Akkor még egyszer.

E. T. A. „Hóttbiztosföldönkívüli” Hoffmann lehetett ufó, karmester, kobold, hivatalnok vagy tengeri herkentyű, de hülye, az egész biztos nem volt.

Ha valaki utálta a Virágcserepet, de rábeszéli magát, hogy adjon az írónak még egy esélyt, próbálkozzon az elbeszéléseivel. Ezekben legfeljebb a czikornyás körmondatok jelenthetnek akadályt, egyébként mindenkit biztosíthatok, hogy a történetek és szereplőik itt maradnak az emberi világban.

Mármint azok a szereplők, akik még a mese végére is életben vannak.

Ritkán szoktam gyűjteményes kötet minden darabját külön értékelni, de most muszáj kivételt tennem.

A delejező:

Iszonyú jó. Ha valaki azt hitte volna, hogy a pszichoanalízist Freud a semmiből alkotta meg, az most meggyőződhet róla, hogy tévedett. A szöveg jól fejlett álomleírásokat, megfejtési módokat, valamint hipnózissal való gyógyítást és manipulációt tartalmaz, mégpedig nem nyomokban. Ehhez sajátos, fanyar humor járul (erre az olvasó vagy vevő, vagy nem, én az előbbi csoportba tartozom), egy elhallgattatott, majd saját hangra szert tevő fiatal nő, egy magát Istennek tartó férfi, és egy szelíden melankolikus öregember, nagy művészi tehetséggel. Virágzik benne a gótika, ám a misztikus vonulat leginkább arra való, hogy lepofozzák a színről. A szöveg pedig a mai napig ajánlott olvasmány pszichológia szakon, ezt egy pszichológus mondta nekem két nappal ezelőtt. 

– […] a szellem, amely alvás közben jobban elválik a lelki élettől, és kizárólag saját magának dolgozik, ezt a fájdalmat mindig a maga módján értelmezi, azaz valami olyan mondvacsinált okot kerít neki, ami éppen beleillik elképzeléseibe. Emlékszem, egyszer álmomban egy vidám puncsivó társaságban voltam; egy nagyszájú tiszt, akit jól ismertem, addig ugratott egy diákot, hogy az végül az arcába vágta a poharát; ekkor kitört a tömegverekedés, én is, pedig csak békíteni akartam, csúnyán megsebesültem a kezemen, s olyan égető fájdalmat éreztem, hogy ettől felébredtem, és lám: csakugyan vérzett a kezem; valami erős tű rejtőzött a dunnámban, azzal sértettem föl.

(A képen látható, mit is jelentett Hoffmann korában az a delejezés. Itt találtam.)

Szilveszteréji kalandok:

Szintén gótikus. Főhajtás Chamisso előtt, és egy kis nemes versengés is az előd művével. Kávézóban olvastam, forró csoki mellett. Nem ártott neki.

A szép, széles tükör le volt takarva; hogy mi ingerelt rá, hogy lerántsam a kendőt, s a gyertyákat odategyem a tükrös asztalra, magam sem tudom. Belenéztem a tükörbe, de olyan sápadt és torz arc nézett vissza rám, hogy alig ismertem magamra… Úgy tetszett, mintha messziről, a tükör mélyéről egy homályos alak lebegne felém; ahogy rászegeztem a tekintetemet, s egyre erősebben figyeltem, valami furcsa, varázsos fényben mind élesebben rajzolódtak ki előttem egy bájos nőalak vonásai; most már ráismertem – Julie volt az.

Krespel tanácsos:

Egy kis enyhe fajta romantikus horror, olyan lélektani összefonódásokkal (pl. mi köze az embernek a hegedűhöz – nem, nem az, hogy játszik rajta), amelyeket csak erős idegzetűeknek ajánlott végiggondolni. Neurózis és pszichózis egymással harmóniában nyírják ki az embert. Amit pedig az apaságról mond, az fenékig keserű.

(Az illusztrációt itt találtam.)

A dalnokok harca:

Ha ezt nem tették volna bele a kötetbe, tízből tizenegy pontot adtam volna neki. Ez sem rossz, de nem voltam tőle elájulva. Ebbe jutott a legkevesebb a groteszkből, meg sajnos a következetességből is. Novalis olvasói előnyben, ez a történet ugyanis őelőtte hajt fejet. A középkorban játszódik, azt a dalnokversenyt dolgozza fel, amelyet Wagner is a Tannhäuserben. Wagner nyer.

Az automaták:

Ez a történet Kempelen Farkas leghíresebb találmányát veszi kiindulópontnak, bár sajnos a nevét nem említi. Inkább titokzatoskodik. No meg ismét előfutárkodik a pszichológiának (meg a számítástechnikának, Kempelen nyomán), közben pedig azon töpreng, pontosan mi is választja el az élőt az élettelentől.

A Sanctus:

Ki mond igazat és ki hazudik? No de minek hazudik? Hogyan gyógyítsuk sokkterápiával a kiégést c. műsorunkat hallják.

– Karmester – felelte a Rajongó –, maga mindenből mindjárt operát csinál. Az épeszű emberek ezért bolondnak is tartják. Hiszen az épeszű ember úgy van a zenével is, akár a jó erős pálinkával; csak alkalomadtán, kis adagokban él vele, és csak mint gyomorerősítőt élvezi.

