Hogy a francba tudta azt megcsinálni ez a melankolikus-savanyú képű, karótnyelt figura abban a rövidke földi életében, hogy a rasszista, soviniszta, mindenfób zártságot sugárzó írásai abszolút kompatibilisek legyenek a XXI. századdal? Hogy újraolvashatókká, sőt folytathatókká is váljanak? Ehhez nem elég jól írni tudni. (Márpedig ő tudott.) Ehhez nem elég talán még az a következetesen és hatásosan felépített magánmitológiája se, amelyikért annyi ismerősöm rajong, és minden második héten szembejön a közösségi oldalakon, hogy már valósággal röstellem, ha én nem tudom, melyik név/szállóige pontosan honnan való. (Most már tudni fogom.) Mitől olyan vagányak ezek a szövegek? No és mit adhatnak személy szerint nekem, akinek az identitásának a tipikus Lovecraft-főhősökétől számított távolsága a Makó meg a Jeruzsálem esetét idézi? 

Irtó sokat. De lássuk sorjában. Először is azt az identitást. 

Hogy néz ki egy tipikus Lovecraft-főhős? Hát először is nem hős. Úgynevezett átlagember(nek szeretné magát látni). Fehér, angolszász, protestáns férfi (a szexualitását ne firtassuk, mert nem nagyon van neki), értelmiségi munkakörben, tisztességes fizetéssel, ártalmatlan szabadidős tevékenységekkel. Nem túl okos, de meglehetős jól iskolázott, legalábbis alaposan megtanulta a munkájához szükséges dolgokon kívül azt, hogy ő az átlag, minden tőle eltérő bőrszínű, anyanyelvű/származású, vallású/felekezetű és nemű/orientációjú emberi lény pedig deviáns. (Igen, kérem, az. Csak tessék megfigyelni bármely random írás főgonoszát és/vagy a segítőit, illetve azt, hogy melyik családban milyen ágon öröklődik bármilyen baj.) Valamint még egy dolgot megtanult, de atombiztosan: hogy akkor van biztonságban, ha a deviánsok távol vannak, vagy legalábbis „a helyükön” – azaz ha zárva maradnak a határok a társadalmi rétegek, a nemzetiségek, a vallások, bármiféle közösségek között. És ha zárva maradnak a testek körvonalai is. (Ld. még a szexualitás hiányáról írottakat. Ezekben a novellákban és kisregényekben szex kizárólag dupla színfal mögött létezik, házasságon belül, gyermeknemzés céljából. De tényleg. Ott is csak azért, mert nélküle nem létezne főszereplő. Szükséges rossz.) Sőt, evilág és túlvilág között is. Ő racionális gondolkodó, mítosznak és mesének az életében helye nincs, Istennel még ima formájában sem próbál kapcsolatba lépni. Vasárnapi iskolába és templomba esetleg elmegy, de hogy bármi befolyása lehetne a túlvilági eseményekre?! Hát puritánok utóda volna, kérem szépen! Foglalkozik az evilági boldogulásával, azt' ha gazdasági sikere van, akkor legfeljebb titokban örül, hogy a vasárnapi iskolában tanultak szerint Isten választottai közé tartozhat. 

Na, és akkor fogja Lovecraft ezt a szabvány-emberkét... azt' nem bedobja az Amerikai Egyesült Államokba? Hát ha létezik világ, amelyikben tutira megnyílnak a határok...! 

Az külön zamatot ad a dolgoknak, hogy a fenti embertípust is az amerikai kultúra termelte ki magából, meg a megnyíló határokat is. Ügyes. 

Így aztán a XXI. századi olvasó (történetesen alföldi magyar és szlovák parasztok kései utóda, római katolikus és nő, aki amúgy határáthágásokból írta mind a két szakdolgozatát) konstatálja a bűbájos ellentmondást, majd kényelmesen elfészkelődik, és figyelni kezd. Mármint amikor éppen nem megy át óvodásba, és szeretne úgy üvöltözni a főszereplővel, mint a hátulgombolósok a bábelőadáson, hogy vegye már észre, mi történik – még csak nem is a háta mögött, hanem az orra előtt. Mert a történet végére kiszámíthatóan, mégis ámulatba ejtően változatos módon mindig megnyílnak azok a határok. És baj lesz. 

