Az Egy hűtlenség naplója című ciprusi regény főszereplője régész, aki egy apró Égei-tengeri szigeten ás ki ötezer éves cserepeket – meg egyebet is, de az már spoilerszámba menne. Mivel elég gyakran emlegetik a Kükládokat, amelyeknek a kis sziget is része, kicsit utánanéztem a területnek.

A szigetcsoport valóban Görögország és Törökország között, az Égei-tengerben található, és igen jelentékeny, sajátos kultúrát képviselt a bronzkorban, hasonlóan a minószi Krétához. Ilyen szobrokat tudtak faragni, mint ez itt fenn, ami azért nem akármilyen teljesítmény. (A fotót Mary Harrsch készítette, innen vettem.) Szantorin (Théra) is közéjük tartozik, no meg Délosz és Naxosz és egyéb nevezetes helyek. Már a bronzkorban fémekkel kereskedtek, olajat és bort termeltek, állatot tenyésztettek, halásztak, szóval volt mire alapozni a kultúrájukat. (Megj.: Fogalmam se volt, hogy létezik olyan természetes anyag, amelyiknek a neve smirgel. Igen, csiszolásra használták, amíg fel nem találták a dörzspapírt. És főleg Naxoszon bányászták.) Sajátos festészetük volt, ismét csak a minószi Krétához hasonlóan; valószínűleg a szobraikat is festették. Használhatták a lineáris A-írást, legalábbis találtak ilyen írásos emlékeket a területen.

Aztán persze kitört az a bizonyos vulkán. Olyan 3500 éve. Utána is jelentékeny maradt a szigetek szerepe, de a saját kultúrájukat kiszorították más kultúrák. Ma elsősorban a turistákból élnek. Mondjuk, nem rosszul. 

A regény még azt is megpendíti, hogy ezek a szigetek egy óriási földdarab apró maradványai lennének. Ezt a süllyedős történetet jó páran feldolgozták már, ebben a formájában még nem láttam.

Ezt 2017. június 14-én írtam. 

No, elmondhatom magamról, hogy ciprusi irodalmat is olvastam. 
Méghozzá nem is rosszat.

A fülszöveget hagyja mindenki békén nyugodni. Részint spoileres, részint becsap. Szépirodalmi igényű krimire lehet következtetni belőle, ez a könyv pedig nem az. Lehet kriminek olvasni persze, van benne gyilkosság is, aki kriminek olvassa, mégis csalódni fog. Inkább lélektani regény ez, az emlékezet regénye, a személyes és közösségi emlékezeté.

Szerintem nem is tartozik a népszerű irodalom kategóriájába, hiszen a párbeszéd kevés, az idősíkok váltogatása zavaró lehet, a cselekmény nagyon egyszerű, a mindvégig megőrzött szörnyű titkok (sajnos*) elég banálisak, túl sok csavar nincs, bár azért kiszámíthatónak sem nevezném a történetet, pont azért, mert lélektani. Az emberi lélek meg fura dolgokat tud művelni időnként magától, nem programozható éppenséggel.

A főszereplő régész, aki az Égei-tenger egyik szigetére utazik… de hogy pontosan minek, az számomra nem igazán derült ki, ezért kap a könyv csak négy csillagot. Az rendben van, hogy Dukarelisz rendkívül határozatlan alak, aki legfeljebb az ásatásaiért képes harcolni, minden más helyzetben hagyja, hogy mások döntsenek helyette, aztán sodortatja magát. Egy ilyen embernek nem kell indokot találnia arra, hogy miért utazik pont most pont oda. De attól még az elbeszélőnek kéne.**

Ami viszont nagyon-nagyon tetszett, az a háttér. (Írtam is róla külön.) Az a pár mondattal ügyesen felrajzolt görög szigetvilág. Az a némileg több mondattal még ügyesebben felrajzolt mai görög kultúra. Igen, van benne beton meg szmog, de van benne szikla is, kakukkfű, kecskesült és vadolajfa. És simán hívhatnak valakit Antigonénak. Vagy Képheusznak. Annyi feltűnést kelt, mint nálunk a Katalin meg az István.

A mai európai kultúra egyik megalapozója az ókori Hellász. Idézzük a szerzőiket, használjuk a találmányaikat, gondolataik és mitológiai alakjaik az életünk részei – de egyszer azt mondták nekem, hogy egyik sem szerves része annak. A mai napig látszik rajtuk a „kívülrőljöttség”. Vagy elhiszem, vagy nem. De mióta ezt a regényt elolvastam, sokkal erősebben hajlok rá, hogy elhiggyem. (Lehet persze, hogy holnapig kialszom.) Mert ebben a regényben valami olyan erős kapocs van múlt és jelen között, valami olyan magától értetődő módon jelenik meg a folyamatosság, hogy gondolni sem kell rá. Egyszerűen ott van, ahogyan az én életemben soha nem volt. Ezek az emberek úgy élnek benne a görög történelemben, mint… mint ahogy Róma mai lakói kifeszítik a műemlék-épületekre a szárítókötelet, és felaggatják rá a gatyát meg a zoknit.

* Nem azt sajnálom, hogy nem szörnyebbek! Azt sajnálom, hogy az életben is előfordulnak ilyesmik, nem is ritkán.
** SPOILER Fel akarja dolgozni a hajdani tragikus emlékeket? Oké. De hát azoknak a bizonyos emlékeknek nagyobb a füstje, mint a lángja! Főleg így húsz év elteltével. Úgy a regény kétharmadánál, mikor kezdtek kiderülni a dolgok, tettem fel a kérdést: komolyan ennyi az egész?! Kb. ezen a ponton el is veszett minden meglevő feszültség, és innentől kezdve még az se vágott fejbe, aminek végül fejbe kellett volna vágnia. Nem így kell ezt csinálni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. június 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8

– …akkor halljuk azt a receptet: hogy készül egy igazi jó szórakoztató regény?
– Nos, először is tegyél bele sok nevetést, még több mosolygást. Erre a célra nagyon tudok javasolni néhány több ezer éves módszert, de azért egyáltalán nem kell sajnálni belőle a legmodernebb humorforrásokat sem. Aztán dolgozd össze egy néphagyományokból ügyesen összerakott háttérvilággal, no meg persze egy fordulatos cselekménnyel, amelyben minden szépen megtalálja a helyét. Mondom, minden. Igen, még egy random madárkaka is. Közben folyamatosan adagold hozzá a jól kitalált szereplőket, amolyan földhözragadt mesefigurákat, tudod, amilyenekkel tele van Budapest. Klisé mehet bele, de szigorúan csak önmagából kiforgatva. Ha a kiforgatással esetleg gondod volna, vedd végig még egyszer, amit a humorforrásokról mondtam. A végét magadtól is ki tudod főzni, abban segíteni se kell. Ja, ha még egy kis felnőtté érés is belekerül, az nem fog ártani az ízének. Megjegyezted?
– Naná, hogy.

Hát valahogy így képzelem a párbeszédet, amely Virág Emília és a regényírás múzsája között zajlott le. 
Igen, tudom, olyan múzsát nem ismertek a görögök. Nem tökmindegy? Virág Emília ismeri, azt' kész. A görögök baja, ha nem találták meg.*

…és én erről most többet nem is írok. Mert ha nekimegyek, holnapig nem hagyom abba, és elspoilerezem az egészet.

