Az utóbbi időben akármit olvastam, előbb-utóbb szembejött a reneszánsz meg a barokk. Különösen a reneszánsz/barokk eposzokra hivatkoztak az olvasmányaim rendszeresen. Miután tettem egy óvatos próbát Tassóval, és nagy örömömre igen vagánynak bizonyult, Ariosto monstrumába is bele mertem vágni, és végül a kedvenceim közé kellett sorolnom. Ezek után, gondoltam, mit nekem egy portugál klasszikus, úgyis olyan rövid, meg 1001-listás is, ráadásul a földrajzi felfedezések koráról szól, nagy baj nem lehet belőle.

A fülszöveg lett gyanús, hogy itt nem igazán arról lesz szó, amire én kíváncsi volnék… az első ének pedig olyan pofont adott reménykedve figyelő zsenge elvárásaimnak, hogy a fal adta a másikat. Az elbeszélő ugyanis a negyedik oldalon közli, hogy őtőle ne várjon senki hazug (!) meséket, mint amilyeneket Ariosto (!) gyárt, őneki minden egyes szava igaz!

Ja, azért kezdett pont eposzt írni. Az a műfaj arról híres úgyis, hogy tárgyilagos és igazságos.

Hallgasd: nem fogok képzelet, hazugság
játékaival bajnokot dicsérni,
ahogy teszik ezt a külföldi Múzsák,
melyek így vágynak nagyságot elérni:
a megtörtént való különb tanulság,
mint akármely álomlátás meséi,
felülmúlják Ruggierót, Rodomontét
s Orlandót, még ha nem is mind koholt név.

(…)
S a sor végén áll a nagyszerű Gama,
ki Aeneas hírének lép nyomába.

Hogy úgy mondjam, taktikátlan lépés volt ez a részéről. Enélkül csak kíváncsi, helyenként unatkozó olvasója lettem volna. Ez a felütés viszont előhozta belőlem a látens melankóliámat. Azaz feltolult bennem a fekete epe, és folyamatosan hajtott, hogy figyeljek: ugyan vajon mennyire igaz, amiről szó van?!

A történet vázát Vasco da Gama indiai utazása adja, a háttér tehát, ahogy már mondtam, a nagy földrajzi felfedezések időszaka. Eposzhoz illő téma, idáig rendben. Sikerült beleszuszakolni az egész portugál történelmet a XV. század végével bezárólag (Gama meséli el egy érdeklődő afrikai uralkodónak), sőt a XVI. századra is kitekintenek a szereplők (az utolsó ének hosszadalmas jóslata ezt a kort részletezi). Nagy reményekre okot adó korszak volt ez, egy gyarmatbirodalom csíráit hordozta magában, csak hát elég hamar a fejükre ütöttek a spanyolok érte – de ezt az eposz írásakor Camões még nem tudhatta. Ennyiben jogos a büszkeség. Hogy a gyarmatosításról úgy összességében mi a véleményem, az más lapra tartozik.

Mondjuk, arra a lapra, amely gáncs nélküli lovagként ábrázolja Vasco da Gamát és összes dicső Portugálját (következetesen nagy P-vel írva tíz éneken keresztül), akik igazán semmi mást nem akarnak az útba eső területeken, mint a néppel kereskedni, a kereszténységet mint egyetlen igaz vallást terjeszteni,* esetleg a portugál király fegyveres hadseregének érkezését felajánlani, csakis a baráti ország védelme érdekében. De mit tehetnek róla szegény gáncs nélküli lovagok, ha a legkevésbé sem baráti ország gonosz és/vagy tragikusan megtévesztett döntéshozói erre agresszíven reagálnak, és Gamáék kénytelenek jobb esetben túszokat szedni, rosszabb esetben katonákat küldeni maguk helyett?… Értem én, hogy a gyarmatosításhoz ideológia kell… meg azt is elhiszem, hogy Camões komolyan hitt abban az ideológiában, amelyet ábrázolt… de ezt több rendben, következetesen színtiszta igazságnak titulálni?… 

