Szeretnéd tudni, hogy néz ki – tudományos megfigyelések alapján – az egyszarvú,* mire lehet felhasználni a megaszalt sünszemet, a farkasszuka hátsó lábának karmát vagy a krokodil ürülékét, miért nevezték el királyokról a baziliszkuszt, tényleg megél-e a tűzben a szalamandra, vagy hogy mi a gyíkocska farka hegye az az onokentaur? És szeretnél hozzá még tudománytörténetileg is művelődni?

Akkor ez a te könyved. 

Albertus Magnust, a középkor nagy mágusát jó pár olvasmányomban emlegették már, de fogalmam se volt róla, hogy létezik neki magyarra (sajnos csak kivonatosan) fordított könyve is. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy azonos Nagy Szent Alberttel.

Hát az utószóból kiderült – illetve ha Archibald Tatum fel nem világosított volna olvasás közben, akkor is kiderült volna –, hogy azért nem gondolhattam, mert nem igaz. A neki tulajdonított, az ő neve alatt megjelentetett mágiakönyveket száz-kétszáz évvel „a halála után” írta. Ő bizony természettudós volt és teológus, s mint ilyen, vonzotta az emberek áhítatát és gyanakvását. Nem csoda, hogy mágus hírét keltették, főleg, hogy egyesek nem átallották a saját könyvükhöz az ő tekintélyét felhasználni. Proto-Faust, tetszik nekem. 

A könyve is. Na nem minden elemében, főleg, amikor ellentmond saját magának. De tetszik, hogy egyfelől tiszteli elődei tekintélyét, másfelől nem átallja olykor kétségbe vonni a szavukat. Hajmeresztő dolgokat ír le „tudományos eredmény” gyanánt (megjegyzem: akárki találta ki őket, halálosan irigylem a fantáziáját), pusztán azért, mert az ő idejében bizony elsősorban azt várták a tudománytól, hogy folyamatosan a klasszikusokra hivatkozzon. (Az ő könyvének legnagyobb része is fordítás, és büszke arra, hogy nagyon nehéz elkülöníteni, mit írt bele ő és mit fordított klasszikusokból. Egyébként arról, hogy mit jelentett pontosan a középkorban a tudományosság, sok mindent meg lehet tudni ebből a könyvből.) Ugyanakkor szépen megágyaz a tapasztalaton alapuló tudományos kutatásoknak – ha a tapasztalata ellentmond Arisztotelésznek, akkor vesszen Arisztotelész –, nem mellesleg pedig az embert az állatok egyikének nevezi. Hm.

Az utószó sok mindent helyretesz, és hivatkozik a következő középkori olvasmányomra, a Physiologusra. Figyelmeztet arra, hogy amikor Nagy Szent Albert korának írói állatokról írtak, akkor nem megfigyelésekről írtak, hanem az állatok alakjának, viselkedésének, életének allegorikus jelentéseiről. Ha egy állat nem úgy viselkedett, ahogy az allegória megkívánta, akkor így járt. Mármint az állat. Mert a könyvben az allegória uralkodott. Ennek a felfogásnak is megvan a maga értelme – maximum mi nem ahhoz igazítjuk az életünket. Többek között Nagy Szent Albertnek köszönhetően, aki elsők között (ha nem elsőként) szakít ezzel a felfogással.

No, nem gyökeresen és végleg. Éppen elég közel áll a XIII. századi standardhoz, hogy ne csak mérföldkő, hanem igen-igen szórakoztató is legyen. Jó megfigyelő, de ez nem gátolja meg abban, hogy elmondja, hol élnek a világon a leghosszabb sárkánykígyók, és hogy hogyan kell kiszedni a fejükben található drágakövet. Amikor pedig a legnagyobb – finoman szólva – furcsaságokat mondja, akkor a legjobb forrás későbbi regényírók számára. Például így. 

* Nem lila! ZÖLD! Mégpedig puszpángzöld!
„Egyszarvú (Unicornis)
Erejéhez képest aránylag kicsiny, puszpángszínű és két körömre hasított patájú állat. Hegyekben és vadonokban él, homlokán nagyon hosszú szarvat visel, amelyet sziklákon szokott fenni. Evvel még az elefántot is föl tudja nyársalni, sőt a vadásztól sem fél.”
(Az állatokról, 110. oldal)

Ezt 2018. március 2-án írtam. 

