogy az önazonosság nem képzelhető el emlékezet nélkül – ezek az emberek pedig felejteni akarnak. Nagyon.
Mert ebbe az egész lecsóba belecsapott a II. világháborús japán megszállás meg az azt követő (udvarias megnevezéssel) szükségállapot, amikor hol a kormány ölte a kommunista felkelőt, hol a kommunista felkelő a kormány (vélt vagy valós) híveit, de leginkább a polgári lakosság szenvedett, mint mindig.
A regény pedig úgy van megírva, hogy az összes főbb szereplőnek, így vagy úgy, ehhez az időszakhoz kötődnek a legmeghatározóbb emlékei. Súlyosabb esetben pont azok, amelyektől az illetőnek a személyisége kialakult. Senki sincs évtizedekig gennyedző lelki sebek nélkül, és még szép, hogy senki sem ártatlan. (Hogy a főszereplő kínai nő, Jün-Ling, éppen jogász, az telitalálat. Nem is lehetne más.) És közben még az öregedéssel meg a betegségekkel is meg kell küzdeni.

Mindezzel együtt ez a regény nagyon, nagyon szép. Egyfolytában, elejétől végéig.
A múlékony szépség regénye. Azoké a művészeteké, amelyek hangsúlyozottan rövid ideig léteznek, nem az örökkévalóságra pályáznak. Ha megpróbálnák, akkor gyorsan jön egy bomba, és annyi. Állandóan visszatérnek a törékeny-gyúlékony papírra vagy selyemre festett, murvába rajzolt és rögtön eltörölt vagy emberi testre tetovált műalkotások, amelyek csak addig élnek, ameddig a hegyek fölött elfoszló köd. De (gyorsan múló) művészet van a kimondott szóban, a test mozdulataiban, lélegzetében, sőt az íj kezelésében is.
És persze ott a kert, mindvégig hangsúlyosan ott van a kert, az állandó változás helye, az utolsó Aritomo japánkertjei közül. Egyébről sincs szó a kerttel kapcsolatban, mint hogy meg kell őrizni, ehhez képest állandóan azt sugallja a szöveg, hogy a keletkezése pillanatától pusztul a kert…
…és ez nem is biztos, hogy baj. Bár attól még szomorú.

Minden, ami ebben a regényben feltűnik vagy elhangzik, egyszerre szó szerinti és jelképes. Amire a szereplők soha el nem mulasztják felhívni a figyelmet. Még a legbrutálisabb kegyetlenségre is jelképes-költői megnevezést találnak ki. A fájdalom okozása is lehet művészet, és ezek az emberek sokszor pontosan azt csinálnak belőle. A másik ember testét kihasználni lehet a háborúban is, lehet a szerelemben is, különféle módokon, akár annak beleegyezésével is.
És ez utóbbit ne csak a szerelemre tessék érteni! Ez talán a leggyilkosabb rétege a regénynek, bár, ami azt illeti, sajnos a legmegjósolhatóbb is. Már ha az embernek vannak ismeretei a saját kultúrája II. világháborús emlékeiről.

Aztán hogy jobb-e, ha az ilyen emlékeket elfelejti az ember…
…abba én már nem merek belemenni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. június 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Az itt említett két könyv egy év különbséggel jelent meg a hatvanas években, és mindkettőnek a címe becsapós. Az első a cím (és a belső borító alcíme) szerint a Mahábhárata és a Rámájana legszebb epizódjait tartalmazza. A második részleteket a Mahábháratából. A kettő azonban egyáltalán nem fedi egymást, sőt!

A „legszebb epizódokon” azokat az (egyébként tényleg gyönyörű) mellékszálakat, mítoszokat, meséket kell érteni, amelyek az eposz fő cselekményvonalától függetlenek. (És erről semmi más nem értesít, csak az utószó! Elég érdekes érzés volt, hogy már a kétszázadik oldalon tartok, de még egy fia Pándavával nem találkoztam, legalábbis megszületett állapotban nem; csatáról nem is beszélve.) A Mahábhárata/Rámájana cím tehát ellentmondásos módon olyan szövegeket jelöl, amelyeknek éppen a két eposz cselekményéhez az égvilágon semmi köze nincs.
A Mahábhárata című kötet ellenben azt tartalmazza, amit a másik kötet nem: a cselekmény fővonalához tartozó epizódokat. Nem mindet, csak a legfontosabbakat. Az egészet nem is tartalmazhatja, mivel az kb. négyszer akkora, mint az Arany János-összes. Szerintem nincs is meg az egész magyarul.

Tehát kvázi két darabban jelent meg a Mahábhárata, amivel a világon semmi baj nincsen, főleg, hogy mindkét kötet fordítási és fizikai minősége elsőrangú – CSAK EZT IGAZÁN JELEZHETTÉK VOLNA VALAHOGY, HOGY A MEZEI OLVASÓ IS RÁJÖHESSEN!!!

Megj.: Amikor azt írtam, hogy a fordítás elsőrangú, azt minden részletében úgy is gondoltam. Én eredetileg sokkal nehezebb szövegre számítottam, vettem is ki mellé könnyebb olvasmányt a könyvtárból, gondolván, hogy majd ebből csak egy kicsit fogok bírni mindennap. Ehhez képest azóta még éjszaka is Mahábháratát olvasok. 

(A Rámájana főcselekményét sajnos nem adták ki ugyanekkor ugyanígy, csak sokkal később, de az most annyira nem is érdekel.)

–-------
Utóirat: A fenét jelent meg két darabban. Inkább három. Az egész Bhagavad-Gítából összesen tíz oldalt se tartalmaz az 1965-ös változat. A másik meg semennyit. Az külön jelent meg, más fordításban, többször is.

Ezt 2015. május 21-én írtam. 

A kötet címe erősen félrevezető. Amikor megvettem az antikváriumban, azt gondoltam, a két eposzt tartalmazza, hát a frászkarikát. De azért érdemes volt megvenni, főleg olyan csekély összegért, amennyibe került (szabadulni akart tőle a boltos bácsi).

Ez a kötet a két ókori indiai eposz „legszebb epizódjait” tartalmazza, ez alatt pedig azt kell érteni, hogy mindkét eposz fő cselekményszála a legteljesebb mértékben hiányzik belőle, ellenben a mellékszálak (mítoszok, tanmesék, útközben mondott mesék, az éppen legyőzendő ellenség vagy aktuális szövetséges előélete, az eposzokat lezáró események utáni események, vagy egyszerűen csak az eposzba illesztett önálló történetek) annál inkább ott vannak. A Rámájanából az összes belekerült, a Mahábháratából egy elég céltudatos válogatás. Elég munka volt kinyomozni, mit hova tettek.

Ha tehát valaki a két eposz főcselekményére kíváncsi, azt ne itt keresse; egyébként azok is megjelentek, önálló kötetben. A Mahábháratáét olvastam, itt írtam róla. Nem árt egyébként nagy vonalakban ismerni a cselekményüket ahhoz, hogy a mellékszálakat érteni lehessen. Az én özönvíz előtti Indiai regék és mondák-emlékeim pont elégnek bizonyultak, de egy rövid összefoglaló a kötet utószavában is van mindkét eposzról, úgyhogy nem hagyják az olvasót egészen magára.