Jobb esetben keresztülgyalogol az emberen az emberfölötti rettenet. Amelyikre kétféleképpen lehet utalni: vagy lázálomban kidadogott félszavakkal, amelyek ugyanúgy nem függenek össze, mint ahogyan a lény esetlegesen észlelhető testdarabjai sem illenek egymáshoz; vagy pont egy lépéssel a kimondás előtt megtorpanva és közölve, hogy az élmény emberi eszközökkel nem fejezhető ki. („Idegen a geometriája.” Ezeket a szakaszokat szeretem a legjobban, itt igazán érdekes a nyelvi eszközök használata is.) Közben oldalanként kétszer megemlítve, hogy az illető „horrible”, „monstrous”, „hideous” (ronda, gyűlöletes, erkölcstelen), „blasphemous” (istenkáromló, szentségtelen) vagy „eldritch” (ijesztően idegenszerű, természetfölötti).* Azaz szegény főszereplőnek megnyílik a túlvilág, és nem a vasárnapi iskola Istenét látja. A gondviselést végképp nem. Ráadásul pedig még azt is tudomásul kell vennie, hogy a lelke éppen olyan sérülékeny, ha nem sérülékenyebb, mint a teste. Először mindig azokat alakítja át a rettenet, akik úgynevezett deviánsok, azaz a főszereplőtől eltérő bőrszínűek, származásúak, vallásúak és/vagy neműek (ld. az első bekezdést). De előbb-utóbb eljut az úgynevezett átlagemberhez is, mese nincs. Az igaz, hogy a végső és megsemmisítő támadás, komoly áldozatok árán bár, de meggátolható, ez azonban sajnos minden esetben pusztán haladékot jelent. Ha nem piszkálják, talán nem jön elő a következő pár évben, aztán lehet mindent kezdeni elölről.

Rosszabb esetben kiderül, hogy a szereplőkben magukban rejtőzik a rettenet forrása, és csak alkalomra vár, hogy az arcukba ugorjon. Például azért, mert már nemzedékekkel korábban keresztülgyalogolt rajtuk az emberfölötti rettenet. Vagy most gyalogol ugyan, de nemzedékek alatt az ember tulajdon ősei ágyaztak meg neki. Hány és hány olyan írás van ezek között, amelyiknek a végső csattanója az, hogy az ember saját magában, saját arcában látja meg azt, amitől egész életében rettegett? De még ennyi sem kell feltétlenül. Lehet, hogy kezdettől fogva nincs is semmi, ami eltávolítaná az embertől a rettenetet, mert az olyan közel van hozzá, mint a saját keze, és halálnak hívják. Hiszen semmi sem nyitja meg hatékonyabban az ember határait, evilág és túlvilág határairól nem is beszélve. Különösen azért, mert az ember, adott esetben még a tipikus Lovecraft-főhős is olyan anyagból van, hogy puszta kíváncsiságból a saját határait is szereti feszegetni, még akkor is (újabb ellentmondás), ha nagyon komolyan gondolja, hogy aminek zárt a határa, az az értékes, és aminek nyitott, az az értéktelen. Azért ő mégis ablakokat nyit, kidugja az orrát, körül akar nézni, persze mindig úgy, hogy hagyjon magának menekülési útvonalakat – és mindig ráfizet. Ritka az a Lovecraft-szereplő, aki vissza tud jönni arról a feszegetett határról úgy, hogy ne kerüljön elmegyógyintézetbe, és még ezek a ritka szereplők is örökre elvesztenek valami nagyon fontosat és nagyon értékeset a megnyert tudással. 