Pontszám: 10/9

2018. február 27. 

„Avicenna egy másfajta elefántfogási módról számol be. Azt mondja, hogy egy szavahihető öregember elbeszélése szerint az indusok gödröt szoktak ásni, amelybe a csalétekkel odacsalt elefánt beleesik, s ha ez megtörtént, jön egy ember, és korbácsával nagyokat csap az elefántra. Mikor aztán már jó ideig verte, jön egy másik ember, megmutatja magát az elefántnak, s úgy tesz, mintha veszekedne a társával, s erővel ellöki őt onnan. Ezután lemászik a veremben hagyott állathoz. Kis idő múlva visszajön az ütlegelő, s újra nekiesik az elefántnak. Ekkor megint visszajön az, aki az előbb elkergette, s megint ugyanúgy elkergeti, mint az imént. Ezt aztán többször is megismétlik mindaddig, míg az elefánt szabadítója látványának örülni nem kezd. Ilyenkor kivezető utat ásnak a gödörből, az elefánt pedig azontúl követi szabadítóját és engedelmeskedik neki.”
(Albertus Magnus: Az állatokról, 44-45. oldal)

Igen tanulságos, főként pedig mulatságos középkori állattani könyvet olvasok. Mulatságos a mai embernek, a lehető legkomolyabb a kortársaknak, a szerzőjét a kor legnagyobb természettudósai között tartották számon. Ez tökéletesen rendben is van. Eszem ágában sincs az akkori tudományt a mai mércével mérni (legfeljebb az önellentmondásaitól csóválom időnként a fejem, azért azokat észre lehetett volna venni), de ez nem tart vissza attól, hogy helyenként szétröhögjem magam. :)

Például a fenti szövegrészleten, gondolhatná valaki. Nos, az a helyzet, hogy nem. Mert a fenti leírás ugyan elefántokra egyáltalán nem illik, ettől viszont még nem akármilyen bölcsességet közvetít. Kiderül mindjárt, mifélét, ha megmutatom a következő részletet, amelyet diákkoromban olvastam, és most Négygyerekanyja molytárs segítségével találtam meg újra:

„Minden természethistóriai kézikönyvben megtalálható az a módja az elefántszelídítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember, szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki rizskását, mézes pogácsát, s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára mindent megtesz. Rábyval ugyanezt produkálták.”
(Jókai Mór: Rab Ráby, a negyvenhetedik fejezet első sorai)

Szóval először is Avicennát nemcsak Albertus Magnus, hanem mások is idézték (igen tetszetős történet, szóval érthető), Jókai pedig fogta, és szokott módszerével regényanyagnak tette meg. Ahhoz a helyzethez pedig, amelybe Ráby Mátyás ebben a fejezetben kerül, tényleg tökéletesen illik.
Szóval elefánttal nem működik a dolog, de emberrel igen…
Tanulság: sose becsüld alá a régi bölcseket, a legváratlanabb helyeken és módokon lehet hasznodra az, amit tőlük tanulsz. :)

Ja, meg az is, hogy nem biztos, hogy az a legjobb barátod, aki látványosan védelmez…

…mert hősmondáik nemcsak a görögöknek meg a rómaiaknak meg a keltáknak meg a skandinávoknak vannak…

Január elsején kezdtem bele a kötetbe, és napi beosztással, apránként haladtam vele előrébb-előrébb. Így érdemes, mert egyébként derekas súlya van, jó vastag, sűrűn szedett, magas is, széles is. Megfelel a feladatának: nem egyszerűen egy mondakincset kell a magyar olvasónak átnyújtania, hanem egy olyan mondakincset, amely soha nem jelent meg korábban magyarul, és más számunkra hozzáférhető nyelveken sem tengenek túl a kiadásai. Holott nyilvánvalóan megérdemelné; és éppen a magyar olvasó számára lehet igazán érdekes. Ha másért nem (de), akkor azért, mert a mai jászok ősei között szép számban voltak oszétok is, ez a kötet pedig az ő mondáikat is tartalmazza.