Aztán milyen igazságok foglaltatnak még ebben az oly nagyon keresztény eposzban? Hát mindenekelőtt a teljes antik mitológiai apparátus, a világot irányító (!) Jupiterrel az élen. Benne két vetélkedő istenséggel, Venusszal és Bacchusszal, akik közül az előbbi a portugálok pártján áll, és minden isteni vonzerejét beveti az érdekükben, mert ők a szívének oly kedves rómaiakhoz hasonló nyelvet beszélnek. (Hogy közben a spanyolokkal meg az olaszokkal is hadban állnak, az az istenasszonyt szerencsére nem zavarja.) Bármilyen bajból ki tudja őket rántani, hogy Camões utána oldalakon át dicsőítse a hős portugálok (pardon: Portugálok) erejét, akik önállóan (!) intézik a sorsukat. Bacchus meg ellenük van, mivel túl erősnek tartja őket, és félti tőlük indiai biztos pozícióját. (Ami már régen nincs meg, mivel az eposz egyetlen indiai szereplője sem ihat bort, de ez sem zavar senkit.) Aztán felbukkannak a tengeri istenségek is, Amphitritétől Tritonon keresztül Tethysig… és Camões nem győz mosakodni a végén, hogy az inkvizíciót kikerülje, és szó szerint magukkal az istenségekkel magyaráztatja el, hogy ők ám csak illúziók, allegóriák, a hajósok sorsát mindvégig a gondviselés intézi!!!

Sok ágra oszló, óriási barang
legmélyén, hová elbújik a tenger,
s honnan őrjöngve tör ki a szilaj hab,
mikor vitázik a dühödt szelekkel,
lakik a dicső Neptunus, s vigadnak
a Nereidák egyéb istenekkel,
hol városok kapnak helyet a vízben,
melynek lakója e sok nedves isten.

A soha fel nem tárt tengerfenéken
a homok finom ezüsttel behintett;
tornyok tűnnek fel, síkság közepében,
mint kristály, amin átütnek a színek;
minél közelebb hatol, voltaképpen
annál kevésbé sejti a tekintet,
hogy kristály-e, vagy gyémánt-e, amit lát,
oly tündöklő fénnyel vetik a szikrát.

Kapujuk arany, dús gyönggyel kirakva,
mely a kagylók sötétjében terem meg,
gyönyörű művészettel kifaragva,
min Bacchus dühös szeme megpihenhet:
feléje elsőként a tarka-barka
vén Khaosz dúlt vonásai merednek;
ott található a négy elem is még,
ahogy ellátja mindegyik a tisztét.

A fennkölt Tűz áll a legmagasabban,
mely egy anyagnak sem marad a foglya,
de minden élőt serkent szakadatlan
azóta, hogy a titán elrabolta.
Nyomban mögötte jön a láthatatlan,
átszellemült Lég, mely fürgén kitolja
határait, s ha tél van, vagy ha nyár van,
kitöltetlen űrt nem hagy a világban.

Hegyek közt ül a Föld, melynek ruhája
virágzó fák és zöldelő növényzet,
életet adva, élelmet kinálva
az állatoknak, kik rajta tenyésznek.
Ott látszik a Víz éles tisztasága,
mely a földrészek között szerteszéled,
míg sok hajfonata tölti meg nyüzsögve,
s nedve az összes testek éltetője.

Szóval illúziók. Meg allegóriák. Csak ami a színtiszta valóságot illeti.**

Kár ezért az eposzért. Kár, hogy ennyire komolyan veszi magát, és ennyire könnyen rajtakapható. Inkább állítaná, hogy hazudik, akkor én mint olvasó tudnám… komolyabban venni. Mert egyébként nagyon, nagyon szép. Ügyesen alkalmazza az eposzi kellékeket, felidézi és modernizálja az Odüsszeia világát*** – soha jobbkor, mint a földrajzi felfedezések korában –, óriási reneszánsz műveltséget mozgat, és olyan stílusban ír, hogy feladja Hárs Ernőnek a leckét. A fordítás biztosan nem tud mindent visszaadni belőle, de az nem kifejezés, hogy igyekszik.

