Azért, mert ahhoz, hogy bárki összerakjon egyet, nem igazságra van szükség, hanem olvasottságra. Pontosabban: vonzó történetminták ismeretére. Nem is kell túl sok. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne bármelyik elméletnek akár igaza is. Minden további nélkül, miért ne? Csakhogy annyi minden „mása” van még egy ilyen elméletnek az igazán kívül, hogy az a bizonyos igaz pikk-pakk el tud tűnni. Például azért, mert – különösen, ha túl egyszerű – hamar kényelmetlenné válik azok számára, akik inkább játszani akarnak. Igaza van Huizingának: az embert nem sapiensnek, hanem ludensnek, játékosnak kellene nevezni. És itt eszetekbe se jusson holmi komolytalan, bájos bolondságra gondolni. Az ilyen játék ölni és nyomorítani tud. Szokott is. Elég gyakran. 

Újraolvasás vége. 

Na, ezt várom én el egy 1001-listás könyvtől. Hogy fordítsa ki az ember életét a négy sarkából egy kicsit. Még második olvasás után is, sőt akkor igazán. Hogy ne mondhassa: olvastam, de minek. 

Azért olvasod, barátom, hogy bölcsebb legyél. Leszel is, ne félj. Akár érted azt a töméntelen kulturális utalást, akár nem.

Nem minthogyha fölöslegesek volnának, dehogyis. Sok minden rejlik azokban a részletekben, többek között az ördög is. Meg egy szép nagy puzzle darabkái. Meg a megértés fokozatai. Meg humor. Ilyenek. 

Egyetemista koromban olvastam Fabiny Tibor valamelyik írását arról, hogy melyik irodalomelméleti irányzat, látás- és gondolkodásmód mit adott a teológiának. Röstellem, de csak egy maradt meg: a posztmodern (összefüggésben a dekonstrukcióval). Biztosan azért, mert ilyen jót korábban mástól erről az irányzatról nem hallottam. Fabiny szerint ugyanis a posztmodern/dekonstrukció, bármennyire is relativizál, közben megadja azt a készséget és igényt, hogy az ember képes és hajlandó legyen nevetni saját magán. Arra pedig a teológusnak is szüksége van. 

Ebben a regényben semmire nincs nagyobb szükség. Ez köt össze hívőt, agnosztikust és ateistát, értékbe kapaszkodót és értékvesztettet, összeesküvés-elméletek gyártóját és követőjét: ha nem tudsz nevetni magadon, akkor elvesztél, akkor mások (és/vagy saját magad) gyilkosa, megnyomorítója leszel. Lehet, hogy akkor is, ha tudsz. De ha nem, akkor holtbiztos. 

Ez a fajta nevetés ugyanis azt jelenti, hogy az ember tudatában van saját végességének. Tudatában van annak, hogy gyarló, hogy halandó, hogy a tudása soha nem lehet elegendő. Hogy mások vagy saját maga által kitalált, tehát nem öröktől fogva való, tehát megváltoztatható játékszabályok (értsd: társadalmi szerepek és elvárások) szerint éli az életét. No meg annak is, hogy mindenki jobban jár, ha ebbe derűsen belenyugszik. Amikor pedig azt látja, hogy valaki a környezetében nagyon, de nagyon nem nyugszik bele ebbe, és erre a mások élete, testi-lelki épsége is rámegy – akkor van bátorsága odamondani a szemébe azt a bizonyos mondatot, amelyet mindenki megtanul piemonti nyelvjárásban, aki ezt a könyvet olvassa: Ma gavte la nata. „Húzd ki a dugót. Mármint azt a dugót, amelyik (viselkedésedből ítélve) abba a testrészedbe vagyon bedugva, ahonnan annak a leheletnek kéne kijönni, amelyik téged jelenleg ily egészségtelen mértékig fölfújva tart. Húzd ki, hogy szét ne vessen, mint a mesebeli békát.”