Sőt, elsősorban az ő mondáikat. Meg persze jó pár más kaukázusi népéit is, amelyekről még harangozni se hallottam. Az ő közös hőseik a nartok, ez a legendák ködébe vesző csodanép, az ő mindenre elszánt kalandozó hadukkal, bölcs úrnőjükkel, ravasz bajkeverőjükkel, no meg az emberiséggel bizalmas baráti vagy éppen ellenséges viszonyban levő istenségeikkel. Mert az utóbbiak is csak annyiban emelkednek a nép fölé, hogy időnként az égben laknak. Időnként meg máshol. Egyébként még a görögöknél se komáznak az emberekkel ennyit.

– Jó kötésű vagy, szép, és a lovad szerszáma is meglehetős gazdag. Indulj el a falu főutcáján, és hamarosan három vendégházat pillantasz meg. A legmagasabb az égi lakóké, az alacsonyabb az aldaroké, a legalacsonyabb pedig a szabadon születetteké. Az égi lakók vendégházánál a lókikötő cölöp aranyból van, az onnan a házig vezető ösvényt pedig üveggel rakták ki. Az aldarok vendégházánál a lókikötő cölöp ezüstből van, az ösvény pedig szintén üvegből készült. A szabad emberek vendégházában a lókikötő cölöp rézből készült, az ösvényt pedig deszkával borították.

Mítosz itt nincsen, a világ teremtéséről és összefüggéseiről nem tudunk meg semmit. Régi nagy hősök vannak, akik beszerzik a szükséges táltos paripát és fegyverzetet (rendszerint a föld alól), majd elvonulnak vadászni, barátokat szerezni, szerelmesnek lenni, és mindenekelőtt elhajtani a szomszéd gulyáját vagy ménesét. Időnként varázseszközeik is akadnak, pl. halottat felélesztő nemezkorbács vagy mindent megtáncoltató aranyhangszer...

Amikor megközelítették a házat, Acamaz játszani kezdett a furulyán. És a fű azonnal nőni kezdett és kétakkorára nőtt, száraz szára kizöldült. A fák lombja megsűrűsödött, a madarak odarepültek Acamaz köré és énekelni kezdtek, az állatok előbújtak az erdőből és táncba fogtak.

...esetleg fél koponya rézből, ha véletlenül elveszítenék a csontból valónak egy részét (igen, mint a Szaffiban).

Egyre közelebb megy Szoszlanhoz, egészen megközelíti. És ekkor Szoszlan nem türtőztette magát. Felpattant és Cselahszartagra vetette magát. Cselahszartag a vár kapuja felé menekült, de Szoszlan utolérte. Végigsújtott rajta kardjával és lenyisszantotta a fél koponyáját. De Cselahszartag végül mégis bemenekült a várba, és onnan kiáltotta Szoszlannak:
– Egy hét múlva megvívunk újfent, addig pedig felmegyek Kurdalagonhoz, hogy gyógyítsa be a fejemet.
Hiz fia Cselahszartag felemelkedett az égbe, és Kurdalagon új koponyatetőt kovácsolt neki rézből. Kurdalagon miközben Cselahszartag fejére feltette, azt kérdezte:
– Kívülről odaerősítem szöggel, de hogyan hajtsam be belülről?
– Emiatt ne aggódj – felelte Cselahszartag. – Amikor kívülről bevered a szöget, köhintek egyet, és a szög úgy hajlik be, ahogyan kell.
Így gyógyította meg Kurdalagon Hiz fiát, Cselahszartagot.

Máskor alvilágot járnak, és sok-sok szimbolikus cselekedetet látnak, amelyeket sorra meg kell fejteni.

Folyót pillantott meg maga előtt, azon pedig egy szigetet. A partról a szigetre híd vezet, amely nem szélesebb egy kés élénél. A szigeten pedig tojáshéjban üldögél egy mezítelen öregember.
Megy tovább az útján Szoszlan.

(...)

– Épp csak, hogy továbbmentem, és megint csak csodát látok. Az útfélen kegyetlen harcot vív egymással egy női kendő és egy férfi kucsma. Hol a kendő gyűri le a kucsmát, hol a kucsma teperi le a kendőt. Így küzdöttek, és egyszerre csak barátságban álltak egymás mellé előttem. Sokáig találgattam, hogy mit jelent ez, de végül mégsem tudtam kitalálni.
– Ez pedig – mondta Veduha – azt az időt vetíti előre, amikor a nő és a férfi mindenben egyenlő lesz.

