Újraolvasás vége.

Hasznos könyv, nagyon informatív, mítoszértelmezős-nyomozós-kultúrtörténetes, meg még izgalmas is, pont nekem való. Annyira nekem való, hogy meg is lepődtem, mennyi minden használtam fel belőle az utóbbi pár évben úgy, hogy nem is emlékeztem, hogy az ebből van. Most már fogok. 

Így néz ki, ha egy komoly kutató játékba fog.  Mindenki számára példaértékű. Alaposan, következetesen utánajár a labirintus motívumának, minden létező formájának (az építészettől egészen a táncig!) Európától Óceániáig, az ókortól a XX. század közepéig (akkor jelent meg). Közben pedig a stílusa mindvégig befogadható, olvasmányos, éppen csak nem ismeretterjesztő, laikusok is nyugodtan kézbe vehetik.

Az ember csak ámul-bámul, mi mindenre nem jó az útvesztő, és hol mindenhol meg nem jelenik, micsoda alakokat vehet föl, micsoda gondolatrendszereket fejezhet ki. Van itt föld fölötti kőtemplom föld alatti tükörképe beavatottaknak (ókori Egyiptom), geometrikus formákra nyírt kert (klasszicista Franciaország), kőfaragás a sziklafalon, egy csatajelenet közepén (ókori India), etruszk temető, zarándokút vonala egy középkori katedrális padlóján, vagy éppen a kedvenceim: a nemes libajáték és a játékosságukban is véresen komoly barokk rendszerek.

Kuszmának igaza van, ennek a könyvnek az anyagából minden további nélkül lehetett volna történelmi krimi.* De – bármilyen fura – kultúrtörténeti munka létére sokban nem is tér el a krimi műfajától. Éppen „csak” annyiban, hogy elsősorban kérdéseket tesz fel, válaszokat nem feltétlenül talál – legfeljebb újabb és újabb kutatásokra buzdít, újabb és újabb könyvekre hívja fel a figyelmet –, és bizony időnként száraz felsorolásokba bocsátkozik. Krimiszerző egyiket sem engedhetné meg magának.** De ez a könyv pont így jó, mert így tudja a lehető legtöbb információt átadni, a továbbgondolást pedig az olvasóra bízni.

Számomra nélkülözhetetlen. Sokszor vissza fog még köszönni a hivatkozásjegyzékeimben.

* Szerintem amúgy lett is, úgy hívják, hogy A rózsa neve. :)
** Vagy mégis? Utalnék itt az előző lábjegyzetre. 

Ezt 2017. április 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Értékelésem két részből fog állani. Akit az első rész után érdekelni kezd a kötet, annak határozottan ajánlott nem belenézni a másodikba. 

Véletlenül talált kis könyv ez, szerintem nem sokan dicsekedhetnek a birtoklásával (én sem). Nagyon vékony, újraolvasásbarát. Egyebekben nem nevezhető olvasóbarátnak, kivéve, ha nagyon speciális ízlésű az illető olvasó. Mondhatná erre valaki, hogy szóval őrült bölcsészeknek való.

Mondhatnám erre én, hogy szerintem elég elvont ahhoz, hogy a matematikusok is szeressék. És jó pár darabja elég ugrálós-vidám, hogy a gyerekek is. Komolyan, pont ilyen rigmusokkal szórakoztam gyerekkoromban, csak nem ennyire kreatívan.

Az első tizenvalahány oldal a küszöb. (Igen, ez ilyen küszöbös kötet.) Ez a rész a költő gyermekkorából való szövegeket tartalmaz, párokba állítva. Egy oldal egy pár vers. A páratlan számúak leginkább Christian Morgenstern világát idézik, már amennyire ismerem, a párosak nyomokban azért olyan szavakat is tartalmaznak, amelyek szerepelnek a szótárakban...

Nyőnyő nyenyere
tikitekere
Fitty futty fityula
bugyubigyula
Cécó ciceró
diderideró
hűhó vavacó
gahahahohó

(...)

Lepketömb.
Ha kőbefagyott bogár
jégre pendül.

(...)

A vízen dérmetsző sirályok.
A fában csont űzi a varázst.

Ha ezt túlélte a t. olvasó, a második rész már könnyebben csúszik. A „Mesék a vándorlás korából” érezhetően mindenestül felnőtt irodalom, helyenként felismerhető önéletrajzi elemekkel (mármint von Kelchblatt önéletrajzával, természetesen), tehát akár történetív is felrajzolható. Valóban vándorlásról van itt szó: városokról, kutakról, erdőkről, szerelmekről, elválásokról, akár mágiáról. Nekem ez a szakasz tetszett a legjobban. Merész képzettársításai, tömör képei, álomszerű világa ugyanúgy megfogott, mint egy Ende-novella.

Megéreztem a telet:
bemerészkedtem egy városba
Mielőtt elkergettek koldulnom kellett.
Hálni egy boszorkány fogadott be,
megtanultam tőle varázsokat és titkokat,
kútban laktam, oda rejtett.

Felengedett a tél. A boszorkány is
elmúlt fölülem. Hideg házát
tán a kútból sem találnám meg.

A harmadik rész elvileg egy von Kelchblatt által megfogalmazott kiáltvány lenne, jó sok lábjegyzettel. Ezzel, bevallom, egy-két versszak kivételével egyáltalán semmit nem tudtam kezdeni. A negyedik pedig a „Rigmadár”, egy „alakoskodó játék” töredéke, amely elvileg a sziromsági népköltészet része, von Kelchblatt pedig az egyik szereplője. Ez sem kerül a kedvenceim közé, de értékét változatlanul elismerem. Végül egy von Kelchblattnak tulajdonított, ám kétes hitelű szöveg zárja a kötetet.

Összességében kellemes benyomással teszem le a kötetet. Illetve nem teszem le, hanem újra meg újra átforgatom. Ha mostanában adták volna ki, biztosan megvenném. A bizonyos „magyar feljegyző” magabiztosan és kreatívan használja a nyelvet, nem fél erre-arra kitekerni. Az olvasótól erőteljes aktivitást és képzelőerőt igényel, aztán pedig nem keveset ad az erőfeszítésért cserébe. Jó pár mondata, kifejezése telitalálat, no és még ragacsos anyag is ráadásul, nehezen felejthető. 

Ami komoly gond (és amiért levontam két pontot):

Először is nem engedelmeskedik a saját logikájának. Hogy a racionális észnek nem, az egy dolog, azt szabad, sőt. De a saját logikáját igenis kutya kötelessége lenne betartani. Ha az a cím, hogy „ószirmi költészet”, az alcím pedig ismételten megerősíti, hogy az itt szereplő verseket von Kelchblatt csak „gyűjtötte”, akkor mi a búbánatot keresnek von Kelchblatt versei a kötetben?! Ha a bizonyos „alakoskodó játék” szintén népköltészeti eredetű, akkor mi a búbánatot keres benne von Kelchblatt?!

Nem beszélve arról, hogy az „alakoskodó játék” címszó alatt a t. olvasó drámát várna, erre fel versbetétekkel tarkított, számokkal tördelt múlt idejű elbeszélést kap. A dráma, az, kérem, jelen idejű, és a szereplői egymáshoz beszélnek. Vagy magukhoz.

Végül pedig kikérem magamnak, hogy a fülszöveg beetet mindenféle városképekkel meg tájrészletekkel, amelyek olykor színesek, olykor nem, de mindenképp jelképesek – és akkor az egész kötetben, írd és mondd, 1 db kép található: a borítókép. Én azokat a képeket látni akarom!!! Mégis hogy gondolta ezt a tisztelt magyar feljegyző?!

