Japán. Pszichológiai drámák egy ezerhatszáz oldalas haikuban (Muraszaki Sikibu: Gendzsi regénye)

2020. február 13. - Timár_Krisztina

Amikor – valamikor nyár elején – felfedeztem ezt a regényt, annyit tudtam róla, hogy háromkötetes, több mint 1600 oldalas japán családregény a középkorból, szorosabban a XI. századból, rettenetes nagy klasszikusuk, rajta van az „1001 könyv, amelyet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz”-listán, ráadásul nő írta, és Hamvas Béla fordította elsőként magyarra.

EKKORA HECCET EGYSZERŰEN NEM HAGYHATTAM KI!

Ezt a könyvet már csak azért is el kellett olvasnom, hogy elmondhassam, hogy olvastam. Hogy tetszett is, az már igazán „csak” ajándék.

Nagyon furcsa könyv. Igazából regénynek is alig lehet nevezni – utánanéztem: hozzáértők szerint is erősen billeg a műfaj határán –, hiszen cselekménye gyakorlatilag nincs is; valamivel Gendzsi születése előtt kezdődik, és a végtelenbe folytatódik. Igazi befejezése nem is lehet; szerintem annak van igaza, aki azt mondja, hogy Muraszaki egyszerűen csak addig írta, ameddig tudta.

Ez a cselekmény-hiány viszont legfeljebb alkalmanként zavaró.

Először is: a regény az első oldaltól az utolsóig gyönyörű.

A reggeli égboltot sűrű köd borította, hogy még a hegyi madarak csicsergése is tompán, sápadtan szólt. Mintha csak tarka hímzés borítaná a sziklákat, tengernyi féle-fajta virág és virágba borult fa állt a hegyoldalban – a herceg nevüket sem tudta. Leginkább pedig az őz könnyed mozdulatait csodálta, ahogy a hegyoldalon járt-kelt, kecsesen lépdelt, s egyszer-egyszer megtorpant.

Különösen az első kötetet élveztem nagyon, amely megalapozza ezt az álom-árnyék-ködvilágot, ahol minden mintha csak látomásban rémlene, vagy fátylon-függönyön át látható, és állandóan ősz van és állandóan éjszaka.

A hold nem világított, s az árok mentén végig fáklyák égtek, a fákon pedig kecses lampionok függtek. A homlokzati részen levő társalgót igen csinosan rendezték be. Rejtett füstölőkből drága, egzotikus illatszerek nehéz illata áradt, s bódító fűszerük betöltötte a szobát.

Elmosódó, szomorú világ, vágyakkal tele, amelyeket szabadon követhet mindenki, ha a világszép Gendzsi herceg jelen van. Még a nők is szabadabbak, legalábbis az európai középkor felől nézve elképesztő szabadságot élveznek a regény első harmadában: ritkán fordul elő, hogy bárki megneheztel, ha valamelyik lány vagy asszony viszonyt kezd Gendzsivel, sőt a környezetük szabályosan elítéli őket, ha nem engednek a csábításnak.

– (…) Levelet is küldött a virággal?
– Csak néhány semmitmondó sort (…). Ezt írta: „Ha szegényes is a hegyen lakók sövénykerítése, azért vess néha egy-egy barátságos pillantást az embervirágra, mely oly kedvesen növöget árnyékában.” Ez végre arra késztetett, hogy felkeressem. Ahogy szokása volt, most sem fogadott szemrehányással, de bánatosan nézett rám, és amikor otthonának szívszorongató elhanyagoltságát láttam – ott is minden olyan mélabús volt, mint a fű közt a tücsök panaszos zenéje –, a lány is olyan lett szememben, mint a régi mesék boldogtalan hercegnője.

A második kötetben már változnak a dolgok: ahogy Gendzsi öregszik, a kötöttségek érezhetően növekednek. Akkor jutnak el a mélypontra, amikor felépül a négy évszak háza, amelyben otthont kap minden nő, akihez Gendzsinek valaha köze volt – de úgy, hogy az etikett mindegyiket a saját lakosztályához köti, és egymáshoz hónapszámra nem tudnak átjárni. Tegye fel a kezét, akinek olvasás közben nem jutott eszébe A kékszakállú herceg vára. Pedig de fülig ért a szám, mikor időnként mégis szerét ejtették a találkozásnak, és szövetségeket kötöttek egymással. Egységben az erő.

Akikonomu kertjében csupa olyan fa állt, ami ősszel egészen sötét-tarka. A patakot, még a vízesés fölött, megtisztították és jócskán kimélyítették, és hogy csobogása messzire elhallatsszék, középtájon nagy sziklaköveket helyeztek a patakba: ezeken megtört, robajlott a víz. Mivel már jócskán benn jártak az őszben, úgy adódott, hogy a kertnek ez a része érvényesült a legjobban. Itt valóban olyan szépség tárulkozott ki, hogy még az Oi környékén levő erdők híres őszi pompája is elbújhatott mellette.

A harmadik kötetre aztán már végképp eldurvultak a dolgok. Muraszaki kenterben veri Freudot. Ez a szöveg az első kötetből való, a harmadikat teljes egészében idézhetném:

Rokudzsónak fülébe jutott, hogy Aoi betegségét egyesek az ő „életszelleme” művének tekintik. (…) Rokudzso hosszan elgondolkodott rajta, mit is érez Aoi iránt, de semmi mást nem talált önmagában, mint nagy boldogtalanságot. Nyomát sem lelte Aoi iránt való ellenséges érzelemnek. (…)
Egyik éjszaka, gyötrelmes kétségei és tanácstalansága közepette eszébe jutott, mit is álmodott. Valami nagy, pompás teremben járt: ott feküdt egy lány, akiben felismerte Aoi hercegnőt. Elkapta a karját, és szörnyű dühvel gyötörte, csavarta a fekvő nő tagjait – pedig ébren, józanul elgondolva, semmi sem állna tőle távolabb. Azóta ez az álma többször is visszatért. Milyen iszonyatos!