Óriásokkal harcolnak, akiknek olykor egy fejük van, olykor hét, olykor kilenc, olykor meg tizenkettő. Mocsok gazemberekkel is összeakadnak, akikről időnként kiderül, hogy vagy nem is olyan mocskok, vagy minimum jó okuk van rá – időnként meg maguk a hősök válnak gazemberekké. Az életüket odaadják, hogy barátjukká tegyék a vendéget, de egy megkésett látogatásért úgy megsértődnek, hogy egész családokat irtanak ki és/vagy adnak el rabszolgának. Azért is vontam le a pontot, mert egyáltalán nem éreztem magam mindig felhőtlenül boldognak olvasás közben. Sőt. Az oszét mondákkal voltam leginkább kibékülve, amelyek a kötet kétharmadát teszik ki. A többi nép mondái jóval ellenszenvesebbek, nem szeretnék olyan közösségben élni, amelyik ilyeneken szórakozik.

A csintek serege állandóan rátört a nartokra, vérbe borította az országot, rabolta vagyonukat, szegénységet és félelmet hintett. Badinoko szétverte az álnok ellenséges sereget – elszárította a csintek gyökereit.
A nart hősök tudomást szereztek Badinoko hőstetteiről és meggyőződtek arról, hogy mindannyiukat fölülmúlja bátorságban, ezért ellene fordultak.

Esti realista mesénket halljátok. Remélem, a gyerekek már alszanak, mert ők még ráérnek megtudni, hogy van ez.

De azért ott is akad egy-két igazi gyöngyszem:

– Ennek a véréből inni annyi, mint hős vérét inni – mondta a csóka, és rátelepeve Szauszurukóra, teleitta magát a vérével.
– Hogy a szádon át rakd le a tojásaid, hátadon fekve költs ki fiókát, és az idén kiköltött fiókáid öljenek meg téged – átkozta meg a csókát Szauszuruko.
A csóka azóta szájon át rakja tojását, és hátán fekve csak két fiókát költ ki, egy hímet, egy tojót. A kiköltött fiókák megölik anyjukat.
Aki nem hiszi, tenyésszen csókát.

Egyébként a kötet szerkesztői a mondákat főszereplők szerint rendezték el. Mivel a történetek nagyjából egy időben (jobban mondva időtlenségben) játszódnak, és a hőseik simán átjárnak egyik sztoriból a másikba, tényleg ez az elrendezés a legbiztosabb. Legfeljebb annyit lehetett megtenni (meg is tették), hogy a legidősebb szereplők, akik szinte minden mondában öregek, már a legelején megszülessenek, és az ő történeteik kerüljenek az első oldalakra. Így az elején kicsit összezavarodik az olvasó, mert nem egészen tiszta, hogy melyik mellékszereplő kicsoda, de mihelyt a következő mondakörben főszerepbe kerül az illető, mindjárt minden világossá válik. És előbb-utóbb mindenkiből főszereplő lesz, ha csak egy-két történet erejéig is. Ez tetszik.

Összességében pedig annyit mondanék, hogy vadonatúj állapotban vettem a könyvet (bár antikváriumból szereztem, láthatóan nem olvasta előttem a kutya se), de két hónap alatt annyiszor tartózkodott annyiféle helyen, és annyifelé vittem magammal, hogy egészen kikopott a gerinc két széle. Ez, azt hiszem, elég sokat elmond. 

Mély meghajlás a L'Harmattan kiadó munkatársai előtt, akik bevállalták nemcsak ezt a kötetet, hanem az egész sorozatot, amelynek ez a kötet része, és sok ismeretlen kincset odaadnak a magyar olvasók kezébe. Úgyszintén a fordítók előtt, akiknek temérdek (szó szerint több nemzedéknyi) munkájuk fekszik ebben a kötetben. Valamint nagyon szépen köszönöm Arianrhod és Mesemondó molytársaknak (időrendi sorrendben), hogy felhívták rá a figyelmemet. 

Ezt 2018. február 23-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.