Amit csinál az ember, azt csinálja rendesen. Nahát.

– —- – —- – —-
Innentől jön a SPOILER!

Úgy történhetett a dolog, hogy Kovács Gábor (mert a -ján a jelek szerint az írói álnév része) megirigyelte Weöres Sándor gyerekverseit és Psychéjét. Az irigység ez esetben pedig nem rosszindulatot, hanem a lehető legjobb indulatot eredményezett, és lőn az ő önálló világa, „Sziromság”, és lőn az ószirmi kultúra, és lőn Hexerich von Kelchblatt. Akiről egyébként még Heinrich von Kleistra is asszociálok, bár a kötetben nincs semmi kleistos. Csuda jó dolog az ilyen, csak dicsérni és üdvözölni tudom.

(Erre a kötetben sehol, de sehol nem történik utalás, a kötetről szóló recenziókból kapargattam össze, meg a magam eszétől jöttem rá. Már a cím gyanús volt, az alcím még gyanúsabb, eleve úgy álltam neki a keresésnek, hogy „létezik ilyen nép egyáltalán?” A költőről sose hallottam korábban.)

Szóval olyasmit vártam ettől a verseskötettől, mint egy Weöres-kötettől, meg még a fülszöveg alapján verses fantasyt is egy kicsit. Jólesett volna.

Nem mondom, hogy csalódtam, inkább csak mást kaptam. Nem versregényt, nem bűbájos-kísérteties ódon német mesét, hanem egy epikus történet verses lenyomatait. Nagyon bonyolult világot, amelynek von Kelchblatt egyszerre szerzője és szereplője – sajnos ez olykor zavarossá teszi a szöveget, de ezt már fentebb részleteztem. Érzésem szerint túlbonyolítottá is válik emiatt a kötet, nem biztos, hogy egy ennyire vékonyka kis könyv ennyi terhet megbír. Nyugodtan lehetett volna hosszabb. A szerző helyében én biztosan többet foglalkoztam volna a háttéreseményekkel, és nemcsak a pár oldalas utószóban kommentáltam volna a verseket.

De akárhogy is: ez a kis kötet emlékezetes marad. És amikor a könyvtáros barátnémnak megmutattam, majdnem bebukott a lapok közé a rajongástól, pedig ő se ismerte a költőt korábban. Itt valahol: 

Ez a porszem a varázsló.
Mikor más megváltozik
ő átbucskázik fején: virág
illan. Ez a maghéj a varázsló.
küszöbön él, űzetik, ő bucskáz
fején át: virág illan. Ez nem fagy
– madárhideg, áttörve önmagán
bucskáz: virág illan. Gyűrű
a keze szárán – hangyanászhoz
pusmogás: virág illan.

Szóval ezekért a szövegekért rajongani is lehet. Nagyon. Hangosan. 

Utóirat: Zimonyi Máté válasza az értékelésemre, melyet engedelmével csatolok

„Kedves Krisztina!
Jó volt olvasni a soraid, érdekes lehetett ennyire ismeretlenül nekiesni ennek a könyvnek.
Hogy egy kicsit teljesebbé tegyem a képet írok pár sort a szerzőről, meg az írásáról, na nem a könyv védelmében, csak muszájból, ha belebotlanál valahol, akkor mindenképp állj meg, ugyanis Gáborján és az egész ószirmi kaland nagyon szövevényes… ha jól tudom, a veszprémi Kabóca bábszínház igazgatója volt, közben a Bran együttes frontembere – a YouTube-on érdemes meghallgatni, én ezen nőttem fel – ír népzenét játszanak ír nyelven és angolul. De a legkedvesebbek minden közül a meséi – mesés zenés estjei.
Az ószirmi kódexről és a képek történeteiről beszél.
Amúgy a legfontosabb, hogy tudd, hogy létezik a kódex. ;) Én is veszprémi vagyok, onnan tudom. De hallottam is, amikor elénekelte a madarakat! Szóval, ha teheted, állj meg a Bran szó hallatán! :)”

Ezt 2017. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Inkább nem pontozom. Vessetek a mókusok elé.

Azt hittem, olyan élmény lesz, mint a múltkor a Széphajú Khariszok tánca, de egész más élmény lett. Az a kötet a közelembe jött, ez távol maradt. Azt gátlás nélkül mertem pontozni, ezt nem merem. Időtlen méltóság van benne, több, mint kétezer-ötszáz éves maradandó érték, de – talán éppen ezért – valahogy nem igényli a társaságomat, nem szólít meg, megvan ő magában. Egyszerűen szép és kész.

Lehet persze, hogy csak azért érzek így, mert a történetek legnagyobb részét éppen a közelmúltban olvastam Kerényinél. Mert ezek a versek szinte mind történetet mesélnek, a himnusz műfajának megfelelően: az istenség dicséretével kezdik, azzal végzik, a kettő között pedig elsorolják az összes viselt dolgait. Mindazt, amit Kerényi majd újramesél. Márpedig Kerényitől éppen pont egy hete kaptam csömört. Ami nem az ő hibája, ő figyelmezteti az olvasót, hogy a könyve nem egyvégtében tanulmányozandó, mert nagyon tömény. Megfogadom a tanácsát. Február óta olvasom, most járok a felénél. Meg Trencsényi is ezeket dolgozta fel. Szóval vannak mítoszok, amelyek ebben a formában, ahogy itt le vannak írva, már rég a könyökömön jönnek ki…

De a stílus akkor is új, tehát frissnek és élvezetesnek kellett volna lennie. Nem volt az. Fenséges volt, messzire zengő és távoli. A történetektől pedig derűt vártam, színt és illatot, sok-sok fényt – utóbbiakat kaptam is, de rettenetet annál többet. Még a legvidámabb himnusznak is van ijesztő arca, és most ezt mutatta a legerősebben, hiszen a mosolygósat már régen ismerem.

Szóval ebbe most nem tudtam belebújni. Úgy éreztem, nem embernek való. Bocs. Talán majd egyszer máskor.

Ezt 2017. március 31-én írtam. 

Tanítani lehetne rajta a francia klasszicizmust. Csak az a „hibája”, hogy egyáltalán nem harmatos lelkű tizenöt éveseknek* való…
Nekem is komfortzóna-elhagyós olvasás volt. Kellett egy 1001-listás regény, amelyik francia, klasszikus és rövid. Nagyon rövid, hogy csütörtökig a végére érhessek. Ez a regény pedig minden elvárásomnak megfelelt, ráadásul még nő is írta. Igen, határozottan túlvitt a komfortzónám határain, erre már az első harminc oldal után rájöttem,** de egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