* Amúgy megtalálták. Csak lenézték. A hülyék. Úgy kell nekik.

Ezt 2017. május 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

– Ön kicsoda?
– Én inka vagyok.
– És ő?
– Ő még inkább.
(Bocsánatot kérek.)

Mindig tudtam, hogy tulajdonképpen régésznek kellett volna mennem. (sóhajt)

Amióta gyerekkoromban valamelyik jólértesült rokon karácsonykor kezembe nyomta Az inkák. Mítoszok és legendák című könyvet, azóta érdekel ez a rejtélyes nép. De valószínű, hogy Az inka öröksége is intenzíven közrejátszott az érdeklődésemben. Az Eldorádót már régóta vadásztam, sajnos sehol nem kapható, akinek megvan, az ül rajta boldogan, eszében sincs túladni rajta. Maradt a könyvtári. Persze ez az egy gyors olvasás semmire se volt jó, kell ennek még idő, de nem gond, elég rövid hozzá.

A Népek meséi sorozatnál kevés jobbat találtak ki a háború óta Magyarországon, és ebben a sorozatban is különleges helyet foglal el ez a kötet. Boglár Lajos kitűnő munkát végzett. Nem egy eleve megszerkesztett kötetet vett át valahonnan, hanem több helyről is válogatott (ezeket gondosan feltüntette), és láthatóan nem dolgozott át semmit, hanem ügyelt a pontos fordításra. Abból gondolom ezt, hogy több helyen eléggé „kultúraidegenre” sikerültek a mítoszok, látszik rajtuk, hogy nagyon, de nagyon más gondolkodású kultúra termékei ezek a szövegek. Nehéz is azonosulni velük: meghökkentően sok a magától értetődő kegyetlenség, erőszak, rosszindulat, fájdalom. (Ebből gondolom, hogy nincsenek átdolgozva, hiszen az átdolgozó többnyire szelídít, hozzáigazít a befogadó közönség ízléséhez. Meg, mondjuk, abból is, hogy Boglár Lajos csinálta.)

Máskor meg nagyon is hasonlítanak ezek a szövegek a mi kultúránkra, de sajna pont ott, ahol pont nem szeretném. Azért a sok szenvedésen túl sok bölcsesség is van ezekben a szövegekben, sok megfontolni és feltárni való, úgyhogy mindenképpen olvasásra érdemes. Nekem főleg a teremtésmítoszok tetszettek. Az utószóba pedig hála Istennek sikerült kellő mennyiségű kultúrtörténetet zsúfolni.

Sok hasonló vonás fedezhető fel a Popol Vuh szövegével, csak az eggyel jobban bejött nekem, úgyhogy az a fél csillag most tisztán szubjektív alapon vonódott le. Most már csak egyvalami hiányzik a boldogságomhoz: Sahagún könyve az azték mítoszokról… Ó, miért nem jutott el odáig se Boglár Lajos, se Kuczka Péter, hogy még azt is hozzátegye a gyűjteményhez… (sóhajt) Most bámulhatom vágyakozva az angol fordítását, de csak jó messziről, mert <illetlen szó> drága. 

Hülye spanyolok meg maradtak volna otthon… Sahagúnt kivéve persze.

Ezt 2017. május 10-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Erre a könyvre már csak azért is tíz pontot kellene adnom, hogy egyáltalán létezik. Hogy megírták, hogy magyarra fordították, hogy kiadták, hogy antikváriumokban még vígan hozzáférhető. Én meg virtuálisan vállon veregethetem magamat, amiért egy gyenge pillanatomban megvettem, utána meg nem engedtem a megbánás utáni első késztetésnek, és nem adtam tovább… mert az nagy hiba lett volna.
Enyim. Nem adom.
De azért azt a tíz pontot sem adom, csak kilencet, majd megmondom, miért.

Azért vettem meg, mert nagyon úgy tűnt, hogy pont nekem való kultúrtörténeti és művészettörténeti munka, én az ilyet szeretem, keresem, és veszélyes engem az ilyenek közelébe engedni, mert akármennyit el tudok költeni rájuk. Azért bántam meg, mert éppen egy – az utószó kifejezésével élve – periferiális kultúráról szóló kötetet szereztem be, amelynek nem is nagyon van magyarországi irodalma. Minek is ez nekem, gondoltam, hát engem világéletemben a görögök meg a rómaiak érdekeltek, ki a fenének kellenek a thrákok?

Azért nem adom senkinek, mert kiderült, hogy nekem. 

A késői görög mitológia azt mutatja, hogy a hamvasztás és az eltemetés kultikus szertartásai ugyanazt a jelentést hordozták. Az újszülöttet vagy a jelképes lángok közelébe, vagy a tűz mellé, a földre helyezték. Így az élet-halál köre bezárult. Ami azokat a temetkezéseket illeti, ahol a tetemet magzatszerűen, „zsugorított” pózban helyezték el, magától értetődik, hogy ez a szokás az élet ciklikus szemléletén alapul; az élet a Nagy Istenanyától származott, és a földbe helyezés a hozzá való visszatérést jelentette.

A thrákok nem azért váltak periferiális kultúrává, mintha alsóbbrendűt vagy éppen jelentéktelent alkottak volna.
Pusztán azért, mert a nyelvi kultúrájuk a szóbeliségben, az „örök jelenben” létezett – tehát alig maradt fenn tőlük írásos emlék.
Ellenben írtak róluk a görögök (meg a rómaiak) éppen eleget – a saját nézőpontjukból. Persze, hogy perifériára küldték őket, hiszen az ő nézőpontjukból oda is tartoztak, mint ahogy a thrákok számára meg ők tartoztak a perifériára. Persze, hogy még a thrák isteneknek is görög (meg latin) neveket adtak, hiszen csakis így tudták értelmezni őket.
Közben pedig szerették letagadni mindazt, ami a saját kultúrájukat a thrákokéhoz kötötte. Pl. származásilag. Mármint nem úgy, hogy a thrákoktól származtak volna genetikailag, hanem úgy, hogy kultúrájuk sok-sok elemét a thrákból vették át és alakították saját képükre.
A görög kultúra gyökerei a thrákba (is) nyúlnak vissza. Mivel a mieink meg a görögbe (is), már csak ezért is érdemes foglalkozni velük.* Arianrhod molytárs pont ezt teszi, szerintem tetszene is neki ez a könyv. Jól elvitatkozna vele, főleg ami az orpheuszi meg dionüszoszi misztériumokat illeti.

A kettős női idolok talán már a görög típusú Démétér–Perszephoné istennőpárosra – anya és lánya – utalnak. Ebből a szempontból érdekes az orszojai lelet: két egymásba helyezett női idol. Lehet, hogy e kései bronzkori alkotások rituális formában ábrázolják az istennői terhességnek és a születésnek mozzanatait.

