Értékelésem két részből fog állani. Akit az első rész után érdekelni kezd a kötet, annak határozottan ajánlott nem belenézni a másodikba. 

Véletlenül talált kis könyv ez, szerintem nem sokan dicsekedhetnek a birtoklásával (én sem). Nagyon vékony, újraolvasásbarát. Egyebekben nem nevezhető olvasóbarátnak, kivéve, ha nagyon speciális ízlésű az illető olvasó. Mondhatná erre valaki, hogy szóval őrült bölcsészeknek való.

Mondhatnám erre én, hogy szerintem elég elvont ahhoz, hogy a matematikusok is szeressék. És jó pár darabja elég ugrálós-vidám, hogy a gyerekek is. Komolyan, pont ilyen rigmusokkal szórakoztam gyerekkoromban, csak nem ennyire kreatívan.

Az első tizenvalahány oldal a küszöb. (Igen, ez ilyen küszöbös kötet.) Ez a rész a költő gyermekkorából való szövegeket tartalmaz, párokba állítva. Egy oldal egy pár vers. A páratlan számúak leginkább Christian Morgenstern világát idézik, már amennyire ismerem, a párosak nyomokban azért olyan szavakat is tartalmaznak, amelyek szerepelnek a szótárakban...

Nyőnyő nyenyere
tikitekere
Fitty futty fityula
bugyubigyula
Cécó ciceró
diderideró
hűhó vavacó
gahahahohó

(...)

Lepketömb.
Ha kőbefagyott bogár
jégre pendül.

(...)

A vízen dérmetsző sirályok.
A fában csont űzi a varázst.

Ha ezt túlélte a t. olvasó, a második rész már könnyebben csúszik. A „Mesék a vándorlás korából” érezhetően mindenestül felnőtt irodalom, helyenként felismerhető önéletrajzi elemekkel (mármint von Kelchblatt önéletrajzával, természetesen), tehát akár történetív is felrajzolható. Valóban vándorlásról van itt szó: városokról, kutakról, erdőkről, szerelmekről, elválásokról, akár mágiáról. Nekem ez a szakasz tetszett a legjobban. Merész képzettársításai, tömör képei, álomszerű világa ugyanúgy megfogott, mint egy Ende-novella.

Megéreztem a telet:
bemerészkedtem egy városba
Mielőtt elkergettek koldulnom kellett.
Hálni egy boszorkány fogadott be,
megtanultam tőle varázsokat és titkokat,
kútban laktam, oda rejtett.

Felengedett a tél. A boszorkány is
elmúlt fölülem. Hideg házát
tán a kútból sem találnám meg.

A harmadik rész elvileg egy von Kelchblatt által megfogalmazott kiáltvány lenne, jó sok lábjegyzettel. Ezzel, bevallom, egy-két versszak kivételével egyáltalán semmit nem tudtam kezdeni. A negyedik pedig a „Rigmadár”, egy „alakoskodó játék” töredéke, amely elvileg a sziromsági népköltészet része, von Kelchblatt pedig az egyik szereplője. Ez sem kerül a kedvenceim közé, de értékét változatlanul elismerem. Végül egy von Kelchblattnak tulajdonított, ám kétes hitelű szöveg zárja a kötetet.

Összességében kellemes benyomással teszem le a kötetet. Illetve nem teszem le, hanem újra meg újra átforgatom. Ha mostanában adták volna ki, biztosan megvenném. A bizonyos „magyar feljegyző” magabiztosan és kreatívan használja a nyelvet, nem fél erre-arra kitekerni. Az olvasótól erőteljes aktivitást és képzelőerőt igényel, aztán pedig nem keveset ad az erőfeszítésért cserébe. Jó pár mondata, kifejezése telitalálat, no és még ragacsos anyag is ráadásul, nehezen felejthető. 

Ami komoly gond (és amiért levontam két pontot):

Először is nem engedelmeskedik a saját logikájának. Hogy a racionális észnek nem, az egy dolog, azt szabad, sőt. De a saját logikáját igenis kutya kötelessége lenne betartani. Ha az a cím, hogy „ószirmi költészet”, az alcím pedig ismételten megerősíti, hogy az itt szereplő verseket von Kelchblatt csak „gyűjtötte”, akkor mi a búbánatot keresnek von Kelchblatt versei a kötetben?! Ha a bizonyos „alakoskodó játék” szintén népköltészeti eredetű, akkor mi a búbánatot keres benne von Kelchblatt?!