Húszéves koromban, amikor először olvastam ezeket a történeteket, nem tudtam velük mit kezdeni, egyszerűen azért, mert attól, hogy valamire kétoldalanként rámondják, hogy „horrible” és „hideous”, számomra még nem lesz feltétlenül ijesztő. Annyi családi kísértethistóriával, amennyi nekem van? Ugyan hagyjuk már, egyik se bántott soha senkit. Az ingerküszöböm meg egész máshol van, mint a legtöbb Lovecraft-szereplőnek, például nem félek a nyitott sírtól (maximum, hogy nem veszem észre, és kitöröm a bokám), nem tartom csak az alkalomra váró potenciális gonosztevőnek a különböző bőrszínű/nemzetiségű szülők „kevert vérű” utódait, és nem asszociálom a föld mélyében rejtőző üregeket automatikusan bizonytalan körvonalú, tehát rosszindulatú lényekkel. Persze nem örülnék, ha engem akarna elfogyasztani bármelyik, de határozottan az a véleményem, hogy még csak nem is mind gonoszok, attól, hogy a szereplők annak tartják őket. Ránk nézve károsak, igen, de csak azért, mert sokkal nagyobbak, és kb. annyit foglalkoznak velük, mint mi a csigával, ha rálépünk a járdán. A csigának rossz, mert neki is csak egy élete van, nekünk viszont egyszerűen útban volt. (Egyébként mindig arrébb teszem őket, ha egy módom van rá.) Az ellenben elég rendesen kivágta nálam a biztosítékot húsz éve is, most is, hogy a nők helye, ha nem a konyhában vagy a gyermekágyban, akkor a lezárt (lehetőleg padlás)szobában van. Ennyi zárt térben tartózkodó nő még viktoriánus gótikus regényekben sincs. És ami a legijesztőbb: hogy a szereplők a jelenséget magától értetődőnek tartják. Legfeljebb sajnálják az illetőt egy kicsit. 

Igen, tudom, mindezeket az elemeket a kor és a kultúra kontextusában kell vizsgálni. Igen, tudom, nincs értelme számonkérni Lovecrafton a ma problémáit. Sőt, a saját korának a problémáit se. Nem is teszem, dehogy, húsz éve se tettem. De attól, hogy ezek az írások így működnek, én még XXI. századi olvasó maradok, nem tudom, nem is akarom elfelejteni az identitásomat, a nézőpontomat. Ezzel együtt nem kérek számon senkin semmit, egyszerűen megállapítom, hogy elmegyünk egymás mellett ezekkel a történetekkel. Illetve húszévesen megállapítottam. Abba is hagytam néhány novella és kisregény után.

Most meg lecsúszott az egész egyben. Nem mintha elfogadhatóbbá vált volna a számomra a végletes zártság mint érték. Még jobban és tudatosabban eltávolodtam tőle.** Nem is az történt, hogy most már egyéb erények miatt elfelejthetőnek vagy megbocsáthatónak tartom. Lovecraftnak nem lehet „megbocsátani”, nem is kell, értelme sincs beszélni ilyesmiről. (Mondjuk, annak se nagyon van, hogy minden egyes alkalommal, amikor valamelyik úgynevezett deviáns csoport elítélőleg megemlítődik – tehát kétoldalanként –, azt mondja az olvasó magában, hogy „ajóédesanyád”. Viszont jólesik.) Egyszerűen csak rájöttem, hogy a végletes zártság mint érték itt csak a kiindulópont. Az egy dolog, hogy ha megnyílnak a határok, az érték megszűnik létezni. Az meg egy másik, hogy ha nem nyílnának meg, akkor maga a történet szűnne meg létezni. Szükségszerűen nyílnak, nem lehet nem kilépni közülük. És ebből borzasztó érdekes dolgok jönnek ki. 

Például kifordulnak a kalandregénysablonok. Mert hogy is működnek a klasszikus felfedezős kalandregények, mondjuk, ez? A főszereplő az ismert világból (Európából vagy az USA-ból) elindul az ismeretlenbe (Afrikába, a Távol-Keletre, Dél-Amerikába stb.), hogy ott jó sok veszély között találjon valami fantasztikusan izgalmasat, amit úgy mesélhet el, hogy az összes olvasónak rögtön ellenállhatatlan kedve támadjon utána menni. Hogy működik a Lovecraft-kalandtörténet? A főszereplő az ismert világból elindul az ismeretlenbe, majd az első oldaltól az utolsóig összetett kézzel könyörög, hogy nehogy más is odamenjen, mert ott nem az izgalom, hanem a rettenet lakik. Amely persze szintén megadja a felfedezés örömét, de a végén úgyis előjön a... hibrid lény, amely, mint tudjuk, feltétlenül rosszindulatú. (Még szegény egyiptomi állatfejű istenszobrok is megkapják a „hideous” és „blasphemous” jelzőt, mert kétféle lényből vannak összerakva. Hát azt nem lehet mondani Lovecraftra, hogy ne lenne következetes.) Ami ezeket a lényeket illeti, az írói fantázia kimeríthetetlen. Véges számú elemből ennyi mindenfélét létrehozni, az tényleg művészet. Komolyan mondom, mint a legó. Ide egy polipcsáp, oda egy emberkéz, amoda egy hüllőláb, meg is vagyunk.