Szóval nagyon jó kis összefoglaló ez, igazi tudományos ismeretterjesztés. Mindaz, amit egy alakulóban levő tudományág a hetvenes évekre a thrákokról kiderített vagy kideríteni vélt (mert rengeteg benne a feltételezés). Van benne történelem, történeti földrajz, vallástörténet, társadalomtörténet, művészettörténet: mi szem-szájnak ingere. Direkt külföldieknek készült annak idején, híradásnak a thrákokról. Tiszteletre méltó vállalkozás. Számomra a vallástörténeti és a művészettörténeti rész bizonyult a leghasznosabbnak, de így laikusként a többi rész is alaposnak tűnik. Ami meg túlkapás (értsd: lelkesedésből fakadó, túl messzire vezető következtetés), azt a magyar utószó szép udvariasan helyre teszi.

Amiért levonom azt a fránya fél csillagot, az a művészettörténeti fejezet. A legterjedelmesebb része a kötetnek, ugyanis ez tartalmazza a legtöbb illusztrációt. Ez rendben van. Sokszor egész oldalas, a kornak megfelelően legtöbbször fekete-fehér, de elég gyakran színes fotókon mutatja be a thrák művészet gyönyörűségeit. Ez is rendben van. Az nincs rendben, hogy úgy kell összebogarászni, melyik képhez melyik szövegrész tartozik! Az meg pláne nincs, hogy nagyon is érdekes szövegrészekhez egyáltalán nem tartozik kép, és ez az olvasónak nem köttetik az orrára! Amatőr munka! Pedig annyira egyszerű lenne másképp: csak meg köll számozni a képeket, aztán a szövegben zárójelben feltüntetni, hogy most az 1234/b képhez tessenek lapozni! Hát hogy lehet ilyet csinálni? 

Ettől eltekintve a kötet megbecsülendő, a polcra felteendő, időről időre portalanítandó, egyébként lehetőleg olvasandó. A folytatás hiánya pedig sajnálandó. Főleg az ilyenek miatt: 

Minden nőnek ajánlatos útközben fonni, ha megy valahova. Ellenkező esetben a sárkány áldozatává válhat. Magának az orsónak van mágikus jelentősége: a násznagy abban a pillanatban adja át a fiatalasszonynak, amikor az átlépi az új ház küszöbét. Addig a násznagy védi a sárkánytól, a küszöbtől kezdve azonban már csak az orsóra számíthat. Ezért gyakori a kígyóábrázolás ezen a használati tárgyon, amellyel embert nem szabad megütni.

* Ami a kötet íróit, Folt és Marazovot illeti, nekik persze ennél jóval több okuk van foglalkozni velük: az, hogy bolgárok, és az ókori Thrákia legnagyobb részt a mai Bulgária területének feleltethető meg. A thrák kultúra leleteit leginkább bolgár régészek ásták/ássák ki, bolgár történészek és művészettörténészek értelmezték/értelmezik. Nekik persze, hogy érdekes, hát fölötte laknak. Ezért nem is értettem először, hogy miért volt olyan fontos ezt a könyvet magyarra lefordítani: nekünk miért volna annyira érdekes?

Ezt 2017. május 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Na, ezt érdemes volt. Nem is értem, miért nem olvassák többen.
Igen, tudom, ókori. Igen, tudom, lassú. Ellenben ritkán unalmas, és mindig tanulságos. A mára nézve is. Sőt. Nagy esze volt annak, aki pont ezt a két művet pont így állította párba, mert gyönyörűen kiegészítik egymást.
Történelmi munka, de sem mai, sem ókori görög értelemben nem történetírás. Éppen ezért általánosítható, és akár a mára is alkalmazható. Mármint végiggondolás után.

Kürosz nevelkedése:

Újraolvasás vala. A cím becsapós: a nevelődést az első tíz oldalon letudja, a továbbiakban kész emberként állítja elénk Küroszt („Nagy”-nak nevezett, Kr. e. VI. századi perzsa uralkodó), aki a szöveg végéig az égegyvilágon semmit nem változik. Még ő nevel másokat, magánál jóval idősebbeket is.

Hát bevallom, ezt a részt többször is eléggé untam. Nem azért, mintha olyan hömpölygős lenne – ellenkezőleg: bonyolult hadműveletekkel, mozgalmas csatajelenetekkel van teli –, hanem azért, mert olyan szereplőkről szól, akik nem elevenek. Hanem szobrok, piedesztálra állított márványfigurák, gipszből készült ellenségekkel, akik nem véreznek, ha megszúrják őket, egyszerűen csak puff: szétomlanak. Magyarázza is a bizonyítványt az utószó elég hosszan, hogy ez miért nem történetírói munka, és hogy hát akkor mi a manó.

Ha ügyes és tisztességes gazdára talált, aki jól művelte meg a rábízott földet, és hasznot húzott belőle, soha nem rövidítette meg, hanem mindig még többet adott neki. Örömmel fáradoztak az emberek, bátran növelték vagyonukat, és eszükbe sem jutott Kürosz elől eltitkolni, mennyijük van, mert tudták róla, hogy soha nem kívánta az őszinte gazdagok pénzét, csak azoktól vette el, akik titkolták vagyonukat.

Pedig nem kell sokat magyarázni, elég annyi, amit a fülszövegbe írtak: ez utópisztikus fejedelmi tükör. Nem a történelem megértésére, hanem a jelen okulására való. Mindent meg lehet tudni belőle arról, milyennek kell lennie az eszményi uralkodónak: hogyan jár, hogyan beszél, hogyan vezeti a hadsereget, hogyan szervezi a békét, hogyan hallgatja meg mások tanácsát, és alkalmazza őket saját belátása szerint, hogyan gondoskodik híveiről, hogyan ítélkezik a bűnösök felett. Fejedelmi tükörnek, annak nagyon jó. Kár, hogy túlidealizál, hogy megvalósíthatatlan.

Vagy talán nem is olyan kár. Lehet, hogy ezt a szöveget olvasva nekem is az alkotmányos monarchia hívévé kellett volna válnom (mert Kürosz azt csinálja, legalábbis Xenophón szerint, még akkor is, ha abban az időben ilyen intézmény nem létezett, ld. bővebben „utópia” címszó alatt), de ki tehet róla, ha nem a saját rebellis lelkem, hogy inkább még jobban meggyőződtem a demokrácia hasznáról? Mert minél jobban taglalja Xenophón, hogy milyen csodálatos dolog egy ideális vezető uralma alatt élni, annál jobban suttogta az én rebellis lelkem, hogy a legeszményibb vezetőnek is, még ha márványnak hazudják is, van egy csúf hibája: hogy halandó. És ha kidolgoz egy tökéletesen hierarchizált államszervezetet, az pedig az ő halála után egy nem éppen ideális vezető kezébe kerül, akkor nagyon nagy gáz van. De még annál is nagyobb.

A thymbrai csata. Forrás: Wikipédia.

Nem beszélve arról, hogy én még azt az eszményt se tartom olyan hú, de jónak. (Fene a gusztusomat.) Ez az eszmény egyszerűen túl van racionalizálva. Meg a szöveg is. Ha nagyon költői akarok lenni, azt mondom, hogy ezt a márványszobrot finom szerkezetű óramű működteti, amely soha, de még véletlenül se hibázik. Mindenre számít, mindent kidolgoz, minden helyzethez alkalmazkodik, majd úrrá lesz fölötte, nem ismer semmi lehetetlent – és sajnos véletlent se. Pedig olyan van. Tessék tudomásul venni. Valaki rosszul lendíti meg a kalapácsot, kiröpül a kezéből, eltalálja a márványt meg az óraművet, azt' annyi vót.