Lehet igaza egy összeesküvés-elméletnek? Lehet. De ettől még nem érdemes hallgatni rá. Ugyanis ami hihető, az nem feltétlenül attól hihető, hogy igaz. Hanem például attól, hogy emlékeztet valamire, amit már régen ismerünk. Akár igaza van tehát egy elméletnek, akár nem, nem az igazság működteti, tehát tulajdonképpen nincs is szüksége rá. Frusztrációra, hatalomvágyra, feldolgozatlan veszteségekre és indulatokra van szüksége, azoktól működik. Azoktól meg jobb minél távolabb maradni. Lehetetlenné teszik, hogy az ember ne a háttérhatalmakat lássa, hanem sok-sok (amúgy tényleg izgalmas, tetszetős) szöveget és saját gyarló önmagát. Aztán pedig megbocsásson önmagának azért, mert nem tudta kivédeni a veszteségeit. Ügy az, nem kicsi.

Nem ígérem, hogy a regény minden olvasója érteni fogja annak minden elemét. De azt igen, hogy mire a végére ér ennek a monstrumnak, a fentiek nem egyszerű tudást, hanem elsajátított és alkalmazható készséget fognak jelenteni neki. Ki-ki döntse el, hogy megéri-e. 

Egyébként pedig az a játék, amelyikkel a főszereplők szórakoznak, marha érdekes ám! Persze főleg az ilyen kultúrtörténet-mániásnak, mint én. Komplett alternatív történelmet alkotnak, egyre vadabb következtetésekkel. Még viccesek is. A feszültséget is sikerül végig fenntartani a klasszikus „vége felől elmesélős” módszerrel: az ember az első oldalakon megtudja, mi a tét, és hová fogunk/szeretnénk eljutni. Többek között Dan Brown is Eco forrásait használta (úgy kb. a kétszázad részüket, jól fölhígítva*), szóval akinek A Da Vinci-kód tetszett, az azért jöjjön ide, mert itt tökéletesen le leszen hengerelve (Dan Brown is) – akinek meg nem, pl. hiányérzet okán, az meg azért. Itt olyanja nem lesz.**

Annyit azért elmondok, hogy mindenki tudja, mit várjon: ez bizony túl van írva. Nagyon. Eco MINDENNEK utánanézett, és MINDENT bele is írt a könyvébe, aminek utánanézett. Neki ez a hiúsága, engedjük meg. Az nem biztos, hogy a könyvnek használ, de a szerkesztő, gondolom, nem mert szólni. Engem jelenleg nem zavar, bár közel se vagyok elég művelt ahhoz még most se, hogy minden célzást értsek – ezért nem vonok le pontot. De első olvasáskor, azaz húsz éve eléggé zavart. Akkor, mondjuk, nyolcat adtam volna tízből.

Kevesebbet nem.

Ajánlott stratégia: 1. ne hagyd magad frusztrálni, Eco nem a felsőbbrendűségét hangsúlyozza ezzel az irdatlan műveltséganyaggal, pusztán elemében van, de tényleg; 2. abban a pillanatban, ahogy öt sornál hosszabb felsorolást látsz, kapcsolj át gyorsolvasásra, mert elsőre pont elég lesz, ha minden ötödiket felfogod; 3. említettem már, hogy ne hagyd magad frusztrálni? Én ugyanúgy olvasok Ecót, mint Jókait. És fordítva. Működik. 

Úgyse bírod ki, hogy ne olvasd újra. 

Utóirat: Nagyon fura volt ezt a regényt egyszerre olvasni Gimbutas régészeti munkájával, amelyben őskori leletek motívumait olvassa jelekként, és állít össze belőlük egy egységes jelrendszert. Talán ezért is voltam Gimbutasszal kapcsolatban annyira szkeptikus. Játéknak tökéletes a produkciója. Egyébként meg senkinek nem lesz baja tőle, ha mégis komolyan veszi, legfeljebb a világ lesz fenntarthatóbb, na, mondd már... Akarom mondani: basta là. Azért nevetni ne felejtsünk el, biztos, ami biztos.

* De tényleg annyit. Becsszó. Ami Dan Brownnál egy egész regényt kitesz, az Ecónál egy fél oldalhoz alig elég. Szó szerint. Ez ennyire tömény.

** Nekem amúgy tetszett, jó kis krimi, Eco után pár évvel olvasva abszolút veszélytelen. 

Pontszám: 10/10