Az első oldalakon a történelem fonákja látható, amelynek jelentősége jóval nagyobb, mint gondolná az ember. Balzac jutott eszembe róla, a Goriot apó (itt írtam róla), amelyben két fő mozgatója van az eseményeknek, a pénz és a gyönyör; a házasság leginkább az előbbinek a szolgálatában áll, az utóbbit kizárólag házasságon kívül keresheti az ember, és ez Balzac világában annyira megszokott, hogy gyakorlatilag normálisnak mondható. Mint ahogyan itt is. Csak itt nem pénzt akarnak a szereplők (az itt mindenkinek van dögivel), hanem befolyást, hatalmat, érvényesülést, ahhoz pedig nem a pénz tudja őket hozzásegíteni, hanem a megfelelő kapcsolatok. Ezekért a lelküket is eladják. A regényvilágban látványosan ezek a kapcsolatok, szerelmek, barátságok, gyűlöletek, szövetségek, irigységek, féltékenységek irányítják fél Európa sorsát. Egész tartományok cserélnek gazdát egy előnyös házasság érdekében; két ország diplomáciai kötelékét teszi lehetetlenné egy szerelmi szenvedély.
Ezért mondom, hogy a történelem fonákjáról van itt szó: csak nyomokban fedezhető fel mindaz, amivel az ún. nemesi történetírás foglalkozik (háborúk, békekötések, gazdasági érdekek stb.), helyette olyan erők kerülnek a felszínre, amelyekről alig esik szó – talán mert röstelljük, hogy apró-cseprő indulatok ilyen erővel befolyásolhatják a fenséges nemzetközi politikát. 
Nagyon bonyolult első oldalak ezek, mint ahogy a korszak nemesi udvarainak élete is rendkívül bonyolult volt. Többször is vissza kellett lapoznom, hogy tisztázzam, ki kicsoda, és főleg ki kinek a kicsodája (mert még a családnév se ad támpontot egy olyan kultúrában, amely mindenkit a birtokáról nevez el), még inkább pedig azt, hogy ki kinek a pártján áll. Ha valaha hasonló közegbe kerülnék (márpedig eléggé hasonlít ez a világ a mienkre), az első öt percet követően feladnám, felkeresném a könyvtárat, és a továbbiakban nem mozdulnék ki onnan.

A szereplők viszont kitűnően eligazodnak benne, hibátlanul játsszák a szerepüket, vagy az ügyesebbek bábjátékosként játszatják másokkal a mások szerepét, és nem is igen hagyják, hogy bármi zavarja őket benne. Legfeljebb néha érik őket kellemetlenségek, pl. rájönnek, hogy a fő-fő pártfogójuk is ember, méghozzá sajna halandó ember. Egyébként amíg a közös emberi sors a fejükre nem koppint, boldogan játsszák a kisded játékaikat.

Az elbeszélő pedig hűvös és okos tekintettel, mindig egyforma távolságtartással, nyugodt racionalitással figyeli valamennyiüket. Soha el nem érzékenyül. Az ő számára minden összefügg, minden elem egy bonyolult, de megismerhető hálózatnak a része, amelybe egyszerűen nincs, ami bele ne illeszkedne. Ő szó szerint mindentudó, felülről nézi a világ egész kicsinyes nyüzsgését, és csak egyvalamit tart érdemesnek arra, hogy kiemelje belőle: a nagy és erős lelket. Mint amilyen Clèves hercegnő.

Persze a jellembeli nagyság nem függ össze a politikai jelentőséggel. (Azt hiszem, erre a fentiekből már következtetni lehetett. Clèves hercegnő drámája az udvari események hátterében zajlik, olyannyira, hogy a király és környezete gyakorlatilag az égegyvilágon semmit nem is tud róla, pedig a dráma összes szereplője szinte folyamatosan jelen van az udvar világában.) Nem is adják ingyen, sőt: nagyon keservesen meg kell dolgoznia érte, és arra az egy-két emberre, aki segíteni tud(na) neki, egyáltalán nem mindig számíthat. Annál nagyobb az érdeme. Még a legfájdalmasabb veszteségei, sőt áldozatai is hozzátesznek valamit a jelleméhez. A maga csöndes, egyáltalán nem feltűnő módján alapos ön- és világismeretre, önállóságra, saját véleményre és akaratra tesz szert, és arra is képes, hogy ennek az akaratnak megfelelően élje az életét. Hozzá képest szinte eltörpül a regény két meghatározó férfialakja, pedig egyik se piskóta. Mindkettejüket a szerelem teszi azzá, amik; ez valóban átváltoztató erő – kérdés, hogy kit mivé változtat át.

A regénynyelv körmönfont választékosságát elég nehezen tudtam megszokni. Itt nincs olyan, hogy valaki „kimegy” a szobából, pláne nem létezik „kirohanás”. Itt, kérem, mindenki „távozik”. Nem „dühösen”, még csak nem is „zaklatottan”, hanem „dúlt kedéllyel”, pl. egy életfordító szakítás vagy egy kedves hozzátartozó halála után. Itt senkiről nem mondható el, hogy „nem tud” valamit – ő azt „nem is sejti”; és mindenki, akinek oka van rá, „végtelenül szomorú”. Mindenki, még a legszenvedélyesebb pillanataiban is megőriz valamit az elbeszélő racionalitásából – mindenki „fentebb stíl”-ben beszél, sőt abban is gondolkodik. Nagyon, nagyon emlékeztetett ez a regény a Gendzsire (arról itt írtam), több szempontból is, és ezen nem győzök álmélkodni (már megint), hiszen a két szerző semmit nem tudhatott egymásról. Ugyanaz a zárt, előkelő világ, ugyanaz a kifinomultság a felszínen, szenvedély a mélyben, ugyanazok a nehezen kiismerhető kapcsolatok, amelyek között annyira könnyű elbotlani, ugyanazok a félszavakból értések, átható tekintetek.

Ha egyszer nagyon mélyen bele akarnék menni a regényvilágba, akkor egészen biztosan a tekintetek irányával kezdenék foglalkozni. Mert hogy itt mindenki folyamatosan megfigyel mindenkit, és soha egyik szereplő se lehet biztos abban, hogy nem látják éppen bármelyik cselekedetét, mondjuk a szemközti ablakból. Vagy hallják, mondjuk a háta mögül. Az információ hatalom, és ezzel a regényben mindenki tisztában is van, és maximálisan ki is használják, a legtöbben úgy, hogy figyelnek – és csak a nagy lelkek úgy, hogy megszólalnak. Némelyik jelenet vígjátékba illő (hogy az a bizonyos elveszett levél hány kézen megy át, te jó Isten…), leszámítva, hogy társadalmi pozíciók, házasságok, kis híján emberéletek múlhatnak rajta. 

(Érdekes lehet a regényből készült film is, amelyből a fenti képkockák valók. Sajnos még nem láttam. Jó nyelvgyakorlat volna, de állítólag pont azt változtatták meg benne, ami nekem a regényben tetszett. Azért meg fogom majd nézni azt is. A tekintetek szerepét filmen lehet csak igazán kidolgozni. A képeket itt, itt és itt találtam.)

Nagyon, nagyon tudott ez a Madame de Lafayette. Így kell százhatvan oldallal bevonulni a halhatatlanságba. 

* …akik visítoznak, káromkodnak, ötven árnyalatot olvasnak, mindent kipróbálnak, minden felnőttet feldühítenek, mindenféle irányban feszegetik a határaikat, de azért amikor Amor és Psyche mítoszát hallgatják magyarórán, összetett kézzel, ragyogó szemmel kérdezik, hogy „és tessék mondani, ugye aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak???” Harmatos lelkűek. :) Ezt fenntartom.
** Ez inkább a Kuszma molytárs komfortzónája. Fogadni mernék, hogy olvasta is, bár az értékelők között nem látom. Egyetlen ellenérvem van a saját álláspontom ellen, az, hogy a könyv nyolcszáz oldal alatti… :P :)

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. március 29-én írtam, majd 2020. június 29-én kiegészítettem. A szerző képét itt találtam. 

Az utóbbi időben akármit olvastam, előbb-utóbb szembejött a reneszánsz meg a barokk. Különösen a reneszánsz/barokk eposzokra hivatkoztak az olvasmányaim rendszeresen. Miután tettem egy óvatos próbát Tassóval, és nagy örömömre igen vagánynak bizonyult, Ariosto monstrumába is bele mertem vágni, és végül a kedvenceim közé kellett sorolnom. Ezek után, gondoltam, mit nekem egy portugál klasszikus, úgyis olyan rövid, meg 1001-listás is, ráadásul a földrajzi felfedezések koráról szól, nagy baj nem lehet belőle.