Ezt hívják, kérem, klasszikusnak, nem a Werthert. Bocsánat az utóbbi rajongóitól.

Középkor, antikvitás, felvilágosodás, romantika, szerelem, háború, pénzvágy, hatalom, szorgalmas munka, minden benne van, meg mindennek az ellenkezője is. Ennek tényleg akkora a hírneve, amekkorát megérdemel. Illetve soha nem lehet akkora a hírneve, hogy azt kapja, amit érdemel, de az más kérdés. 

Diákként gyakorlatilag ugyanaz a kategória volt számomra, mint az Isteni színjáték. Olvastam, fogalmam se volt, mit olvasok, de attól még nagyon tetszett, főleg a második fele. Most újraolvasva megállapítom, hogy legalább amit nyomokban fölfogtam, az tényleg úgy is van, vagy legalábbis azóta sem értem másként.* :)

Hogy most értem-e én ezt a művet, hát az más lapra tartozik. Az van ugyanis, hogy a nagy részét egyszerűen átengedtem magamon, mint a meleg zuhanyt. Érzékeltem, hogy szerepel benne Thalész, a Homunculus és Zsebella, de hogy melyik miért pont azt mondja és cselekszi, amit, azt meg ne kérdezze tőlem senki. Ahhoz sokkal műveltebbnek kéne lennem, és sokkal alaposabban olvasnom, kb. ötsoronként megállva, újraolvasva, nagy rendszerbe illesztve, szóval ahogy Ovidiust szoktam. Majd ha nem latinból akarok nyelvvizsgázni, hanem németből, esetleg. Ettől függetlenül kiválóan éreztem magam olvasás közben, adott esetben szívesen meg is ismételném.

Vagyis éppen fordítva olvastam, mint ahogy más normális ember szokott. Nem akkor figyeltem igazán, amikor a főszereplővel történt valami fontos, hanem amikor mellékszál következett. A legjobban a beillesztett tömegjelenetek tetszettek, amelyeket más ember valószínűleg átugrana, mert a cselekményhez látszólag nem sok közük van. Én se tudnám kapásból megmondani, melyiknek pontosan mi köze Faust vándorútjához, legfeljebb arra tudok magyarázatot adni, melyikben miért éppen azt a szerepet veszi föl Mefisztó, amit fölvesz.

A kép forrása: Wikimedia Commons.

Mert többször is maszkot ölt a történet során, és mindig ő indítja be az eseményeket, sőt adott esetben tovább is mozgatja a szálakat a háttérből. Ahogy az a Sátánhoz illik, legalábbis a barokk kor óta. De Faust sem marad végig ugyanaz. Utálja az álarcoskodást, mindent halálosan komolyan akar venni, de azért mindig belemegy a játékba, vagy éppen beleviszik. Azt hiszi, hogy ő parancsol, pedig, mint a furfangos szolga, Mefisztó irányítja, amikor látszólag engedelmeskedik neki. Persze Faust részéről van tétje a dolognak, ő a lelkével játszik, Mefisztó semmi kockázatot nem vállal, viszont őt vágják át a végén. Miközben legalább annyi mindenben hasonlítanak egymásra, mint amennyiben különböznek.

Váltott maszkok, tömegjelenetek, illúzió, karnevál, világszínház. Csupa olyasmi, amit csak a dráma nyelvén lehet elmondani, akár előadható az a dráma, akár nem. Szeretem a színházi emberek vitáját is a legelején, akármennyire el van nyújtva. Az oda kell. Ebbe a darabba úgy általában minden kell. Egy szót se hagyj el belőle. Úgy lesz sokszólamú.

Világszínház.

A régi fordítást olvastam (Jékely-Kálnoky), gyönyörű. De Márton Lászlóé se lehet piskóta, már csak a fordító személyéből kiindulva. Be fogom szerezni, ez biztos.