Általános benyomásom: aki szereti a távol-keleti meséket (pl. tetszett neki az Ezeregyéjszaka, amelyről egyébként itt írtam), az ezt a kötetet is szeretni fogja. Mivel a versforma szabadabb, a magyar élőbeszéd ritmusához közelebb álló, mint a görög vagy a latin, egyáltalán nem nehéz olvasni. A ritmusát könnyen felveszi az ember, aztán mikor elkezd tizenhat szótagos slókákban álmodni, akkor egy kicsit hagyja abba az olvasást. 

A fenti képen a Méru-hegy látható, jelentősége alább:

Van egy fényes, hatalmas hegy, a Méru villogó hegye,
arany-zuhatag árad, rőt nap robban mindig ormain;
éktelen bérce, mint ékszer ég és tündöklik: istenek
lakják és szellemek, bűnös e csúcs felé hiába tör;
az eget karcoló szirtek meredélyén csodálatos
ezerjófű ragyog, rajta rémes kígyók ijesztenek;
szívzsongító madárdaltól visszhangzik fenn patak, csalit,
de ember addig eljutni gondolatban se tud talán.
E végtelen magasságba vesző, gyémántokkal teli,
tündökletes hegy ormára gyűltek a fényes istenek.

Van itt bőven kaland, szerelem, átváltozások, sok-sok bölcs tanulság, még humor is. A szereplők mesealakok, jók vagy gonoszak – csak éppen nem feltétlenül a mi fogalmaink szerint.

Vissza-visszatérő elem az aszkézist akár a mértéktelenségig fokozó ember (vagy akár démon), aki olyan energiákat szabadít fel önmegtagadásával, hogy már az istenek is megijednek tőle, és inkább teljesítik a legfőbb kívánságát, csak hagyja abba.

A bölcs pedig vezeklése hatalmával megalkotott
egy Mámor nevü nagytestű, nagyerős, szörnyü dánavát.
S nem volt isten, sem oly szörny, ki rá bírt volna tekinteni,
oly förtelmes alak lett ez, tátott szájú, hegyes fogú;
alsó állát a föld színén lenn húzta, másik égig ért,
négy agyara pedig száz-száz messzi mérföldre fölmeredt;
több foga a szájában tíz mérföld volt külön-külön,
tömörek, mint a várbástyák, élesek, mint hegyes karó;
két karja tízezer mérföld s mint sziklabérc emelkedett,
két szeme mint a Hold és Nap, torkán ömölt a vész tüze,
míg nyelve szája szélét, mint villám nyaldosta szüntelen.
S mintha felfalni készülne torkával a világokat,
úgy rontott ez a rémes szörny Indrára, hogy lenyelje majd,
borzalmas bömbölésével a földet süketítve meg.

Az ilyenek általában legyőzhetetlenséget, sebezhetetlenséget, világuralmat kívánnak maguknak, meg is kapják, aztán van dolga az ügyeletes kultúrhérosznak, míg helyreállítja a világ rendjét. Ilyenkor az a furcsa, hogy az istenek kegyét a gonosz nyeri el, vissza is él vele, de utána maguk az istenek kérik a hőst, hogy rakjon rendet helyettük. Az indiai mitológia istenségei általában nem mindenhatók, az emberekkel szemben csak annyi előnyük van, hogy halhatatlanok. Persze Brahmá meg Visnu kivétel.

A másik vissza-visszatérő elem természetesen a lélekvándorlás. A szereplők úgy sétafikálnak át egyik testből a másikba, mintha csak az ajtón mennének ki.* Legfeljebb arra nézve kellemetlen a dolog, aki valami vétkéért a szellemvilágból bukik le az anyagba. De ha meghal, ő is visszakerül a helyére. Úgy általában ezekben a történetekben mindennek megvan a maga helye, és azt csak ideiglenesen hagyja el. A világ rendben van – ezt sugallják a mesék –, és ha még sincs rendben, akkor jön a hős, és elintézi. 

Kering örökké e szilárd-erős kerék;
kétszer tizenkét ízület van tengelyén;
háromszázhatvan tag erősen egybeforr;
megállás nélkül löki-hajtja hat fiú.

Két ifju nő űl e szövőszék oldalán,
s fehér fonállal feketét cserélve fel,
vég nélkül omló szövetébe egyre sző
ezernyi mintát, születést és pusztulást.

Aztán ha a mai európai olvasónak nem mindig van kedvére a bizonyos ókori indiai „rendben levő világ”, esetleg lázong egy kicsit a társadalmi berendezkedés ellen a mai európai tudata, hát akkor így járt. Attól még olvasni jó.

A kötet elején teremtésmítoszok is szerepelnek, tehát ha valakit kifejezetten az indiai mitológia érdekel, azt ezt a kiadást keresse.

És ím, a százados nagy fák gyantája és a gyógyfüvek
nedve, csorogni kezdvén, a Világtenger vizébe folyt.
E nedv olvadt aranytól forrt és örök életet kinált,
hogy legyenek levétől a mennylakók halhatatlanok.
Közben a belehömpölygő nemes nedv a Világ Vizét
átváltoztatta tejjé, a tejből pedig kivált a vaj.

Közben is akadnak elszórt mítoszok, illetve egyes történetek szerintem csak azért kerültek bele, mert utazó főszereplőjük túlvilági tájakon is császkál, aztán jól elmesélik, hogy néz ki a hindu pokol és menny, vagy akár a tenger alatti városok. (Az nagyon jó! Lentebb idéztem.) Tolkien olvasóinak időnként támadhat bizonyos déjà vu-érzetük, akik pedig arra kíváncsiak, honnan szedte Pratchett a világot tartó elefántjait, forduljon erre. Sajnos a hindu teológia és egyéb hitéleti vonatkozások kimaradtak a válogatásból – egyrészt terjedelmi okok miatt, másrészt ez a kötet hangsúlyosan nem akar vallással foglalkozni. A magyar fordítás történelmi idejét tekintve érthető a dolog, de attól még szomorú. Minden más tekintetben annyira magas színvonalú munka ez, jólesett volna, ha a hindu vallás lelki oldalát is ennek a csapatnak a fordításában ismerhettem volna meg.

E várost, mely a kígyó-hon köldökéből emelkedik,
Pátála néven ismerjük, lakói szörnyü dánavák:
benne örök pokoltűz ég, melyet táplál a tengerár…
Itt rejtik a megízlelt szent szómát a győztes istenek,
növéséhez-fogyásához innen merít erőt a Hold.
És innen szív fel Indrának elefántja hideg vizet,
melyet szétoszt a felhők közt: ebből teremt esőt ura.
Teméntelen cet és számos vízi szörny is tanyázik itt,
laknak lenn a habok mélyén, italuk sűrü holdsugár.
De alvilági rémséget szintén tenyészt e tengerár,
kiket megöl a fény nappal, ám föltámaszt az éjszaka.
Mert ha felébred a fényfátylas, lágy hold édesen, puhán
ujja végigsimít rajtuk, a holt életre kel megint.
A gonoszságnak örvendő rút lények börtönodva ez,
kiket Indra hatalmával megtört s ily sorsra juttatott.
Vagy nézd ezt a tojást, villog, saját fensége tündököl,
nem repedt fel, sosem moccant, mióta a világ világ.
Ki szülte vagy teremtette? Ésszel fölérni nem tudom,
atyjáról senki nem hallott, anyját senki nem ismeri.
Ebből robban ki, támad fel ama Nagy Tűz a végnapon,
mely mozgót-mozdulatlant – a Három Világot elnyeli.