Vagy a másik kalandregényműfaj, a nyomozós, amelyikben a múltbeli titkok feltárása adja az izgalmat. Na, azokban mindig kiderül, hogy a puritánok a hunyók. Akik megalapozták a szereplők saját kultúráját, zártság mint érték stb., mellesleg azzal, hogy a saját hazájukat elhagyva bevándoroltak egy másik területre. Azt' nem kiderül róluk, hogy emberevők vagy boszorkánymesterek? Olyat se láttam még komolyan leírva, hogy a boszorkányüldözések korának bírái mindig igazságosan ítéltek. Legalábbis Lovecraftnál kizárólag olyan elítéltekről lehet hallani, akik tényleg az ördöggel cimboráltak. Például Joseph Curwen meg az ő – NOHÁT! – befejezetlen, nyitott körvonalú és förtelmes lényei a föld alatt („The Case of Charles Dexter Ward”)... bár őt pont nem ítélik el, de az nem a bírákon múlik. Nem azért mondom, de ezt a Howardot is felkötötték volna a vonatkozó bírák, ha olvashatták volna a „The Dunwich Horror”-t. Abban a puritánok kései utódai konkrétan az újszövetségi születés-mítoszt játsszák újra oly módon, hogy az tényleg kimeríti a „blasphemous” fogalmát. Ja, meg még egy szó jut eszembe, amit szeret használni, és erre is használja: „unnatural”, azaz természetellenes. Amely szó összekapcsolása egy bibliai történetmintával külön „blasphemous”. De azt nem lehet mondani, hogy ne csinálná jól az író. (Mellesleg a nő kárhozik el benne, holott nem ő az értelmi szerző. Ezt csak úgy mondom, hogy érthetőbbé váljon, miért mondtam kétoldalanként magamban, hogy „ajóédesanyád”.) 

Az önmagában megérne egy misét, amit Lovecraft a vízmotívummal csinál. Az egy dolog, amit a jegyzet mond, hogy azért jönnek elő abból a szörnyek, mert az író utálta a halat.*** Az életrajz önmagában semmit nem magyaráz meg, és soha nem ilyen egyszerű a következménye. A víznek eleve megvan több mitológiában is az a jelentésköre, hogy abban lakik, abból jön mindaz, ami a racionális, embernek való, zárt stb. világon kívül esik, ezáltal potenciális veszélyforrássá válik. (Már amennyiben a társadalom jelentős része azt gondolja, hogy ami nyitott, az veszélyes, de ezt a témát már eléggé kimerítettem.) Az (szó szerint) elfolyó, széteső, nem lehet a mélyére látni, bele lehet fulladni, és annál rosszabb, hogy az élethez nélkülözhetetlen. A víz alá merülnek le, vagy abba fagynak bele az emberfölötti lények városai, onnan másznak elő a hibridek, mert a víz oszlat, felold és összeköt, eleve határnyitásra való anyag. Akár szerette a halat Lovecraft, akár nem, ezt nem tudta volna háttérműveltség nélkül megcsinálni. Márpedig az volt neki, jólesett figyelni az irodalmi hivatkozásokat is. Csak mondom, hogy a Wilbur Whateley kb. úgy néz ki, mint Miltonnál a megtestesült Bűn. (Itt írtam a műről is, a figuráról is, görgessen le kb. a feléig, aki meg akarja nézni.) Meg Ovidiusnál a Scylla. (Az ő művéről és annak groteszk lényeiről pedig itt.) Az is nagyon tetszik, amit a kollektív tudattalannak az ő idejében kialakulóban levő fogalmával csinál. Egyetemes álomvilágot alkot belőle, amely lehetővé teszi, hogy az ember alvás közben se lehessen magányos (figyelem, nyíló határok, amelyeknek a főszereplő ezúttal örül!), hiszen olyan szimbólumokban álmodik, amelyeket előtte sok-sok nemzedék helyezett el az ébrenléten túl.****