– Jól tudom én – felelte az –, hogy takarótok és fekhelyetek is több van, mint nekem, és a házatok is jóval nagyobb, mint az enyém; mert hajlékotok a föld és az ég, ágyatok a földnek minden fekhelye, és takarótok nemcsak a juhok gyapja, hanem minden növény, ami a hegyeken és a síkságokon nő.

Ez nem történelem, se múltbeli, se jelenkori: ez számítógépes játék, amelyikben egész csapatok (természetesen saját hibájukból történő) elvesztének kb. akkora súlya van, mint amikor a Civilization nevű játékban* kilőnek egy „chariot” fedőnevű egységet (kép innen), aztán vissza kell menni a fővárosba másikat csinálni.

Mégis tessenek csak olvasni! Mert ez, amit felsoroltam, mind csak két pont levonására volt elég. Mert lehet, hogy ez az eszmény megvalósíthatatlan, sőt szükségtelen is, de attól még oldalanként hat olyan tanulságot is felsorolhatnék, amelyek igenis alkalmazhatók adott körülmények között, ha bármiféle vezetésre adja a fejét az ember. (Kivéve, ha áramot vezet.) Figyeljen az olvasó és tanuljon, csak ne ész nélkül. És vigyázzon azokkal a kézből kirepülő kalapácsokkal.

Anabázis:

Az igen! Ez már tízpontos. 

Nem mintha igazabb/hitelesebb lenne, mint az előző, bár ez a szöveg dokumentumnak van kikiáltva. A fülszövegben, turistacsalogatónak. Aztán az utószó jól megmondja, hogy a fele se igaz, vagy éppen csak annyi. De kit érdekel, közben úgyis rájöttem, hiszen itt nincs se márvány, se óramű: emberek vannak. Keménységükben is kiszolgáltatottak, barátaikhoz hűek vagy hűtlenek, karriert csinálók, vezetőiket hatszor is kiborítók, hazavágyók, kapzsik, meggondolatlanok, veszekedők, nevetők, csalók, zsiványok, meggyászoltak stb.

Történelemből nem emlékeztem a tízezrek hadjáratára; vagy nem tanultuk, vagy két mondatban elintéztük, de nem is baj. Annyi háttértudásom volt, hogy a hatalmi viszonyokat nagyjából tudjam, de még erre se lett volna tulajdonképpen szükség, mert ez se történelmi munka. 

Nem az az érdekes benne (nekem), hogy merre járnak, kiket vernek agyon, hanem az, hogy mihez kezd egy ellenséges közegben, otthonától mérhetetlenül távol levő, vezéreitől megfosztott, tökéletesen magára hagyott közösség. (Térkép innen.) Na, ennek hálás közönsége voltam, ezért sokkal gyorsabban is olvastam, mint a Kürosz nevelkedését.

Nagyon tetszett, ahogy pillanatok alatt kitermelik maguk közül az új vezéreket. Egyrészt azért megy ilyen könnyen, mert nem merev hierarchiára épül a sereg rendje, nemcsak a kiválasztott kevesek kaptak rendes kiképzést, másrészt azért, mert akkora bajban vannak, hogy ha valaki normálisan tud szervezni és irányítani, meg még kreativitással is dicsekedhet, arra azonnal hallgatni kezdenek a többiek. Nem érdekel, hogy így volt-e igaziból, ennyi év távlatából mindegy is az :) szerintem ez realisztikus. Nagyon tetszett, ahogy azok is képesek együtt dolgozni, tervezni és feladatokat végrehajtani, akik amúgy otthon ellenfeleknek számítanának – legfeljebb előtte klasszikus virágnyelven megmondják egymásnak, kinek mit hova.

– (…) Hiszen hallom, Kheiriszophosz, hogy ti, spártaiak, már a teljes jogúak, kora gyermekségetektől fogva gyakoroljátok a lopást, és nemhogy rútnak, hanem egyenesen szépnek tartjátok a törvény által nem tiltott dolgokat elcsenni. Sőt, hogy minél ügyesebben és észrevétlenebbül próbáljatok lopni, törvénybe hoztátok, hogy akit lopáson rajtakapnak, azt megkorbácsolják. Nagyon is itt van most az ideje, hogy neveltetésedről bizonyságot adj, vigyázz hát, hogy rajta ne kapjanak bennünket, amikor fellopakodunk a hegyre, nehogy aztán nagyon elverjenek bennünket.
– Én meg azt hallottam rólatok, athéniakról – mondta Kheiriszophosz –, hogy szörnyű ügyesen lopjátok a közvagyont, noha szörnyű veszély fenyegeti a tolvajokat, s hogy legkiválóbb polgáraitok a legjobb tolvajok, ha ugyan ti a legkiválóbbakat tartjátok méltónak a főhivatalokra. Úgyhogy itt az ideje, hogy te is bizonyságot adj neveltetésedről.

Igen, művelnek nagyon nagy ökörségeket, igen, veszítenek embereket, és az bizony nagyon érzékenyen érinti őket, nem pusztán annyi, hogy kilőtték a „chariot” fedőnevű egységet, csináljunk másikat. Igen, összevesznek nyolcvanszor is, igen, van köztük gyenge láncszem, meggondolatlan, sőt áruló is. De tudnak tanulni a hibáikból, és ha nagy baj van, akkor összezárnak megint. A legjobban az tetszett, hogy mekkora szerepe van az életükben a beszédnek. Annak, aki a vezérük akar lenni és maradni, egyéb szükséges készségeken kívül elsősorban meggyőzéssel kell hatnia a többiekre; minden döntés előtt alaposan megvitatják a lehetséges következményeket, és bárki hozzászólhat, ha nála van a kagyló. Nem mindig jó a döntés – de hát nincs kőbe vésve, lehet rajta változtatni.

A gond ott kezdődik, ahol elkezdenek túl közel kerülni az otthonukhoz. Ha egyszerűen csak haza akarnának jutni, fene bajuk nem volna. De ezt csak addig akarják (hazudik ám a fülszöveg), amíg el nem jutnak a Fekete-tengerhez. Ott bújik ki a hiba, hogy ez nemcsak egy magára utalt közösség, hanem elsősorban zsoldos hadsereg, amely megélhetési forrásnak tekinti a háborút, és nem a puszta életét akarja hazavinni, hanem pénzt is. Lehetőleg jó sokat. Onnantól nagyon ellenszenves társasággá válnak (kinyílik a bicska a zsebemben, ahogy a mások falvait, városait egyszerűen állat-, gabona-, pénz- és rabszolgaforrásoknak tekintik), onnantól nem tud szurkolni nekik a magamfajta. De ez nem semlegesíti a korábbi eredményeiket, úgyhogy nem vonok le érte. Megírni jól megírta ezt is Xenophón. (Kép innen.)

