Inkább nem pontozom. Vessetek a mókusok elé.

Azt hittem, olyan élmény lesz, mint a múltkor a Széphajú Khariszok tánca, de egész más élmény lett. Az a kötet a közelembe jött, ez távol maradt. Azt gátlás nélkül mertem pontozni, ezt nem merem. Időtlen méltóság van benne, több, mint kétezer-ötszáz éves maradandó érték, de – talán éppen ezért – valahogy nem igényli a társaságomat, nem szólít meg, megvan ő magában. Egyszerűen szép és kész.

Lehet persze, hogy csak azért érzek így, mert a történetek legnagyobb részét éppen a közelmúltban olvastam Kerényinél. Mert ezek a versek szinte mind történetet mesélnek, a himnusz műfajának megfelelően: az istenség dicséretével kezdik, azzal végzik, a kettő között pedig elsorolják az összes viselt dolgait. Mindazt, amit Kerényi majd újramesél. Márpedig Kerényitől éppen pont egy hete kaptam csömört. Ami nem az ő hibája, ő figyelmezteti az olvasót, hogy a könyve nem egyvégtében tanulmányozandó, mert nagyon tömény. Megfogadom a tanácsát. Február óta olvasom, most járok a felénél. Meg Trencsényi is ezeket dolgozta fel. Szóval vannak mítoszok, amelyek ebben a formában, ahogy itt le vannak írva, már rég a könyökömön jönnek ki…

De a stílus akkor is új, tehát frissnek és élvezetesnek kellett volna lennie. Nem volt az. Fenséges volt, messzire zengő és távoli. A történetektől pedig derűt vártam, színt és illatot, sok-sok fényt – utóbbiakat kaptam is, de rettenetet annál többet. Még a legvidámabb himnusznak is van ijesztő arca, és most ezt mutatta a legerősebben, hiszen a mosolygósat már régen ismerem.

Szóval ebbe most nem tudtam belebújni. Úgy éreztem, nem embernek való. Bocs. Talán majd egyszer máskor.

Ezt 2017. március 31-én írtam.