Az elhagyott ház:

Ez még csak lesz horror. A homokember című kisregény egyik alapötletét, az élő és az élettelen közötti határ átlépésének lehetőségét itt fogalmazta meg Hoffmann legelőször. Gótikusnak ez is gótikus, de közel sem annyira ijesztő, mint a homokember meséje. Inkább katyvasz, főleg a vége. De jól áll neki. Szeretem az ilyen fura végkifejleteket, olyan sztrugackijos. Ilyen buggyant alakokról mesél, ni, de igen okosan:

Én ismerek valakit, akire mintha nagyon is jellemző volna ez a látnoki képesség, amiről itt beszélgetünk. Ettől van az, hogy sokszor napokig futkos ismeretlen emberek után, csak mert a járásukban, az öltözékükben, a hangjukban, a tekintetükben valami furcsaságot fedezett föl; ettől, hogy ha valami olyan eseményről vagy cselekedetről hall, amit más csak úgy léhán, odavetve mesél el, mint olyasvalamit, amiben nincs semmi figyelemre méltó, és csakugyan nem is figyel rá oda senki, hogy az ilyesmi őt viszont mélyen elgondolkoztatja, magában mindjárt elkezdi egymás mellé rakosgatni a legellentétesebb dolgokat, és addig fantáziál, míg olyan összefüggéseket hámoz ki belőlük, ami álmában sem jutnának eszébe soha senkinek.

Unokabátyám sarokablaka:

Pontos társadalomkép. Vagy annak illúziója? Megítélhetjük-e kívülről embertársainkat? Nem, de szórakoztató. És egész jó novellafüzért lehet írni belőle. Csak ne képzelje magát Istennek az, aki egyszerűen csak kukkoló.

(Az illusztrációt itt találtam.)

Ártatlanság:

Nyúlfarknyi anekdota, nem is értem, minek tették bele.

Még valami: A „Szilveszteréji kalandok”, a „Krespel tanácsos” és „Az elhagyott ház” (vagyis inkább A homokember) szereplői és egynémely fordulatai adják Offenbach Hoffmann meséi c. operájának alapanyagát. Amelyet ritka nagy szemétség volt Offenbachtól így megírni. (A kép a párizsi bemutatóról készült 1881-ben, itt találtam.)

Semmi ok rá, hogy pont az álmodozó, flúgos hősszerelmesekkel azonosítsuk a szerzőt. (Illetve egy ok van: így a legeladhatóbb a sztori.) Ugyanilyen alapon lehetne ő a gaz kísértő, az illúziótlan és bölcs tanácsadó, a groteszk ábrázatú tudós, vagy akár az ügyeletes fiatal lány… Annyira ügyesen játszik és kuszálja a szálakat, ahelyett, hogy bármit megmagyarázna, és annyira gonoszul tud szamárfület mutatni az olvasónak, minek így beskatulyázni? 

Szóval aki legközelebb operát nézni megy, tudatosítsa magában, hogy Offenbach zenéje tökéletes (Ágay Karola Olympia babája pedig még tökéletesebb, ha létezik ilyen egyáltalán; hallgassátok meg), de a cselekményt, azt húzzátok le a vécén. Inkább olvassatok Hoffmannt.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. február 2-án írtam. 

Az Amazonon azt írják, hogy ha 1925-ben* elképzelhető lett volna már, hogy fekete-afrikai író Nobelt kapjon, akkor Mofolo megkapta volna.

Akárki írta, nem túlzott.

Mofolo százhetven oldalban személyiségfejlődést ír, szabályos ívet szerkeszt belőle, felvázolja egy katonaállam működését, ad egy pofont a leendő diktatúráknak (1910-ben íródott a regény!), megcsinálja a mágikus realizmus afrikai változatát (akkor, amikor a dél-amerikai még nem létezett), és teszi mindezt a mítoszok és népmondák stílusában, amely kitűnően áll a történetnek. Mindeközben pedig megismerhetjük Dél-Afrika leghíresebb történelmi alakjának életét, hiszen „mellesleg” Chaka (ismertebb helyesírással Shaka) zulu királyról szól a mese – meg egy igen-igen erős királyság történetét, amely dolgot adott búrnak is, angolnak is, amikor gyarmatosítani mentek.

Hogy is dicsérjem meg, hogy ne tűnjön túlzásnak mindaz, amit fentebb írtam?

Egy: Nem tudom, Mofolo miket olvasott európai irodalomból/történelemből (gyanítom, hogy a XIX. század második felében erősen europizált oktatás folyt a gyarmati iskolákban), de tudom, hogy megcsinálta az afrikai Akhilleuszt/Nagy Sándort. Hősi lélekkel, idealizált külsővel, dicsőségért cserébe vállalt rövid élettel, háborúval, őrjöngéssel és egy jó kiadós hübrisszel, szóval ami kell. Nem utánoz: verseng. Afrikai eposzt ír, nem görögöt afrikai szereplőkkel.

Kettő: Ki- vagy megtalálja hozzá ezt a mítoszi-népmondai stílust. A mesélőnek arca nincs, csak többes szám első személye, de nyilvánvaló, hogy a Közösségi Emlékezet névre hallgat. „Aki” felidéz, ámul, magyaráz, rajong, gyanakszik, elítél, gyászol, derekasan túloz, szilárd erkölcsi elvei vannak, ám fejet hajt a nagyság előtt, ám továbbra is szilárd erkölcsi elvei vannak. Nem utolsósorban pedig a világ legtermészetesebb módján illeszti be a történelmi események sorába az istenségek megjelenését vagy a mágiahasználatot.** Nem merem rátenni a könyvre a „XVIII. század” vagy „XIX. század” címkét, mert bár Chaka akkor élt, a könyv nem akkor játszódik. A könyv konkrétan a mitikus aranykor és az emberi történelem határvonalán játszódik, olyan tíz-húsz évvel a világ teremtését követően. Annak meg nincs címkéje.

Három: Ez a stílus nemcsak a mágiahasználatot teszi hihetővé. Hanem egyszerre közelíti és távolítja az eseményeket az olvasóhoz/tól. Egyszerre von be az eseményekbe és segít a feldolgozásukban. Egész más egy afrikai mesemondó hangján hallgatni irtózatos csaták, mészárlások vagy diktátori intézkedések gyomorforgató történetét, mint, mondjuk, dokumentumokból tanulmányozni. Ilyet utoljára Homérosznál láttam. Komolyan. Pár hónapja olvastam újra az Íliászt, úgyhogy friss az emlék. Csak ez jóval rövidebb, és prózában van írva. Jó ez így, sokkal többet nem bírtam volna.