Ja, utóirat: Amit Xenophón a saját szerepéről mesél, azt nem kell ám mindet elhinni. Nekem pont emiatt lett gyanús a szöveg, hogy nem olyan nagyon dokumentarista jellegű írás ez. Mivel azonban ettől még működik, teszek rá. :)

– (…) Csakhogy igaztalanul irigykednek rám. Mert kit akadályozok meg közületek abban, hogy elmondja, ha valami jót tud nekünk mondani, vagy ha akar, harcra keljen érettetek, önmagáért vagy biztonságotokért? Hogy is van ez? Kinek állok útjában, amikor vezéreket választotok? Félreállok, legyen más a vezér, csupán azt lássam, hogy a javatokra cselekszik.

* Nem, az értékelés írója nem játszik ilyenekkel. Már. Amikor játszott, akkor is állandóan a béka hátsója alatt voltak a pontjai, mert nem volt hajlandó hódító hadjáratokba bocsátkozni, inkább épített meg kereskedett. Ami (mármint a pontszám) nem tartotta vissza attól, hogy napokig játssza. Aztán egyszer elege lett a saját függőségéből, és letörölte a gépéről az egészet. Azóta is siratja. Nem, nem szeretné még egyszer feltelepíteni. Pedig tudja, hogy a legújabb verziókban már nemcsak hódító háborúkkal lehet magas pontszámot szerezni, hanem értelmesebb dolgokkal is. Mégis szilárdan ellenáll a késztetésnek. Sajnos.

Pontszám (átlagolva): 10/9

Ezt 2017. május 8-án írtam, és 2020. július 18-án egészítettem ki.

Ez a könyv egy angyalról szól.

Angyal hatvanéves (de ötvenötnek se néz ki), a fogainak még több mint fele megvan, a ruhája mindig fekete (és ha egy módja van rá, ki is mossa), a keze elég tiszta (leszámítva, hogy enyves), a humora cinikus. Tudni kell még róla, hogy igen jól bánik a pénzzel (elég gyakran szereti zsebre rakni, de legalább olyan gyakran oda is adja az első nélkülözőnek), folyékonyan, kellő fantáziával és ügyes realizmussal hazudik, és teste-lelke kb. olyan tartós anyagból van, mint egy kétmillió éves sziklazátony. Ja, és kicsit hasonlít Casciai Szent Ritára, úgyhogy időnként ezzel csúfolják. Mostanáig nem értem, miért számít egy szent neve csúfnévnek. A rendes neve egyébként Benigna avagy Benina, barátoknak Nina.

A lelketlenség úgy megtörött Benina lelkén, mint a hatalmas hullám valamely nagy zátonyon. Lármásan törik meg, széthull, fehér habbá esik szét és vége.

Különös ismertetőjele továbbá, hogy a sajátján kívül még vagy négy-öt más ember keresztjét is cipeli folyamatosan. Néha többet is, ideiglenesen, amolyan „add, ide, öreg, viszem egy kicsit, ha elfáradtál”-stílusban.

Lehet, hogy ezért nem szerették volna újrafordítani ezt a regényt a háború után. Ez a sok kereszt nem állt jól neki, gondolom. Pedig nagyon szép regény valóban, igaza van az előszónak (AMELYET ERŐSEN AJÁNLOTT AZ OLVASÁS VÉGÉN MEGTEKINTENI!), oda lehet tenni a nagy francia realisták mellé, Beninát pedig odaállítani Goriot apó mellé, kiállja az összehasonlítást. Sőt, nekem Benina sokkal rokonszenvesebb, mert – bocs, Balzac – úgy jó, hogy közben nem hülye. Nagyon jól ismeri a világot, a maga műveletlen módján nemcsak okos, hanem bölcs is, és nemcsak azt tudja, kinek és mikor kell adnia, hanem azt is, hogy mikor kell az adakozást abbahagyni. Sőt, a legnagyobbat is tudja: hogy mi okozza a hálátlanságot, és hogyan kell azt megbocsátani. Nála földhözragadtabb angyal nincs is a világon, még az Úristentől se vár jutalmat, nemhogy az emberektől.

Beninának kellemes hangja volt, bizonyos fokig finom s jó nevelésre valló modora. Barna arczáról nem hiányzott némi báj és érdekesség; báj, melyet az öregség csak alig törölt el. Fogainak még több mint a fele megvolt. Nagy és sötét szemének alig volt vörös karikája, mint az évek és a reggeli hidegek okoznak. Orra kevésbbé piros, mint pályatársaié és ránczos, de izmos ujjai nem végződtek sólyomkörmökben. Igazi mosónő kezei voltak s még megőrizték tisztaságukat. Fekete szalag volt homlokára kötve, felette fekete kendő, ruhája, köpenye szintén fekete s valamivel jobb állapotban, mint a többi vénasszonyé. Ebben az öltözetben és jámbor, szelid arczkifejezésével, még eléggé csinos vonásaival, cassiai Szent Ritához hasonlított, ki vezekelni jár a földön. Nem hiányzott más, mint a kereszt és homlokán a sebhely, bár a félujjnyival a szeme felett lévő, fekete, kerekded, borsónagyságú szemölcsöt bátran annak lehetett volna tartani.

Pikareszk regény ez, de olyan, amelynek szereplői nem mozdulnak ki Madridból. A városon belül jutnak el minden létező helyre, ahova csak egy nyomorult bejuthat, ha szolgál, koldul vagy becsukják. Mindent meg lehet tudni a nyomortanyák lakóiról, amit csak akar a t. olvasó. Meg azt is, amit nem biztos, hogy szeretne. Lélektanilag hibátlan emberábrázolások, ahogy rendes realista regényben szokás, a szegénység minden rokonszenves és gyűlöletes következményével, testi-lelki torzulásokkal, eltárgyiasulással, démonná válással, ami belefér. Van dolga Beninának. Szerencsére győzi. 

Hozzátette még Sennor de Cedrón, hogy bár nem érdemeiért, hanem a bizalom folytán, melyet beléhelyeztek az elhagyottak menhelyének, a Misericordiának, az alapítói, ő annak a védnöke és első vezetője, s mivel hozzá kell beadni a kérvényeket a belépés iránt, nem tehet az utczán egy lépést sem a nélkül, hogy ne alkalmatlankodjanak neki szemtelen szegények s állandóan el van árasztva ajánlatokkal s felvételt kérő levelekkel. – Azt lehetne hinni, – tette hozzá – hogy hazánk egy óriási méhkasa a szegényeknek s az egész nemzetből egy végnélküli menhelyet kell csinálni s beleköltözünk mindnyájan, az elsőtől az utolsóig.

Ami nem tetszett a regényben, az a stílusával van összefüggésben. Értem én, hogy a realizmus kötelező eleme a sok leírás, az épületek megjelenítésével nem is volt gondom.  

Rossz kedvvel ment fel Benina az elhanyagolt és sötét lépcsőn. A falak leomolva, a lakások ajtai mellett szénnel vagy czeruzával firkált felírások, az ajtónyílásokon át gyékény-szőnyegek kandikáltak ki, a piszkos lámpások nappal temetői lámpáknak látszottak. Felülről az első emeleten lakott Obdulia kisasszony a macskák szomszédságában s gyönyörű kilátással a tetőkre s padláslyukakra.