Nem beszélve arról, hogy az „alakoskodó játék” címszó alatt a t. olvasó drámát várna, erre fel versbetétekkel tarkított, számokkal tördelt múlt idejű elbeszélést kap. A dráma, az, kérem, jelen idejű, és a szereplői egymáshoz beszélnek. Vagy magukhoz.

Végül pedig kikérem magamnak, hogy a fülszöveg beetet mindenféle városképekkel meg tájrészletekkel, amelyek olykor színesek, olykor nem, de mindenképp jelképesek – és akkor az egész kötetben, írd és mondd, 1 db kép található: a borítókép. Én azokat a képeket látni akarom!!! Mégis hogy gondolta ezt a tisztelt magyar feljegyző?!

Amit csinál az ember, azt csinálja rendesen. Nahát.

– —- – —- – —-
Innentől jön a SPOILER!

Úgy történhetett a dolog, hogy Kovács Gábor (mert a -ján a jelek szerint az írói álnév része) megirigyelte Weöres Sándor gyerekverseit és Psychéjét. Az irigység ez esetben pedig nem rosszindulatot, hanem a lehető legjobb indulatot eredményezett, és lőn az ő önálló világa, „Sziromság”, és lőn az ószirmi kultúra, és lőn Hexerich von Kelchblatt. Akiről egyébként még Heinrich von Kleistra is asszociálok, bár a kötetben nincs semmi kleistos. Csuda jó dolog az ilyen, csak dicsérni és üdvözölni tudom.

(Erre a kötetben sehol, de sehol nem történik utalás, a kötetről szóló recenziókból kapargattam össze, meg a magam eszétől jöttem rá. Már a cím gyanús volt, az alcím még gyanúsabb, eleve úgy álltam neki a keresésnek, hogy „létezik ilyen nép egyáltalán?” A költőről sose hallottam korábban.)

Szóval olyasmit vártam ettől a verseskötettől, mint egy Weöres-kötettől, meg még a fülszöveg alapján verses fantasyt is egy kicsit. Jólesett volna.

Nem mondom, hogy csalódtam, inkább csak mást kaptam. Nem versregényt, nem bűbájos-kísérteties ódon német mesét, hanem egy epikus történet verses lenyomatait. Nagyon bonyolult világot, amelynek von Kelchblatt egyszerre szerzője és szereplője – sajnos ez olykor zavarossá teszi a szöveget, de ezt már fentebb részleteztem. Érzésem szerint túlbonyolítottá is válik emiatt a kötet, nem biztos, hogy egy ennyire vékonyka kis könyv ennyi terhet megbír. Nyugodtan lehetett volna hosszabb. A szerző helyében én biztosan többet foglalkoztam volna a háttéreseményekkel, és nemcsak a pár oldalas utószóban kommentáltam volna a verseket.

De akárhogy is: ez a kis kötet emlékezetes marad. És amikor a könyvtáros barátnémnak megmutattam, majdnem bebukott a lapok közé a rajongástól, pedig ő se ismerte a költőt korábban. Itt valahol: 

Ez a porszem a varázsló.
Mikor más megváltozik
ő átbucskázik fején: virág
illan. Ez a maghéj a varázsló.
küszöbön él, űzetik, ő bucskáz
fején át: virág illan. Ez nem fagy
– madárhideg, áttörve önmagán
bucskáz: virág illan. Gyűrű
a keze szárán – hangyanászhoz
pusmogás: virág illan.

Szóval ezekért a szövegekért rajongani is lehet. Nagyon. Hangosan. 

Utóirat: Zimonyi Máté válasza az értékelésemre, melyet engedelmével csatolok

„Kedves Krisztina!
Jó volt olvasni a soraid, érdekes lehetett ennyire ismeretlenül nekiesni ennek a könyvnek.
Hogy egy kicsit teljesebbé tegyem a képet írok pár sort a szerzőről, meg az írásáról, na nem a könyv védelmében, csak muszájból, ha belebotlanál valahol, akkor mindenképp állj meg, ugyanis Gáborján és az egész ószirmi kaland nagyon szövevényes… ha jól tudom, a veszprémi Kabóca bábszínház igazgatója volt, közben a Bran együttes frontembere – a YouTube-on érdemes meghallgatni, én ezen nőttem fel – ír népzenét játszanak ír nyelven és angolul. De a legkedvesebbek minden közül a meséi – mesés zenés estjei.
Az ószirmi kódexről és a képek történeteiről beszél.
Amúgy a legfontosabb, hogy tudd, hogy létezik a kódex. ;) Én is veszprémi vagyok, onnan tudom. De hallottam is, amikor elénekelte a madarakat! Szóval, ha teheted, állj meg a Bran szó hallatán! :)”

Ezt 2017. április 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8