Kedvencek:

Ahogy az istenek megköpülik a világtengert, és kiválik belőle a halhatatlanság itala (ezt illusztrálja a fenti kép), vagy a Garuda madár története, az nagyon tetszett. Továbbá a Damajantí története a Mahábháratából, ez a szinte önálló kiseposszá növő kalandregény, amelynek főhősnője először is okosan kimódolja, hogy ahhoz mehessen hozzá, akibe szerelmes, de közben a többi kérőjét (isteneket!) se sértse meg, aztán amikor egy gonosz démon „jóvoltából” elveszti a férjét, egy szál ingben végigkeresi érte a dzsungelt – aki meg akarja erőszakolni, azt lazán halálra átkozza –, közben karavánnal jár, királynál szolgál, majdnem eltapossák az elefántok, de mindenkit kicselez, törhetetlenül erényes marad, és végül boldogan a férje nyakába borulhat. Nagyon szerettem még a Rámájanából Hanumán majmot, a Szél fiát, aki hasonló mód felforgatja kissé az istenek világát, mint Hermész a görög mitológiában. Az ő történetében volt a legtöbb humor, sajnos eléggé rövidke.

Kedvére változik, jár-kel, gátat nem ismer, és ragyog,
fényben tündöklik, ő, minden ugrándozó dicső ura.

A nevek megjegyzésével nem érdemes sokat kínlódni, alig van köztük ismétlődő, esetleg annyit jó tudni, hogy akinek a neve á-ra vagy í-re végződik, az lány szokott lenni. Az egyetlen kivétel Brahmá. Gyakorlatilag bárhol kinyitható, elkezdhető, letehető, újra felvehető kötet, a nagyon kíváncsiaknak gondos jegyzetanyaggal ellátva. Vekerdi József válogatta és szerkesztette, ő készítette a nyersfordítást, abból dolgozott a többi fordító közül három, ketten pedig (Jánosy István és Kerényi Grácia) az eredetiből.

Érdemes még megemlíteni, hogy a könyv limitált szériában készült, összesen 7200 példányban, ebből 1200 számozott és bőrkötéses, na, az enyém nem olyan (azokat éppen tizenkétszer annyiért vesztegetik manapság, mint amennyibe az enyém került), de így is nagyon, nagyon igényes kiadvány. A papírja jó sima, de nem vág, viszont még lapozni is jólesik (bibliapapír), a nyomtatás apró gyöngybetűs, éppen akkora szedéstükörrel (így kell mondani?), amennyit a szemnek egyszerre jólesik befogadni. A szaga is jó. Megj.: az enyémnek reccsenve váltak ám szét időnként a lapjai, ahogy lapoztam… ezt konkrétan nem sokat forgatták ’64 óta… Pedig: 

Nagy tusán dőltek egymásnak, sulykolta egy a másikát;
nem fáradott, nem ingott meg a szellem és a ráksasza.
Tüzes nyilat bocsátott bősz öccsére a Kincs Ura.
Tengervíz-adta fegyverrel védte ki azt a Tízfejű.
Majd ráksasza-Varázslathoz folyamodott a ráksasza:
százezer alakot váltott, hogy eleméssze ellenét.
Tigris, vadkan, fa, felhő, hegy, óceán, éji szörnyeteg,
ártó szellem alakjában mutatkozott a Tízfejű.
Busa-nagy buzogányt rántott elő, s lóbálta szörnyü mód,
és rásújtott a Kincsőrző fejére iszonyú csapást.
Megrendült ez a sújtástól, teste vérrel virágozott,
s a földön elterült, mint a nyesett törzsű asóka-fa.

* Egyik legkedvesebb magyar népmesemotívumom innen való: a folyamatosan feltámadó mesehős. Akit mindig megnyuvasztanak, de valahogy mindig visszajön. Vízbe fojtják, hallá válik, megeszik a halat, fa nő ki a kidobott pikkelyből, kivágják a fát, kimászik a fából faragott eszközből stb. Ezt kisgyerekkorom óta nagyon szeretem.

Ezt 2015. június 5-én írtam.

Képek forrásai: Wikipédia egyszer, kétszer, Britannica.com, Thespiritualindian, Metmuseum.

Pontszám: 10/10

Szent könyveket, egyáltalán vallási iratokat nem szoktam pontozni, de ezt muszáj volt. Gondolkodás nélkül meg is adtam rá a tízet. Pedig nem azt kaptam ettől az eposztól, amit vártam.

Azt tudtam, hogy egy szörnyű háború adja az alaptörténetet. De hogy ennyire?! Folyik a vér, szakad az ín, törik a csont, miközben csatáznak a mesehősök. Verses ókori horror, elefántok taposta fejekkel meg levagdalt végtagokkal. Hogy lehet valami ennyire mítoszi és ennyire naturalisztikus egyszerre? Aj. Nem esett jól.

És most komolyan ennek az eposznak a közepébe van beleillesztve annak a bizonyos szelíd, béke- és emberszerető hindu vallásnak a legfőbb szent szövege?!

Nem mintha az Ószövetség békésebb lenne persze, ott közvetlenül az evangéliumok szomszédságában. Eszem ágában sincs ilyesmit állítani. Nem is vagyok abban a pozícióban, hogy bármely más vallás szent könyvén és kultúráján számon kérhessem a szelídséget meg az emberszeretetet. Csak hát ha Bibliát olvasok, akkor fel vagyok készülve mindenre. Itt meg nem lehettem felkészülve, ezért meglepődtem.

A Kuruk mezején szerte embervértől vöröslenek
az egymásra törő hősök markaiban a pallosok,
agyarral összemarcangolt, megvadult elefántbikák
talpától széttiport testű, gyötrődő férfitigrisek
olyan hangon üvöltöznek, mint poklok kárhozottjai.
Villogó dárdafelhőket röpítenek a harcosok,
felnyársalva lovast és mént, keresztüldöfve vérteket.
Tigrisbőr-tokjaikból mind előrántják a kardokat,
s ellenségeiket fényes, éles pengével öldösik.

Igaz, hogy az eposz történetét már ismertem, gyerekkoromban olvastam róla összefoglalót, de kb. annyi rémlett belőle halványan, hogy van benne Visnu meg Krisna, akik azonosak egymással, meg öt fivér és egy asszony, és sokat háborúznak. Meg arra emlékeztem, hogy én ezt gyerekként nem szerettem, és nem is értettem, mit esznek rajta annyian. Most már azért jobban értem.

