A novellák színvonala tízpontos, az élmény hat, átlagolva kijön a nyolc.
Azaz: jó szövegek ezek nagyon, csak nem az én világom.

Hogy mitől jók, azt könnyű megmagyarázni, hogy mi taszít, azt sokkal nehezebb.
Szovjet sci-fi, mára már klasszikusnak számít. Meg is érdemli. Van ezekben a novellákban sok minden: ötlet, megfigyelő- és világteremtő készség,* bölcsesség, pszichológiai érzék, finom humor és hátborzongató társadalomkritika. A robotjainak tényleg lélektana van: félnek az egyedülléttől, keresik a másik társaságát, szerelmesek lesznek, bosszút állnak (mondjuk, az őket megalkotó emberen), és nagyon, de nagyon rosszindulatúak tudnak lenni. Közben pedig olyasmiket mondanak el a sci-fi nyelvén a diktatúráról, amiket a Szovjetunióban másképp véletlenül se lehetett volna.

A válogatás is értő kézzel készült, Kuczka Péter tudta, mit csinál. A történetek ütnek, ritka az emberbaráti befejezés – igen, ez a maximum: „emberbaráti”. Nem pedig „boldog”. Olyan itt nincs. A legjobb esetben szürke, a legrosszabb esetben reménytelenül sötét világ ez. Szereplői magányosan tévelyegnek egy szabályrendszerben, amelyet nem is ismernek, és természetesen a megalkotóiról se tudnak semmit. A kisember ne tudjon. A kisember ne is kérdezzen. A kisember végezze a dolgát, teljesítse a tervet, vegye át a fizetését, és fogja be a száját. Ha nagyon nem bírja befogni, akkor gorombáskodjon a saját alárendeltjeivel, azt lehet. Már ha vannak neki. Ha nincsenek, így járt. Álmodozzon arról, hogy ha meghal, vele hal az általa fenntartott szabályrendszer is. De ne álmodozzon túl feltűnően, azért büntetés jár…

…hát azt hiszem, azt is megmagyaráztam, miért nem esett jól ezeket a novellákat olvasni… 
…mert túl sok bennük a mesterséges anyag! 

* Szinte minden szöveghez külön világot talált ki! Elképesztő fantáziája volt ennek az embernek! Egy világot is nehéz megalkotni, nemhogy tizenötöt…

Ezt 2017. március 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8