A fülszöveg lett gyanús, hogy itt nem igazán arról lesz szó, amire én kíváncsi volnék… az első ének pedig olyan pofont adott reménykedve figyelő zsenge elvárásaimnak, hogy a fal adta a másikat. Az elbeszélő ugyanis a negyedik oldalon közli, hogy őtőle ne várjon senki hazug (!) meséket, mint amilyeneket Ariosto (!) gyárt, őneki minden egyes szava igaz!

Ja, azért kezdett pont eposzt írni. Az a műfaj arról híres úgyis, hogy tárgyilagos és igazságos.

Hallgasd: nem fogok képzelet, hazugság
játékaival bajnokot dicsérni,
ahogy teszik ezt a külföldi Múzsák,
melyek így vágynak nagyságot elérni:
a megtörtént való különb tanulság,
mint akármely álomlátás meséi,
felülmúlják Ruggierót, Rodomontét
s Orlandót, még ha nem is mind koholt név.

(…)
S a sor végén áll a nagyszerű Gama,
ki Aeneas hírének lép nyomába.

Hogy úgy mondjam, taktikátlan lépés volt ez a részéről. Enélkül csak kíváncsi, helyenként unatkozó olvasója lettem volna. Ez a felütés viszont előhozta belőlem a látens melankóliámat. Azaz feltolult bennem a fekete epe, és folyamatosan hajtott, hogy figyeljek: ugyan vajon mennyire igaz, amiről szó van?!

A történet vázát Vasco da Gama indiai utazása adja, a háttér tehát, ahogy már mondtam, a nagy földrajzi felfedezések időszaka. Eposzhoz illő téma, idáig rendben. Sikerült beleszuszakolni az egész portugál történelmet a XV. század végével bezárólag (Gama meséli el egy érdeklődő afrikai uralkodónak), sőt a XVI. századra is kitekintenek a szereplők (az utolsó ének hosszadalmas jóslata ezt a kort részletezi). Nagy reményekre okot adó korszak volt ez, egy gyarmatbirodalom csíráit hordozta magában, csak hát elég hamar a fejükre ütöttek a spanyolok érte – de ezt az eposz írásakor Camões még nem tudhatta. Ennyiben jogos a büszkeség. Hogy a gyarmatosításról úgy összességében mi a véleményem, az más lapra tartozik.

Mondjuk, arra a lapra, amely gáncs nélküli lovagként ábrázolja Vasco da Gamát és összes dicső Portugálját (következetesen nagy P-vel írva tíz éneken keresztül), akik igazán semmi mást nem akarnak az útba eső területeken, mint a néppel kereskedni, a kereszténységet mint egyetlen igaz vallást terjeszteni,* esetleg a portugál király fegyveres hadseregének érkezését felajánlani, csakis a baráti ország védelme érdekében. De mit tehetnek róla szegény gáncs nélküli lovagok, ha a legkevésbé sem baráti ország gonosz és/vagy tragikusan megtévesztett döntéshozói erre agresszíven reagálnak, és Gamáék kénytelenek jobb esetben túszokat szedni, rosszabb esetben katonákat küldeni maguk helyett?… Értem én, hogy a gyarmatosításhoz ideológia kell… meg azt is elhiszem, hogy Camões komolyan hitt abban az ideológiában, amelyet ábrázolt… de ezt több rendben, következetesen színtiszta igazságnak titulálni?… 

Aztán milyen igazságok foglaltatnak még ebben az oly nagyon keresztény eposzban? Hát mindenekelőtt a teljes antik mitológiai apparátus, a világot irányító (!) Jupiterrel az élen. Benne két vetélkedő istenséggel, Venusszal és Bacchusszal, akik közül az előbbi a portugálok pártján áll, és minden isteni vonzerejét beveti az érdekükben, mert ők a szívének oly kedves rómaiakhoz hasonló nyelvet beszélnek. (Hogy közben a spanyolokkal meg az olaszokkal is hadban állnak, az az istenasszonyt szerencsére nem zavarja.) Bármilyen bajból ki tudja őket rántani, hogy Camões utána oldalakon át dicsőítse a hős portugálok (pardon: Portugálok) erejét, akik önállóan (!) intézik a sorsukat. Bacchus meg ellenük van, mivel túl erősnek tartja őket, és félti tőlük indiai biztos pozícióját. (Ami már régen nincs meg, mivel az eposz egyetlen indiai szereplője sem ihat bort, de ez sem zavar senkit.) Aztán felbukkannak a tengeri istenségek is, Amphitritétől Tritonon keresztül Tethysig… és Camões nem győz mosakodni a végén, hogy az inkvizíciót kikerülje, és szó szerint magukkal az istenségekkel magyaráztatja el, hogy ők ám csak illúziók, allegóriák, a hajósok sorsát mindvégig a gondviselés intézi!!!

Sok ágra oszló, óriási barang
legmélyén, hová elbújik a tenger,
s honnan őrjöngve tör ki a szilaj hab,
mikor vitázik a dühödt szelekkel,
lakik a dicső Neptunus, s vigadnak
a Nereidák egyéb istenekkel,
hol városok kapnak helyet a vízben,
melynek lakója e sok nedves isten.

A soha fel nem tárt tengerfenéken
a homok finom ezüsttel behintett;
tornyok tűnnek fel, síkság közepében,
mint kristály, amin átütnek a színek;
minél közelebb hatol, voltaképpen
annál kevésbé sejti a tekintet,
hogy kristály-e, vagy gyémánt-e, amit lát,
oly tündöklő fénnyel vetik a szikrát.

Kapujuk arany, dús gyönggyel kirakva,
mely a kagylók sötétjében terem meg,
gyönyörű művészettel kifaragva,
min Bacchus dühös szeme megpihenhet:
feléje elsőként a tarka-barka
vén Khaosz dúlt vonásai merednek;
ott található a négy elem is még,
ahogy ellátja mindegyik a tisztét.

A fennkölt Tűz áll a legmagasabban,
mely egy anyagnak sem marad a foglya,
de minden élőt serkent szakadatlan
azóta, hogy a titán elrabolta.
Nyomban mögötte jön a láthatatlan,
átszellemült Lég, mely fürgén kitolja
határait, s ha tél van, vagy ha nyár van,
kitöltetlen űrt nem hagy a világban.

Hegyek közt ül a Föld, melynek ruhája
virágzó fák és zöldelő növényzet,
életet adva, élelmet kinálva
az állatoknak, kik rajta tenyésznek.
Ott látszik a Víz éles tisztasága,
mely a földrészek között szerteszéled,
míg sok hajfonata tölti meg nyüzsögve,
s nedve az összes testek éltetője.

Szóval illúziók. Meg allegóriák. Csak ami a színtiszta valóságot illeti.**

Kár ezért az eposzért. Kár, hogy ennyire komolyan veszi magát, és ennyire könnyen rajtakapható. Inkább állítaná, hogy hazudik, akkor én mint olvasó tudnám… komolyabban venni. Mert egyébként nagyon, nagyon szép. Ügyesen alkalmazza az eposzi kellékeket, felidézi és modernizálja az Odüsszeia világát*** – soha jobbkor, mint a földrajzi felfedezések korában –, óriási reneszánsz műveltséget mozgat, és olyan stílusban ír, hogy feladja Hárs Ernőnek a leckét. A fordítás biztosan nem tud mindent visszaadni belőle, de az nem kifejezés, hogy igyekszik.