Elvesztheti vizességét a víz és illatát a föld,
elvesztheti sugárzását a fény s fuvallatát a szél,
forróságát a tűz, s hűvös csillogását a holdsugár,
de én szavam igazságát el nem veszíthetem soha!

Eleven emlékezet ez a könyv, még ebben a jócskán lerövidített formájában is. Olyan, mint egy irtó nagy kincsesláda, amelybe az ókori indiaiak belepakoltak az égvilágon mindent, amit megőrzésre érdemesnek tartottak. Mert ami ebbe belekerült, arról tudni lehetett, hogy megmarad az emlékezetben.

Úgyhogy akit érdekel az ókori India mitológiája, hadi szabályrendszere, öröklési rendje, túlvilágképe, családmodellje, hogy mit tekintettek eszményinek és mit alantasnak, valamint hogy miért tisztelték (tisztelik) annyira a teheneket, ezt mindet megtalálja a Mahábháratában, meg még jóval többet is. Ha nagyon keresgélne valaki benne, szerintem még a fogorvoslásról is találna tanácsokat.

Lehull a bűn a bráhmanról, bármit vétett a nap során,
ha Mahábháratát olvas, mikor az esti fény ragyog,
s lehull róla, mit agy, száj s kéz által vétett az éj során,
ha Mahábháratát olvas, mikor hajnali pír dereng.
Ki száz aranyozott szarvú tehenet a papoknak ad,
s ki Mahábháratát olvas, egyforma érdemet szerez.

Az Íliászt akárki írta, az csak egyetlen ember lehetett. Egy költő, egy koncepció. (Itt írtam róla.) A Mahábhárata viszont egyértelműen csapatmunka volt.

Először szóban terjedt (Atyaúristen, ekkora szöveget megjegyezni! kétszázezer sor! négyszer akkora, mint az Arany János-összes!), aztán pár száz év után lejegyezték, és megalkották a végső változatát, de addigra hozzámeséltek száztízen, beleírtak kétszázhúszan, adtak hozzá intelmeket, stratégiai szabályokat, törvényeket, teremtésmítoszokat, és a végén az egyik öreg hősnek úgy elnyújtották a haldoklását, hogy míg meghal, tizennyolc-húsz tanulságos állatmesét még el tud mondani a gyászoló rokonságnak.

Ebből következik, hogy jócskán maradtak a könyvben önellentmondások. Hogy ebben is emlékeztessen a Bibliára. Ez még a megvágott fordításon is látszik, és a jegyzetek még többet elárulnak. Na de hát ha egy könyvnek az a feladata, hogy a teljességet ragadja meg, abban tényleg minden benne kell, hogy legyen, meg mindennek az ellenkezője is. 

(…) kocsijává a fenséges Föld istennője változott
városfüzérrel, erdőkkel és szigetekkel ékesen,
kerékagya a Gangá lett és tengelye a Mandara,
a világrészek, égtájak voltak a kocsi pántjai,
járomszíja az Őskor volt, kocsirúdja a csillagok,
és gyeplője a kígyó-nép uralkodója, Vászuki,
csengettyűi virágfürtös fák lettek s bokrok és füvek,
kerekekként a Hold és Nap forogtak a csodás kocsin,
s a csillaghímes égbolt lett a tető a szekér felett,
a Világőröket fogták be Síva paripáiként,
zászlórúdja a Méru-hegy aranyszín sziklaszirtje lett,
és villámszalagos, szálló viharfelleg a zászlaja.

Ha valakit nem a kultúrtörténeti háttér érdekel, hanem a történet, az is megkapja, amit szeretne. A cselekmény nagyon is kalandos, fordulatos, izgalmas. Még úgy is, hogy a fő vonalra emlékeztem, nagy meglepetések nem érhettek. Legfeljebb azon lepődtem meg, hogy ennyire olvastatja magát. Időnként persze „leül”, hiszen különben nem is lenne eposz, de egyébként teljesen rendben van. Az ismétlődő sorok és jelzők kellettek persze, hogy meg lehessen jegyezni, de azok a fordításból nagyrészt kimaradtak. Ezért is rövidítettek rajta. A szereplők pedig minden kalandregény-olvasónak ismerősek lesznek, hiszen belőlük meg a hozzájuk hasonló mítoszi alakokból lettek a kalandregény-sablonok: a mindig igazat mondó, bölcs Judhisthira, a nagyevő-nagyivó, elefánt-erejű Bhíma, a varázsfegyverekkel küzdő, a becsületet mindennél többre tartó folttalan hős Ardzsuna (akinek szobra fentebb látható), a kerekded idomú, lótuszszemű, erényes, tiszta Draupadí… 

…aki úgy erényes és tiszta, hogy öt férfinak a felesége egyszerre… ezt csinálja utána valaki! De most komolyan beszélek ám, mert az eposz is komolyan beszél, és kizárólag a legalja-gonoszok pocskondiázhatják benne Draupadít.

Bhíma erején, vitézségén és monumentalitásán se változtat az, hogy szó szerint vért iszik a csatamezőn… mindenki megdöbben tőle, de azért továbbra is ő lesz a soha bűnt el nem követő tiszta hős…

…és amikor Ardzsuna kocsihajtója, Krisna bemutatkozik…

Mert tudd meg, minden élőlény belőlem nyerte életét,
én vagyok a világkezdet, s a világ pusztulása is.
Nálam hatalmasabb nincsen a mindenségben, Ardzsuna,
rajtam csügg, ami létet nyert, mint fonálon a gyöngyszemek.
Mert én vagyok a víz íze, Nap s Hold sugara én vagyok,
a szent Óm szó a Védákban, a bátorság a férfiban,
hang levegőben és illat a földben, hév tűzben én vagyok (…)

Azért (is) lepődtem meg a Mahábhárata és a Bhagavad-Gítá kapcsolatán, mert nemcsak hogy egy tragikusan kegyetlen testvérháború közepébe van beleillesztve az a szövegtest, amelyre egy Mahatma Gandhi alapozta az életét, hanem még annak a Krisnának a szájába is van adva az egész, aki egyébként elég durva dolgokat művel az eposz többi részében. Megbocsásson a világ, de hát ez hazudni tanítja az Igazság Királyát, Judhisthirát, lovagiatlan küzdelemre szólítja fel Bhímát (nemcsak európai mércével lovagiatlan, a többi szereplő is annak tekinti), és varázslatokkal avatkozik bele, igencsak részrehajló módon, a háborúba, amivel szegény hősök hősiességét jócskán megcsonkítja. Félreértés ne essék: én nagyon tisztelem mindazokat, akik erre a vallásra alapozzák az életüket, és az emberszeretet jegyében élik le azt. De éppoly nehéz lehet nekik a Mahábhárata olvasásakor összeegyeztetni a hitüket az olvasottakkal, mint… mondjuk, nekem, amikor a Bibliában találok csúf dolgokat. Ha úgy létezik kortárs indiai mítoszromboló irodalom, ahogy európai, akkor annak itten van táptalaja. De van ám.