A Hold tündöklő sugarai hulltak
az ezüsthabú neptunusi árra;
az egek csillagpompába borultak,
mint rét öltözik százszorszép-ruhába;
a dühödt szelek pihenni vonultak
távoli odvak homályos zugába (…).

Ráadásul nemcsak hősi utazást és varázslatos költői képeket tud az oktáváiban**** életre kelteni, hanem a korabeli természettudományok eredményeit is. Népiesen szólva: van neki mire felvágni.

Egy gömb ragyogott ott a légben úszva,
mit oly vakító fénysugarak értek,
hogy mélye éppoly jól kirajzolódott,
amilyen tisztán burka látható volt.

Hogy mily anyagból volt, senki se látta,
de látszott, hogy részei újra gömbök,
melyek központja az isteni pálca
akaratából eggyé rendeződött.
Forgás közben, felkelve és leszállva,
nem kelt, s nem szállt, s egyforma arcot öltött,
bárhonnan nézték; s valamennyi pontján
vég s kezdet egy volt, égi munka folytán;

egységes, teljes, önmagába zárt volt,
akárcsak az őskép, mely létrehozta.
Gamát, ahogy e gömbbel szembenállott,
vágy s félelem ejtette izgalomba.
– „Kicsinyített formában a világot
tárom itt a szemed elébe – mondta
az istennő –, hogy megláthasd ezennel,
honnan hová mégy és mire törekszel. (…)”

De azért nagyságrendekkel jobban állna neki, ha mégse vágna fel.

Kiegészítés:
Az utószó még külön kiborított azzal, hogy ez a mindenki által kedvelt klasszikus az összekötő kapocs a portugál nyelvű országok között, mert mindenütt olvassák és értékelik.
Aha.
Előttem van, ahogy a volt gyarmati országok lakói csillogó szemmel olvassák, hogy ők gonosz és/vagy megtévesztett bálványimádók, akiknek direkt jót tett a portugál gyarmatosító hatalom, bár tartott volna tovább.
Azt hiszem, úgy olvashatják ezt ma, mint a volt angol gyarmatok Shakespeare Viharját. Pusztán az politikai állásfoglalás, ha műsorra tűzik, hát még, ha a rendező is kreatív. De Shakespeare nem is állítja, hogy nem hazudik. 
Azt természetesen nem vonom kétségbe, hogy értékelik. Shakespeare-t is értékelik, nagyon tudott írni. 

* Kizárólag katolicizmus formájában, mert minden más felekezet eleve bűnös úton jár, amint azt két oldalon keresztül fejtegeti az eposz… Hát ilyen „dicséretekre” még katolikusként se tartok igényt, köszöntem szépen…
** SPOILER Azt már meg se említem, hogy két oldallal korábban ezek az illúziók meg allegóriák még szerelem-szigetet működtettek az óceánban, ahol a hajósokat azzal jutalmazta Venus, hogy az illúziókkal meg allegóriákkal ágyba bújhassanak. Miután azok színleg sikoltoztak egy kicsikét, meg ellenálltak, azt is színleg. Szerencsére a hajósokat nem érdekelte az ellenállás az okos hajósok átláttak a színlelésen.
Azt hittem, kivágom az ablakon a könyvet. Csak azt sajnáltam, hogy nem láttam Vasco da Gama képét, mikor Tethys megmondta neki, hogy egy illúzióval feküdt le. SPOILER VÉGE
*** Amelyet szintén lekicsinyel, Homérosszal együtt, mondván, hogy a Földközi-tengeren bolyongani, az semmi, de nézzék meg, ő micsoda utazásról ír!!! Arról. Elmész a…
**** Igen, van pofája az általa oly igen lenézett olasz reneszánsz eposzok versformájában írni… Becsületére legyen mondva, tudja használni a formát, nem is akárhogy, még egyediséget is visz bele, de azért én elgondolkodtam volna a helyében, hogy akkor most mit nézek le meg mit nem…

Ezt 2017. március 26-án írtam. 

Pontszám: 10/7