A Hold tündöklő sugarai hulltak
az ezüsthabú neptunusi árra;
az egek csillagpompába borultak,
mint rét öltözik százszorszép-ruhába;
a dühödt szelek pihenni vonultak
távoli odvak homályos zugába (…).

Ráadásul nemcsak hősi utazást és varázslatos költői képeket tud az oktáváiban**** életre kelteni, hanem a korabeli természettudományok eredményeit is. Népiesen szólva: van neki mire felvágni.

Egy gömb ragyogott ott a légben úszva,
mit oly vakító fénysugarak értek,
hogy mélye éppoly jól kirajzolódott,
amilyen tisztán burka látható volt.

Hogy mily anyagból volt, senki se látta,
de látszott, hogy részei újra gömbök,
melyek központja az isteni pálca
akaratából eggyé rendeződött.
Forgás közben, felkelve és leszállva,
nem kelt, s nem szállt, s egyforma arcot öltött,
bárhonnan nézték; s valamennyi pontján
vég s kezdet egy volt, égi munka folytán;

egységes, teljes, önmagába zárt volt,
akárcsak az őskép, mely létrehozta.
Gamát, ahogy e gömbbel szembenállott,
vágy s félelem ejtette izgalomba.
– „Kicsinyített formában a világot
tárom itt a szemed elébe – mondta
az istennő –, hogy megláthasd ezennel,
honnan hová mégy és mire törekszel. (…)”

De azért nagyságrendekkel jobban állna neki, ha mégse vágna fel.

Kiegészítés:
Az utószó még külön kiborított azzal, hogy ez a mindenki által kedvelt klasszikus az összekötő kapocs a portugál nyelvű országok között, mert mindenütt olvassák és értékelik.
Aha.
Előttem van, ahogy a volt gyarmati országok lakói csillogó szemmel olvassák, hogy ők gonosz és/vagy megtévesztett bálványimádók, akiknek direkt jót tett a portugál gyarmatosító hatalom, bár tartott volna tovább.
Azt hiszem, úgy olvashatják ezt ma, mint a volt angol gyarmatok Shakespeare Viharját. Pusztán az politikai állásfoglalás, ha műsorra tűzik, hát még, ha a rendező is kreatív. De Shakespeare nem is állítja, hogy nem hazudik. 
Azt természetesen nem vonom kétségbe, hogy értékelik. Shakespeare-t is értékelik, nagyon tudott írni. 

* Kizárólag katolicizmus formájában, mert minden más felekezet eleve bűnös úton jár, amint azt két oldalon keresztül fejtegeti az eposz… Hát ilyen „dicséretekre” még katolikusként se tartok igényt, köszöntem szépen…
** SPOILER Azt már meg se említem, hogy két oldallal korábban ezek az illúziók meg allegóriák még szerelem-szigetet működtettek az óceánban, ahol a hajósokat azzal jutalmazta Venus, hogy az illúziókkal meg allegóriákkal ágyba bújhassanak. Miután azok színleg sikoltoztak egy kicsikét, meg ellenálltak, azt is színleg. Szerencsére a hajósokat nem érdekelte az ellenállás az okos hajósok átláttak a színlelésen.
Azt hittem, kivágom az ablakon a könyvet. Csak azt sajnáltam, hogy nem láttam Vasco da Gama képét, mikor Tethys megmondta neki, hogy egy illúzióval feküdt le. SPOILER VÉGE
*** Amelyet szintén lekicsinyel, Homérosszal együtt, mondván, hogy a Földközi-tengeren bolyongani, az semmi, de nézzék meg, ő micsoda utazásról ír!!! Arról. Elmész a…
**** Igen, van pofája az általa oly igen lenézett olasz reneszánsz eposzok versformájában írni… Becsületére legyen mondva, tudja használni a formát, nem is akárhogy, még egyediséget is visz bele, de azért én elgondolkodtam volna a helyében, hogy akkor most mit nézek le meg mit nem…

Ezt 2017. március 26-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Újraolvasás vége.
Amikor utoljára olvastam ezt a kisregényt, egyetemista voltam. Nem egészen annyi idős, mint a történet első részének festője, és épp csak egy kevéssel vagyonosabb.* Művész akartam lenni mindenáron.
Több mint tizenöt év telt el azóta.
És most nagyon furcsa volt újra találkozni ezzel a történettel.

A szláv népek gótikus irodalmából – eléggé el nem ítélhető, ám annál érthetőbb módon – vajmi keveset fordítottak magyarra, és annak a kevésnek is csak egy része hozzáférhető. Amikor nyakra-főre fordították ezeknek a népeknek az irodalmát, akkor a gótika éppen pont nem számított politikailag elfogadottnak, amikor meg már elfogadott lehetett volna, jelentékenyen csökkent a fordítások száma.

Gogol a kivétel. Egyrészt mert akkora klasszikus, hogy nem lehet megkerülni, másrészt mert az összes gótikus történetére rá lehet húzni, hogy a cári Oroszország társadalmának kritikája. Nem is jár messze az igazságtól ez az olvasat, amely Az arcképre is érvényes lehet. Ez esetben realista kisregényről van szó, mégpedig művészregényről, amely szerint az ember addig igazi művész, amíg éhezik. Annak, hogy pénzt keressen, az az ára, hogy kiszolgálja a nagyvilág igényeit, akkor pedig menthetetlenül belefullad a tehetsége az eltömegesedés posványába. Mert az igazi művész nem szolgál, nem forgácsolja szét magát, hanem belső világából, érzéseiből alkot… hoppsza, ez nem is realizmus, ezt romantikának hívják… csak a cenzor meg ne tudja… 

Létezik ilyen olvasata a kisregénynek, létezik hát, csak engem nem érdekelt soha.** Illetve érdekelt, de csak mint kiindulópont. Ha pedig ma megkérdeznének róla, milyen stílusúnak tartom ezt a szöveget, habozás nélkül mágikus realistának minősíteném. Mert itt bizony csak az egyik olvasat mondja azt, hogy a művész képletesen aprópénzre váltja a tehetségét. A másik olvasat azt feleli: mi ez a marhaság, mi az, hogy képletesen?! konkrét kiárusítás történik itt, kérem szépen, és konkrét aprópénz jár érte, nem is akármennyi. Mert ez olyan történet, hogy itt a hétköznapi, a földhözragadt válik elvonttá, míg a fantasztikum szemmel látható, füllel hallható, kézzel megfogható, étteremben/szabónál/fodrásznál stb. elkölthető.

Ez a művész konkrétan az ördögnek adja el a lelkét, és ezt pontosan tudja is. Szentpétervár különösen alkalmas volt az ilyen találkozásokra, itt írtam meg, miért. Hogy az ördögnek se szarva, se patája, de még vasvillája sincsen, mindössze ősz haja, hosszú köntöse és ijesztő tekintete?! A magasságos Úristen segítse azt, aki nem tudja, hogy ez a fajta az igazán veszélyes! Aki itt lakik a második szomszédban, a sarki boltba jár kenyérért, és telente néha köhög. A gonosz a földön jár, feleim, és bizony mondom nektek, már hitelkártyával is tud fizetni a lelkekért.*** Én pedig körülnézek a kicsi bérleményemben – amely véletlenül éppen a ház felső szintjén található –, végiggondolom, hogy mit tettem az életemmel az utóbbi tizenöt évben, és megkérdem magamtól, hogy mit felelnék, ha azt kérdenék, megvan-e még a lelkem.