Négy: Tényleg egy csomó minden kiderül a regényből a térség történelméről. Városépítés, államszervezés, harcmodor, törvénykezés és szokásrend kialakítása, dióhéjban egész történelemleckét kapunk. Amely a modern korhoz is jó sok szállal kötődik. Sajnos. Ha valaki szeretné legalább nyomokban megérteni, hogyan alakulhattak ki az afrikai totális diktatúrák, ide lehet tekinteni.*** Persze volt nekik északi példájuk, de maguktól is igen kreatívan tudtak mindenfélét kitalálni.

Öt: A személyiségfejlődés íve tökéletes. Minden cselekedet a korábbiak szerves következménye, van töprengés, de nincs visszafordulás. Ez pedig ijesztő. Komolyan az.****

Ezt rá kellett tenni az 1001 könyv listájára.

Már csak a világot körbeolvasó fanatikus molyok kedvéért is, akik (legalábbis jelen képviselőjük viselkedése erre enged következtetni) eleve eufóriába esnek, ha egyáltalán felfedezhetik egy lesothói (!) író regényét hozzáférhető nyelven és helyen.***** Dupla eufória, hogy még listás is.

* Illetve 1931-ben, mert akkor jelent meg az első angol fordítás, de az részletkérdés.
** SPOILER Hiszen a regénybeli „orvos”, azaz varázsló nem pálcaütéssel változtatja nagy uralkodóvá Chakát. Mire ő színre lép, a leendő király személyiségét már a saját enyhén szólva működésképtelen családja jól megdolgozta. Attól kezdve pedig, hogy ő színre lép, sorozatos erkölcsi választások elé állítja Chakát, miközben a gyógyfüveivel is kezeli. Ráadásul a regény második felében már egyértelmű – ha az első megjelenésekor nem lett volna az –, hogy ő a „sötétebbik én”, a gonosz kísértő szerepét is játssza, szóval nemcsak a külvilágnak része, hanem Chaka tudatának is.
*** Meg a bizonyos folyó kanyarulatára. Csak Mofolo regénye sokkal dinamikusabb, izgalmasabb. SPOILER Chaka alattvalói nagy részének szépen fejlett Stockholm-szindrómája van, és nem csak úgy magától alakul ki. Benne van Chaka is, benne vannak ők maguk is. Az tényleg lélektani remeklés, ahogy uralkodó és nép kölcsönhatását ábrázolja a regény. Nem is lehet másképp ítéletet mondani róla, csak a Közösségi Emlékezet nézőpontjából. Akik jelen vannak a történetben, egyáltalán nem mind értik, mi történik velük. Aki pedig érti, attól még nem jár jól. 
**** SPOILER Mert nem lehet megragadni azt a pillanatot, amelyre rámondhatnánk: igen, itt lehetett volna másképp dönteni, és akkor így meg így kerültek volna más mederbe az események. Nem lehetett. Ennek az embernek nem. Ezt ugyanazért tisztelik, imádják, követik, amiért rettegik és gyűlölik. Ugyanazok. 
***** Részemről Bookdepository. De aki türelmesebb nálam, az pár hónapon belül megkapja ingyen, mert 2019-re lejár a szerzői jog.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. január 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Fontos könyv, okos könyv. Örvendetes, hogy megírták, hogy lefordították, hogy igyekeznek terjeszteni. No de mindjárt az 1001-es listára tenni… hát annyira nem jó.

Egyetlen hosszú levél az egész kisregény, egy szenegáli nő monológja egy másik szenegáli nőhöz: baráti, fájdalmas, vallomásos, sebfelszakítós, sebgyógyítós; házasságról, családról, szerepekről, remélt jövőről. Mindaz, ami elhangzik benne, aktuális ma is, nálunk is – ne legyenek illúzióink. A társadalom alapegysége pediglen a család, ugye…

Változó világ lenyomatát őrzi a szöveg, olyan világét, amelyben egyesek a hagyományok fenntartásában találják meg az életük értelmét, mások éppen azok elfeledtetésében. És egyáltalán nem biztos, hogy az előbbiek tartják fenn a világot. A hagyományokhoz való ragaszkodás jegyében családok bomlanak fel, emberek maradnak magányosak, új kapcsolatok köttetnek – és vagy jól járnak vele a felek, vagy nem, de leginkább vagy nem. Akár a nőről van szó, akár a férfiról.

Sok-sok különféle szerepet vonultat fel a könyv, variációkat egy témára, minden oldalról figyelmes szemmel megvizsgálva. A tárgyilagosság hiányát, azt aztán nem lehet felróni neki. Még a legsúlyosabb válságokat is olyan visszafogottan tudja elmondani az elbeszélő – nem mintha nem vele történnének, annyira azért nem, de mintha egyszerre nézné belülről és kívülről. Igazságos, józan, másokkal és önmagával szemben is kritikus, és hamar megnyugszik, ha nagy erőfeszítésébe kerül, akkor is. Igaz, ennek a nyugalomnak időnként az az ára, hogy hamis illúziókba ringatja magát: meg van győződve arról, hogy ő ezzel mindent megold. Mindent. Aha.

Szóval fontos, okos könyv, éljen és hurrá, hogy ilyenek is megjelennek – de az egyéni stílus, a nyelvi erő, az sajnos hiányzik belőle. Ez a regény nem ragadja meg az olvasó figyelmét, inkább elengedi, és hagyja kalandozni.

Vagy a fordító nem értette a dolgát igazán.

Vagy nem én vagyok a megfelelő olvasó. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. január 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Régi tartozásom ez a fantasy (mármint magamnak), évek óta szerepelt a várólistámon (sose érek a végére). Gondoltam, hogy tetszeni fog. A folytatását is meg fogom venni. Éljenek az e-könyvek. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt se a fordulatos cselekmény, se a változatos kalandok, se a szerethető vagy utálható szereplők. Persze, hogy érdekeltek, persze, hogy végig lekötött a regény. De nem ez volt a legfontosabb, és nem ezek miatt olvastam el.

