Szeretnéd tudni, hogy néz ki – tudományos megfigyelések alapján – az egyszarvú,* mire lehet felhasználni a megaszalt sünszemet, a farkasszuka hátsó lábának karmát vagy a krokodil ürülékét, miért nevezték el királyokról a baziliszkuszt, tényleg megél-e a tűzben a szalamandra, vagy hogy mi a gyíkocska farka hegye az az onokentaur? És szeretnél hozzá még tudománytörténetileg is művelődni?

Akkor ez a te könyved. 

Albertus Magnust, a középkor nagy mágusát jó pár olvasmányomban emlegették már, de fogalmam se volt róla, hogy létezik neki magyarra (sajnos csak kivonatosan) fordított könyve is. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy azonos Nagy Szent Alberttel.

Hát az utószóból kiderült – illetve ha Archibald Tatum fel nem világosított volna olvasás közben, akkor is kiderült volna –, hogy azért nem gondolhattam, mert nem igaz. A neki tulajdonított, az ő neve alatt megjelentetett mágiakönyveket száz-kétszáz évvel „a halála után” írta. Ő bizony természettudós volt és teológus, s mint ilyen, vonzotta az emberek áhítatát és gyanakvását. Nem csoda, hogy mágus hírét keltették, főleg, hogy egyesek nem átallották a saját könyvükhöz az ő tekintélyét felhasználni. Proto-Faust, tetszik nekem. 

A könyve is. Na nem minden elemében, főleg, amikor ellentmond saját magának. De tetszik, hogy egyfelől tiszteli elődei tekintélyét, másfelől nem átallja olykor kétségbe vonni a szavukat. Hajmeresztő dolgokat ír le „tudományos eredmény” gyanánt (megjegyzem: akárki találta ki őket, halálosan irigylem a fantáziáját), pusztán azért, mert az ő idejében bizony elsősorban azt várták a tudománytól, hogy folyamatosan a klasszikusokra hivatkozzon. (Az ő könyvének legnagyobb része is fordítás, és büszke arra, hogy nagyon nehéz elkülöníteni, mit írt bele ő és mit fordított klasszikusokból. Egyébként arról, hogy mit jelentett pontosan a középkorban a tudományosság, sok mindent meg lehet tudni ebből a könyvből.) Ugyanakkor szépen megágyaz a tapasztalaton alapuló tudományos kutatásoknak – ha a tapasztalata ellentmond Arisztotelésznek, akkor vesszen Arisztotelész –, nem mellesleg pedig az embert az állatok egyikének nevezi. Hm.

Az utószó sok mindent helyretesz, és hivatkozik a következő középkori olvasmányomra, a Physiologusra. Figyelmeztet arra, hogy amikor Nagy Szent Albert korának írói állatokról írtak, akkor nem megfigyelésekről írtak, hanem az állatok alakjának, viselkedésének, életének allegorikus jelentéseiről. Ha egy állat nem úgy viselkedett, ahogy az allegória megkívánta, akkor így járt. Mármint az állat. Mert a könyvben az allegória uralkodott. Ennek a felfogásnak is megvan a maga értelme – maximum mi nem ahhoz igazítjuk az életünket. Többek között Nagy Szent Albertnek köszönhetően, aki elsők között (ha nem elsőként) szakít ezzel a felfogással.

No, nem gyökeresen és végleg. Éppen elég közel áll a XIII. századi standardhoz, hogy ne csak mérföldkő, hanem igen-igen szórakoztató is legyen. Jó megfigyelő, de ez nem gátolja meg abban, hogy elmondja, hol élnek a világon a leghosszabb sárkánykígyók, és hogy hogyan kell kiszedni a fejükben található drágakövet. Amikor pedig a legnagyobb – finoman szólva – furcsaságokat mondja, akkor a legjobb forrás későbbi regényírók számára. Például így. 

* Nem lila! ZÖLD! Mégpedig puszpángzöld!
„Egyszarvú (Unicornis)
Erejéhez képest aránylag kicsiny, puszpángszínű és két körömre hasított patájú állat. Hegyekben és vadonokban él, homlokán nagyon hosszú szarvat visel, amelyet sziklákon szokott fenni. Evvel még az elefántot is föl tudja nyársalni, sőt a vadásztól sem fél.”
(Az állatokról, 110. oldal)

Ezt 2018. március 2-án írtam. 

Pontszám: 10/9