Nem mondom, hogy mindenre büszke vagyok, amit az utóbbi tizenöt évben tettem… de azt hiszem, meg.

Nem árt ezeket a kis nyúlfarknyi Gogolokat újraolvasni néha, és feltenni ilyen (és hasonló) kérdéseket.

Ja, meg heveny szívdobogást kapni az álmodós-ébredős jelenettől, amelynél jobbat horrorban szerintem azóta se írtak. Mert amúgy Gogol horrort is tud.

* Köztársasági ösztöndíjat kaptam, hála Istennek sose voltam elmaradva a lakbérrel, és ennem is volt mit.
** Például azért, mert ezt a fajta művészeteszményt sose tudtam igazán komolyan venni. Már rajongó ifjúságomban se, most pláne. Mea culpa.
*** Na jó, ez igaz – feleli erre képzelt beszélgetőpartnerem –, de milyen alapon várja el bárki, hogy ilyen rémes körülmények között ne adja el a lelkét a bizonyos művész? Hiszen ez embertelen! Inkább éhezzen, és hagyja, hogy kirakják az utcára?! – Dehogyis – felelem én –, van ám a műben egy harmadik lehetőség is, csak nem esik róla túl sok szó. De nem spoilerezem el, hogy mi az.

Ezt 2017. március 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Én azt nem tudom, hogy ez mi. Gótikus regény, korai horror, sci-fi, filozofikus regény? Csak azért kezdtem el olvasni, mert 1001-listás és rövid. A szerzőről semmit se tudok, az nem ad támpontot. Hasonlítani se tudom mihez, bár olvasás közben olykor felmerült a kortárs Lovecraft vagy a későbbi Lem neve.

Szerencsére ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. A klasszikus „megtalált kézirat”-motívummal kezdődik a regény, azaz a kerettörténet két főszereplője maga is olvasó – és hozzám hasonlóan nem tudnak mit kezdeni a kézirattal. Talán ez a lehető legrosszabb állapot a számukra: nem tudni eldönteni, egy őrült művét olvassák, vagy valóban egy mélyebb igazsággal szembesülnek. De továbbmegyek: a kézirat szerzője és főszereplője sem tudja, min is megy keresztül tulajdonképpen.

Csak egyvalamit lehet biztosan tudni: a szerző magányos. Nagyon. Könyörtelenül. A történet során a magánya egyre csak növekszik, egyre ijesztőbbé és véglegesebbé válik, nemcsak földi értelemben. Annak az embernek a kozmikus magánya ez, aki nem tud, nem is akar emberi kapcsolatokat létesíteni, de még inkább azé, aki már földöntúli kapaszkodókat sem talál, mindenfajta hitet elveszített, semmit sem ért a külvilágból, semmi összefüggést nem talál benne, és folyamatosan az ismeretlennel szembesül.

Nem az én világom ez a regény. Mindenekelőtt azért nem, mert sose szerettem az olyan szövegeket, amelyekben az „idegen” és a „veszélyes, tisztátalan, rosszindulatú” közé automatikusan egyenlőségjel kerül; amelyekben abban a pillanatban, ahogy megjelenik valami emberitől különböző, azonnal lőni kell. Erről pedig ez a regény soha nem engedi az olvasót megfeledkezni – még akkor sem, amikor egyre egyértelműbbé válik, hogy az „idegen” nem is olyan idegen; hogy talán éppen azért olyan ijesztő, mert hasonlít arra, ami „saját”.

Mégsem akármilyen élmény végigolvasni ezt a történetet – mert olyan stílusa van, amely egy pillanatra sem engedi szabadon az ember figyelmét, mert szuggesztív, mert nyugtalanító és felkavaró – mert az utolsó oldalig nem lehet eldönteni, mi is akar ez lenni tulajdonképpen. 

Ezt 2017. március 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Hiánypótló kis kötet, és én vagyok a menő, mert megvan nekem itthon, ráadásul csak ötven forintomba került!
Egy ideje értetlenkedek már, hogy mit esznek ezen a Pindaroszon a magyar klasszikusok. Kölcseytől, Hamvastól kapásból tudom idézni Pindarosz dicséretét, de ha kicsit akarnám, tuti, hogy Petőfinél, Aranynál, Jókainál stb. is találnék utalásokat arra, hogy húdemekkora költő volt ez az ember. Miközben összesen annyit csinált, hogy versenyjátékok győzteseihez írt ódákat. Illetve kardalokat. Megrendelésre.
Mondjuk, ha kizárólag olyan műveket akarnék olvasni, amelyeket nem pénzért írtak, elég hamar könyv nélkül maradnék, szóval ez utóbbi nem zavar… de mi lehet olyan túlvilágian-klasszikusan jó egy futóbajnokhoz írt versen?!

…szóval azért kezdtem én el ezt a kicsi kötetet olvasni, mert kényelmesen rövidke, ráadásul formára is amolyan kézbe simuló fajta, meg a fordítók neve is minőséget jelez, aztán ötven forintért is adták, és ha már takarítás közben megtaláltam, na, lássuk, mit tud ez a Pindarosz. Meg a többi, mert Pindarosz versei összesen ötvenöt oldalt tesznek ki a kötetből.*

Nos, mindenekelőtt… asszociálni tud. Leginkább olyan avantgárd módra. Volt vers, amelyiknek az első három versszakát négyszer is végigolvastam, mielőtt feladtam, hogy értsem, miről van szó. Nem mintha zavaros lenne, csak… csak avantgárd. „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.” Az egyik sorban még Árkádiánál tartunk, a következőben egy allegorikus gálya horgonyoz, majd következik egy fohász Poszeidónhoz (benne virágokkal), és hopp, vége a versnek. De azért tetszett. Nem is kicsit. Láthatóan harcolt a szöveggel mind a két fordító, és fogalmam sincs, mit sikerült belőle visszaadni, mit nem, de hogy a képalkotó ereje átjön, az fix. És szép. Nagyon, de nagyon szép. Ha nem értem, akkor is. Általában egyébként nem veszélyes, második olvasásra többnyire felfogtam, miről van szó.
Most már azt is értem, mitől lett akkora szám, mitől klasszikus. Nem egyszerűen alkalmi verseket költ, nemcsak versenygyőzteseket ünnepel. Hanem mítoszokat dolgoz fel. Minden győztesnek olyan verset ír, amelyben az illető saját hazájának (értsd: városállamának) saját mítoszai szerepelnek, így kell hozzá a mitológiai háttér, bár a könyv végén levő magyarázatok nagyon sokat segítenek. Olyan történeteket használ fel, amelyek a maga korában mindenkinek a könyökén jöttek ki – éppen ezért azt csinál velük, amit ő éppen akar. Úgy csavarja ki a mítoszokat, ahogy neki tetszik: dicsérni is tud velük, de ironizálni is, többnyire pedig mesélni, úgyis csak a vers elején meg a végén várták el, hogy a kocsihajtót zengje. Ebben is avantgárd.
Vagány figura lehetett. Mert különbözni a többiektől, és még jól is csinálta.
Nem állítom, hogy mostantól rajongok. Távolról sem. De legalább tudom, hogy szeretném még sokszor újraolvasni; ez is valami. Alább idéztem azt a versrészletet, amelyik a legjobban tetszett: hátborzongató, főleg a második fele. Ja, és megvan, mit szeret rajta – mármint Pindaroszon – Hamvas Béla: az eleusziszi misztériumokat.