A nyugalom megzavarására alkalmas részlet következik: 

A nő azt kérte, hadd szüljön férjének száz derék fiat.
Idővel Dhritarástrától Gándhárí méhe megfogant,
s két évig hordta testében a királynő a magzatot,
de akkor sem tudott szülni, s ezért nagyon szomorkodott.
(…)
A bánattól eszét vesztve verni kezdte hasát a nő,
s kemény húsdarabot szült, mely fémgolyóhoz hasonlitott.
Eldobta volna éppen, mikor megtudta ezt a bölcs,
Szigeten Született Vjásza, és futva felkereste őt.
(…)
Vjásza szólt:
Hozassál gyorsan olvasztott vajjal telítve száz edényt,
rejtsd el gondosan, őriztesd, hogy meg ne lássa senki sem,
és locsoltasd hideg vízzel szüntelen ezt a húsgolyót.

A vízzel meglocsolt golyó százegy darabra széthasadt,
és hüvelykujjnyi kis magzat volt valamennyi húsdarab.
A hígvajas edényekben a százegy kicsi magzatot
jól rejtett helyen őrizték, hogy meg ne lássa senki sem.
A nagy bölcs a királynőnek elmagyarázta pontosan,
meddig várjon, s mikor kell majd felnyitni az edényeket.

A magyar kiadásról:

Nem vezetett sima utam ehhez a könyvhöz, erről itt írtam.

Ez a kötet az eposz fő cselekményszálát tartalmazza, sok-sok kihagyással. Az egy évvel korábban megjelent Mahábhárata-fordítás a legszebb mellékepizódokat (teremtésmítoszok, mesék, állatmesék stb.). A Bhagavad-Gítából csak két rövid részlet van ebben a kötetben, a korábbiban meg éppen semmi, tehát aki arra kíváncsi, az egy harmadik, évtizedekkel később megjelent könyvhöz kell, hogy forduljon. Ilyeneket nyomoztam ki.

A teljes Mahábhárata NINCS lefordítva magyarra, és tudtommal más nyelvekre sem, kivéve az angolt, de az nem verses fordítás. A kihagyásokat a jegyzetek megindokolják, teljesen meg tudom érteni őket, a legtöbbjét el is tudom fogadni. Az azért egyértelműen látszik, hogy a hatvanas években mit lehetett megjelentetni és mit nem. Az „unalmas teológiai fejtegetések” egy része biztos, hogy a valláshoz való állami viszony okán maradt ki. De van bőven más is, amit tényleg nem volt érdemes belerakni a magyar kiadásba. 

A fordítás profi csapatmunka volt. Minden elismerésem a fordítóké és szerkesztőké. Egyikük nyersfordítást készített, másikuk versbe szedte a nyersfordítást (és annyira szép lett!!!), a harmadik válogatott, lektorált és jegyzeteket írt. „A könyv mint termék” is meg van csinálva rendesen, jó erős, tartós holmi, kellemes fogású, vastag papírra nyomva, összesen kb. kettő darab nyomdahibával, de az is lehet, hogy csak másfél. A másik kötetnek, amelyben a mellékepizódok vannak, még nagyobb feneket kerítettek, de arról a maga helyén írok. 

Ezt 2015. május 29-én írtam. A képek forrása a Wikipédia. 

Pontszám: 10/10

Ha kifordítom, röhögés a saját nyomorúságunkon és embertársunk nyomorúságán – természetesen vele együtt. Ha befordítom, tragikusan komoly és szeretetteljesen szép.

Klasszikus komédia-alaphelyzet: kilenc ember, különféle társadalmi rétegekből és csoportokból, különféle okokból összezárva egy (amúgy harminc főre tervezett) börtöncellában, vizsgálati fogságban. Van közöttük gyilkos, tolvaj, sikkasztó, erőszaktevő, még ártatlan is.

A mindennapi életben oly gondosan őrzött határaik megnyílnak, egyenlővé válnak keserűségben, szorongásban, magányosságban, szenvedésben – pátosszal vagy anélkül. Ezen nem változtat az sem, hogy egyeseket jobban tisztelnek, másokat jobban gyűlölnek, adott esetben kegyetlenül összeverekednek, máskor a legbensőbb titkaikat mondják el egymásnak.

– Hol vannak a fiai, tiszteletreméltó Noé? Hol van Sém, Khám és Jáfet?
– Te vagy az én fiam, Zaza!
– És hol vannak a vadállatok?
– Mi magunk vagyunk azok.
– Hát a madarak?
– A madarak is mi vagyunk, meg a csúszómászók is… Ne késlekedj hát, fiam, menj bé a bárkába!
Kitárult a fekete ház vasalt ajtaja, és…
…Bémentem a bárkába…

Noé bárkája ez a börtön – ahogy az elbeszélő szürreális látomásában megjelenik a regény elején és végén –, hangsúlyozottan átmeneti hely egy ellenséges külvilágban, ahol mindenki a tárgyalását, az ítéletét várja. Persze szinte mindenki reménykedik az enyhe ítéletben, sőt a felmentésben, némelyek a csodában is.

(…) mert sehol sem hisznek úgy a csodákban, mint a börtönben!

Állandóak a bibliai felhangok, idézik a Tízparancsolatot, az evangéliumokat, és még a legnagyobb bűnös is megjelenhet keresztre feszített Krisztusként, a legöregebb rab pedig úgy prédikál a többieknek, hogy Aljosa Karamazov se jobban.

– Az Isten nem teremtett lustább lényt az embernél – szólt közbe Izidor. – A világ teremtésének napja óta az ember fáradhatatlanul munkálkodik, verítékezik, liheg, kínlódik, gépeket épít, motorokat, munkapadokat, aggregátorokat; robotokat hoz létre, amelyek zenét szereznek, verset, regényt írnak, feltalálja az olvasó, fordító, halló és látó automatákat, leereszkedik a tengerfenékre, behatol a Föld mélyébe, elrepül a Holdra… És mindezt minek a nevében? Elgondolkoztatok már rajta? A semmittevés nevében! Igen, igen! Hogy elheveredhessen az árnyékban, és semmit ne kelljen már tennie!

Állandó a szürrealitás, az elbeszélő egyszerre valószerű és jelképes látomásaiban – és azokon kívül is, hiszen minél tovább élnek a foglyok a külvilágtól elzárva, annál jobban felerősödik bennük az irracionalitás érzete; az, hogy az ő világukban a külső, észelvű, „egészséges” világ szabályai nem érvényesek.

És állandó a hol fekete, hol „világosabb” humor, amelytől az ember az arcára borítja a könyvet, percekig röhög, és a könnye kicsordul. Pillanatok alatt tud a regény a lehető legmélyebb komorságról átváltani komédiára, és bizony fordítva is – ami komédiának indul, könnyen tragédiába fordulhat.