De az emberek! Annyira szerettem volna, ha Mark Twain küld valami meglepetés-levelet Galdósnak (szerintem azt se tudták egymásról, hogy a másik is létezik), hogy fél oldalnyi jellemzésnél hússzor érdekesebb és értelmesebb dolog két oldalnyi bemutatás, beszéd vagy cselekedetek által. 

Persze lehet, hogy az ilyenkor tapasztalt törések a fordító számlájára írhatók. Egész jó a fordítás, csak egy kicsit régies, hamar rá lehet hangolódni. De valahogy nem profi. Kár. Mindenképpen érdemes volna a regény az újrafordításra. Már csak azért is, hogy az országban kettőnél több helyen is be lehessen szerezni. Jó helyen van az 1001 könyv listáján.

– —- – —-
Folyt. köv. másnap:

Tényleg jó könyv ez, mert még ma is zsong a fejem tőle.

Tegnap inkább csak azt érzékeltem, hogy izgalmas, meg hogy szurkolok Beninának. Nem az a fajta izgalom ez, mint a krimikben („leszúrja? nem szúrja?”), ez egész más („vissza tudja fizetni? ó, mondjátok, hogy kap pár hatost, és vissza tudja fizetni! ugye sikerül neki?”), és a szerzőt dicséri, hogy tud ilyen izgalmat teremteni.

Ami most jutott eszembe, az az, hogy Benina ugyan cseléd, és mindenkinek segít, de voltaképpen soha nem szolgál, hanem vezet. Nem az asszonya a főnök, hanem ő, és addig jó, míg ő a főnök. Egyszer fordul elő, hogy valahol kihasználják, na, onnan nagyon gyorsan elpucol, és többet a környékre se megy. Goriot apó passzív, Benina aktív, lelkileg is (ő ad, nem pedig hagyja, hogy elvegyenek tőle – ebbe a különbségbe eddig még bele se gondoltam), és fizikailag is (állandóan úton van, mozgásban van), sőt még a teremtő szó is az övé (ezt nem magyarázom meg, az spoiler lenne, érjétek be az alábbi idézettel). Csatát veszíthet, de háborút nem. Tök jó. :)

Kigondol valaki valamit s ez később valósággá lesz, vagy pedig a valóságok, mielőtt valósággá válnak, nem egyebek óriási hazugságnál…

Ha hatvanéves leszek, és addig se fordítják újra, megtanulok spanyolul, és úgy teszem fel a polcomra ezt a könyvet.

Ezt 2017. április 22-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Tudjátok, ez az Alice, ez ritka intelligens emberpéldány, nem egy ismerősöm példát vehetne róla.

Mert mit csinál ezzel a kislánnyal szinte mindenki, az első oldaltól az utolsóig következetesen? Leteremtik, hogy csúnyábbat ne mondjak. Szidják, kioktatják, megszégyenítik, minden szavába belekötnek (ha nem szólal meg, akkor abba). Csupa felnőtt!

És hogy reagál ez a bűbájos-bölcs kis hétéves lélek? Türelmesen végighallgatja őket, egy diplomatát megszégyenítő illemtudással bezsebeli a leteremtést, legyen az akármennyire irracionális, közben az égvilágon mindenki lelkének érzékenységére is igyekszik vigyázni, aztán hátat fordít, esetleg jót nevet az egészen, és már indul is újabb kalandot keresni. Kezdettől fogva egyszerűen mindent leperget magáról. Erre csak a legerősebb elmék képesek. Legfeljebb annyit fejlődik útközben, hogy elkezd megtanulni – a felnőttekénél udvariasabb stílusban – visszaszólni, és ha ő visszaszól, azt nem teszik zsebre. Kár, hogy nem csinálja gyakrabban.

Komolyan mondom, ha legközelebb felhúznak valami marhasággal, akkor ezt fogom levenni a polcról. Már csak ennyiért is megérte feltenni az 1001-es listára. Miért nem ezzel reklámozzák, nem is értem. Ja, de. 

Az életben egyáltalán nem szeretem az olyanokat, akik minden harangozáskor le kell, hogy teremtsenek valakit. Jobb esetben szemtől szembe, rosszabb esetben a háta mögött. Azért, mert ez kell a lelki nyugalmukhoz. Akárhonnan nézem, ezt a viselkedést másképp, mint gyerekesnek, nem tudom nevezni. Alice felnőttebb az összes felnőttnél.

Ezzel kezdődik a világfelfordulás. És a világfelforgató könyveket már szeretem. Az összes szürreális hibrid lénnyel, az összes képtelen párbeszéddel, az összes halandzsával (Jabberwocky forevör!), (majdnem) az összes versparódiával. Azt én nem tudom, hogy kellett-e valami hatóanyag a regények megírásához (őszintén szólva arra gyanakszom, hogy a mester agya gyárilag volt így összerakva, szerintem már az apja se volt normális), de hogy a bolondságban tökéletesen következetes, és kiszámíthatósággal vádolni nem lehet, az biztos.*

Hogy pedig a felnőtt olvasó számára ki-kibukkan a mese szövete alól a társadalomkritika, az… nem mondom, hogy „hab a tortán”, mert nagyon is fontos eleme főleg az első regénynek (nem véletlenül az a híresebb)… de számomra most mégis csak hab volt, nem egyéb, mert egyszerűen képtelen voltam másra figyelni, mint a mesére. Kivéve a Wonderland bírósági tárgyalását, mert az ijesztő. Nagyon. Csak abban különbözik egy kafkai rémálomtól, hogy ebből fel lehet ébredni.

Gyors számolás-átlagolás: A Wonderland nagyon jó volt, a Looking-Glass a végére kicsit alábbhagyott (vagy én hagytam alább így péntek délután), szóval maradjunk kilenc pontban.

U.i.: Én azt hittem, hogy az első regényt gyerekkoromban olvastam. De az első oldaltól kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem. Filmfeldolgozást láttam, részleteket olvastam, és tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy a regényt is. Na, legfőbb ideje volt pótolni.

U.i.2.: A Wordsworth Classics-kiadásnak igen jó a szaga!

* Csöndesen megjegyzem, hogy a Through the Looking-Glass komplett nyelvfilozófiáját szerintem kábítószer hatása alatt lehetetlenség lett volna összerakni. Hogy közben tele van bűbáj-marhasággal, az egy dolog.

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. április 21-én írtam. 

Az új fordítását szerettem volna, de sosincs benn a könyvtárban.
Nagyon helyes. Forogjon csak. Ez olyan, hogy ennek forogni kell. És ha ennek a nőnek a többi műve is ilyen, akkor azoknak is.

Akárki akármit mond, ez a Nobel-díj odakerült, ahova kellett. Akkor is, ha Alekszijevics összesen ha tíz oldalt írt személyesen ebből a százharmincból. Mert ki mondja meg, az-e „irodalmabb”, ha mindent maga talál ki az ember, vagy az, ha pontosan azokat a szavakat örökíti meg, amelyeket neki elmondtak, úgy, ahogyan az elhangzott? Szerintem nincs is értelme ezen vitatkozni.