* SPOILER Margittal ritka nagy gazemberséget művelnek, a testvére reakciója pedig érthető, de attól még ijesztően igazságtalan, Mefisztó tulajdonképpen hasznos munkát végez, tehát az első bemutatkozása korrekt: „Kicsoda vagy tehát?” „Az erő része, mely / örökké rosszra tör, s örökké jót mível.” Faust azért nem kárhozik el, mert a legnagyobb vágya az, hogy más embereknek boldog életet adjon, és mert amikor bűnt követ el, azt nem magáért a bűnért teszi, mindig pontosan tudja, mi volna a helyes választás, és akarja is azt. Az más kérdés, hogy ebbe hány mellékszereplő pusztul bele, ugye. Viszont a lelküket nem éri maradandó károsodás, amint az utolsó jelenetből látszik.

Ezt 2018. november 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Rémületes katyvasz.

Nyilvánvalóan megérdemli, hogy olvassák, én se bántam meg, hogy belefogtam, és nemcsak azért, mert most már elmondhatom, hogy botswanai szerzőtől is olvastam. De pontozni, azt nem fogom.

Egy őrült elme utazása a poklon keresztül, miközben mintagazdaságot csinálnak egy botswanai faluban, két lépésre a sivatagtól. A két szál ugyanahhoz a nőhöz, a főszereplőhöz kötődik, aki minden erejével igyekszik a felszínen maradni és paradicsomot meg egrest termelni, miközben elvont erők küzdenek a lelke életéért vagy haláláért, meg úgy általában azért, hogy hatalmat nyerjenek fölötte. Ha nem volna elég baj neki, hogy sehová nem tartozik: mivel fehér anyától és fekete apától született, ráadásul dél-afrikai származású, de Botswana a választott hazája, egyik világban sem fogadják be igazán. Az pedig, hogy az elvont erők közül ki a jó és ki a gonosz (egyáltalán van-e köztük jó), az nagyon sokáig nem derül ki – és kb. odáig van rendben a könyv, míg ez ki nem derül.

Tetszik is meg nem is, unom is meg nem is, tudok is vele mit kezdeni meg nem is… ha mindent mérlegre teszek, némi billegés után szépen megáll pont középen a két karja. Ezért nem kap pontot.

Mert ereje van a könyvnek, az tagadhatatlan. Meg tudja jeleníteni a hatvanas-hetvenes évek Afrikáját, annak minden fájdalmával, reményével, ellentmondásával, fenségével és groteszkségével együtt. A főszereplő lelkéért harcoló elvont erők ezeket a problémákat is megtestesítik, ezt nagyon okosan csinálja a regény. Ugyanakkor egyetemes mondanivalója is van, a mindenkori hatalomról és alárendeltségről. Tud újat mondani róla.

Akkor miért nem csillagozom? Először is mert az a világ, amelyet ábrázol, nagyon távol áll tőlem, de ez nem a könyv hibája. Másodszor – és ez már a könyv hibája – éppen a legfontosabb pontokon hiteltelen, mondhatni dilettáns megoldásokat választ. Felforgat mindent, majd aggódó tekintettel biztosítja az olvasót arról, hogy ő tulajdonképpen nem is akart semmi extrát, semmit, ami a hagyománytól különbözik. Na, ezt így nem lehet. Aki újít, vállalja fel.

Egy ellentmondást pedig egész végig nem old fel, még csak nem is reflektál rá, pedig úgy vártam, hogy legalább megemlíti, micsoda probléma ez: hogy egy Dél-Afrikában született botswanai író, aki az egész életét Afrikában élte le, kizárólag kanonikus eurázsiai és észak-amerikai művekre építi a regényét. Figyeltem. Figyeltem és szurkoltam, hogy majd csak felbukkan egy afrikai író, mitológiai alak, népi eposz vagy legalább mesefigura, de az égegyvilágon semmi. Mintha fogta volna valaki az északi kultúrhagyományt, és változtatás nélkül áthelyezte volna pár száz kilométerrel arrébb. Ez nagyon szomorú. Főleg így, hogy az elbeszélő észre se veszi. Szerintem komoly értéket adott volna a szöveghez, ha ezen is elgondolkodik. Ezzel összefüggésben az a küzdelem sem akármilyen, amelyet a nyelvvel folytat az első szótól az utolsóig. Ahogyan az angol nyelven írt regénybe beleszüremlik a – most már tudom, hogy így hívják – setswana nyelv, ahogyan átalakul az angol, meg ahogyan a névmások átveszik a hatalmat az elbeszélő fölött, az nagy meccs. Kár, hogy ezt se nagyon veszi észre az elbeszélő; a szöveg nagy részében úgy tesz, mintha a probléma nem is létezne.

