Szégyen, nem szégyen, éppen csak harangozni hallottam erről a két költőről, mielőtt a válogatásba belefogtam.* Mint ahogy azt is csak az utószóból tudtam meg, hogy Rilkével együtt ugyanúgy triumvirátust alkotnak a modernség német nyelvű irodalmában, mint ahogy pl. az angol romantikában Byron, Shelley meg Keats. Ráadásul versesköteteket ritkán olvasok elejüktől a végükig, főleg ha ennyire hosszú.
Ahhoz, hogy ezt elolvassam, kellett 1. majdnem napra pontosan egy naptári év, 2. Hamvas Béla ajánlása, ami Georgét illeti, 3. egy könyvtári selejtezés. Nem sokan olvasták előttem a kötetet.

Jó tömény, az biztos, azért tartott ki egy évig. Georgét nem is lehet másképp olvasni, csak nagyon-nagyon lassan. Hofmannsthal nagyságrendekkel gyorsabban csúszik. Mert George hol szimbolista, hol a tiszta költészet híve, Hofmannsthal meg szecessziós. De pont ugyanezért George verseit nem tudtam megunni, mindvégig érdekeltek, mint a megfejteni való rejtvények – Hofmannsthalt sokkal könnyebben lezártam. Ezért vontam le egy pontot. De ez nem a Hofmannsthal hibája, csak az én ízlésemé. 

Engedd el a könnyed bevezető szót.
Mert hév erősebbé már nem kovácsol,
eressz ismét a fásult nép közé,
több szentséget vállalni nem tudok…
„Ne hidd, hogy semmi sincs, ahol te nem látsz.
Egy este nálad ülve észrevettem:
mint nő át lassan régi arcodon
az újabbik, mint nő az istenarc.”

(Csorba Győző)

Stefan George (amint a fenti toldalékolásokból már kiderült, a nevét úgy kell kiejteni, ahogy írjuk, hiszen nem angol, hanem német) költészete olyan, amilyennek Szabó Ede utószava mondja: „Jóformán minden verse olyan lett, mint egy szikrázóra csiszolt, soklapú, kemény kristály.”
Egyébként egyáltalán nem mindennel értek egyet, amit az utószó ír (nem is vagyok biztos benne, hogy kevesebb lenne a George-élményem, ha nem olvastam volna el az utószót…), de ezt úgyszólván helyettem fogalmazta meg. Amikor George-verset olvasok, úgy érzem, mintha egy tárgyat fognék a kezembe, és forgatnám, hogy minden oldalról megnézhessem – olyan tárgyat, amely rejt valamit, és lehetetlenség szétszedni, hogy megnézzem, mi az – de pont ettől jó. 

A hajnal-föld mily csodáktól nevet,
mint ha első napján? Újult világok
bámuló énekét hordja a szél,
régi hegyek formái mások, és mint
gyerekkor kertjén, hintáznak a virágok…
Partot öntöz a folyam, remegő
ezüstje évek porát törli el;
a teremtés borzong, kegyelem éri.
Az úton-járók fejét öntudatlan
díszíti valami fenség. A tájon
szélesen árad a fény… Üdv nekik,
akik e sugárvilágban haladnak!

(Tandori Dezső)

Minél rövidebbek a versei, annál inkább ilyen „méretre vágott”, „darabolt” hatást keltenek, és újra meg újra olvasni kell őket, de persze újra meg újra csak azt látja az ember, hogy valami rejtve marad. Mivel egyenként olvastam őket, rendszerint naponta egyet, a versciklusok ívét még éppen csak sejtem, ahhoz, hogy lássam is, újra kéne olvasni – de annyit így is látok, hogy ha a versek önmagukban kristályok, akkor a nagy ciklusok ezekből a kisebbekből összeillesztett kristály-komplexumok, minden oldalról megfigyelni valók, más szögből más képet mutatók.

Ki a te Istened? Fő álmom ő,
ősképem mása, szép s felemelő.
Erőt vak mélyeink csak tőle kaptak,
nagyság, érték öröktől tőle van csak –
legtitkosabb forrás, tűz, legbelül:
ott van, hol a legtisztább fény derül.
Elsőbb Oldója s Elhívója egynek,
majd felpezsdítője minden ereknek,
friss nedvétől a régi istenek
s a holt szók újra élni kezdenek.
Az Isten legdicsőbb-szentségü rejtély,
tündöklését végighordozza rendjén:
csillagnemzésű fia rámutat,
kit új közép szült, lélekből fakadt.

(Csorba Győző)

Ezért nem lehet a George-olvasást megunni.
És ezért mondom, hogy egy nap egynél többel nem bír el az ember.

Hofmannsthal ehhez képest kisebb élmény, legalábbis nekem, jelenlegi állapotomban. Húszéves koromban ő lett volna a csúcsok csúcsa, George meg a messziről bámult hideg mester. Hofmannsthal érzéki; értve ez alatt, hogy az érzékekre igyekszik hatni: a versei túlcsordulnak a színektől, fényektől, hangoktól, illatoktól. Hofmannsthal teli van virággal és drágakővel, Hofmannsthal a világot álomnak tekinti meg színháznak, és drámákat ír bele. Húszévesen megbolondultam volna érte.

Útidal

Víz szakad ránk vad zúgással,
kő zuhan, hogy főbe csapjon,
szörnyü szárnnyal száll madárraj,
hogy a földről elragadjon.

Ám csodás táj odalenn:
mily gyümölcsök tükröződnek
az időtlen tó szinén!

Márványhomlok s kútperem
nézi a virágmezőket,
s lengedez a lanyha szél.

(Jékely Zoltán)

És nincs vele ma se bajom, sőt. Csak ő nem biztat arra, hogy újraolvassák: gyakorlatilag első olvasásra odaad mindent. Mit adja: szórja két marokkal az olvasó ölébe. És van, hogy ez jólesik, van, hogy nem. Nekem most az esett jól, ha kézbe vehetem és forgathatom a verset, és gondolkodhatok rajta. Hofmannsthal meg az esetek többségében kifolyt a kezemből. 

Nox portentis gravida

Magas fák ormán ködjátszadozás,
s közel az ég három szép csillaga:
sötét páston a jácint tudja jól, hogy
megtörténnek még itt azok a dolgok,
melyek többször megestek valaha:
hogy Hermész és a Dioszkúrosz-ikrek
szilaj kedvvel szikrázva perzselik meg
könnyed nyomát szélhordta Gráciáknak,
s játszván vadak módján kegyetlenül,
hessentik őket csúcsról el az árnak
medre felé, míg az égalj derül.

A költő útja máshol vezet és
amíg bámul a Meduza szemével,
körös-körül a puszta rétre lát,
mely éppoly messzi s nem tudja, milyen,
s más ily helyekhez társítja oda,
hol lelke, mint gyerek költözve át,
lakozhatik időtlenül, vigan:
sasok és ernyedt nyugalom hona.
S a földi dolgok árnyát és a fényét
ott szórja néki drágakövekként szét.

Ámde az ég harmadrészét olyan
gyászfekete felhő takarja el már,
akár a rém annak lelkét, aki
éjjel, gyertyával útat vesztve járkál:
ama felhő, mely másnap reggel indult
mennydörgésével száz meg száz viharnak,
villámával közel került napoknak,
s vad zuhanásával izzó szikláknak,
el a szigetre, hol a félsz fakasztat
gyönyört, minden másnál csodálatosbat,
s a roppant rémületbe halk sirásnak
az ára volt: hogy a széldúlta parkban
egymást nem ismerők, egymásra lelve
mentést se vártak mámorukba halva;
hogy Isten égi s földi nyűgtől elszállt,
kis árvák, mint a próféták lobogtak,
s minden lelkek, mint csillagok ragyogtak.

(Jékely Zoltán)

Megjegyzés: Minden tiszteletem a fordítóké!!! Meg a kötet szerkesztőié… Mert a legnevezetesebb darabokat nem egy, hanem több fordításban is beleillesztették, hogy az olvasó teljesebb képet kaphasson. Ezt a kötetet irgalmatlan munka lehetett összeállítani. Igazán többet érdemel annál, hogy parlagon heverjen a könyvtárak és antikváriumok polcain.

* Igaz, nem tengenek túl a műveik a magyar könyvpiacon. Ezen az egy közös köteten kívül verseskötetük nincs is, legalábbis olyan, ami hozzáférhető. Hofmannsthalnak csak a prózáit adták ki, Georgét meg… időnként be-beválogatják egy antológiába. 