A magyar népmesék és hiedelmek miatt, amelyek sorra beépülnek a regénybe, hogy feltűnően vagy kevésbé feltűnően megszervezzék a cselekményt és kialakítsák a szereplőket. Sokan leírták, leírom én is: ez nem kelta fantasy magyar nevekkel. Ebben Tündér Ilona szerepel, Rapsonné, Firtos és Tartód,* nem beszélve mellékszerepben maradt társaikról. Benedek Elek a köbön. (Csak éppen nem mindenki olyan jó, mint ahogy várnánk, de hát ettől lesz kortárs regény, és nem népmese.) Az a pár antik figura, aki idetéved, szépen belesimul a háttérbe – a gótika (sőt egy parányi steampunk!) pedig minden további nélkül kézen fogja a magyar népmesei elemeket. Ahogyan pedig a kötés és oldás mint fő-fő varázslat belép a regénybe, hát az minimum négy pontot dob a megítélésén. 

A főszereplő neve eleinte nem tetszett. Mármint nem önmagában, úgy a világon semmi bajom vele, sőt. Hanem mert számomra valahogy nem illett a szereplőhöz. Nem tudnám megmondani, miért. De mindegy is: mihelyt rájöttem, hogy „Mesé”-nek becézik, már egyértelmű volt, hogy telitalálat a név, más nem is lehetne. Abban még mindig nem vagyok biztos, hogy a többi szereplő nevét (amelyik nem egyértelműen mesebeli név) szeretem. Különösen a „Firene” zavart, én legalábbis egyetlen népmesében se találkoztam vele, igaz, magával a figurával se.** A stílussal se mindenütt voltam kibékülve. Nagyon szép, választékos, kimunkált – időnként túlságosan is az. Előfordult, hogy modorosnak éreztem, és egy-két momentum kivételével hiányoltam belőle a humort. Emiatt vontam le egy pontot. Több levonást nem érdemel.

Fogalmam sincs, mit nyújt annak a regény, akit nem a benne felhasznált népmeséken neveltek. Számára valószínűleg még izgalmasabbak lesznek a cselekménybeli fordulatok. Annak, aki ezeket a meséket jól ismeri, könnyebben kiszámítható, mikor mi fog történni (amikor kiderül, mit talál a kislány a padláson, már tudom, mit fog tenni az anyja; amikor Emese kezébe nyomják a fésűt, már tudom, hogyan fogja megakadályozni az üldözést stb.), de ez a világon semmit nem von le az élményből. Sőt! Egyrészt a ráismerés örömét nyújtja, másrészt mivel a regény nagyon ügyesen manipulálja is a meséket, és kezdettől fogva egyértelmű, hogy nem mindenkivel pont az fog történni, ami a mesében (sőt), akár azért is lehet izgulni, hogy vajon most is a megszokott módon végződnek-e a dolgok vagy jön egy csavar és mégse? 

Mert időnként bizony jön a csavar. És akkor mégse…

* A kiadásomban „Tartód”-ként szerepelt, de a mesében rövid o. Ha nem sajtóhiba, hanem szándékos, akkor szabad tudni, miért? – Frissítve, nevek és írásmód megmagyarázva a szerző által: „Én Tartód írásformával találkoztam, emlékeim szerint a Magyar mythologiában (...), de gondolom, ez is változó attól függően, melyik népmesekutató gyűjtötte, és ő minek hallotta (Rapsonnéval is találkoztam Rapsóné alakban).”
** Utólag kiderült, hogy én voltam tájékozatlan. Nemcsak Benedek Eleket kellett volna olvasnom, hanem Ipolyi Arnoldot is. Rajta van a listán, most egy kicsit előbbre ugrott… Ettől még a név nem tetszik – de hát így jártam.

2018. január 24. 

Pontszám: 10/9

Ez a nyolc történet tudtommal ebben a formában soha nem jelent meg angolul, viszont ötöt többé-kevésbé összefüggő történetfüzérként adott ki annak idején a szerzőjük. Ezt az ötöt olvastam angolul, írtam is róluk. Most nem olvastam őket újra, csak a maradékot.

A szerkesztésről annyit, hogy szerintem hiba volt megbontani az öt történet sorrendjét, azok nem véletlenül következnek egymásra az eredetiben pont úgy, ahogy következnek. Annak jelentősége van, hogy pont az utolsó előtti történet a kötet címadó kisregénye. Az viszont igaz, hogy mivel a kerettörténet az angol nyelvű kötet végén nem zárul, és az utolsó két történet között átvezetés sincs, végül is nem feltűnő, hogy a magyar kiadásba további hármat beillesztettek. Hangulatukban sem, témájukban sem lógnak ki a kötetből.

Ez a három: a Sir Robert Ardagh, az Egy szellemjárta ház hiteles története és az Ultor De Lacy. Most csak ezekről írok néhány mondatot.

Sir Robert Ardagh:
Ez a legjobb. Hamisítatlan gótikus elbeszélés, igazi jófajta rémtörténet, annak minden szükséges kellékével, kissé előfutárkodva a posztmodernnek. Egész pontosan ugyanis kettő módon mesélik el Sir Robert borzasztóságos halálát, márpedig egy ember ugye nem halhat meg kétféleképpen, úgy, hogy ráadásul az egyik történet szerint házas, a másik szerint nem. Viszont semmi támpontot nem ad az elbeszélő arra nézve, hogy akkor most melyik mese az igaz. Egyébként tisztességesen lebegteti az eseményeket a természetfölötti és a hétköznapi világ között, ahogy az a kísértetiesség szótári definíciójában meg vagyon írva: na vajon ki kicsoda, honnan jött, hova megy, hogyan és miért. Közben zúg a szél, hajladozik a hanga a mezőn, fekete köpenyes alakok közlekednek a sziklák között, a párkányon túl szakadék van, és ááááá, noná, hogy bele is esnek, ha már ott van, értitek, ne tátongjon hiába. Tombol a melankólia, legalább két altípusban, a végén meg jól – nem derül ki semmi. A melankólia leírásánál hegyeződött a fülem a legjobban, mert bár egyszer sem mondják ki a nevét, azért elég egyértelmű, hogy itt a barokk kor réméről esik szó, à la Walter Benjamin, azt szeressük.