Mondanám, hogy ez lesz abból, ha valaki gyarmati helyzetből éppen kikapaszkodó ország első jelentős írója lesz. Mondanám, hogy normális, ha nincsenek előzményei. Csak hát Bessie Head népmesegyűjtő is volt, tudhatta, hogy mások is alkottak előtte irodalmat arrafelé… Nagy kezdeményező Bessie Head, a mai napig hatásos műveket hozott létre, méltán becsülik Botswanában. De sajnos nem érte meg, hogy igazán nagy író legyen. Fiatalon halt meg.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. február 14-én írtam. 

Művelődéstörténetileg mindenevő vagyok, az ilyen gazdag háttérrel megírt könyveket különösen szeretem, főleg, ha vagy egy hónapig el lehet szórakozni vele. Látszik rajta, hogy olyan ember írta, aki tájékozott történelemben, filozófiában, művészetekben, vallásokban, nyelvekben. Eszemben sincs kétségbe vonni a hitelességét annak, amit a középkori Provence-ról, a perzsa miniatúra-festészetről vagy az asztrológiai jeleknek a kártyalap-festményeken betöltött szerepéről ír. Bár egyikben sem vagyok szakértő, a hozzáértést így is látom.* Legfeljebb azt sajnálom, hogy nem ötször ilyen hosszú a kötet. Ez a nyolcvannyolc oldal gyalázatosan kevés a jóból. Nagyon szívesen olvastam volna még.

Főleg úgy nagyon kevés a nyolcvannyolc oldal, hogy valahol a harmadánál hirtelen elfelejti a szerző, hogy ő elsősorban kultúrtörténetet ígért, és beveti magát a miszticizmus berkeibe. De még ha csak azokba vetné. Azt se bánnám, azt is szeretem. Ő viszont annál messzebb is megy, egészen a paratudományokig eljut, és a végén még az üveggömbjósláshoz is tanácsokat ad.
Biztos nagyon hasznosakat, és még biztosabb, hogy a paratudományok iránt érdeklődő ember számára is hiteles marad ez a könyv, de az meg a legbiztosabb, hogy az az ember nem én vagyok. Az még tetszik, ahogy tippeket ad három vallás képviselőinek, hogyan érdemes a kártyák fölött meditálni,** de amikor áttér arra, hogy melyik kártya milyen helyzetben milyen életeseményt jelez, no, ott engem elveszít a könyv. Nem baj, csak nem merek rá semmiféle pontszámot adni, ezt csak sejtem, hogy jó lehet, érteni nem értek hozzá. Nagyon nem is szeretnék, itt a küszöbön megállok. 

A mellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez a könyv. A legszebb könyv, amit életemben láttam. Nem túlzok. Kazanlár igazi művész, a szó minden értelmében. Van tehetsége és van mesterségbeli tudása. Ennek kimondásához persze nem én kellek, nélkülem is teljesen egyértelmű, de azért hadd mondogassam már. Olyan allegóriákat fest, hogy majd megszólalnak (meg is szólalnak, attól allegóriák), minden apró elemnek, számnak, színnek jelentése van – és azok a színek! Hát elájulok, de komolyan.
És nem arról van ám szó, hogy illusztrált lenne a könyv. Nem, az „illusztrált” címke csak hozzávetőleges jelzés. Ez olyan, mint egy Blake-kötet: a kép magyarázza a szöveget és a szöveg magyarázza a képet. Még az írástükör nagysága, még a betűnagyság is számít. A lapok szélén a csíkozás se csak dísznek van ott, tessék alaposan megfigyelni, sem a mintája, sem a színe nem véletlen. Kazanlár személyesen tervezte meg az egész könyvet.