Ezt 2017. március 3-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Értékelésem címe:
„Na, ez is protekcióval került fel az 1001 könyv listájára.
    avagy: Ha én még egyszer belekezdek egy négyszáz oldalnál hosszabb gótikus regénybe, lőjetek le!”

A molyfegyelem csodája, hogy képes voltam végigolvasni ezt a XIX. századi monstrumot, amely – hogy lírai legyek – oly sűrű, mint az olaj, és kb. olyan kapacitása is van arra, hogy minden elképzelhető és elképzelhetetlen irányba szétfolyjon!

Pedig az alapötlet nem volna rossz. Még akkor se, ha Maturin a felét Goethétől plagizálta. Hiszen nem olyan súlyos az a plágium, végül is csak olyasmit vesz át Goethétől, amit Goethe is az európai kultúrkincs legmélyéről merített, vagyis a Faust-mese magját. Mondjuk, nem tudok róla, hogy Goethén kívül bárki is hozzátette volna a meséhez Margitot meg a családját, szóval ezt speciel nem vehette máshonnan Maturin. De ezt még minden további nélkül megbocsátanám. Meg az is igaz, hogy az alapötletnek csak a nagyobbik része goethei, a kisebbik fele a bolygó zsidó legendáját dolgozza fel.
A gond ott kezdődik, hogy Maturin irdatlan terhet rak erre az alapötletre, akkorát, amekkorának a felétől is összeroskadna. Lehet persze, hogy azért rakja rá azt a terhet, hogy ne tűnjön fel úgy elvesszen alatta a goethei eredet… De azért nem köll aggódni. Nem vész el. Csak átalakul. Azt se túlzottan.

A hatása is felmérhetetlen, főleg, mivel Byron életművével egybeesik a sikere. Mindkettő Miltonból merít, és kölcsönösen erősíthették egymást, alapot adva annak a bizonyos elátkozott férfinak, aki átható tekintettel, mellén karba font kézzel, ajkán sátáni kacajjal és kebelében borzalmas titokkal bolyongta végig az évszázad európai irodalmát – meg az olvasók fantáziáját – a Brontëktól Puskinig…
…Ja, hogy Byront mindenütt olvasták, Maturint meg esetleg még egy-két nyelvre fordították le?… Hát Istenem… Mondjuk, a Brontëk eredetiben olvashatták, szóval ha esetleg valaha egy Üvöltő szelek-elemzéshez fel akarnám használni, végül is megtehetném.

A szereplőket se nehéz követni. Van belőlük összesen vagy nyolc-tíz – mármint akivel történik is valami –, abból hármat rögtön Melmothnak hívnak (ez vezetéknév), és a maradék se bonyolult: Alonzo meg Juan meg Donna Clara…
…igaz, hogy az utóbbiról leginkább a Pampalini jut eszembe, tegye fel a kezét, akinek nem… 

A stílus se volna rossz. Ha kell, van neki dallama, hajlékonysága (gyönyörű tud lenni az angol nyelv ezeknek a klasszikusoknak a keze alatt!), de ha az kell, akkor kemény is tud lenni, forró és keserű. Néha szinte sajnáltam, hogy soha nem hallhattam ezt az embert prédikálni… Ja, nem.
Mert a stílusra is embertelen terhet rak. Túlságosan megbízik abban, hogy ez a stílus mindent kibír. Illetve a stílus kedvéért az olvasó. Tény, hogy a regény a legrémesebb helyeken is könnyen csúszik, olvastatja magát… az meg a másik tény, hogy Maturin annyira, annyira elképesztően bőbeszédű, és akkora feneket kerít az utolsó zsebkendőnek is, hogy hozzá képest Párizs csatornarendszerének leírása spártai fegyelemmel megírt, tömör prózavers, az ominózus Vaskapu pedig maga a megtestesült minimalizmus.

Szóval ha ezek után van pofám azt állítani, hogy ez a könyv mégis „kevés”, akkor elhihető, hogy még nagylelkű is voltam azzal az öt ponttal.*
Mert ha a bizonyos elátkozott férfi alakját nézem, őt Byron hatékonyabban (és kisebb terjedelemben) terjesztette. Ha a szatirikus társadalomrajzot, akkor Voltaire viccesebb (és rövidebb). Ha a matrjoskababa-szerkezetet, öt-hat egymásba illesztett, összevissza indázó történettel, akkor Jan Potocki ügyesebben és kb. nyolcvanszor izgalmasabban ír (és megoldotta hatszáz oldalban). Ha a gótikus regények hőseinek szörnyű szenvedéseit és adott esetben kárhozatba vezető útját, akkor Matthew Lewis sokkal nagyobbat üt (és ujjnyi vastag sincs). Ha a szentimentalizmus sajátos természetfelfogását, akkor Rousseau meggyőzőbb (mondjuk, terjedelmileg nem sokkal marad el tőle). Ha meg a katolikus egyház (korabeli állapotának a) kritikáját – akkor, barátaim, olvassatok Diderot-t, az jóval komolyabban vehető, mert realisztikusabb (és illusztrációkkal kétszáz oldal).

Mert még ezt is meg kell említeni: A fülszöveg szerint a regényt „részben a katolicizmus elleni támadásnak szánták”. Ja, a Micimackó meg részben egy medvéről szól. Készséggel elismerem, hogy a római katolikus egyház nemcsak rendes emberekből áll, valamint azt is, hogy ennek a felekezetnek a képviselői közül sokan számtalan gazemberséget elkövettek a világtörténelem során, és sajnos követnek ma is, mindenekelőtt pedig szégyenletes és gonosz intézménynek tartom az inkvizíciót. Amit viszont ez a regény csinál, az konkrétan kimeríti a gyűlöletbeszéd fogalmát. Ha valaki ebben a könyvben római katolikus, az vagy mocsok gazember, vagy idióta, és ennek fő- és mellékmondatokkal, kiterjedt vádbeszédekkel és párszavas zárójelekkel történő széles körű bizonyításába az elbeszélő egyszerűen nem fárad bele. Ami nagyobb baj: nem veszi észre azt se, hogy az olvasó már két kötettel hamarabb belefáradt, felekezetétől függetlenül. Annál is inkább, mert (a „hiszem a lehetetlent, de nem hiszem a valószínűtlent” jegyében) egy idő után elég nyilvánvaló, hogy Maturin olyan világról beszél, amelyet egyáltalán nem ismer – és amelynek ugyan valóságalapja van, egészében véve mégis fikció.** Fikciónak persze jól ki van találva, éppen eléggé klausztrofób, nyomasztó és ijesztő (bár Kafkánál nem ijesztőbb, viszont sokkal hosszabb!). Csak hát fiktív világot finoman szólva nem illik, és hosszú távon nem is kifizetődő mindenáron egy nem fiktív világgal azonosítani.
No és a fentieket még a köbre emeli a regény, ha spanyolokról van szó. A spanyol szereplők felváltva foglalkoznak azzal, hogy kolostorba és/vagy a máglyára küldik a gyermekeiket, illetve saját magukat, illetve megszakad a szívük, illetve ha éppen egyiket se csinálják, akkor leginkább semmit nem csinálnak. A naiv olvasó nem érti, hogy nem halt még ki, vagy ment anyagilag teljesen tönkre Spanyolország, mert hogy ezek nem értenek semmihez, csak egymás lassú, módszeres, és minél rafináltabban fájdalmas kiirtásához, az fix.
Azt pedig magyarázza meg nekem valaki nálam okosabb, hogy ezzel együtt hogy van képe Maturinnak állandóan Cervantest idézni, méltatni, ajnározni?! Ha a spanyolok (úgy is, mint római katolikusok), mind démoniak és/vagy tökkelütöttek, akkor hogy lett a Don Quijote?
Bár amúgy nem sok vallás van, amelyről ne derülne ki a regényben, hogy gonosz, erőszakos, démoni. Megkapja a magáét a hinduizmus, az iszlám, a kálvinizmus/puritanizmus. Csak az anglikán (meg esetleg még az evangélikus) a tökéletes. De az aztán szó szerint mocsoktalanul, liliomfehéren, egész történelme során. A Bibliából pedig, bárhol ütjük fel, kizárólag szelídséget és emberszeretetet lehet tanulni – ezt halálosan komolyan veszi a regény.