Amikor kb. kétszáz oldalanként „leült” a történet, és már éppen elkezdtem volna unni, szinte azonnal belépett egy-két új szereplő, és olyan pszichológiai drámák bontakoztak ki öt perc alatt, hogy szó szerint le se tudtam tenni a regényt. (Egy középkori japán családregényt, könyörgöm!!!) Gendzsi a harmadik kötet elején kimarad a regényből, onnantól kezdve az utódai folytatják a szédelgést, de még hogy! Eleve álom-árny-ködvilág a Gendzsi világa, és az utódai számára ennek az álom-árny-ködnek is csak a másolata marad… nagyon lehet érezni, hogy Gendzsi volt a középpont és a követendő mérték, mert amikor már nincs többé, akkor a maradék lelki épségnek is vége. Kaoru valami elképesztő elmebajt produkál, ahogy minden nőben szó szerint másolatot keres. De Niu se különb egy lattal se nála. És ahogy ezek az előkelőségtől és kifinomultságtól fulladozó japán arisztokraták összesen két-három szót beszélnek egymással, de a mélyben oldalakon keresztül csapnak össze egymással az indulataik… A végére torkig is lettem velük, ezért tétováztam a kilenc és a tíz pont között. Igen erősen hiányzott nekik egy-egy egészséges pofon jobbról-balról.

Napnyugta táján sűrű köd ereszkedett le, és a hegy, melynek lábánál a ház állt, sötét és alaktalan tömegként úszott fölötte. A sövény mentén nyíló s a ködben furcsa szürkére fakult gyermekvirágok közül szakadatlanul szólt a bogarak zümmögése, a vad, kusza bozótból pedig csörgedező víz hűs, tiszta hangja hallatszott. Néha-néha bánatos, nyirkos szél söpört végig a hegyeken, és megrázta a sűrű erdőket. Időnként megszólalt az egy-egy ájtatosság végét s a következő kezdetét jelző gongütés: a hívó hang máris rázendített, mikor a befejező gongütés zengése jóformán még el sem halt. Mindezek a hangok, s maga az egész környezet, szinte féket vetett a kalandozó képzeletnek – ámde Jugiriban csak fokozta az elhatalmasodó szenvedélyt. A beteg szobájában egyre buzgóbban mormolták a varázsigéket, egyre buzgóbban folyt az ének. Híre futott, hogy fogytán a hercegnő ereje, és az egész háznép összesereglett. Jugiriban felvillant a gondolat: kedvezőbb alkalom nem is kínálkozhat, hogy megvallja érzelmeit Ocsibának. A házat most már sűrű köd ülte meg.

A stílusról annyit, hogy a japán kultúrának ma is szerves része a haiku-költészet: évente kb. egymillió haiku jelenik meg úgy, hogy egyébként ezeknek a verseknek legnagyobb része nem kiadásra születik! Ezzel az adattal egészen mostanáig nem tudtam mit kezdeni; de most már, hogy olvastam a Gendzsit, simán elhiszem. Ezek onnantól kezdve, hogy írni megtanulnak, szó szerint minden bokorban haikut költenek.

Kasivagi válasza éppen úgy festett, mintha madárkák, bemártott lábbal, végigsétáltak volna a papíron: hanyatt fekve írt, és gyenge, téveteg keze hol erre, hol arra vándorolt. „Ámbár nem marad meg belőlem más, mint a csendes égbolton vonuló füst, tántoríthatatlanul feléd tartok az űr úttalan mezőin át.”

Ha napjában kétszer váltanak levelet, akkor két levél végére biggyesztenek azon frissiben írt verseket, sőt pillanatnyi indulatukban szóban is verset fabrikálnak. Nem is tarthatja magát művelt embernek, aki nem alkotja és érti a haikukat. Háromsoros verseket évszázadokon keresztül fenntart az emlékezetük; legalábbis ez a regény valami ilyesmi terjedelmű klasszikusokkal van teleszőve, mint valami posztmodern műremek. És akkor még nem szóltam a pársoros tájleírásokról, amelyek lépten-nyomon felbukkannak, mint apró festmények.

Köd ült a hegyeken, s a ködös háttérben halványan idelátszott egy kócsag: mozdulatlanul ágaskodott egy kopár sziklán. A híd, mintha nagyon messze lenne, fakón nyújtózott el a ködben. Egyszer-egyszer, fával megrakottan, elúszott alatta egy bárka.

Ellenőriztem: a legkorábbi európai fordítása is a XIX. század legvégéről való; nagyon nehéz elhinni, hogy a francia szimbolisták nem ismerhették. Pedig iskolába járhattak volna Muraszakihoz. Flaubert-rel együtt. Neki még elfogulatlanságból és nézőpont-váltogatásból is lett volna mit tanulni tőle. Ami meg a viktoriánus írókat illeti, ide tessék jönni indulat-elfojtásért, melankóliáért, anorexiáért, a test végletes megtagadásáért. Az összes megszállottság-beteg odaillene a fűzőbe-szalonba szorított, „ideglázban” haldokló angol hősnők közé.

Úgy általában el vagyok ájulva ettől a nőtől. De a középkori japán arisztokraták egytől egyig elmehetnek a sunyiba. Még Gendzsi is.