Egy szellemjárta ház hiteles története:
Igazából semmi különös, csak a hangulatával hat, meg azzal az elég hihetetlen elemével, hogy akármelyik szereplőre kerít sort az elbeszélő, holtbiztos, hogy az illető megbízhatóan hideg fejű, erős lelkű és remek megfigyelő. Ha hatéves, akkor is.

Ultor De Lacy:
Dettó. Csak ebben még jakobiták is vannak meg naaaaagy családi titok. Meg némely dühöngés a végén a mai olvasónak, akinek már tizenöt éves korában is tele volt a hócipője azzal a motívummal, hogy SPOILER X-et kímélni akarják a szőőőőőrnyű titoktól, mert X gyermekien ártatlan és boldog, ezért X-nek nem árulják el a szőőőőőőnyű titkot, nehogy véletlenül megzavarja az ártatlan boldogságát, aztán jóhogy pont ezért X képtelen megvédeni saját magát, és a végére annyi lesz neki. SPOILER VÉGE A rémtörténetek főszereplőinek legfőbb problémája – ahogy én látom –, hogy nem olvasnak elég rémtörténetet, így nincs, amiből okuljanak a saját sorsukra nézve. Bár ha elnézem Le Fanu másik klasszikus gótikus regényét, az olvasás se sokat használ a főszereplőknek, ha eszük nem lesz tőle több.

Pontszámot nem adok, mert nem olvastam végig.

Ezt 2018. január 2-án írtam.

Nagyon nagy hiba, hogy ennek a könyvnek nincs magyar nyelvű kiadása.
Meg úgy általában az életműnek.

Gimbutas európai és amerikai egyetemeket megjárt litván régészprofesszor volt, aki személyesen vezette azokat az ásatásokat, amelyek alapján könyveiben levonta a következtetéseket. Művészettörténettel és néprajzzal is behatóan foglalkozott. A bibliográfiája majdnem a kötet ötödét kiteszi, szóval az adatolást is hiba nélkül végzi. A leletanyagában pedig igen jelentős számban fordulnak elő magyarországi lelőhelyeken talált alkotások. Ez, ha jól számolom, nyolc indok arra, hogy komolyan vegyék és megjelentessék nálunk. Ehhez képest ’94 óta halott, és nyoma sincs annak, hogy le akarnák fordítani.

Nem mondom, hogy minden következtetésével egyetértek. Itt-ott tagadhatatlanul elszalad vele a ló. De most őszintén: melyik tudóssal nem? És ami marad, ha levonom az elszaladt lovakat, az még mindig tekintélyes mennyiségű adat szigorúan tudományos elemzése, egy letűnt kultúráról, amely önmagában is rendkívül érdekes lenne, de nemcsak önmagában nézhető, hanem nagyon is sok tanulságot tartogat a ma embere számára. Ráadásul fölötte lakunk itt a Kárpát-medencében. Mint ahogy fölötte laknak a Balkánon, Ukrajnában, Moldovában is. Hogy a búbánatba' nem terjesztik itthon? 

A „régi Európa”, így nevezte el ezt a kultúrát Gimbutas, amelynek életmódját, vallását, mitológiáját bontogatja ki a leletanyagból ennek a könyvnek a lapjain. Egy újkőkori, majd rézkori civilizáció, amely öt-hatezer évig uralta errefelé a terepet, aztán, hogy finoman fogalmazzak, „ráíródtak” az indoeurópaiak – de ki nem törölték. A nyomai a mai napig megvannak, és nemcsak a múzeumokban.* Volt neki művészete (a krétaiak járatták csúcsra, míg a görögök el nem intézték őket), vallása, hiedelmei, divathóbortjai és máig megfejtetlen írása is, no meg igen sajátos, békés társadalma.**

Számomra nemcsak érdekes, de hasznos könyvnek is bizonyult, még akkor is, ha az első harmada pont annyira száraz, mint amennyire tudományos. Akartam én régész lenni boldogult úrfikoromban, meg is maradt a lelkesedésem, de azért most alaposan próbára tevődött. A csillagok száma viszont jelzi, hogy a maradék kétharmad segített ezen túllépnem. Meg azt is értem, hogy ez a precízség hozzátartozik a tudományossághoz. A művészettörténeti részek érdekeltek főként, és persze a mitológia. Amelynek szerves része a víz tisztelete és olyan ősi motívumok bevezetése, amelyek mára archetípusnak számítanak (a kutya mint alvilági állat, a kígyó mint újjászülető stb.). Egészen újfajta értelmezést kapnak Gimbutastól a máshonnan már ismert leletek is, a meandervonal és a kettős bárd. (Santarcangeli olvasói, ide gyűljetek!) A „sarlós isten” felbukkanásán komolyan meglepődtem – gyerekkoromban láttam utoljára a törikönyvben –, aztán megszoktam szépen, hogy a saját kultúrámról is tud újat mondani nekem. Az pedig külön ámulat tárgya a magyar olvasónak (hogy ne mondjam, szürreális élmény), hogy egy nem magyar által írt angol nyelvű szövegben tökéletesen hibátlan helyesírással szerepel Bodrogkeresztúr és Zengővárkony neve, nem beszélve Kökénydombról és Szegvár–Tűzkövesről, ha már sarlós isten. Na jó, Zalaszentmihály nem jön neki össze, de ilyen előzmények után nagyon könnyen lehet, hogy csak azért, mert a forrásában is hibásan szerepelt a lelőhely neve…

* Az egyik illusztráción látható díszítő motívum – egy sajátságosan többszörözött kereszt alak – például a húsvéti tojásokon szokott felbukkanni a pár száz éves hagyományos minták között. Változatlan jelentéssel. Hát nem pár száz, hanem pár ezer éves, úgy tűnik.
** Amelyet Gimbutas kissé idealizál is, mikor kibújik pár mondatra a leletei mögül, de hát mondom, hogy nem értek mindennel egyet. Azt a pár mondatot igazán el lehet nézni neki.