Szóval ha valaki mindenképpen egy protestáns írországi lelkész által megalkotott fiktív világról szeretne olvasni, amely rendkívül nyomasztó, gonosz, borzalmas, és az egész emberiségre kiterjedő keserű kritikát fogalmaz meg…
…akkor az szedje le a polcról hamar a Gullivert, és hagyja szegény Melmotht magában bolyongani.

* Mindenáron haladni akartam a regénnyel, úgyhogy igyekeztem gyorsan olvasni, de egyszerűen képtelenség volt folyamatosan koncentrálni rá, ezért közben megtanultam az USA tagállamait, a Kis-Antillák szigeteit, valamint Anglia megyéinek elhelyezkedését, és most boldog lennék, ha valaki keresne nekem egy olyan játékot, amelyben Wales és Skócia megyéi is szerepelnek, de úgy, hogy ne nekem kelljen beirkálni őket, mert pont a nevüket szeretném megtanulni… Ja, a reklám helye: http://www.jetpunk.com/tags/all. :)
** SPOILER A Spanyolországba került protestáns család tagjai a vallásuk miatt nem kapnak munkát. Oké, gyereket tanítani valószínűleg tényleg nem engedték volna oda őket, de varrni meg hímezni?! És hogy a halott családtagot nem temethetik megszentelt földbe??? Meg a mélypont: amikor egymással párhuzamosan kijelenti, hogy minden spanyol szerzetes aljas, alattomos, és mindenekelőtt tökéletesen készséges fogaskerék egy démoni gépezetben – meg azt, hogy minden spanyol szerzetest erőszakkal és zsarolással kényszerítettek erre a hivatásra. Mi van???

Ezt 2017. február 24-én írtam.

Pontszám: 10/5

Ahogy más pályatársaim, én is kénytelen vagyok iniesta molytársat idézni: kötet, az nincs. A tizenegyből az első négy-öt elrendezése még mutat valamiféle rendszert, de aztán ez nagyon hamar megszűnik. Nem véletlen, hogy a kötet nem kapott címet. Így nem is hazudhat. Nem is teszi. Itten tizenegy novella olvasható, nem több, nem kevesebb.

Szóval kötet, az nincs. Novellák viszont vannak, de milyenek. Rövidke, groteszk, keserű, filozofikus, anekdotamesélős, visszaemlékezős, családtörténetes, „ránk lépett a XX. század”-novellák, helyenként kemény akasztófahumorral. Jó volt olvasni, még akkor is, amikor éppen csúf és szégyenletes eseményeket részletezett.

Különösen pedig azért volt jó olvasni, mert Bartis olyan mondatokat tud leírni, hogy az ember csak ül, és azon gondolkodik, hány évig kellene élnie, és milyen életmódot folytatnia, hogy legalább hasonló jusson az eszébe. Gyanítom, hogy ha négybe vágnak, akkor se… 

…és én most erről többet nem is írok… 

Utóirat: Az egész ingyen olvasható a MEK-en.

Ezt 2017. február 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Hiánypótló kötet volt a maga korában (1912), és a mai napig nem vált fölöslegessé, sőt (egy-két momentum kivételével*) elavulttá sem. Nagyon örülök, hogy megvettem. Mást, mint dicséretet, szinte nem is tudok mondani róla. A benne szereplő életrajzok érdekesek és élvezetesek. Ami pedig a könyvet mint terméket illeti, ebbe beledolgozták, amit bele kellett dolgozni, százöt (!) év után is kutya baja. Azt a fél csillagot azért vontam le, mert gonosz szigorú vagyok, és nehezen tolerálok egynémely stílusbeli túlkapásokat. Több bajom nincs.

A kötet tizennégy életrajzot tartalmaz. Az életutak sokfélék, a koncepció szigorúan egységes: a sorozat címének megfelelően karrierekről akartak írni, azaz olyan nőkről, akik mélyről indultak, és magasra jutottak, mégpedig mindenekelőtt tehetségüknek köszönhetően, a hatalmat pedig a közösség érdekében használták fel. Olyanokról tehát, akiket – ahogyan Szikra fogalmaz a bevezetőben – „az egyesek, a nagyok, az emberiség legkiválóbbjai (…) magukkal egyenrangúnak” nyilvánítottak. Az életrajzok sorrendje is világos**: az első hét asszony mindenekelőtt a politikai életben alkotott kiemelkedőt, vagyis államok sorsát határozták meg – a második hét tudósként, szervezőként, pedagógusként, szóval az úgynevezett mindennapi életben :) változtatott a világ során.

A koncepció tehát tényleg egységes, de a kép igen változatos. Szerepel benne Sienai Szent Katalin, Jeanne d'Arc (Szent Johanna) és Theodora császárné éppen úgy, mint Harriet Beecher-Stowe (író), Florence Nightingale (az ápolói szakma megalapítója), Torma Zsófia (régész), és persze a kétszeres Nobel-díjas Marie Curie. Meg még sok más, akikről orcapirulással vallom be, hogy életemben nem hallottam róluk korábban, de ezek után tutira fogok…
Van itt uralkodó (abból is többféle, olyan, aki agyonvágja, aki ellentmond neki, és olyan, aki jótékony intézményeket alapít), szent (ki hadvezér, ki szónok), szociális munkás, régész, matematikus, író, vegyész, oktatásszervező – olyan is, akinek a hivatása volt az élete, és olyan is, aki közben családot is alapított, gyerekeket nevelt; olyan is, aki békében élt a világgal, meg olyan is, akinek boldogtalanság lett a sorsa – hát szóval mindenféle népség. Ami mind a szerkesztőt dicséri.

A kötet ismeretterjesztő szándékkal készült, és ezt a szándékot valóra is váltja. Nem több, nem kevesebb. Nyúlfarknyi kis életrajzok ezek, igazából arra valók, hogy felkeltsék az érdeklődést. Némelyik fel is hívja a figyelmet arra, hogy itt meg itt lehet még olvasni az illetőről/től. Fogok is, még egy polcot is összeraktam magamnak erre a célra. Mert hát főleg eleinte elég csalódottan vettem tudomásul, hogy milyen kevés információ fért bele ebbe a kötetbe; ahogy nézem, a sorozat által megszabott terjedelmi korlátok miatt. De szerencsére szinte mindenkiről, aki érdekelt, találtam további köteteket.

Nem egyetlen ember írta az életrajzokat, hanem megosztották a munkát. A legtöbb írás valóban élvezetes, intelligens, elegáns munka. Nem egy szerző utal is arra, hogy személyesen is találkozott és beszélt azzal, akinek az életét írja. (Az alanyok közül ugyanis hárman még éltek a kötet elkészültekor, ketten pedig nem sokkal korábban haltak meg.) A lelkesedés is látszik rajtuk… túlságosan is. 
Idő kell, amíg hozzászokik a mai olvasó a sok „lobogó lelkű” és „csodálatos” asszonyhoz, a „mennydörgő” éljenekhez és az „izzó” gyűlölethez. Elfogadom – ez a stílus volt akkor a divat –, csak azt nem szeretem, ha a sok bombaszt a tartalom rovására megy. Veres Pálné életrajzát konkrétan úgy kell kihámozni a bombasztok közül. Ha rendesen megvágják, fele olyan hosszú se lenne, mint amilyen lett. És akkor még csak a legkirívóbb esetet említettem.
De nemcsak a stílussal van gond némely író esetében, hanem az idealizálással is. Ha a stílus segítségével eszményképet csinálnak valakiből (khm… Tormay Cécile meg Szemere György...), azzal szerintem nem használnak neki, hanem ártanak. Sokkal hatásosabb, ha valakinek a cselekedeteiről beszélünk, mint hogyha oldalanként kétszer elismételjük, hogy milyen fantasztikus, elképesztő, lángoló tehetség volt…

Egyébként remek kis könyv, olvassátok! Ma már ingyen hozzáférhető (elég régen lejárt a szerzői jog) a neten, de nyomtatott formájában sem egy ökör ára. Ha valaki tud hasonló életrajzgyűjteményekről, sikítson! Szívesen olvasnék még ilyet. 

* A szellemtörténet rokonszenves dolog (főleg, ha Szerb Antalnak hívják a gyakorlóját), de már legfeljebb poénból szokás korszellemet emlegetni. A fajelmélet (az angol faj így, az amerikai faj úgy) is kiment a divatból. 1912-ben viszont a csapból is ezek folytak, az lett volna a különös, ha nem hivatkoznak rájuk. Mellesleg nem viszik túlzásba a hivatkozást, engem nem zavart.
** Kivéve a legelsőt, amely nem tudom, hogy került XIX. századi létére az ókori és középkori alakok elé. Csak azt tudom elképzelni, hogy azért emelték ki a többiek közül, mert ő az egyetlen ázsiai. Vagy nem tudom. Szerintem nem kellett volna. Egyébként a sorrend időrendi.