Dokumentumirodalom, riportsorozat. Amikor kivettem, elcsodálkoztam, milyen rövid, aztán az utolsó harminc oldalon már nagyon is jól értettem: éppen csak olyan hosszú ez, hogy még kibírja az ember. Pedig nekem csak olvasni kell, nem végigcsinálni.

Azoknak a nőknek a történetei ezek, akikről kevés szó esik, de akik nélkül másképp alakult volna a történelem. Megszólal itt orvos, ápoló, szakács, híradós, sofőr, mozdonyvezető, még mosónők is… és persze partizánok, rájuk számítottam… és mindazok, akik katonának vonultak be 1941-től, akár önként, kalandvágyból, kis copfos fruskák – akár behívóval, igen, tényleg azzal, nem is kevesen – akár azért, mert a szüleik küldték őket. Katonák: bakák, tisztek, mesterlövészek. Ők mesélnek, másképp, mint férfiak szoktak.

Őmiattuk ez a könyv olyan közel hozza az emberhez a II. világháborút, ahogy… szóval ahogy nem szeretné. 

Olyasmiket mond el, amikre számítunk, meg olyasmiket is, amikre nagyon nem, és amiket nem is akarnánk tudni, pedig muszáj. Mert az ember számít arra (és próbálja előre megedzeni a lelkét), hogy arról fog olvasni, hogy lőnek és gyújtogatnak, talán még arra is, hogy más embereket kínoznak. Arra is, hogy sebesültekről lesz szó, akiket hadikórházakban operálni és ápolni kell, nem feltétlenül megfelelő körülmények között, és akkor nagyon finom voltam. Én láttam már harctéri amputálásról dokumentumfelvételt (mert nem szóltak időben, hogy a következő pillanatban az fog történni, úgyhogy nem tudtam időben behunyni a szemem). Az is szörnyű volt. De abba belegondoltam-e, mi lesz a levágott testrésszel, azt ki viszi odébb, hova teszi, mit csinál vele? Pedig azt valakinek el kell takarítani. És amikor az aktuális alany azt meséli: úgy vitte, mint a gyereket szokták – hát az beleragad az olvasó fejébe, ha akarja, ha nem. Vagy tudtam, hogy ha valaki megsebesül, azt el kell szállítani a harctérről, de fogalmam se lehetett, hogy ha az ember ruháját átitatja a mások vére – még örüljön, hogy nem a sajátja –, akkor az keményebb lesz, mintha keményítővel kezelték volna, még vágni is tud, és nincs mód lecserélni, és aki végigcsinálja, az még évtizedek múlva is érzi nagymosáskor a vér szagát, arról meg ne is beszéljünk, hogy a hentesboltba se tud bemenni. Arra meg egyszerűen semmi nem készítheti fel az olvasót, hogy míg arra van esze az emberiségnek, hogy a gyilkolásra való technológiát folyamatosan fejlessze – addig a sebesülteket a harctérről a negyvenes években is úgy hozták ki, ahogy az ókorban: háton. És valahogy az a sejtelmem, hogy ma sem vagyunk sokkal előrébb.

Közelképet ad. Odatartja a nagyítót a szenvedő testhez, a sebhez, a vérhez: nézzed! Amilyen közel egyetlen háborús film se megy, amit kitakarnak a híradóban: meglátod az utolsó elvágott eret is, ha tetszik, ha nem. A koszt, a sarat, a verejtéket, a tetűt, a borsónyi krumplit (mert nagyobb már nincs). És folyamatosan ott a sajnálat hangja, a testi mellett a lelki fájdalomé. A halottak arca is közel jön, közvetlenül a halál előtt, majd utána. Mintha mindet ismertük volna. Akárhányszor könnyes lett a szemem olvasás közben.

Persze a fokozatosságot betartja a könyv. Látszik a rendező elv, a gondos szerkesztői munka. Az elején katonák szólalnak meg, akik ilyen vagy olyan okból fanatikussá váltak: bosszút akartak állni a családtagjaikért, kalandregények hőseinek képzelték magukat, bizonyítani akarták az erejüket, ügyességüket, kitartásukat, vagy egyszerűen csak arra nevelte őket a szovjet rendszer, hogy mindenkinek teljesítenie kell a kötelességét a haza iránt, és senki meg nem mondta nekik, mi lesz ennek az ára. Megérthető, felfogható indokok mindenki esetében. Aztán találkoznak a szerencsétlenek a megérthetetlennel, a felfoghatatlannal, ki-ki a maga módján. Aztán következnek a többiek, akik nem lőttek, „csak” egy hétig sem lett volna hadsereg nélkülük: akik szállítottak, gyógyítottak, ápoltak, főztek, mostak. Aztán a partizánok. Aztán az anyák. Mindig van lejjebb, mindig van rosszabb, amivel szembesülni kell.

Olvassa el mindenki, aki háborút szeretne, bármilyen formában – összesen százharminc oldal, igazán nem nagy dolog, és mióta Nobel-díjat kapott a szerző, egyre több nyelven hozzáférhető –, majd aztán beszéljen.

A legfurcsább ebben a könyvben az, hogy nemcsak borzalomról van benne szó – hogy van, létezik az ábrázolt világban szépség: bajtársiasság, összetartozás, sőt felszabadultság és dicsőség is. De aránytalanul súlyos az ár, amelyet fizetni kell érte, a háborúban is – meg amire nem is számítana az olvasó: a háború után is.

Hogy az egyik pillanatban azt mondja a bizonyos „haza” hangja, az elvont hang: most menjetek, tizenhat-tizenhét évesek, lőjetek és hagyjátok agyonlövetni magatokat, ahogyan a férfiak. Mindegy, hogy kinevetnek, hogy kicsúfolnak, hogy tízszeresen bizonyítanotok kell, míg egyszer elfogadnak bajtársnak, testvérnek, mindegy, hogy még egyenruha és csizma sincs a méretetekben, és véresre horzsolja a lábatokat a negyvenkettes bakancs. Azért ti csak menjetek, negyven kilósan cipeljétek a száz kilós sebesülteket ki a harctérről, amiért még érdemrend se jár, mert azt csak emberölésért adnak.
A következő pillanatban meg azt mondja ugyanaz a hang: győztünk! akkor most jöjjetek vissza, akik megmaradtatok, vegyetek fel magas sarkú cipőt és színes ruhát, legyetek frissek és mosolygósak, találjatok magatoknak hamar férjet és szüljetek gyerekeket egy olyan világban, amelyet egyáltalán nem ismertek. Már ha egyáltalán van hova hazamennetek. És viseljétek el, hogy kinevetik az érdemrendjeiteket, nem hisznek a hősiességetekben, és legfeljebb jó sok utánajárás után fogadják el, hogy ja, a mosónő nélkül se lett volna győzelem. 