Ezt 2018. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Ursula K. Le Guin kedvéért fogtam bele életem második (és első végigolvasott*) Galaktikájába. Annyian és annyiszor ajánlották már nekem, csak hát időnyerő nélkül egyelőre esélyem nem volt. :( Nem is lesz mostanában, de biztos, hogy előbb-utóbb sort kerítek rá, mert valóban az ő novellái bizonyultak igazán maradandó élménynek az antológiából.

Különben nagyon jó ötletnek tartom, hogy összeállítottak egy Galaktikát csupa női író által írt műből, meg még egy esszé is belekerült a női írók szerepéről a sci-fiben. (Ez egyébként le se esett, csak amikor már nálam volt a kötet, és végignéztem a tartalomjegyzéket. Le Guin érdekelt, a többi hab volt a tortán.) Akkor is jó ötlet – és körültekintő a megvalósítása –, ha nem igazán vették komolyan, hogy tényleg minden novella a sci-fi műfajába tartozzon. Egy kicsi fantasztikum már bőven elég volt, hogy belekerüljön egy szöveg.

Majdnem hozzátettem, hogy „…meg a színvonal”, de aztán visszafogtam magam, mert a színvonal sajnos nem minden novella esetében számított… de az, hogy gyengébb munkák is belecsúsztak, bármelyik antológiával előfordulhat, szóval ezt igazán nem fogom felróni neki. Éljen a szerkesztő, láthatóan értő kézzel válogatott.

Vannak itten Földre látogató űrlények, intergalaktikus hüllők, idegen bolygón új életet kezdő emberek, időutazók, szuperszámítógépek működtetői, jövőbeli társadalmak képviselői, szóval igen változatos a kép. Itt-ott ügyesen elhelyezve lélektani novellák is akadnak, némely fantasztikus vonulattal kiegészítve, az Egy randevú tükrében igen ügyes fordított világot tár az olvasó elé, vagy inkább hibrid világot, amely ismerős is meg nem is, az Útvesztőben kicsit átmegy kísértettörténetbe, kicsit pszichothrillerbe, a vége meg egyszerűen csak szép, Le Guin nevével eladódik egy misztikus történet minden tudományosság nélkül (A fehér szamár), no meg egy számomra igen élvezetes filozofikus írás 1 db Velencében rekedt űrlénnyel (A hajótörött idegen első jelentése Derb nagyurának). És belekerült egy olyan novella is, amelyiknek tudományossághoz az égegyvilágon semmi köze, és fantasztikumhoz is csak annyi, hogy olyan korban játszódik, amelyben egy ilyen történet elképzelhetetlen lenne – viszont piszok jó, az egyik legjobb írás a kötetben: mondanivalója is van, humora is van, az elhelyezése is erősíti a hatását. Úgyhogy nem is árulom el, melyik az, jöjjön rá mindenki magától. 

De tényleg Le Guin a legjobb. Főleg a nyitó írás, A minta. Az az igazi jó fajta irodalom, amelyik szórakoztat is, komolyan is kell venni, többszöri olvasás után is tud újat mutatni, akár fel lehetne vetni vitaindítónak, és úgy eredeti, hogy közben megfelel a műfaja minden követelményének. Ja, és még szépen is van megírva. Ünnepélyesen megígérem, hogy fogok még Le Guint olvasni. Majd.

Köszönöm szépen az ajánlást bfg3 molytársnak, és a válogatott viszontagságok leküzdése árán véghezvitt kölcsönzést Iarasnak.

* Majd végig kéne már olvasni a bizonyos legelsőt is, amelyik meg is van itthon, Hamvas és Várkonyi kedvéért vettem meg annak idején, de sok más csuda is megbújik benne, csak majd egyszer…

Ezt 2018. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Azon kívül, hogy 1001-listás könyvet kerestem Afrikából, igazából azért vettem elő ezt a szöveget, mert olyan élethelyzetekről szól, amelyekről nem sokat tudok. Látókör-szélesítés, ha úgy tetszik. Mivel a szerző (tudtommal) elsősorban nem íróként, hanem orvosként és aktivistaként ismert, dokumentumművet vártam, nem egyéni stílust. Tévedtem.

Ez a könyv ugyan – legalábbis nagyon úgy néz ki – megtörtént eseményeken alapul, de nem ettől jó, és nem is ez a fontos. A fontos az, hogy ami történik benne, megtörténhet, valószínűleg meg is történik, ha nem is egészében, hanem darabjaiban, naponta milliószor is, és mindenestül általánosítható. A történet is, a tanulságai is.

A helyszín: az események 90%-ában Kairó, a modern nagyváros, a maga összes mocskával és előkelőségével. A főszereplő: egy leányiskola kiváló tanítványa, hivatalnok, prostituált, kivégzésére váró rab. Igen, ez mind ugyanaz a személy, csak nem egy időben. A történet: szenvedés, menekülés, szenvedés, menekülés, szenvedés, menekülés, közben pedig – talán meglepő módon – személyiségépítés. Nem is akármilyen.

Igen, a főszereplő nagyon sok helyzetbe belekényszerül, igen, következetesen kegyetlen nyomást gyakorolnak rá a körülötte élők (férfiak is, nők is!), akik gyerekkorától kezdve pusztán a nemi vágy kielégítőjének tekintik, függetlenül a foglalkozásától. Igen, brutális dolgokat művelnek vele, újabb és újabb módokon használják ki, abszolút normálisnak és magától értetődőnek tekintik a kiszolgáltatottságát. Talán egy-két kivétellel gyakorlatilag mindenkinek megvan itt a maga kudarca, frusztrációja, amit még pluszban kiélhet rajta, azon kívül, hogy úgy általában el van nyomva.