Ezt 2017. február 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Fura, hogy nem sokan olvasták ezt Tokarczuk Nobel-díja előtt. Alig néhány könyvtárban van meg, én is könyvtárközivel jutottam hozzá. A Molyra én írtam az első értékelést. Pedig elbeszéléseket tartalmaz, tehát nem is különösebben időigényes, kb. tíz percet „vesz el”* az ember napjából.

Éppen azért, mert elbeszéléseket tartalmaz, természetesen nem is ad egységes élményt; nem tetszik mindenhol egyformán, ami leginkább azt mutatja, mennyire sokdobú sokszínű Tokarczuk művészete. Vannak benne régmúlt korokat idéző elbeszélések, korrajzok a XX. századból, lélekboncolós abszurdok (csak a neveket kéne kicserélni, és nem mondanád meg, hogy nem magyar írta), mágikusak és realisztikusak és posztmodernek, sőt még egy kifordított detektívtörténet is. A legtöbbje pedig amolyan igazi történetmesélés. Ha valakihez feltétlenül hasonlítanom kellene a magyar irodalomból, az Darvasi lenne. De inkább ne kelljen feltétlenül hasonlítanom valakihez. Ez a hang a mi irodalmunkból (tudtommal) hiányzik, pont ezért tessék minél többet fordítani tőle! (Darvasit meg lengyelre, üzenem. :))

Jó szöveg ez mind, ha engem nem is mind szólított meg. És ügyesen vannak egybeszerkesztve – az első és az utolsó adja (számomra) a legnagyobb élményt, de a kettő között is van bőven, ami fenntartsa a figyelmet. Ami pedig összetartja a kötetet, ami jelen van a szereplők életében a barokk kortól napjainkig, az a magány. Hirtelen nem is tudnék olyan alakot mondani a kötetből, aki nem magányos – még akkor is, ha házastárssal, családdal él együtt –, olyat viszont könnyen tudnék mondani, aki boldog, vagy azzá válik. Vannak nyomasztó írások a kötetben, és van bőven, akinek a sorsa alakulása visszavonhatatlan, de ez egyáltalán nem zárja ki, hogy birtokában legyenek a „boldognak lenni tudás” :) tudományának.

Hogy mi adja meg nekik? Többnyire a művészet (akár a sajátjuk, akár a másé). Zene, tánc, színjáték, takarítás (!). Alkotnak valami ideiglenest, valamit, ami éppen csak jelen van a világban, aztán elmúlik hamar, nem is feltétlenül kellemes (játék-világmodell apró állatokkal, házakkal, szentekkel és szögesdróttal; játék-várostrom komoly sebekkel), talán el is felejtik, de amíg létezik, addig maradéktalanul érvényesül. Máskor maga a kívülállás, amelytől világot-figyelő, közömbös vagy jóindulatú lesz a tekintetük. De az is megtörténhet, hogy maga a csoda.

Mert olyan is történik. Nagyon ritkán. Minden várakozás ellenére. Az sem tart sokáig. De ahhoz elég, hogy az életet megtartsa, ameddig szükséges.

* Értsd: „ad hozzá”. :)

Ezt 2017. február 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Első olvasásra tíz pont, és ha* újraolvasom, tuti, hogy kedvencelem is.
Okulásomra kezdtem bele, és legnagyobb meglepetésemre szeretetből folytattam.
Egyébként se taszít az ókori irodalom, sőt, de azt tényleg nem vártam, hogy 2016 decemberétől napjainkig munkás délelőttjeim és délutánjaim során rendszeresen eszembe jusson: otthon vár a Párhuzamos életrajzok, és én most tulajdonképpen nagyon szeretnék otthon lenni… Azt se, hogy naponta minimum egy életrajz lecsússzon, de néha, hosszabb vonatutak alkalmával több is.**
Persze nem állítom, hogy minden sorát maradéktalanul élveztem. Az a nyolcvan oldalnyi Pompeius barokkos túlzás vala. Elég lett vóna abbul negyven is, mester. Azt se feledem, hogy az első kötet végén már majd elaludtam a római köztársaság végóráin, és kissé elkámpicsorodva láttam, hogy a második kötetnek majd' fele is arról fog szólni. Nem igaz, hogy a korábbi időkből összesen három-négy figura volt méltó a megörökítésre! Hol marad Cincinnatus például?! Már csak hogy a Macskafogónál maradjunk. De még ezeken a pontokon se ment kilenc pont alá az élmény, és az az úgyszólván szürreális tapasztalat, hogy Cicero*** életrajza tetszik, rögtön helyrepofozta a pontozást.

De hagyjuk a személyes élményeket. Miért érdemes Plutarkhoszt olvasni?

Mert aktuális. Mert köztudomású persze, hogy az emberi természet nem sokat változott kétezer év alatt (konkrétan semmit), de azért nem árt ezzel a jelenséggel ilyen alaposan szembesülni néha. Hogy X átlagpolgár gondolkodás nélkül Y száműzetésére szavaz (akit életében nem látott), és amikor megkérdezik tőle, hogy de hát miért utálod ennyire, azt válaszolja, hogy „mert unom, hogy folyton az ő erényes életét emlegeti mindenki”. Hogy Z nem találja a kantárját, mert a felesége kölcsönadta valakinek, ezért megsértődik, nem visz el egy üzenetet, és konkrétan megfordul egy város sorsa. Hogy négy-öt oldalanként lehet olyan anekdotákat találni, amelyekben ha Jancsira vagy Juliette-re változtatnánk a neveket, senki meg nem mondaná, hogy kétezer évesek. Hogy mai szociológusok, politológusok kérdéseire érvényes választ lehet adni Plutarkhosz alapján. Hogy körülnézek az ismerőseim között, és az életrajzok szereplői köszönnek vissza… Na, azért nem a főszereplői… De ez a könyv éppen annyira a kicsinyek története is, mint a nagyoké, még ha az utóbbiak többnyire csak néhány soros epizódszerepekben tűnnek is föl.****

Mert csodálatos. (A szónak a klasszikus értelmében.) És persze ijesztő. Ha olyan főszereplővel van éppen dolga az embernek, akinek az életműve éppenséggel egyedi, roppant nagy és folytathatatlan. Mert ez a könyv éppen annyira a nagyok története is, mint a kicsinyeké. Azoké, akik hirtelen más irányba lódították a történelmet, akik életműve után többé semmi sem folyhatott már úgy, mint azelőtt – és azoké, akik emberfölötti erőfeszítéssel megpróbálták más irányba lódítani a történelmet, de óriásit buktak bele. Tudom, benne vannak a törikönyvben. De amikor így emberközelbe jönnek, és még mindig óriásiak (erényeik, bűneik, hibáik, sikereik és baklövéseik pedig ennek megfelelő méretűek)… az nem feledhető. Annak ma is simán a hatása alá lehet kerülni.

(Például az ifjabb Catónak, akit Karl Johnson alakít a Róma című sorozatban. Kép innen.)

Mert sok minden, amit a bizonyos törikönyvek tartalmaznak, jóval érthetőbbé válik ettől a könyvtől. Nem feltétlenül az összefüggések, azokra legfeljebb következtetni enged a szöveg. Hanem a történelmi alakok tetteinek mozgatórugói. Nem az, amit és ahogyan cselekedtek, hanem hogy miért. Mert Plutarkhoszon nőttek fel. Mert évszázadokig nemzedékeknek volt iskolai olvasmánya, és aki értette is, amit olvasott, abbiza gyakorta példaképet is választott magának a nagyok közül,***** aztán nehezen szabadult a hatása alól (ha egyáltalán szabadult). Nincs is rajta mit csodálni. Plutarkhosz maga is ír olyan kevésbé jelentős történelmi alakokról, akik egész életükben nem szabadultak a (könyvben szintén szereplő) nagyságoktól, az ő történetüket hallgatták, őket követték, velük álmodtak, és adott esetben ritka nagy marhaságokat követtek el miattuk. Hogy mást ne mondjak, az Alexandrosz után következő nemzedékek hadvezérei szinte mind olyan komplexusosak, hogy hatvan pszichológusnak is munkát adnának.