Ami miatt hiányérzetem volt olvasás közben: 1. Egy hangot se szóltak a meginterjúvoltak arról, hogy mit csinált a szovjet hadsereg, amikor kikerültek a saját földjükről. Ha szóltak, akkor arról beszéltek, hogy mennyit segített a szovjet hadsereg az idegen hadszínterek civil lakosságán. Hát volt olyan is, akinek segítettek, az tuti – de hogy nem mindenütt fordult elő, az is tuti, és akkor ismételten finom voltam. Feltételezem, nem volt szabad másképpen beszélni a dicsőségesekről… de még könnyebben feltételezem, hogy annak a szenvedésnek az emléke, amit az ember okoz, sokkal hamarabb eltűnik, mint azé, amelyet neki okoztak. 2. Legfeljebb a nagyon felkészült olvasó veheti észre a sorok közé bújtatott utalásokat azokra a szovjetekre, akik kollaboráltak a német hadsereggel. Persze róluk még a nyolcvanas években is nagy bátorságra vallott beszélni, és az interjúkban látható óvatossággal simították el még a nyomát is, hogy ilyenek léteztek egyáltalán, arról meg éppen egy szó nincs, hogy ezt milyen okkal tehették.

Ezek fontos hiányosságok – de eltörpülnek a munka nagysága és jelentősége mellett. Úgyhogy mindennel együtt nagyon, de nagyon ajánlom ennek a könyvnek az olvasását, mert még egyszer ilyen világot nem akarok. A háború nem való nőnek. Ja, meg férfinak se.

Ezt 2017. április 17-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fura könyv, egyedi fajta, a műfaját is nehezen lehetne meghatározni. Kalandos-filozofikus, de fantasztikus is, akár sci-finek is beillik.

Látványosan óriási munka fekszik benne: már a sok történetszálat összefogni sem lehetett piskóta, de amekkora műveltséganyagot megmozgat, az önmagában is tiszteletre méltó. Akad itt biológia, fizika, pszichológia, geológia, paleontológia, történelem, vallástudomány… persze nem tudom ellenőrizni, melyik megjegyzés mennyire vall hozzáértésre (pláne, hogy a hatvanas évek tudományosságának mennyire felelt meg), de én ugyan nem kaptam rajta egyetlen hibán se, szóval nekem ebből a szempontból tökéletesen megfelel. A legkülönbözőbb történelmi korokba kapunk betekintést, a legkülönbözőbb tájakra jutnak el a szereplők, hogy lassan, de biztosan egyre inkább közelítsenek egymáshoz a történetszálak, és végül mindannyiuk sorsa összekapcsolódjon.

Ezért is nem adhatok rá kilenc pontnál kevesebbet, bármennyire is berzenkedik ellene az olvasói ízlésem. Ezt a regényt Jefremov ritka alapossággal írta meg, látszik rajta, mennyit foglalkozott vele. Monumentális mű, a szó minden értelmében: bár az egyetlen létező magyar kiadása „csak” 550 oldal, az annyira sűrűn van nyomva, akkora írástükörrel, hogy szó szerint zsúfoltnak hat. Szerintem a mai könyvkiadás ennyi szöveget minimum két kötetre szedne szét. De mivel szól is valamiről az a rengeteg szöveg, ebbe se kötök bele. Még stilisztikailag is legfeljebb a túlírtságra panaszkodhatnék, ha nagyon kötözködni akarnék, de nem akarok. Jefremov annyira szépen, érzékletesen ír, hogy már csak emiatt is sok mindent meg lehet bocsátani neki.

Például azt a csigalassúságot, amellyel a cselekményt felvezeti. Én háromszor olvastam (és kedvenceim közé sorolom) A nyomorultakat, szóval nekem nem kell magyarázni, hogy a részletező kezdés mire jó, de azért az, hogy ez a kezdés konkrétan a mű feléig tartson… Az szerintem még akkor is túlzás, ha egyrészt később bőven kárpótol a regény mindenért, másrészt az első fele sem pusztán a következmények miatt érdekes, hanem önmagában is. Ettől még alaposan próbára teszi az olvasó türelmét, hiszen több száz oldalon keresztül a megtévesztésig olyan, mintha egyáltalán nem haladna sehova. Aztán persze kiderül, hogy halad, nagyon is.

De, mondom, ez bőven megbocsátható. Mert a történet annyira érdekes, furcsa, szövevényes, izgalmas, az ismeretterjesztés annyira jól működik,* a stílus annyira szép.

Mégsem adhatok rá tíz pontot, és még azon a kilencen is erősen gondolkodtam. Fentebb többször is majdnem leírtam, hogy ez a könyv semmihez sem hasonlítható, de mindannyiszor kitöröltem ezt a megjegyzést. Mert van neki két csúf fogyatékossága, amelyek itt és most, az én számomra alaposan elrontják az élményt. Egy: nagyon erősen sarkítottak a szereplők. Ezt végül is még ki lehetne bírni – mondhatnám rá, hogy lovagregény a hatvanas évekből, és nem járnék messze az igazságtól. Csakhogy ez a sarkítás összefügg a másik fogyatékossággal. Kettő: ez a regény rendkívüli módon, sőt helyenként szinte elviselhetetlen módon didaktikus. A didaktikusság pedig engem (felnőttkönyvben) mindig zavar, akkor is, ha maradéktalanul egyetértek egy könyv üzenetével – hát még, ha nem. Nekem ne adagolja be senki kanállal a mondanivalót. Főleg ne úgy, hogy vitatkozni se hagy magával. Oké, egy csomó mindenről én is úgy gondolkodom, ahogyan a könyv sugallja; egy csomó mindenről meg másképp, bocs, ettől ne kelljen már a gonosz ellenséggel azonosulnom, jó? Különösen a nagy kioktató monológokért kár. Ott még a stilisztikát is elfelejti Jefremov, ott csak nagyokat hazudik prédikál.

Szóval komoly érték ez, örülök, hogy megtaláltam egy kiárusításon, és megvan itthon. Megérdemli, hogy olvassák, megérdemli, hogy értékeljék. Fogom még forgatni máskor is. De hogy másik Jefremovot nem fogok a közeljövőben kézbe venni, az fix. A távoliban se nagyon.

* Ilyenek vannak benne: 

– 1908-ban az Égei-tenger fenekén, Thíra sziget közvetlen közelében a búvárok egy i. e. első századból származó ógörög hajó maradványaira bukkantak. Az időpont nincs pontosan megállapítva. A hajóból számos egyéb tárgyon kívül kiemeltek egy furcsa bronzgépezetet: a fogaskerekek bonyolult szövevényét, amely bizonyos mértékben a koloncos órára emlékeztet. A tudósoknak egy fél évszázadig nem sikerült megfejteniük ennek a gépezetnek a titkát. Csak most derült ki, hogy sajátságos számológép, amellyel a bolygók mozgását számították ki: ez igen fontos volt akkoriban a csillagjóslások szempontjából.
De most nem a gépről van szó, hanem arról, hogy mindaddig nem tudtunk rájönni a rendeltetésére, amíg magunk nem alkottunk hasonló, természetesen sokkal tökéletesebb szerkezeteket.

És tényleg! Így néz ki az egyik rekonstrukciója. Az alapján, ami megmaradt belőle. Mechanikus számítógép, mint pl. a logarléc. Vagy mint amilyen Charles Babbage gépe lett volna (1822), amelyikhez Ada Lovelace írta a programot. Több ilyen mechanikus számítógépet nem ismerek, de ez biztos csak az én korlátozott tudásom eredménye. 

Szóval „már az ókorban is...”

Keresett valaki mostanában ógörög steampunkot? 

Kép innen.

Ezt 2017. április 14-én írtam.

Pontszám: 10/9