Újraolvasás vége.
Amikor utoljára olvastam ezt a kisregényt, egyetemista voltam. Nem egészen annyi idős, mint a történet első részének festője, és épp csak egy kevéssel vagyonosabb.* Művész akartam lenni mindenáron.
Több mint tizenöt év telt el azóta.
És most nagyon furcsa volt újra találkozni ezzel a történettel.

A szláv népek gótikus irodalmából – eléggé el nem ítélhető, ám annál érthetőbb módon – vajmi keveset fordítottak magyarra, és annak a kevésnek is csak egy része hozzáférhető. Amikor nyakra-főre fordították ezeknek a népeknek az irodalmát, akkor a gótika éppen pont nem számított politikailag elfogadottnak, amikor meg már elfogadott lehetett volna, jelentékenyen csökkent a fordítások száma.

Gogol a kivétel. Egyrészt mert akkora klasszikus, hogy nem lehet megkerülni, másrészt mert az összes gótikus történetére rá lehet húzni, hogy a cári Oroszország társadalmának kritikája. Nem is jár messze az igazságtól ez az olvasat, amely Az arcképre is érvényes lehet. Ez esetben realista kisregényről van szó, mégpedig művészregényről, amely szerint az ember addig igazi művész, amíg éhezik. Annak, hogy pénzt keressen, az az ára, hogy kiszolgálja a nagyvilág igényeit, akkor pedig menthetetlenül belefullad a tehetsége az eltömegesedés posványába. Mert az igazi művész nem szolgál, nem forgácsolja szét magát, hanem belső világából, érzéseiből alkot… hoppsza, ez nem is realizmus, ezt romantikának hívják… csak a cenzor meg ne tudja… 

Létezik ilyen olvasata a kisregénynek, létezik hát, csak engem nem érdekelt soha.** Illetve érdekelt, de csak mint kiindulópont. Ha pedig ma megkérdeznének róla, milyen stílusúnak tartom ezt a szöveget, habozás nélkül mágikus realistának minősíteném. Mert itt bizony csak az egyik olvasat mondja azt, hogy a művész képletesen aprópénzre váltja a tehetségét. A másik olvasat azt feleli: mi ez a marhaság, mi az, hogy képletesen?! konkrét kiárusítás történik itt, kérem szépen, és konkrét aprópénz jár érte, nem is akármennyi. Mert ez olyan történet, hogy itt a hétköznapi, a földhözragadt válik elvonttá, míg a fantasztikum szemmel látható, füllel hallható, kézzel megfogható, étteremben/szabónál/fodrásznál stb. elkölthető.

Ez a művész konkrétan az ördögnek adja el a lelkét, és ezt pontosan tudja is. Szentpétervár különösen alkalmas volt az ilyen találkozásokra, itt írtam meg, miért. Hogy az ördögnek se szarva, se patája, de még vasvillája sincsen, mindössze ősz haja, hosszú köntöse és ijesztő tekintete?! A magasságos Úristen segítse azt, aki nem tudja, hogy ez a fajta az igazán veszélyes! Aki itt lakik a második szomszédban, a sarki boltba jár kenyérért, és telente néha köhög. A gonosz a földön jár, feleim, és bizony mondom nektek, már hitelkártyával is tud fizetni a lelkekért.*** Én pedig körülnézek a kicsi bérleményemben – amely véletlenül éppen a ház felső szintjén található –, végiggondolom, hogy mit tettem az életemmel az utóbbi tizenöt évben, és megkérdem magamtól, hogy mit felelnék, ha azt kérdenék, megvan-e még a lelkem.

Nem mondom, hogy mindenre büszke vagyok, amit az utóbbi tizenöt évben tettem… de azt hiszem, meg.

Nem árt ezeket a kis nyúlfarknyi Gogolokat újraolvasni néha, és feltenni ilyen (és hasonló) kérdéseket.

Ja, meg heveny szívdobogást kapni az álmodós-ébredős jelenettől, amelynél jobbat horrorban szerintem azóta se írtak. Mert amúgy Gogol horrort is tud.

* Köztársasági ösztöndíjat kaptam, hála Istennek sose voltam elmaradva a lakbérrel, és ennem is volt mit.
** Például azért, mert ezt a fajta művészeteszményt sose tudtam igazán komolyan venni. Már rajongó ifjúságomban se, most pláne. Mea culpa.
*** Na jó, ez igaz – feleli erre képzelt beszélgetőpartnerem –, de milyen alapon várja el bárki, hogy ilyen rémes körülmények között ne adja el a lelkét a bizonyos művész? Hiszen ez embertelen! Inkább éhezzen, és hagyja, hogy kirakják az utcára?! – Dehogyis – felelem én –, van ám a műben egy harmadik lehetőség is, csak nem esik róla túl sok szó. De nem spoilerezem el, hogy mi az.

Ezt 2017. március 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10