Pindarosz: Három Thrénosz-töredék (Thérónhoz)

                            I.
        Nekik ott az éji sötétet alant
        a nap heve fényli be, és
        városuk előtere szép bíborhimü rózsaligetben,
        cédrusok árnya alatt van, ahol
        arany gyümölcstől roskadoznak mind a fák.
        Ez testgyakorlásban leli gyönyörüségét,
        az lovon, míg
        amazok lantpöngetésben, kockavetésben… Örök
        bőség virágosul körükben.
        És mézizek illata leng a tájon át,
        és messze sziporkázó, örök áldozat ég
        oltárukon isteneiknek.
És fodrozatlan, tükörsima folyamok hömpölyögnek, s a megboldogultak
örömüket lelik az emlékezésben, a multról, jelenről való csevegésben,
elmennek egymás mellett, vagy együtt időznek,
        s boldogok, amért megélték a bajtemető Avatást…
A harmadik út azoké, akik vétkeztek és szentségtelenül éltek: a lelkük
sötétségbe, s feneketlen szakadékba taszíttatik,
        honnan sima hömpölygéssel végtelen
        sötétet okádnak a tinta-nagy éj vizei.

Jánosy István fordítása

A kötet verseinek majdnem a fele tőle való, a többieknek így jóval kevesebb hely jut, mondjuk, a legtöbb belevett költőtől nem is maradt fenn sokkal több. A koncepció egységes: a közösségi költészet alkotásait válogatták be a kötetbe, elsősorban kardalokat. A középiskolából ismert nevek tehát hiányoznak, kivéve Szimónidészt, tőle legalább azt a bizonyos kétsorost mindenki ismeri. Komoly meglepetés háromszor ért: Először, mikor kiderült, hogy Arión (igen, a delfines) tényleg élt, és verset írt, és a verse fennmaradt (delfinekkel), és még tetszik is.

Arión: Ó, legmagasabb…

Óh, legmagasabb
isten, aranyszigonyú Poszeidón!
Vemhes vizeken ki a Földet
tartod és kopoltyusok víg
kartánca bozsong körülötted:
virgonc uszonyokkal üdén
szökken fel a vízen a sok fitos
orrú, libabőrnyaku, fürge kölyök – zenelelkű
delphinek: vizi neveltjei
tündér Néreidáknak, a-
kiknek anyja Amphitríta.
Ők hoztak el engem Tenaroszba, Pelopsz-földre,
hogy Szicília tengere hányta-dobálta a testem:
hordoztak ív-hátukon engem,
átnyesegetve a Néreisz-
sík soha nem tiport barázdáit, s miután
ármányos haramják a pohos hasu
gályárul a bíbor tengerárba dobtak.

Jánosy István fordítása

Másodszor, mikor a végjegyzet arra utalt, hogy Goethétől a Vándor éji dala mintha egy ókori görög vers parafrázisa lenne – és tényleg:

Alkman: Szúnynak a hegyek…

Szúnynak a hegyek ormai, tinta szakadékok,
szirtfokok, s szurdékzugok, s a
lomb, s kit a Földanya hizlal: a porba' csúszva-mászók,
erdők riadt vadnépe, méhrajok, s a
bíbortüzü tengeri mélyben a szörnyek,
szúnynak a szárnyemelintő
vadmadarak fajai.

Jánosy István fordítása

Harmadszor, mikor a végén felbukkant egy Timótheosz nevű, számomra tökéletesen ismeretlen nevű költő, akinek már elég fáradtan olvastam azt az 1 db versét, és mégis hatott, ütött, tetszett. Még vadabbul asszociál, mint Pindarosz, erős ő is, csak másképpen – lezárásnak kiváló. Idézni nem tudom, ahhoz túl hosszú.

…és annyira szép ez az egész. Így egyvégtében végigolvasva, két este alatt, még fáradtan is. Át van itatva tengerrel, fénnyel, arannyal, magassággal, széllel, mézzel, ibolyavirág színével és illatával. Annyi zene van benne, ütem és tánc. És még akkor is, ha éppen ijesztő vagy keserű – annyi derű:

Szimónidész: Danaé (Thrénosz-töredék)

– —- – —-
Hogy a szépmivü sajkában a szél
fütyülőn tovavitte, s a hánykódó tarajú víz:
rémület ülte szivét meg, az arcán könnye ömlött,
Perszeuszát megölelve kezével, így nyögött: "Fiam,
engem ez vész elemészt, te meg alszol,
tejízű feledés-nyügözött… …Szunnyadozol csak
ércszögü deszkakoporsód
mélyein, éj kormába takarva, lilás homályba…
Átcsap fölötted a víz: tajtéktaréjra,
fütyülő szélre te nem is hederítsz. Bánod is azt!
Csak szúnysz tünde biborhímü ruhádba' ….Csupán
csinos arcod kandikál ki.
Ha tenéked iszonyu volna ez
iszonyu vész: csöpp füled szómra kicsit figyelne!
Akarom: szúnyj, kicsi fiam! Aludjon a tenger
és e végtelen éji rém!"
Ó, Zeusz atya, küldenél bár mentő fordulatot reánk!
Ám, ha szerénytelen a szavam és merész:
a kis fiamért bocsáss meg nekem!
– —- – —-

Jánosy István fordítása

De ne csak a versekről szóljak. A kötetnek legalább a harmadát a magyarázatok teszik ki, és erre nagy-nagy szükség is van. Jánosy Istvánt, az egyik fordítót dicsérik. Ő írta a részletes bevezetőt, amelyet kivételesen nagyon, de nagyon ajánlok olvasásra, mert tömény kultúrtörténet.** Még töményebb és érdekesebb a végén a „Magyarázatok és életrajzok” egész kis tanulmánnyá kerekedő bevezetése az ókori görög zenéről, amelyet szintén érdemes a versek élvezete előtt elolvasni. Na jó, a verstanos szakasz átugorható. De a többi szakasza ismeretterjesztő stílusban jó sokat elmond arról, milyen szoros egységben kapcsolódott össze az ókori görög költészetben szöveg és zene, mennyire másképpen gondolkodtak ők a költészetről/zenéről, mint mi, mennyire mást vártak tőle, másképpen reagáltak rá, és még másféle hangsorokat is használtak, amelyekhez nekünk már fülünk sincs. Ezek tényleg, de tényleg komolyan vették, hogy a zene mágikus erő, akármilyen földhözragadt módon gondolkodtak is egyébként. De jó… 
Szóval ezt először, hogy az ember értse is, amit olvas. Aztán az első verseket… aztán a jegyzeteket… aztán a verseket újra… Lassú munka, de megéri, és végül is tényleg nagyon kicsike, rövid könyv, újraolvasásbarát.

* Magyar nyelvű Pindarosz-összest (illetve azt, amit a Pindarosz-összesből pár ezer év alatt nem fogyasztott el a vasfogú idő) kilencven éve nem adtak ki, és amit kilencven éve kiadtak, hozzáférhetetlen. Nehezményezem.
** A vége felé némi kötelező marxista áthallásokkal (vö. ezzel, 1. bek.), de annyit ki lehet bírni, mégiscsak 1960-ban készült a kötet. Ennek megfelelően bele is adták, amit kellett, ízléses küllemű, tartós kiadás, meg se látszik rajta az az ötvenhét év.

Ezt 2017. március 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Hát horrornak (aminek ki volna kiáltva) nem jó éppen…
…de vadromantikus-impresszionista meseregénynek egész rendes. Adnék én rá több pontot is, csak ne Czóbel Minka írta volna, aki tud ennél sokkal jobbat is.