Mindezekre számítottam. Nem mondom, hogy kíváncsi voltam rá, mert ilyenekre nem kíváncsi az ember, de ha ilyen könyvek kellenek ahhoz, hogy az ember szeme kinyíljon a világra, akkor lássuk. Meg nem is hosszú.

Arra nem számítottam, hogy Nawal El Saadawi tollának ekkora ereje van. Ez a nő nemcsak a pszichológiához ért, ez írni is tud! És itt nemcsak stílusról van szó, hanem szerkezetről, ami sokkal nehezebb! Ez tud kiemelni, fokozni, irányítani, az ismétlődésekből motívumokat csinálni, a motívumokból rendszert, sőt még azt is tudja, mit hagyjon ki, és azt is, hol álljon le! Mert azt senki be nem adja nekem (és tulajdonképpen nem is próbálja meg beadni, ha az ember figyelmesen olvassa az előszót), hogy ez a szöveg így hangzott el egy börtöncellából, reggeltől délutánig egy tömbben. Hamarabb elhiszem, hogy amit a főszereplő elmond, az nem történhet meg. :P

És van itt még valami, amire nem is gondolhattam: az erő, amelyre a főszereplő útközben szert tesz. Már az önmagában jelent valamit, hogy a neve Firdaus, egy klasszikus perzsa íróéval azonos. Lehet, hogy véletlen, hogy csakugyan így hívták a nőt, de a jó író dolga, hogy a véletlent úgy alakítsa, hogy a regényvilágon belül szükségszerűnek bizonyuljon. Szóval Firdaus nem „leépül”. Az, hogy felváltva szenved és menekül, kb. a mű feléig véletlenszerűnek tűnik, pusztán a kiszolgáltatottságát húzza alá – a felétől kezdve azonban már egyértelmű, hogy életének minden állomása, a legbrutálisabb esemény is „felépülés”: iskola, amelyből tanul, forrás, amelyből erőt merít, egy-egy lépés a szabadság felé vezető úton. Kegyetlen szabadság, vérlázító fajta (mármint az a vérlázító, hogy ilyen árat kell fizetnie érte), de értéket tud teremteni általa.

A vége felé már nagyon elkapja az elbeszélőt a gépszíj, erősen idealizálja Firdaust (bár azért a tévedéseinek is teret enged, csak egy egész kicsit), de annyira földközelben marad közben, hogy ettől még hiteles tud lenni. És hatásos, tagadhatatlanul.

Méltó helye van az 1001 könyv listáján. Nagyon sajnálom, hogy nem jelent meg magyarul.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. január 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Vergilius újraírva, tisztelve, szeretve, könyörtelenül darabokra szedve, kritizálva, parodizálva, hexameteres prózában, modern szóhasználattal, fájdalmasan, keserűen, tárgyilagosan vagy dühvel, folyamatos rájátszásokkal a magyar történelemre, benne különösen Szabó Magda életére. Hát szóval csak ahogy a profik csinálják.

Megjegyzem, nekem Aeneas azóta nem rokonszenves, mióta rájöttem, miért van a neve előtt a „kegyes” jelző, de hogy egy magyar regény ennyire elintézze, nem gondoltam volna. Komolyan mondom, annak örültem a legjobban, ha éppen őt szabdalták, legalábbis átvitt értelemben. De ha valakinek tetszett a figura, hát ettől a regénytől revideálni fogja az álláspontját, az biztos.

Amikor belefogtam a regénybe, csak az alapötletet, a személycserét ismertem, semmi mást. Így is akartam. Még a fülszöveget se olvastam el. Csak pár hete az Aeneist újra, azért is ugrott előre ez a könyv a várólistámon. Ezzel kapcsolatos tanács az olvasóknak: az is, aki az eposzok olvasását fenntartásokkal szemléli, nyugodtan belefoghat az Aeneisbe, szerintem a legkönnyebben olvasható eposz, legalábbis az általam ismertek közül. Ha erre a könyvre kíváncsi, érdemes is előtte beleásnia magát Vergiliusba. (Persze nemcsak emiatt.) Nem tudom, az eposz ismerete nélkül érthető-e a regény – gyanítom, igen* –, csak az élmény jóval teljesebb, ha minden célzást ért az ember. No meg ha egyenként fölfedezi a különbségeket: a Vergilius által kifelejtett, Szabó Magda által pótolt szereplőket, a megváltozott, sőt fenekestül felforgatott jeleneteket, az eltolódott hangsúlyokat, az egyszerre fantasztikus és realisztikus elemeket. Ezekből van a legtöbb. (Például a lehetetlent (jövőbe látás) magától értetődőként kezeli – de senki nem lesz boldogabb tőle –, a lehetségest (múltba látás) teljes erőből taszítja – mert az ejti a legmélyebb sebet.)

Meg Creusából. Akiből az Aeneisbe a legkevesebb jutott. Ez a kemény, szigorú, nagyon magányos, de a magányából értéket kovácsoló, felelősségteljes, kérlelhetetlen, de nem rosszindulatú reálpolitikus, a sokszorosan traumatizált múltjával, a még sokszorosabban traumatizált jövőjével meg a rákényszerített (?) szerepeivel. Aki, mint az okos lány, el is végzi a (nem) rámért történelmi feladatot, meg nem is. De amit elvégez, az tutira el van végezve, bronzba öntve, kőbe vésve, atombiztosan. Akit aktivitásra neveltek, túlélésre szántak, megsemmisülésre ítéltek – aztán jött „a pillanat”.**

Tényleg fura könyv, nagyon összetett, minden mondata sok-sok utat nyit a könyvön kívülre, életbe is, irodalomba is, szét nem választhatóan. Annyira fanyar, sőt sokszor fenékig keserű még a humora is, egyáltalán nem minden pontján szerettem, de hát nem is arra készült. Úgy keveredik benne a fantasztikum a földhözragadtsággal, ahogy nagyon kevesen tudnak írni. És még a műfaja is annyira egyedi, szerintem nincs más hasonló a magyar irodalomban, de világviszonylatban is ritka, külön nevet kéne kitalálni neki. 