Mert nagy történelmi eseményeket úgy tud több (akár öt-hat) egyenrangú nézőpontból ábrázolni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, nem pedig saját találmány. (Ó, persze, megvan a magánvéleménye, hogy melyik út helyes és melyik helytelen, és ezt többször hangoztatja is… hoppá, hogy is van ez, mikor mi a magánvéleménye?! Mert néha szeret saját magának is ellentmondani.) Ettől az ember időnként majd belealszik az aktuális életrajzba, mert ezt a sztorit már többször is hallotta… és mégis hálás azért, hogy Plutarkhosz olyan erővel tudja megjeleníteni az aktuális életrajz főszereplőjét, hogy egyszerűen muszáj most neki szurkolni, ugyanúgy, ahogy húsz oldallal korábban még az ellenfélnek szurkolt. Ami nem akármilyen tanulságokkal szolgálhat a mindennapi élet számára. Egyébként pedig így mindig más-más oldalról megvilágítva annyira pontosan látszik a szövedék bonyolultsága, ahogy apró tényezők újra meg újra megváltoztatják a képet, mintha kaleidoszkópot nézne az ember. Mit nekünk emberi tervek, nagy összefüggések – itt a véletlen, a jó és balszerencse is megkapja azt a szerepet, ami jár neki.

Megjegyzés: Ugyanezért sokszor unalmas is ezt a könyvet olvasni. Mert megfelelő történelmi ismeretek hiányában egyszerűen követhetetlen, hogy ki miért öli éppen azt, akit éppen öl. De mindig sokkal szomorúbb, mint amilyen unalmas. Mert jól látható az is, micsoda értékek pusztulnak el mindkét oldalon, és ilyenkor gyakran arra gyanakodtam, hogy nemcsak az olvasók, már az ellenfelek se mindig tudták, ki miért öli éppen azt, akit éppen öl. Azt pedig, ahogyan a környéküket közben végigpusztítják, bajos sírás nélkül nézni. A nagy fosztogatások és zsákmányolások olvastán nem tudtam nem gondolni arra, hogy azért a sok elpazarolt drágaságért valaki megdolgozott, azt a gabonát valaki elvetette, azt a jószágot felnevelte – magáról a megölt emberről nem beszélve, akit szintén felnevelt valaki, és nem biztos, hogy pont erre a célra. Ezt is emberközelbe hozza a könyv, ha tetszik, ha nem.

(Ez meg Tom Hiddleston mint Coriolanus. Egy képkocka a 2014-ben készült színházi felvételből, amely a londoni National Theatre előadását rögzítette. Itt írtam róla.) 

Mert évszázadok írói nyúlnak vissza hozzá, úgyhogy örökké modern marad. Mert olyan drámai helyzeteket tudott teremteni történelmi eseményekből, hogy Shakespeare-nek időnként gyakorlatilag csak jambusokba kellett szedni, és a mai napig üt, ha színpadra állítják, lásd a fenti képet. (Nem mintha kétségbe vonnám, hogy a Bárd jó sokat hozzá is tett a saját zsenialitásából. Nem őt húzom le, Plutarkhoszt dicsérem.) Mert rívok, hogy miért nem készült több dráma az életrajzok alapján, mert pl. a Pürrhosz-életrajz pont passzolna a német romantikához, egymagam kitennék egy telt házat, ha lenne ilyen darab, és előadnák.

(Heinrich von Kleistnak kellett volna megírnia Pürrhosz drámáját is, pont ezt a nyomasztást eredményezte volna, ami a képen érzékelhető. Ez a Homburg herceg előadásán készült, Ötvös András alakítja a címszereplőt.)

Mert az ember (ha eddig nem tudta volna, most) rájön, miért fontos klasszikus nyelveket tanulni: mert olyan életművek válnak érthetővé általa, amelyek a saját életére is hatással lehetnek. Persze ha hagyja. Mert attól, hogy valaki fejből tudja idézni görögül Plutarkhoszt, még semmit nem kap tőle. Azzal csak piedesztálra állítja, arra meg semmi szükség. Akkor kap tőle valamit, ha belebújik, szétszedi, megnézi jobbról, balról, vitatkozik vele, adott esetben veszekszik is, sőt ad absurdum összefirkálja és szamárfülezi. Aki ezt meg tudja tenni görögül, azt én jobban irigylem, mint aki Dubaiba jár nyaralni, és ebben egy cseppnyi túlzás nincs. Mert Plutarkhosz ezt mindet elviseli. És szükség is van rá.

Szükség van rá, mármint a belebújásra, szétszedésre és anyázásra vitára, mert az ember ugyan nem változott kétezer év alatt, de éppen Plutarkhosz mutatja meg, hogy a nézőpont és az események megítélése, az nagyon is sokat változhat akár két nap alatt is. Némely kétezer év előtt egekig magasztalt államformát ma diktatúrának tekintenénk – némely nézetek és előítéletek ma minimum vitathatók.

Éppen ezek miatt nem szabad a Párhuzamos életrajzokat egy darabból faragott, zárt egésznek tekinteni. Tessék kinyitni, arra való. Nem köll aggódni, fogja bírni. Tartós holmi, eláll még legalább kétezer évig. Ha közben végigsöpör rajtunk a harmadik világháború, és kezdhetjük elölről a történelmüket, akkor is. Majd legfeljebb a Bradbury módszerével tartjuk fenn. Rajta leszünk egy páran. 

* (amikor!)
** Kíváncsi vagyok, a közelmúltban hány embernek tűnt fel az az őrült, aki laza kikapcsoló olvasmányként egy komor fekete kötésű keménytáblás könyvet hurcolt magával minden létező vonatra, és tényleg rendszeresen lapozott is benne…
*** Tizennégy éves kori élmény: ríva fakadok a latinkönyv fölött, mert ennek a mocsoknak olyan körmondatai vannak, hogy az állítmányt se találom, nemhogy azt, melyik főnév tartozik hozzá alanyként, mire bölcs anyukám kizavar az udvarra lelki-szellemi helyrejövetel céljából gereblyézni.
**** Emiatt adok egy jó tanácsot a leendő olvasóknak: Plutarkhosz nem azt a történelmet írja, amit mi annak tartunk – azt, amit mi annak tartunk, ő már ismertnek feltételezi! Nagyon sok mindent nem magyaráz el, mert egyszerűen úgy gondolja, azt az olvasó már úgyis tudja. Nem azt jelenti ez, hogy betéve kell tudni az egész ókort, de azért nem hátrány, ha kicsit átismétli az olvasó, mielőtt hozzáfog. Azért túl sokat ne ismételj. Számomra igazi nagy élményt jelentettek azok az életrajzok, amelyeknek a szereplőiről a büdös életben soha nem hallottam.
***** Mielőtt valaki megkérdezi, én választottam-e, megválaszolom: igen. Mielőtt valaki megkérdezi, kit, megválaszolom: bocs, nem mondom meg, de nyugi, nem indított egy háborút se. Mielőtt valaki megkérdezi, óhajtom-e követni is a példáját, megválaszolom: háhá, olyan őrült nem vagyok, és egyébként is jó pár tettét vitatom… de egy-egy adott helyzetben bizony eszembe fog jutni, hogy most X ugyan mit cselekedne, és én tudnám-e cselekedni ugyanazt…

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. február 2-án írtam.

Az alábbi szöveg a Moly.hu oldalon 2017 januárjában zajlott eszmecsere eredménye, a benne jelölt személyek közös munkája hozta létre. Értelmi szerző: Plutarkhosz (Kr. u. 46–120). 

Plutarkhosz legfőbb (meg leghosszabb) műve a Párhuzamos életrajzok (amelyről részletes értékelést írtam itt). Attól „párhuzamos”, hogy a görög és a római történelem nagy alakjait párba állítja egymással, mintegy megfelelteti egymásnak. Bevallottan nem történelmet ír (illetve ez attól függ, mit tekintünk történelemnek), hanem anekdotákat fűz egymás után, időnként igen erőteljes bulvár-beütéssel. A tisztázandó kérdés: pontosan milyen sorrendben is kellene olvasni ezeket az életrajzokat?! A második kötet felénél már egyre kevésbé lehet követni, melyik párosnak melyik után kellene következnie. De ez egyáltalán nem zavar a műélvezetben, sőt!