– A mi ügyünk a jelen szakaszban, hogy úgy mondjam, vizsgálati jellegű, s ennek megfelelően kell meghatározni a velünk való bánásmód amplitúdóját, mint olyan állampolgárokkal, akik nem hivatalos, hogy úgy mondjam, előzetes, illetve ideiglenes elzárásban részesülnek. Ez a bizonyos bánásmód ésszerű határokon belül, hogy úgy mondjam, a szigor és a könyörület között kell hogy ingadozzon oly módon, hogy a börtönben való tartózkodásunk feltételei abban az időszakban, amelyet a nyomozás struktúrája és technológiája határoz meg, számunkra, hogy úgy mondjam, elfogadhatók legyenek, tekintettel az emberi szervezet fizikai tűrőképességére és az erkölcsi…
– Gogol – fordul a börtönőr a cellafelelőshöz, miközben alsó állkapcsa megremeg –, mit akar ez?
– Alighanem huszonnégy napos beutalót szeretne a lebardei üdülőbe.

Ez a három (hit, szürrealitás, komikum) pedig olyan szorosan fonódik össze, ahogy csak a legnagyobb mesterek tudják őket összefonni.
Itt minden megtörténhet.
Még a csoda is.
Csak nem feltétlenül azzal, akivel kellene.

Barátaim az Úrban, akik szeretitek a Csontbrigádot, esetleg a Holt lelkeket és/vagy az Éjjeli menedékhelyet* – ne hagyjátok Dumbadzét ilyen olvasatlanul!

* De az sem hátrány, ha Mariam Petroszjant vagy Dosztojevszkijt szeretitek.

Ezt 2015. május 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon szeretem a népmeséket és a középkori történeteket, nagyon szeretem Walest (jó volna egyszer eljutni végre oda), és nagyon akartam szeretni a Mabinogiont, ezt a középkori walesi mese- és mondagyűjteményt. Valamiért mégsem tetszett úgy, ahogy tetszenie kellett volna.

Azt nem mondhatnám, hogy túlságosan idegen lett volna a benne ábrázolt világ. Arthur király udvartartásának meséivel etetnek, mióta megvagyok. Igaz, ebben nem volt se Lancelot, se Excalibur, és Merlint is csak nyomokban tartalmazott, de Yvain (Owain), az oroszlános lovag vagy Parsifal (Peredur) meséjére is jól emlékeztem Halász Katalin előadásairól (nyugtassa Isten, én nem feledem, annyira jól tudott előadni a középkori francia regényekről, úgy hallgattuk, mint a gyerekek a mesét). A többi mesében is találtam nemzetközi mesemotívumokat.

Máshol éppen az kápráztatott el, ami az eddigi ismereteimtől eltért, pl. a lovak leírása – és azt is hamar megtanultam elfogadni, hogy a női szépség fokmérője a háromszor levedlett sólyoméra hasonlító szem és a seprűzanót virágára hasonlító haj.

(Azt nem mondom, hogy nem röhögtem rajtuk hangosan, főleg ami a sólyomszemet illeti.)

Valahol Parsifal-Peredur történeténél jutott először eszembe, hogy talán ugyanaz lehet a gond, ami a XX. század elejének kalandregényeivel, ha Rejtő regényei után olvassa őket az ember. Előttük még élvezhetőek az egymásra lapátolt sablonok, de utánuk az ember már várja a poént, és szinte fáj, hogy a poén nem jön, hogy komolyan kell venni azt, amit a Rejtő-regények kinevetnek.

A Mabinogiont se felnőttként, és különösen nem a Don Quijote után kellett volna olvasni.

Mert hát ebben benne volt az összes sablon, amelyekből később a lovagregények táplálkoztak, amelyeket Cervantes sorban kinyírt a Búsképű Lovag kalandjaiban. Amikor megjelentek a törpék, aranysisakok, azonnal ható gyógykenőcsök meg a kilenc napig nem alvó lovagok, törékeny és béketűrő virágszál-hölgyeikkel – hát bocs, de rögtön másra asszociáltam, mint kellett volna.

Pedig különben kiváló ez a gyűjtemény, megőrzésre érdemes. Először is a temérdek munkáért, amelyet belefektettek. Angolból fordították, de állandóan összevetették a walesi eredetivel is. Ráadásul ez nemcsak mesegyűjtemény, hanem meseértelmező szakirodalom is. A végén rendkívül pontos és lelkiismeretes jegyzetanyagot tartalmaz, a korabeli walesi helynevekről, történelemről, törvényekről, szokásokról; a walesi földrajzról, nyelvről, lásd szójátékok és beszélő nevek; és állandóan kapcsolatokat talál a különféle mesék között, valamint figyelmeztet a nemzetközi mesemotívumokra is. Folyton hátra kell lapozni, ez még nehézkesebbé teszi az olvasást, de megéri. Némelyik jegyzetet el is tettem az agyam valamelyik megjelölt fiókjába, még elő fogom venni párszor.

A későbbi korok nyugat-európai kultúrájának sok-sok gyökere a kelta mesekincsbe nyúlik vissza. Egészen odáig, hogy Winnetou meg Old Shatterhand. Azokról is megkérdeztem egyszer (már felnőttként) a húgomat (aki velem együtt olvasta szó szerint salátává a Karl May-összest), hogy szerinte mi a bánatot csinálnak azok egész évben. Mire azt felelte, hogy körbe-körbe lovagolnak, és aki az útjukba kerül, azt megmentik. Na, kb. ennyi dolguk van a Mabinogion lovagjainak is. Csak nem Henry-karabély meg Ezüstpuska van náluk, hanem a világ legjobb kardja meg lándzsája, esetleg pajzsa, és bükkfából van a nyereg a lovukon.

És minden, amit művelnek, jelképes, csak én az összes jelképnek még a felét se tudom értelmezni, jegyzetanyaggal együtt se, de ez, mondjuk, sose szokott zavarni. A walesi nevek ellenben nagyon zavartak, és sehogy nem tudtam megszokni azt az erdőnyi g-t, dd-t, w-t, ll-t, y-t, amelyek között magánhangzó legfeljebb mutatóba fordul elő. Az egyik kedvencem a „Garselyd Wyddel” név. Víz le nem mossa róla, hogy ez a „perselyed vidd el” magyar kifejezésből származik. Erről tanulmányt fogok írni egyszer. A másik kedvencem a „gwyddbwyll” játék (ötször kellett belenézni a könyvbe, míg ezt az egy szót kigépeltem).

A sok-sok ismétlődő, formulaszerű cselekmény- és leíráselem miatt (is) nehéz olvasmány ez, pedig a maga korában éppen ettől volt könnyű – ettől lehetett jól megjegyezni, szóbeli előadás céljaira. Lehet, hogy ez is visszatartott attól, hogy jobban szeressem. Meglepő viszont, de a legnehezebben olvasható részeken – a borzalmas, többoldalas névlistákon – szórakoztam a legjobban. Némelyik néven sírva röhögtem, és szerintem a kódexmásoló is így lehetett vele, mert olyan nevek szerepeltek a listában („Csömör fia Elég”), amelyeket kizárt dolog, hogy a maga korában is komolyan vettek volna. Hiszen egyébként nem idegen ezektől a meséktől a paródia sem. Önmagukat is tudják parodizálni, csak sajnos elég ritkán.

De nagyon tetszettek az átváltoztatós mesék (főleg az egeres), a színszimbolikát alkalmazó mesék, a mesebeli állatok (kivéve a disznót) és varázslatos kastélyok. És tetszett, amikor a lovagok leültek dolgozni (!). Naná, hogy akkor mindjárt a legjobb minőségű holmit készítették mindenből, és mindig mindjárt meg akarták ölni őket, de akkor is, legalább dolgozni láttam őket.