Meg azok a fura, akár mulatságosnak is tekinthető esetek, amikor kiderül, hogy az emberfölöttinek is van kitől rettegni. Azok az abszolút emberidegen, geometriai formákban létező fajok (kötelező jellegű polipcsáppal, ez valami fixa ideája lehetett a Howardnak), amelyektől a főszereplőt a hideg kileli, de közben tiszteli is őket, sőt azonosul is velük, függetlenül attól, hogy mennyire kihasználják („At the Mountains of Madness”, „The Shadow out of Time”). Hiszen csak a kinézetük idegen, a tevékenységük (tudásfelhalmozás, városépítés, művészeti alkotások létrehozása) tökéletesen megfelel a lovecrafti emberideálnak. (Khm, és nincs az életükben se nő, se szexuális élet, mert először is hosszú életűek, másrészt más reprodukciós módokat találtak ki. Wishful thinking, hogy rondábbat ne mondjak.) Aztán jön a náluk is ősibb – DOBPERGÉS! –, föld alatt lakó, sötét és hibrid lény, groteszkké torzítja a műalkotásaikat (ld. nyitott körvonalak, amelyek komikusak és gonoszok, a kettő ezúttal összetartozik), aztán jól lehengerel és túlél mindenkit. Ahelyett, hogy a helyén maradva szolgálna nekik, amire kitalálták, fú, felháborító. Ha már a rasszizmusnál tartunk, mekkora allegória, mi? (Annál persze sokkal több és összetettebb, többek között a stílusnak és a világépítő képzeletnek köszönhetően. Az „At the Mountains of Madness”-nek ottan van a helye az 1001 könyv listáján, ahova feltették, és nemcsak allegória mivoltában. Csihináhálja már meg a filmváltozatát a Guglielmo del Toro, kérem szépeeen...) 

Ez az a pont, ahol az ember már komolyan elgondolkodik azon, hogy miért kell ezeket a fura lényeket mindig utálni. Némelyik nemcsak nem rosszindulatú, hanem már-már szerethető is, leszámítva, hogy továbbra sem szeretnék azért a szomszédomba egyet. Csak így távolból nézve jó. Na, akkor jön a „The Dream-Quest of Unknown Kadath” meg a folytatásai, ahol végignézhető, hogy milyen, ha Lovecraft fantasyt ír, még a fantasyműfaj definiálása előtt. Mottó: „elvan a gyerek, ha játszik”. Cselekmény semmi, de kit érdekel, én pont az olyan fantasyt szeretem, amelyikben az a legfontosabb, hogy melyik szembejövő lény milyen gondolkodásmódot képvisel, milyen civilizációt alkot, milyen nyelvet beszél, kik a szövetségesei és az ellenségei. (Közben, hopp, becsúszik egy-két Lukianosz-idézet, hajóval a Holdba meg ilyenek.) Mindtől kitör a frász, de a legtöbbnek megvan a maga vonzereje is, legalábbis a főszereplő számára, aki remekül eligazodik, és szívesen időzik közöttük. Teljesen igaza van, én is ritkán ijedtem meg életemben a saját tudattalanom termékeitől, azért lettem író. Illetve még egyszer jelezném, hogy A faun labirintusában pont ilyen lények szerepelnek, és pont így viszonyul hozzájuk a főszereplő, szóval adják már vissza azt a regényt del Torónak...

Ez mind bőven megindokolja, hogy az én számomra és a hozzám hasonlók számára is sokat mondjon ez az életmű. No és amire már korábban is utalgattam: a hagyomány, amelyet megteremtett, folytatható akkor is, ha az ember nem ért egyet vele. Mondjuk, úgy, ahogy Stephen King csinálta például a Tóparti kísértetekben (Bag of Bones). Más műveiben is, csak ebben látványosan. A „The Shunned House” című történetet írta át úgy, hogy a rosszindulatú és gyilkos túlvilági lényt magát is áldozattá tette, aki számára megállt az idő a saját szenvedéseikor, és azóta is folyamatosan bosszút áll értük. Ez a lehetőség már a Lovecraft-novellában is felvillan ám egy pillanatra, csak ott sokkal erősebb a lény elpusztításának igénye. Kingnél kaphat együttérzést. Kap is, ha felmenteni nem is lehet, hiszen közben mégiscsak gyilkos. Az se véletlen, hogy King regényeiben rendszerint éppen a (lovecrafti és/vagy mai értelemben vett) „deviáns” oldja meg a helyzetet – az is tudatos átírás eredménye. Nem mintha a módszereivel minden esetben egyetértenék, főleg, amikor mégiscsak megtartja a lovecrafti főgonosz-mintát.***** Viszont olyan jó rájönni. :) 