Ellenőriztem: az angol nyelvű kiadásokban az életrajzok sorrendje nem ugyanaz, mint a magyar nyelvűekében, arról nem beszélve, hogy a görög Wiki egy harmadik sorrendet közöl. Ha csak a magyar szöveget nézem, az Alexandrosz-Caesar páros bevezetése pont úgy hangzik, mintha az egész könyvhöz készült volna mottónak, de egyik (általam ismert) kiadás sem helyezi előre.* A magyar kiadásban legelsőként szereplő Thészeusz-Romulus páros bevezetőjéből az derül ki, hogy mire idáig elért Plutarkhosz, addigra már elég sok életrajzzal végzett. A Démoszthenész-Cicero páros bevezetőjében arról beszél, hogy ez az ötödik kötet, de nem derül ki, hány életrajzot kell egy kötetre számolni. Állandóan összevissza hivatkozik a többi, már megírt életrajzra, de amire már ismertként utal, az legalább annyiszor követi a kötetben az utalást, mint fordítva. Megnéztem az utószót, hátha attól okosabb leszek, de csak spoilereket kaptam. 

Még egyszer mondom: nem mintha zavarna. És még hozzáteszem, hogy: sőt! Annyit utalgat keresztbe-kasul egyik életrajzról a másikra, hogy stancili1 molytárs karcán már nem is csodálkoztam. Komolyan mondom, ez az ember megelőzte a korát. Nemcsak UFO-kkal foglalkozott, hanem hajszál híján feltalálta a hiperhivatkozást. Tényleg, van neki olyan e-könyves kiadása, amelyik belső linkrendszerrel rendelkezik? Ha nincs, látom a piaci rést!!!!!!!!

Kép innen.

– —- – —- –
Holdbéli_Nyúl segített: a megírás sorrendjét nem tudja senki. 
Viszont akkor nem értem, miért pont ebben a sorrendben szerepelnek az életrajzok. Azt értem, hogy az alapkoncepció szerint a görög hősök születési sorrendje lenne az irányadó – de az a helyzet, hogy nem az. Az első kötetben még csak-csak, de a másodikban rendszeresen két-három nemzedéket ugrunk oda-vissza az időben.

– —- – —- –

Sli segített: A megírás sorrendje a keresztbe-kasul utalásokból mégis sejthető. A 2005-ös Osiris kiadás utószavában (nekem más kiadás van meg) Hegyi Dolores ezt írja:
„Az első életrajzpár, Epameinóndasz és Scipio életrajzai az idők folyamán elvesztek. A fennmaradt életrajzok keletkezési sorrendjére néhány helyen maga is utal, ezek alapján a következő sorrend rekonstruálható: Epameinóndasz – Scipio Aemilianus (nem maradt fenn), Pelopidasz – Marcellus, Kimón – Lucullus, Lüszandrosz – Sulla, Démoszthenész – Cicero, Philopoimén – Titus Flamininus, Szolón – Publicola, Themisztoklész – Camillus, Lükurgosz – Numa, Periklész – Fabius Maximus, Timoleón – Aemilius Paulus, Dión – Brutus, Alexandrosz – Iulius Caesar, Agészilaosz – Pompeius, Nikiasz – Crassus, Ariszteidész – Cato Maior, Phokión – Cato Minor, Démétriosz – Marcus Antonius, Alkibiadész – Coriolanus, Thészeusz – Romulus, Agisz és Kleomenész – Tiberius és Caius Gracchus, Pürrhosz – Marius, Eumenész – Sertorius.”

* A görög nyelvű Wiki ezzel a párossal kezd,** de ez se lehet definitív sorrend, mert azt írja, hogy Caesar után rögtön Thészeusz következik, ami nem állja meg a helyét, mert pont a Thészeusz-életrajz bevezetésében közli Plutarkhosz, hogy amúgy Lükurgosz és Numa már megvan, sőt rajtuk kívül is már sokan… Igen, tudom, a Wikipédia nem orákulum, inkább csak támpontnak jó, de azért feltételezné az ember, hogy pont a görög Wiki pont az egyik legnagyobb klasszikusukról pontos adatokat ad…
** Nem, nem tudok görögül, csak a betűket ismerem, úgyhogy a neveket el tudom olvasni. És közben nagyon jól szórakozom azon, hogy írják Cicerót meg Publicolát görög betűkkel.

Nagyon szép könyv, de sajnos nem az én világom.

Kicsit olyan, mintha A párduc tükörképe lenne – most nem a főnemes nézőpontjából figyeljük a XX. századot, hanem a szolgalegény-világcsavargóéba helyezkedünk bele, de a kép, amelyet látunk, az bizony fájdalmasan hasonló.

Az emlékezet könyve ez, és amilyen rövidke, olyan bonyolult. Zsebbe való, puha lapú kis kötet, de belefér egy egész letűnt világ, meg még az utána következő világok is, ismétlődéseikkel, variációikkal, párhuzamos és/vagy széttartó sorsaikkal együtt.
A cselekmény soványka: az elbeszélő sok év után ismét ellátogat arra a vidékre, ahol felnőtt, emberekkel találkozik, épületeket lát, ízeket, illatokat érez, keres valami megnevezhetetlent. És megtalálja azt, amit nem biztos, hogy szeretne. Minden ponton, ahol valami/valaki ismerőst talál, azonnal önkéntelen mélyfúrást végez, és nem mindig bizonyul igaznak az a bizonyos „megszépítő messzeség”. Dehogy szépít az… Főleg, hogy ott van mellette a gyerekkori barátja, aki állandóan közbevág a saját emlékeivel, cáfol, józanít, mindenhova bevilágít, a legkellemetlenebb helyekre is.

    A főúton és a majorokban jobban éreztem magam, de itt sem hitték el, amit mondtam. Megmagyarázhattam-e bárkinek is, hogy csak azt akarom látni, amit valaha már láttam? Hogy kocsikat akarok látni, szénapajtákat, látni szeretnék egy sajtárt, rostélyt, a pitypang virágát, kék kockás zsebkendőt, a tökből vájt ivócsanakot, kapanyelet? Az arcok is úgy tetszenek, ahogy mindig bennem éltek: ráncosak, öregek, óvatos ökrök, virágdíszes lányok, galambházas tetők. Számomra évszakok múltak el, nem évek. És a dolgok és a beszélgetések, amelyekben részem van, minél inkább azonosak az egykoriakkal – a kánikula, a vásárok, a valahai aratások, még a világ előtt –, annál nagyobb gyönyörűséget okoznak. Éppen így a levesek, a palackok, a nyesőollók, a rönkök a szérűn.
    Nuto itt azt mondta, nincs igazam, fel kell lázadnom, azokon a dombokon még mindig állati, embertelen élet folyik, a háborúnak semmi haszna sem volt, minden éppen olyan, mint azelőtt, kivéve a holtakat.

Aki azt gondolná, hogy az elbeszélő valamiféle „gyökeret” keres vagy talál, azt már az elején hideg vízzel kijózanítják: ha valamije hiányzik ennek a férfinak, az éppen a gyökere. Legfeljebb az első felnevelőiig mehet vissza, régebbre nem, mert lelencgyerek, családja nincs. Annál meglepettebben veszi tudomásul felnőttként, hogy hány ilyen, magával mit kezdeni nem tudó, maradni-menni egyaránt képtelen alak mozgott és mozog körülötte abban a bizonyos faluban. Pedig nekik elvileg volna kötődési pontjuk, nem is egy. Az is igaz, hogy a II. világháború sok sorsot kettévágott, azokét is, akiket nem öltek meg – de az is, hogy már a háború előtt sem voltak olyan nagyon épek azok a sorsok.

A vágyakozás könyve is ez: mindazoké, akik mást, többet akarnak, mint ami megadatott nekik. Mindegy, hogy úr vagy szolga: mindenki egyformán a bezártságból, a véges lehetőségek közül akar kitörni, mindenki megpróbálja így vagy úgy, és mindenkire csalódás vár, még arra is, aki a maga módján sikerre jut. A regény első felében nem igazán tudtam rokonszenvezni az elbeszélővel, de a második felére, ahogy ügyesen párhuzamot vont a különböző sorsok között, és a beszéde megtelt együttérző szeretettel mindenki iránt – akkor sok minden a helyére került.

Így aztán sokáig azt hittem, hogy ez a falu, ahol nem születtem [sic!], az egész világ. Most aztán, hogy valóban láttam a világot, és tudom, mennyi kis faluból áll, most nem tudom, akkorát tévedtem-e gyerekkoromban.