A hármas szám állandó jelenlétét pedig igazán meg lehetett szokni. Itt még hármabb volt mindenből, mint a magyar népmesékben. Három Legszerencsésebb Rejtekhely. Három Ember, akinek Bánatában Megszakadt a Szíve. Három Szerencsétlen Ütés. Három Követelés Nélküli Vezér. Három Arany Varga. Három Szerencsétlen Felfedés.

Azért a Három Nagyhatalmú Disznópásztor már majdnem kicsapta a biztosítékot. De végem csak Britannia Szigetének Három Legfőbb Ökrénél lett. :D Ott viszont nagyon. 

Ezt 2015. május 15-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Szerény küllemű, ijesztően vastag könyv, jó nagy írástükörrel, sűrűn szedve. Komoly tudományos munkákat megjelentető sorozat része. A szerző fényképe a neten: illedelmes, szelíd angol úriember. Az ilyenek szoktak visszajárni az ókortudományi szigorlat után a töri szakosok rémálmaiban.
Azt' akkorát szól, mint két operaházi üstdob.
Nemcsak rendkívül alapos munka, elképesztő felkészültséggel megírva, hanem még olvastatja is magát. Pedig ez aztán tényleg nem az ismeretterjesztés kategóriája.

Ha nem tukmálják rám (szó szerint!) a könyvtárban, hát nem ezt vittem volna haza nyári olvasmánynak. Pedig köztudottan flúgos vagyok. De ennyire azért nem. Csak hát ha már tukmálják… meg egész érdekesek a fejezetcímek is… meg érdekel a Sanyi… meg amúgy is kell most a hadtörténet a munkámhoz… na jó, hazaviszem…
Tíz pont, és megyen a kedvencek közé. Utóbbit már akkor tudtam, amikor még nem is értem a végére.

Sándor a későbbiekben tudatosan úgy viselkedett, mint Héraklés és Achilleus egyenes ági leszármazottja, és szívesen tulajdonított magának e hősöket idéző jellemvonásokat (…). A hérósok tetteinek utánzására már kezdettől fogva késztetést érzett. (...)

Saját származásával mint „propagandisztikus eszközzel” élve az Európában és Ázsiában élő görögök egyesítését hirdette. Achilleus és Priamos leszármazottai most vállvetve fognak küzdeni a közös ellenség ellen. Ezáltal az összgörög öntudat egy igen sajátos válfaját alakította ki, és csatára készülő seregébe „a múlt árnyait is besorozta”.

Az nem kifejezés, hogy életre kelti a Kr. e. IV. századot. Egyszerűen kizárom annak a lehetőségét, hogy ennél jobban is lehessen érteni a témához. Komolyan mondom, és idézettel alá tudom támasztani, hogy ez az ember nemcsak a forrásait tudta kívülről, hanem még azt is tudta, amit le se írtak. Pl. észreveszi, hogy egy menetelés leírásából az egyik forrásban egy nap hiányzik. Mert kiszámolja, hogy mihez képest mikor volt holdfogyatkozás. Eszem el ne hagyjon. Vagy hogy hogy állt Kr. e. 326-ban a drakhma árfolyama. Vagy hogy melyik partrészen hol képzelhető el egy lovas ütközet, ahol se hegy, se vízmosás nincs, illetve nem volt ezelőtt kétezer-háromszáz évvel. Szerintem ez vagy végigjárta az egész utat gyalog, vagy betáplálta az agyába az összes ókori és modern domborzati és vízrajzi térképet.

Mindennek, amit leír, helye van, pont akkor és pont ott kell elhangoznia ahhoz, hogy érthetővé váljon a gondolatmenete. A holdfogyatkozásnak is, a drakhma árfolyamának is. Régen jól ismerem már a hadjáratok történetét, mégis oldalanként tudott újat mondani. A második rész pedig arról a háttérről szól, amelyre más könyvek nem szoktak kitérni: a Nagy Sándor korabeli hellén városállamokról,* a hadsereg felépítéséről, a birodalom szervezeti és pénzügyi működtetéséről. Logisztika, igazgatás, adómegállapítás, úthálózat, hírközlés, ami belefér. Lehet, hogy ez az ember pszichopata volt, de hülye nem. Ahhoz, hogy ilyen birodalmat hozzon létre, nem volt elég a stratégia, a kegyetlenség meg a földrajzi érdeklődés. Iszonyat mennyiségű információt kellett fejben tartania és állandóan mozgatnia. Nagyon nagy formátumú egyéniség, a koncepciója pedig mindenképpen tiszteletre méltó az első pillanattól az utolsóig.

Csak éppen az Úristen megőrizzen az ilyen ember közelségétől. Bosworth azt is világosan (és az előzőekhez hasonló olvasmányossággal, átélhetőséggel) értésére adja az olvasónak, hogy mi volt ennek a fényességes karriernek az ára. Hogy mi látható a fonákján. Nem hagyja, hogy elfelejtsük.

Azonban gyakran elfelejtik mindennek az emberéletekben fizetett árát, ezért kell emlékeztetni rá. Millióknak jelentett jogos gyászt az a dicsfény és misztikum, amellyel Sándor hódításai bearanyozták a birodalmak minden nemes eszmétől távol eső területi gyarapodását.

Az utolsó fejezet pedig, amely az uralkodókultusz eredetéről szól, oly mértékig életre kel, hogy a nagyját nyugodtan alkalmazni lehetne a közelmúlt és a jelen diktatúráira is. Mégsem mondanám, hogy ez a legaktuálisabb fejezet. Az egész könyv aktuális, úgy, ahogy van, a kétezer-háromszáz évével együtt. Tisztelet-becsület Bosworthnek, hogy megírta, és Vilmos Lászlónak, hogy a magyar olvasók számára is elérhetővé tette. Meg annak a könyvtárosnak is, aki odanyomta a kezembe. A héten kiderítem, milyen csokit szeret, és viszek neki.

* Hogy ezek mit össze nem veszekedtek magukban meg egymással, Úristen, mintha élőben látnám láttam már ilyet élőben is eleget állami szinten azért mégsem ja, de.

Ezt 2018. augusztus 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

El lehet gondolkodni rajta, mitől van akkora ereje Nagy Sándor alakjának, hogy évezredeken keresztül meg tudja mozgatni a legkülönbözőbb embercsoportok fantáziáját, és egymással homlokegyenest ellenkező szemléletű történetek főszereplőjévé teszik. El lehet gondolkodni. Meg utána is lehet nézni. Kb. ilyen felkészültséggel meg alapossággal érdemes csinálni, mint Stoneman. Aztán el lehet jutni odáig, hogy felrajzolunk egy ilyen irodalom-, kultúr-, illetve leginkább gondolkodástörténeti ívet. Mert az, hogy melyik közösség mit lát bele ebbe a figurába, az réges-régen nem Nagy Sándorról szól, hanem arról, hogy melyik közösség hogyan gondolkodik/ott (vagy milyen gondolkodást tart/ott példaértékűnek) a háború szerepéről, az életről meg a halálról, aztán a hatalomról, az aktuális (közeli) ellenségről és távoli világokról. Mivelhogy ez az ember tényleg fenekestül felforgatta a fél világot. Annyi mindent csinált, és annyi minden megtörtént vele, hogy az eleve a fantasztikum határát súrolja. Így aztán gyakorlatilag kétszer, háromszor, tízszer annyit is hozzá lehet tenni a történetéhez, semmi nem fog túlságosan kilógni belőle. Legfeljebb a történet változik meg közben, de a velejéig, úgy, hogy ha az alany hallaná, rá se ismerne már. 