Egyetlen olyan eleme van ezeknek a történeteknek, amellyel bármikor fenntartás nélkül azonosulni tudok. Szerepel bennük ugyanis egy élőlény, amelyikre nem hat az emberfölötti rettenet befolyása, amely csalhatatlanul fölismeri, ha az jelen van, és amely rendszerint meg is ússza: a macska. Részemről okés. Csak a nyakát engedje el szegény állatnak.

---- ---- ----

Utóirat, nyelvtanulóknak: 

Nem tudom, milyen a magyar fordítás színvonala, de az angol szövegnél nem lehet szebb. Az én kiadásom fülszövege azt írja, „baroque”, és tényleg. Olyan szavakat és nyelvtani szerkezeteket használ, amilyeneket két-háromszáz éve senki. A körmondatai az oldal aljáig érnek. Drámai szórendcsere (a C1-es nyelvkönyv szerint ritkán használandó, mert hatását veszíti) oldalanként kétszer. Poe volt az egyik példaképe. Ha az ember egyszer hozzászokik, annyira szép. De lehet persze, hogy valakinek ez már túl sok. Mindenesetre középfokú nyelvvizsgával már érdemes kipróbálni, de meg fogja dolgoztatni az olvasót. 

* Ez milyen jó szó már, nem? Vagy ötszáz éves az első előfordulása, de senki nem tudja, honnan ered, és történetesen Lovecraft hozta divatba a modern irodalomban. 

** Iszonyú jó elemzést lehetne írni Lovecraftról bahtyini szemszögből. A lovecrafti karnevál, amelyik mindig bűnös és ártalmas, meg a bahtyini karnevál, amelyik mindig életigenlő és megújító erejű. Ha nagy leszek, megírom.

*** A kiadványról: Örülök ennek a sorozatnak, kár, hogy csak két kötete van meg, a harmadikat könyvtárból olvastam. S. T. Joshi bevezetői és jegyzetei igen informatívak, főleg, ami az életrajzot illeti. Csak sajnos engem nem nagyon kötnek le, a fent írtak miatt. Ami talán hasznosabb lenne, az az, hogy az egyes művek motívumait összeköti egymással. De arra magamtól is képes vagyok. Úgyhogy én annyira nem értékeltem ezeket az oldalakat, de más ízlésű olvasó számára fontosak lehetnek. A kiadvány minősége egyébként igen jó: a papír puha, a kötés tartós, nyomdahiba nincs, a szövegek sorrendje pedig ügyes szerkesztésre vall. 

**** Szerintem Michael Ende is olvasott Lovecraftot, nemcsak Stephen King. 

***** Kingnél ugyanis a „deviáns” attól még kívülálló marad, hogy jót cselekszik. Nem válik a világ részévé, nem lesz egy a sok közül, örökké kilóg, és (az általam ismert regényekben) akár bele is halhat a jó cselekedetébe (Álomcsapda, Az, A halálsoron), de legalábbis maradandó károsodást szenved (A ragyogás). King ezzel megfordítja a sztereotípiát, de nem fordítja ki. Azt például Takács Bogi csinálja meg, legalábbis szerintem. Az ő történeteiben sokszor éppen az a fontos, hogy a nyitott testű, hibrid lény ne csak védelmezővé váljon, hanem a világ részévé is. Nem a halála kell ahhoz, hogy a közösség fennmaradjon, hanem az élete. De ezt is alaposabban végig kellene gondolnom. Biztos, hogy nem minden novellájára igaz. Mindenesetre ha már polip, az ő könyvének a borítóját stílszerű ideillesztenem.

A képek forrásai: level.medium.com, lovecraftianscience, gutenberg.net, lovecraft.fandom.com, ez kétszer is, oneroomwithaview.com és pinterest.

Pontszám: 10/9