* Azt viszont feltétlenül javaslom, hogy az előszót utószóként olvassátok, ha nem ismeritek az eposzt! Az összes poént lelövi. Ami teljesen rendben is van, aki az eposzt ismeri, az ezek nagy részét már úgyis tudja, és másra figyel, de aki nem, az hadd izguljon. :)
** Ehhez kapcsolódva megjegyzendő, hogy amíg ez a könyv a profilomon szerepelt, én minden áldott alkalommal, amikor ránéztem, elkezdtem dúdolni magamban A tavasz tizenhét pillanata főcímdalának refrénjét. Én nem is értem. :)

Ezt 2018. január 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem tudtam eldönteni, hány pontot adjak rá, úgyhogy nem pontozom. Ez nem a könyv hibája. Nem a nagy nyilvánosságnak szánták, és ez látszik is rajta. Szerzője rengeteg munkája és betegsége közben mintegy „mellesleg” írta, még csak nem is mulatságból, hanem parancsra. Ettől az írástól függött, hogy elítélik vagy felmentik. Volt tehát tétje az írásnak, de ettől még nem lett rá több idő. Az eredmény: nem annyira önéletrajz, inkább önigazolás, azaz nagyszabású védőbeszéd sok-sok önéletrajzi elemmel, iszonyú bőbeszédű, hogy ne mondjam, „fecsegő” stílusban, hiszen a szerzőnek még átnézni se volt ideje, hogy ne maradjanak benne ismétlések. Emiatt nehéz rendesen odafigyelni rá, pedig egyébként se könnyű olvasmány.

Nem is ajánlom mindenkinek. Ha valaki még soha nem olvasott misztikus irodalmat, ne ezzel kezdje. Arra ott A belső várkastély. (Itt írtam róla.) És csak olyan olvassa, akinek rendben van az önértékelése, mert ez a porba fogja döngölni.  Nem szándékosan, ellenkezőleg, Teréz kb. mindenkit dicsér saját magán kívül. De olyan fokú alázattal és olyan önmegsemmisítő erővel beszél a saját életéről, hogy az ember behúzza a fejét, és időnként megkérdi magától: ha ez a nő a hitványság netovábbja, ahogy magát nevezi, akkor én mi vagyok?

Mi is derül ki ebből a műből Szent Terézről? Kb. mindennek az ellenkezője, amit magáról állít. Fantasztikus nő volt, rendkívüli erővel, mélységes hittel. Egyebet se hangsúlyoz, mint hogy ő milyen gyönge – aztán hatvanhét évet él olyan betegségekkel, hogy más embert a tizede elintézne (nem túlzás). Egyebet se mond – és komolyan gondolja! –, mint hogy ő mindig engedelmeskedni akar – aztán valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy reformot csinál. Ahogy kolostort alapít, hát attól kész vagyok. Egyetlen parancsot se szeg meg, de titokban oly ügyesen lavíroz, hogy a végén mégis az lesz, amit ő akar. Nem azért, mert ő akarja, hanem mert meg van győződve arról, hogy Isten akarja rajta „keresztül”, és sikerül másokat is meggyőznie erről. A kolostorai pedig a mai napig normálisan működnek, szóval… No meg rettentő veszélyesen él. Összesen egyszer említi azt a kockázatot, hogy feljelenthetik az inkvizíciónál, de még csak nem is veszi komolyan – mondjuk, akkor az ő helyzetében ez teljesen érthető is. Viszont az előszóból kiderül (amelyet utoljára olvastam el, és másoknak is ezt a sorrendet ajánlom), mennyire nyugtalanító volt a helyzete.

Nem kívül élt a világon, hanem benne, a saját bőrén tapasztalva meg a XVI. század összes konfliktusát egyházon kívül és belül. Nagyon jól látta a környezetének erényeit és bűneit egyaránt. De annyira következetes maradt, és annyira komolyan vette a hivatását, az Istentől kapott küldetését, hogy végig a saját útját tudta járni, még szövetségeseket is szerzett. Nem állt be egyik irányzat zászlaja alá se, akár egyházról, akár politikáról, akár mindkettőről volt szó. Ez pont ugyanakkora dolognak számított akkor, mint ma, és persze rengeteg munka és szenvedés volt az ára, no meg folyamatos összeütközések a külvilággal. Mert az nem úgy megy ám, hogy akinek látomásai vannak, azt mindjárt piedesztálra emelik. Azt évekig, évtizedekig vegzálják újra meg újra, faggatják, perelik, hivatalos eljárásoknak vetik alá a legkülönbözőbb emberek, a legkülönbözőbb irányokból, hogy valóban Istentől való-e az a bizonyos misztikus élmény.

Hogy pontosan mi az a misztikus élmény, azt most nem szeretném taglalni, A belső várkastély nálam sokkal pontosabban elmagyarázza. (Az elmagyarázhatatlant. Mert a nyelvvel és annak kifejező képességével az a mű is, ez is nagyon megharcol.) Én az angol romantika irodalmában találkoztam először vele, Emily Brontë verseiben (amelyek rögtön egészen egyedi módon viszonyultak ehhez a hagyományhoz), azóta érdekel. Nem ez a mű volt az utolsó, amelyet elolvastam róla.

De ez távolról se pusztán mint misztikus irodalom érdekes. Életrajz, korrajz és védőbeszéd, egy nagyszerű egyéniség munkája. Nem mondom, hogy mindenben egyetértek vele, de amit megfogalmaz és véghez visz, annak legalább 90%-a a mai napig érvényes. Ő maga pedig mindenképp tiszteletre méltó.

Ezt 2017. december 31-én írtam.