Stoneman összeszedi a történet ókori és középkori feldolgozásainak általa ismert ÖSSZES változatát, történetírói műveket, lovagregényeket, elbeszélő költeményeket, balladákat, tényleg mindent, görögöt, latint, franciát, németet, arabot, egyiptomit, perzsát, hollandot, mongolt, szanszkritot, meg még ki tudja, hányfélét (ezek nagy részét eredetiben olvassa), és folyamatosan összeveti egyiket a másikkal, másikat a mindegyikkel. Hogy ne folyjon szét, vezérmotívumokat választ, ezek a fejezetcímek. Például: melyik feldolgozás hogyan mutatja be Nagy Sándor születését? Vagy: melyik hogyan viszonyul az általa alapított városokhoz? Melyik tekinti tömeggyilkosnak, melyik kíváncsi utazónak, melyik kultúrhérosznak, melyik tricksternek, sőt feltalálónak?

Pár száz évvel az események után már egyik közösséget sem a történelmi tények érdeklik. (Mondjuk, nem is kellett ahhoz pár száz év.) A saját életük, a saját gyilkos indulataik, kíváncsiságuk, vágyaik és félelmeik érdeklik őket, ezeket mesélik bele a történetekbe, Nagy Sándor alakja pedig gyakorlatilag mindenre alkalmas. Bármilyen alakot fölvehet, a meséje pedig mindig kibír egy-egy újabb kalandot, míg a végén hosszabbra dagad, mint egy Jókai-összes.

Bűbájos, ahogy a perzsák történelmet hamisítanak: mivel kell a mítosz, hogy Perzsiát soha nem győzte le külső hódító, rendkívüli kreativitással kitalálják, hogy hogyan lehetett Nagy Sándor (saját tudtán kívül) félig perzsa, aki voltaképpen a neki törvény szerint járó trónt jött átvenni, nem pedig fegyverrel megszerezni azt. Az egyiptomiak természetesen egyiptomi fáraótól származtatják a hódítót, és ügyesen beleírják Nagy Sándor anyjának történelmi tényként ismert kígyóimádatát. A zsidók megteszik Nagy Sándort egyistenhívőnek, sőt prófétának. A mongolok Dzsingisz kán felmenőjének. A keresztes hadjáratok idejének muszlim és keresztény írói változatos eszközökkel azonosítanak Nagy Sándor aktuális ellenfeleként olyan közösségeket, amelyeknek gondolkodása, minő meglepetés, keresztény és/vagy muszlim elemekkel gazdagodik. (Mert azért odáig nem mennek, hogy bármelyik vallás alapítását visszavigyék x száz évvel korábbra, ahhoz már Herbert Illig kellett volna.) Közben kiderül egy-két hasznos adalék arról, melyik embercsoportot mikor hogyan démonizálták, meg egyáltalán hogy hogyan kell ellenfelünket kellő hatékonysággal démonizálni. Vannak olyan történetek is, amelyek eredetileg nem is róla szóltak, hanem valamelyik másik királyról, de apró módosításokkal be lehetett helyettesíteni az ő nevét a cselekménybe, tehát beillesztették az ő hagyományába.

Oldalanként legalább háromszor bukkannak fel klasszikus fantasztikus történetelemek, amelyek egyszerűen kimeríthetetlen kincsesbányának bizonyulnak minden kor írói számára. Stoneman modern irodalmi feldolgozásokat is hoz, látványosan kedveli Borgest, Klaus Mannt, Ecót. Itt vannak például a Baudolino szürreális emberi lényei és a hetedik napon megpihenő homokfolyója. A baziliszkusz és ellenfele, a tükör. Rappaccini lányának méreggel átitatott teste. Nem beszélve Gógról és Magógról. Innen több száz éve válogat a nép, és aztán alakítja persze tovább, amit kiválaszt, mert eredeti ötlet már régen nincs, de eredeti feldolgozás, az van. A Nagy Sándor-regények a legjobb példák rá.

Amit untam, de nem a könyv hibája: az elképesztő bibliográfiai pontosságot, amely nem egyszer rettentő szárazzá tette a könyvet. Az alfa szövegben ez így szerepel, a zétában két motívum meg van változtatva, a gamma szöveg latin fordításából készült alsó-szorb fordítást 1234-ben írták, és abban egész mást találunk, mint Curtius Rufusnál, azért, mert az alsó-szorbok éppen hadban álltak a hottentottákkal, akiknek az uralkodója, V. (Nagyfejű) Bangita azt mondta, hogy bikk, és ezért az alsó-szorb fordítás is ezt mondatja Parmeniónnal, de milyen érdekes, hogy közben a lambda szöveg 1345-ös síita fordítása szerint Parmenión azt mondta, hogy bakk, a szunnita fordítás szerint meg nem is mondott semmit. Ezeket a részeket rendszeresen többször vissza kellett olvasnom az elejüktől kezdve, hogy tényleg, de tényleg nincs bennük semmi normális információ? Mert időnként meg kiderült, hogy de, csak el volt rejtve a kappa meg a lambda közé.

Amit viszont nagyon hiányoltam: a Nagy Sándorról szóló modern életrajzi regényekre való utalás. Az, hogy a középkor végével lezárul a legendárium változása, világos. A reneszánsz már egész más igénnyel fordul az ókor felé. Az is rendben van, hogy említ újgörög népmeséket Nagy Sándorról, jó volna belőlük egy kötetnyi, sőt az újgörög vásári komédia egyik alakja is ő, sárkányölő minőségben. De azt állítani, hogy ezeken kívül a figura többé nem eleven? (Plusz ellentmondani saját magának, mikor előtte Klaus Mann filozofikus regényét idézte?) Hiszen történelmi regényt, ha még annyira hiteles adatokra épül is, azért szokás írni és olvasni, mert a történelmi regények mindig a jelenhez szólnak, annak a problémáit, kérdéseit vetik fel, próbálják megválaszolni. És nincs akkora túlkínálat Nagy Sándor-regényekből, hogy egy ilyen kaliberű ember ne utalhatna legalább néhány mondatban a jelentőségükre. Mert a figura még mindig őrzi változékonyságát, még akkor is, ha sokkal jobban meg van már kötve a regényíró keze annál, hogy csak úgy következmények nélkül beleírhasson még egy emberfejű beszélő fát meg egy kitömött ökörbőrökkel likvidált emberevő sárkányt a sztoriba.

Ezt 2019. augusztus 2-án írtam. 

Pontszám: 10/9