Mert az együttérzés könyve is ez. De semmi több. Az elbeszélő (akinek még nevet se igazán ad a regény, azért emlegetem így) csak jár-kel a regénytérben, néz, fülel, mindent megfigyel, semmit meg nem ítél, de nem is segít senkinek. Illetve ő meg van győződve arról, hogy de – csakhogy én meg arról vagyok meggyőződve, hogy hazudik magának.* 

Viszont legalább szépen beszél róla. Mint mindenről: 

Már el is felejtettem, milyen tűző nap ég e köveken, micsoda hőség árad a terméketlen rögből és a mésztufából. Itt a forróság nem az égből ereszkedik le, hanem alulról száll fel – a földből, a szőlő közül kilátszó talajból, amely mintha felfalt volna minden zöldet, hogy teljes egészében hajtásokká alakuljon át. Szeretem ezt a meleget, illata van: én is benne vagyok ebben az illatban, benne van annyi szüret és szénakaszálás és lombritkítás, annyi íz és annyi kedv, amelyről már nem is tudtam, hogy megvan bennem.

* SPOILER Megtalálja a saját gyerekkori énjét, de az az „én” bizony amilyen éles eszű, olyan beteg testű, csak a legnagyobb kegyetlenség árán szabadulhat a helyzetéből – és az elbeszélő csak az elvágyakozást kelti fel benne, aztán mossa kezeit, és sorsára hagyja a gyereket. Meg az egyetlen megmaradt barátját is.

Ezt 2017. február 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

És most gonosz leszek, és juszt sem adok neki hat pontnál többet.
Ennek nem lett volna szabad rákerülni az 1001 könyv listájára. És meggyőződésem, hogy ha történetesen nem nyugat-európai (ráadásul pont angol nyelven írt) klasszikus lenne, hát esélye se lett volna rákerülni.*

Gótikusnak gótikus, de körülbelül úgy, mint a Yellow Wallpaper,** vagyis inkább pszicho-thriller, mint horror. Az a fajta könyv tehát, amelyikből nem hiányoznak ugyan a kísértetek, de az eleven szereplőktől sokkal jobban lehet lágy székletet produkálni. Nyomokban Üvöltő szeleket is tartalmazhat. A Perkins Gilman-elbeszélés persze még a kanyarba' se volt ekkor, de a Brontë-regény tizenhat évvel korábban jelent meg, szóval „benne lehetett a levegőben”. A könyv felétől majdnem a végéig határozottan az volt a benyomásom, hogy Le Fanu az Üvöltő szelek tisztességes változatát igyekezett megírni, kezelhetetlen romantikus főszereplők helyett makulátlan és unalmas viktoriánus hősnővel, sima modorú viktoriánus gazemberrel, sőt még Hareton Earnshaw női változatát is felfedezni véltem. De erről később.

Szóval Perkins Gilman és Brontë művével tudom összehasonlítani a regényt – amelynek leginkább az a baja, hogy igazából egy lapon nem lehetne emlegetni a fentiekkel. Mert ez a regény, bocsásson meg a világ, jóval gyengébb mindkettőnél. Mindenekelőtt az a hibája, amit elvárt tőle a kor: agyzsibbasztóan hosszú. Mondom ezt én, aki simán legyűri másfél hónap alatt a kétezer-háromszáz oldalas Párhuzamos életrajzokat. Mondom ezt egy négyszázvalahány oldalas regényre. Amelyik egyébként Le Fanu egy korábbi elbeszéléséből eredeztethető. Maradt volna annál a műfajnál. Azzal is rákerült volna az 1001-es listára. Mert ennek a regénynek az a baja, hogy hosszabb, mint kéne. Sokkal.

Arról meg ne is beszéljünk, amit a fülszöveg ígér. Csodálatos stílus, ügyesen szőtt cselekmény, érdekes szereplők és hihetetlen rémítő erő. Rémítő erő!!! Megmondjam, mitől féltem a legjobban regényolvasás közben? Hogy nem tudom befejezni január végéig! És még csak nem is azért, mintha untam volna. De. Hanem azért, mert a legerősebb érzés, amely olvasás közben a hatalmába kerített, a düh volt. Feneketlen, sötét, szikrázó (képzavart kéretik mellőzni) harag. NEM LEHET EGY VIKTORIÁNUS HŐSNŐ ENNYIRE HÜLYE!
Lehet hülye, persze. DE ENNYIRE NEM!!!

Akkor elmondom, mi az, amit méltatni tudok. Mellé meg azt, ami frusztrál.

1. Ügyesen elhelyezett utalások a horrorirodalom régebbi alkotásaira. Ezek a felismerés örömével hatottak. Különösen annak örültem, hogy az utalások nemcsak idézetek formájában jelentkeztek, hanem pl. jellegzetes gótikus terek bukkantak fel száz évvel korábbi regényekből. Helyes. Posztmodernkedjenek csak a viktoriánusok. Ugyancsak üdvözlendő jelenség, hogy a korábbi horrorirodalom fogalmába a Grimm-mesék is beletartoznak. A nevelőnő mint Piroska farkasa a nagymama álcájában… kalapot le. A szívem beledobbant abba is, hogy a regény elején több szereplő Swedenborg híveként mutatkozott be.
Frusztráló tényező: Az egész regény folyamán SEMMI swedenborgosat nem csináltak. Pedig ennyi oldalon azért lett volna terük. De ez még megbocsátható lenne.

2. Silas bácsi szerepében Le Fanu valóban valami maradandót hozott létre (már amennyiben ő hozta létre – az is lehet, hogy csak nem ismerem a forrást): a Tartuffe-modorú gótikus gonoszt. Semmi oktalan indulatkitörés, semmi látványos gaztett, még a kezét se vérezi be. Simára fésült ősz haj, hosszú fekete ruha, sovány test, vékony ujjak, egyenes hát, ájtatos vallásosság, hűvös udvariasság, könyörtelen hidegvér. (Angolok volnánk, kérem, vagy mi a fene.) Persze ugyanolyan körmönfontan hazudik, mint Heathcliff, és a házából is ugyanúgy börtönt csinál (többszörösen is), ugyanúgy igyekszik kihasználni az összes törvény adta lehetőséget, sőt még a tervei is ugyanolyanok, ugyanolyan céllal. 
Frusztráló tényező: Hát, bogárka, az a helyzet, hogy Heathcliff ezt mindet jobban csinálja. Célratörően, pontosan, kockázatmentesen, és ami a fő: motiváltan! Ja, és ő tényleg soha nem cselekszik a törvény ellenében, pont ettől olyan hátborzongató a figurája. Silas bácsi csak egyvalamiben tudja felülmúlni Heathcliffet: eggyel jobb a marketingje. Értsd: kedvezőbb benyomást tud kelteni magáról. Igaz, hogy a gonoszsága mindig átüt a maszkon, úgyhogy mégse jobb a marketingje se.

3. A fontosabb női mellékszereplők. Lady Knollys, a független nagyvilági hölgy, aki úgy megy szembe a társadalmi elvárásokkal, hogy a világon semmi erkölcstelent nem művel. Ami szerintem külön jó, mert nem kapcsolja össze automatikusan a függetlenséget meg a nagyvilágiságot az erkölcstelenséggel. Ő a mesebeli tündér keresztanya, akire a hősnő, anya hiányában, számíthat, ő az, aki ki meri mondani a véleményét, átlát a hazugságokon, és nagyokat tud nevetni. A nevelőnőről már szóltam, bár ő elég egysíkú figura, egyszerűen vegytiszta gonosz, a motivációja pedig igen haloványka. Hátra van Milly, ez a nőnemű (és jóval szelídebb) Hareton Earnshaw, akinek nevelését szándékosan elhanyagolják, ennek megfelelően csiszolatlan gyémánt (a kelleténél jóval hangosabban és gorombábban beszél, ráadásul tájszólásban, tehénháton lovagol, rövid szoknyát visel – shocking! –, sőt nem átall átmászni a kerítésen!!!), és a hősnőre vár, hogy kulturáltabbá tegye. Amivel sajnos az érdekességét is csökkenti, kulturálódásával azonos sebességben. Ezzel, azt hiszem, a frusztráló tényezőt is megemlítettem.