A cselekmény egyszerűbb és kiszámíthatóbb nem is lehetne, a főszereplők se lehetnének sablonosabbak, bár az még jól is állhatna egy ilyen szövegnek. Ha a romantika korában járnánk. De nem ott járunk. 1908-ban járunk, a Nyugat már elindult, Ady Endre már országos botrány, de ez mind semmi: eddigre mindkettő tanult Czóbel Minka verseiből! Aki járt a Sorbonne-ra, és Verlaine-t fordított! És akkor hozzáfog ilyen kis bájos valamiket irkálni?! Minek?

Na de nem húzom fel magam, végül is egész jól elvoltam ezzel a könyvvel. Ha nem vár tőle (a fülszöveg által ígért) nagy izgalmakat, vért és kéjt az olvasó. Mert a maga korában talán lehetett rajta izgulni. Van benne egy-két klasszikus gótikus vonás, természetfölötti elem, ördögi kísértés, némelyeket galád módon és váratlanul leszúrnak. Sőt még nemi életet is élnek, több rendben, nyílt színen és ruhástul. De amúgy az a fajta könyv ez, amelyikben még a karóba húzás emlegetésétől se szorul össze az olvasó gyomra. Pedig speciel tudja, miről van szó.

Akkor mégis mitől nyolc pont?

Ismét csak a rengetegbe mentek a felkelő nyári nap sugárzása között, mely a fenyők tűin ugy szürődött át, mint egy pókhálószerü ezüstszövet. A harmatokba visszacsillámlott a gyémánt minden tüzes szinével, ragyogásával, megfogódott a bujanövésü, haragos zöld mohba és a lovasok fehér halináján, bőrködmönén, árnyfoltokkal vegyest siklott le folytonos, egyforma változással. Amint azok haladtak előre, ki hátrább lovagolt, az előtte menő ember hátán látta a fény- és árnyfoltokat leperegni, egyformán, szakadatlanul, ahogy az elmaradó fák árnya rájuk esett.

Hát először is mert SZÉP! Nagyon! Három mondattal olyan tájakat, arcokat, alakokat, szobabelsőket, ruhákat rajzol, hogy az ember szeretné, ha előtte ülne a szerző, várakozó-reménykedő tekintettel, és odamondhatná a szemébe, hogy tessék mán kihajítani a fészkes fenébe azt a cselekményt, és a továbbiakban csak prózaverseket írni, vagy énfelőlem rímelhet is, de minek bele a lovag meg a bosszú?! Amikor két árnyékot úgy tud leírni, hogy az ember szeretne ott lenni az erdőben, és nézni őket estig…

Hideg késő őszi szél fujt már a kis virágos kert felett, a rezeda és az őszi rózsa kórója megfagyva és összeaszva, barnán, törékenyen állt ki a máris havas földből.
A hó ugyan a déli órákban még elolvadt, de fagyos, nedves foltokat képezett a kis kertben. Éppen egy ilyen foltba lépett Gyuró, széles bocskorával. A fagyos esőréteg kissé behorpadt s a nagy lábnyom ólomszinü vízzel telt meg.

Másodszor pedig azért, mert nemcsak fő-, hanem mellékszereplői is vannak ennek a könyvnek. Őszintén nem is értem, hogy nem lelte meg Kuszma molytárs a mű feminista értelmezését, amelyet egyébként jól megírt értékelésében hiányol. Lehet persze, hogy az előszó írója nem arra gondolt, amire én (az én kiadásom régi és előszómentes), de hát ennyi hajladozás férfiasság és nőiesség között még Shakespeare vígjátékaiban sincs.* Nem mintha bármi szexuálisan félreérthetőt (vagy éppen egyértelműt) művelnének ezek a fiatalemberek – egyszerűen csak amúgy a XIX. század modorában femininek. Nem is egy. Nem is egyféleképpen. Van, akit a tevékenysége tesz nőiessé (mármint a maga korában nőiesnek számító tevékenysége). Van, akit az urához való mélységes és féltékeny ragaszkodása. És van, akit a kősziklát is meglágyító, virágszerű-bűbájos megjelenése, amelyre oldalanként legalább kétszer emlékeztet a regény. És ezek a fiúk nemhogy visszatetszést keltenének a többiekben – egyszerűen elfogadják őket olyannak, amilyenek. Nem mellesleg pedig a femininitásuk egyáltalán nem zárja ki azt, hogy komoly fizikai erővel és harci ügyességgel bírjanak, adott esetben pedig vonzerőt jelentsenek a másik nem számára.

Szóval örüljünk, hogy van ez a kis könyv, és ha nagyon akarja valaki, be is szerezhető. De nagyon nem ezt kéne propagálni. Hanem igazán adhatnának már ki egy tisztességes Czóbel-összest, ami a verseket illeti, mert jelenleg csak egy válogatás kapható, az is csak szerencsével, antikváriumban. Igazán nem értem… Hiszen életemben kettő darab eleven Czóbel-kutatóval is beszéltem, ők tanítottak meg engem is méltányolni ezt az életművet, az ő szavuk nem elég?**

– —- – —-
Álláspontomat revideálom, miután találtam egy korábbi kiadást, és rájöttem, hogy 1891-es a regény. Akkor ez egész szép teljesítmény. De azért több pontot nem kap.

* Barokkos túlzás.
** Irónia. 

Ezt 2017. március 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8

A novellák színvonala tízpontos, az élmény hat, átlagolva kijön a nyolc.
Azaz: jó szövegek ezek nagyon, csak nem az én világom.

Hogy mitől jók, azt könnyű megmagyarázni, hogy mi taszít, azt sokkal nehezebb.
Szovjet sci-fi, mára már klasszikusnak számít. Meg is érdemli. Van ezekben a novellákban sok minden: ötlet, megfigyelő- és világteremtő készség,* bölcsesség, pszichológiai érzék, finom humor és hátborzongató társadalomkritika. A robotjainak tényleg lélektana van: félnek az egyedülléttől, keresik a másik társaságát, szerelmesek lesznek, bosszút állnak (mondjuk, az őket megalkotó emberen), és nagyon, de nagyon rosszindulatúak tudnak lenni. Közben pedig olyasmiket mondanak el a sci-fi nyelvén a diktatúráról, amiket a Szovjetunióban másképp véletlenül se lehetett volna.

A válogatás is értő kézzel készült, Kuczka Péter tudta, mit csinál. A történetek ütnek, ritka az emberbaráti befejezés – igen, ez a maximum: „emberbaráti”. Nem pedig „boldog”. Olyan itt nincs. A legjobb esetben szürke, a legrosszabb esetben reménytelenül sötét világ ez. Szereplői magányosan tévelyegnek egy szabályrendszerben, amelyet nem is ismernek, és természetesen a megalkotóiról se tudnak semmit. A kisember ne tudjon. A kisember ne is kérdezzen. A kisember végezze a dolgát, teljesítse a tervet, vegye át a fizetését, és fogja be a száját. Ha nagyon nem bírja befogni, akkor gorombáskodjon a saját alárendeltjeivel, azt lehet. Már ha vannak neki. Ha nincsenek, így járt. Álmodozzon arról, hogy ha meghal, vele hal az általa fenntartott szabályrendszer is. De ne álmodozzon túl feltűnően, azért büntetés jár…

…hát azt hiszem, azt is megmagyaráztam, miért nem esett jól ezeket a novellákat olvasni… 
…mert túl sok bennük a mesterséges anyag! 

* Szinte minden szöveghez külön világot talált ki! Elképesztő fantáziája volt ennek az embernek! Egy világot is nehéz megalkotni, nemhogy tizenötöt…

Ezt 2017. március 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8