És most nem ússzátok meg: írni fogok erről a bizonyos hősnőről is.
Akiben oly soká reménykedtem.
Hogy normális lesz.
De nem lett.
Hülye maradt.
Persze mindez nem(csak) az ő hibája. Az apja se normális. Szisztematikusan ráneveli az egy szem leányát arra, hogy mindig másoktól függjön, soha még csak meg se merjen szólalni, ha előzőleg nem szólnak hozzá, egy önálló gondolata ne legyen, egy hosszabb séta kimerítse, és úgy általában azonnal tehertétellé váljon, ha baj van.
Persze tudom, ezt a fajta nevelést várta el a társadalom*** – és ennek a fajta nevelésnek kritikája is a regény, ha akarja, ha nem. Mert Maud mellett ugyan nem teremnek ott a segítők minden lépten-nyomon, hogy rájuk bízza magát és megmentsék. Vagy ha ott teremnek, hát nincs bennük köszönet.****
Maud túlérzékeny, természeténél és neveltetésénél fogva is idegember, és rettenetesen egyedül van. Ez adja a regény ijesztő erejének legnagyobb részét. (Annak, aki fogékony rá. Én dühöngtem miatta.) Többszörösen kiszolgáltatott gótikus hősnő, jól fejlett Stockholm-szindrómával, aki kizárólag az ösztönös megérzéseire tudna hagyatkozni (azok tényleg működnek), de nem hagyatkozik, mert mindig meggyőzi magát, hogy a nála okosabbakra kell hallgatnia, illetőleg a saját józan eszére (de ha egyszer nincs neki!!!), mert mégiscsak viktoriánus lenne vagy mi.
Ja, meg időnként elönti az agyát (azt a kicsit) a düh, és ettől eleinte még érdekessé is vált, azt hittem, kezd majd valamit ezzel a temérdek indulattal, de hát akkor már nem lenne tisztességes hősnő, úgyhogy nem kezd. Akkor se, amikor a regény logikája pont azt diktálná, hogy most, most, MOST ragadja meg a piszkavasat, és SZÚRJON!!! Erre mit csinál? Leveti magát az ágyra, és bőg. Jézusom. Csak toporzékol, és mindenkit meg akar mondani a bácsikájának. Amire én is úgy reagálok, mint a szereplők: kiröhögöm. Arra a feneketlen bizalomra pedig, amellyel az iránt viseltetik, akiről halálpontosan tudja, hogy a legtöbbet akar ártani neki, a regény kétharmadától kezdve egyszerűen nincs mentség.
Egyetlen tekintetben mutatkozik valami fejlődés az alakjában: a regény elején még minden becsületes házi kísértettől irtózik, a regény vége felé meg már vígan megy csontvázra vadászni, és csak akkor rezel be, ha élő ellenséget talál. De akkor nagyon.
No de jól van, ne várjam minden írótól, hogy szembemegy az elvárásokkal. Ne legyen Maudból anti-viktoriánus hősnő. Hiszen abból is meríthetne erőt, amije van. Lehetne belőle szenvedésekben megedzett, szilárd, méltóságteljes angol lady. Az is eléggé viktoriánus. Vagy őrült nő a padlástérben, aki szörnyű bosszút áll fogva tartóin, aztán leugrik a várfokról. Az is. Bármi! Csak ne ez…

Röviden összefoglalva: Megvan 2017 első nagy csalódása, és még csak január van… 

* Megnéztem, mi a kis lovacska még kisebb farkáért került rá. Úgy tűnik, azért, mert a „bezárt szoba rejtélyének” legkorábbi példái közé tartozik, illetve azért, mert mind a kortársak, mint a XX. századi utódok forrásnak használják. Na, kösz. Legalább ennyi elégtételem van, hogy innentől kezdve, ha könyvben vagy filmen megtalálom valamelyik motívumát, ismerni fogom a dörgést.
** Antológiában itt vagy itt olvasható magyarul.
*** De a kedves édesapának akkor is lehetne legalább egy fikarcnyi esze, hogy ha tudja, hogy hetvenéves és szívbeteg, és roppant feladatot szándékozik a lányára bízni, akkor legalább valami kicsikét erősítse a leányzó önállóságát. De nem. Mondjuk, mit várjon az ember egy olyan alaktól, aki a saját testvérét se ismeri.
**** SPOILER A bizonyos lovagok lovagja valami kétszer fordul elő a regényben, ebből egyszer képzőművészeti társalgást folytat, egyszer reggelizik. A megmenekülésben a szerepe: nulla. 

Ezt 2017. január 31-én írtam. A képek az 1947-es filmváltozatból valók, innen, innen és innen. A szerző képét itt találtam. 

Pontszám: 10/6

„Minden napra egy novella”-módszerrel haladtam végig a köteten, csak az utolsó napra jutott mégis három. Talán másképpen kellett volna. Annyira tudatosan szerkesztett kötet ez, az öt ciklusba rendezett huszonöt kis szöveggel, talán jobban tudtam volna figyelni a kötet ívére, ha nem hagyok ekkora szüneteket a novellák között, és akkor többet adott volna a Pillanatragasztó.

Így sem adott persze keveset, sőt (ahogy ez a pontok számából is látszik), de annál jóval kevesebbet, mint amennyit vártam. A fülszöveg nem hazudik: minden novella egy-egy pillanatfelvétel arról az ismerős-ismeretlen világról, amelyben élünk – pontos, jó megfigyelőképességről árulkodó, és bizony igen-igen nyomasztó írások ezek. Ez persze még nem veri ki nálam a biztosítékot. Nem vagyok mazochista, jobban szeretem, ha egy könyv felemel, mint hogyha excrementumba nyomja az orromat, no de „ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde”. A legszemélyesebb, legemberibb kapcsolatok torzulnak el, mennek tönkre, válnak betegessé – családtagok árulják el egymást a legvisszataszítóbb (és sajnos egyúttal leghétköznapibb) módokon, miközben mindenki a csontja velejéig meg van győződve arról, hogy neki van igaza, a másik a vétkes, és különben is ő mindent megtett a másikért, ami emberileg lehetséges. Mindennapos keserűségek, amelyektől nem szakad össze a világ, pedig de megérdemelné. Mutatóba ha akad itt-ott olyan szereplő, aki legalább megpróbál kilépni a legbüdösebb sár kellős közepéből. Igaz, ezeket meg is becsültem rendesen: ennyi nyomorúság között a változtatásra való puszta törekvés és a beletörődésre való képtelenség is az üdítő tavaszi szél erejével hat. Az pedig, ahogyan a magyar klasszikus novellairodalmat felidézi („Tímár Zsófi muskátlija”), különösen tetszett, ebből a fajta parafrázisból nyugodtan lehetett volna ötször ennyi. Kitett volna éppen egy ciklust.

Akkor mi az, ami nem tetszett?

Valami, ami hiányzott. Nem akarok igazságtalan lenni: nem minden novellából. A „Soha, egy szót se”, a „Plágium”, a „Földlakó”, a „Gyűrű”, a „Falkavezér” nem a felejthető fajtából valók, a „Tímár Zsófi muskátlijá”-t meg már megdicsértem. De ami a többit illeti… beléptek a látókörömbe, jól agyonnyomtak, kiléptek belőle, ennyi. Pedig esztétikailag nem tudnék kifogást emelni ellenük. Csak hát – végül mégiscsak kibököm – ha az ember Szvoren Edina után olvassa őket, egyszerűen kevésnek bizonyulnak. Ezt ő sokkal jobban csinálja. Ha már lehangoljuk az embert, csináljuk végig rendesen, tegyük a kötelet is a nyakára, és szorítsuk meg a csomót, értitek…

Szóval Tóth Krisztina novellái akkor tetszettek igazán, ha olyasfajta terepre tévedtek, amelyikhez Szvorennek semmi köze. Egyébként második helyezett.
Az egy másik kérdés, hogy ilyen aranyérmes után ezüstöt kapni se kutya.

– —- – —- –
2017. április 20.

Fanyaloghatok én itt felnőttként, de mit ér, ha a következő generációt meg éppen ez szólítja meg? :)))
Kortárs magyar irodalomból ezt a kötetet (illetve annak néhány novelláját) adtam fel érettségi tételnek, és olyan jó beszélgetés kerekedett belőle: a csoport 95%-a meg tudott szólalni, értelmes véleményt mondani, vitatkozni, érettségin is vállalható mondatokat produkálni, és a fele annak, amit ma át akartam venni, átcsúszott péntekre meg hétfőre, mert annyit beszéltek az első feléről. Jól olvasható, mai szövegek ezek, érdekli őket, van róla véleményük, működik.

Ezt 2017. január 24-én írtam.

Pontszám: 10/8