Akkor most már csak egyvalamit szeretnék megérteni. Szemadám György a Vándorok könyve című, szintén (bár ennél kevésbé) hasznos könyvében, amely a tarotról szól, miért nem hivatkozik egyszer sem erre a Kazanlár-könyvre. Sem a bibliográfiában, sem sehol. Annak ellenére, hogy részletesen elemzi a kártyalapok segítségével Az ember tragédiája című klasszikust, amelyre Kazanlár könyve is kitér, ugyanebből a szempontból, csak jóval rövidebb terjedelemben. Természetesen juthat két ember egymástól függetlenül ugyanarra a következtetésre. Van is Szemadámnak magától annyi ötlete, hogy ne szoruljon a máséra. De azért az egyik művész ismerje (és ismerje el) annyira a másik művészt, hogy legalább egy lábjegyzetet szentel neki. 

Nagyon köszönöm az ajánlást, Aleph és viharmacska, ezt megérte végigolvasni! 

* (suttog) A latinhoz viszont konyítok, és azt azért látom, hogy abban ejteget néha hibákat a szerző. Bocsánatos bűn, ha valaki ennyi minden mellett egyvalamiben nincs otthon – de azért igazán megkérdezhetett volna legalább egy latinszótárt…
** Többféle szent szövegből – az Újszövetségből, az Ószövetségből, a Koránból, a Széfer Jecírából, néha Assisi Szent Ferenc verseiből is – illeszt a könyvbe idézeteket, tényleg ügyesen megválasztva, mindennapi lelki tápláléknak. A „húzz egy lapot” kb. úgy működik itt, mint a „hol nyílik ki a Biblia”, éppen csak egy kicsit kötöttebben. Nem hiszem, hogy kipróbálnám, nem vagyok éppen meditálásra alkalmas alkat, ez szép megfogalmazás arra, hogy fél percig nem bírom ki egy helyben olvasás vagy írás nélkül, de aki kipróbálja, biztosan nem fog ártani neki.

Ezt 2018. március 30-án írtam. 

Nagyon nagy reményekkel fogtam hozzá ehhez a könyvhöz.

Először is még mindig keresem azt a kultúrtörténeti munkát, amely hasonló módon segítségemre lehet, mint Seligmann könyve volt. Másodszor amióta intenzívebben olvasok Calvinót, és megismerkedtem Ende felnőttmeséivel is, és láttam, miket művelnek ezek az írók a tarot-kártyáról szerzett műveltségükkel, azóta permanensen az „énisénisakarok, engemisokosítsonkivalaki” lelkiállapotában leledzem. És keresek.

Most ezt a könyvet találtam, Aleph molytárs segítségével, amelyet már megint és még mindig nagyon köszönök. Sok tekintetben nagyon hasznos olvasmánynak bizonyult – de azért bőven van rajta kritizálni való is. Végül a hasznosság nyomta le jobban a mérleget. Éppen hogy.

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy valaki a tarot-kártya történetét, szimbolikáját, mitológiai és filozófiai összefüggéseit szépen összefoglalja egy könyvbe, okosan megmagyarázza egyenként minden kártya minden lapjának minden elemét, és utaljon azokra az irodalmi művekre is, amelyek felhasználják a kártya motívumait. Van itt minden, Goethétől Joyce-ig. Sajnos Calvino meg Ende nincs, de végül is azokat magamtól is megtaláltam. A legjobban annak örülök, hogy ez a könyv úgy van megírva, hogy az ember moströgtönazonnal le akarja szedni a polcról és újraolvasni a Faustot, az Isteni színjátékot, kihozni a könyvtárból az összes létező Jungot, és még sok hasonló jóval terheli meg amúgy is túlterhelt várólistáját. Az is tetszik, ahogyan összekapcsolja a kártyalapok logikáját Madách művének logikájával, és a kötet harmadik harmadában jó kis műelemzést rak össze Az ember tragédiájáról. (Én itt írtam róla.) Persze egyáltalán nem értek egyet mindennel, amit ír, de ez nem is baj, legalább jobban meg fogom tudni fogalmazni a jövőben a saját véleményemet. Bizonyítja azt is (ha eddig nem tudtam volna), hogy a Tragédia szerkesztése abszolút tudatos, következetes, még a látszólag kilógó jeleneteknek is megvan a maguk helye. (Bár nem kifejezetten elegáns, hogy közben egyszer sem hivatkozik Kazanlár Ámin Emil korábbi művére, amely, igaz, jóval rövidebben, de felvázolt már egy hasonló gondolatmenetet.) Sok-sok hasznos adalékkal szolgál, jó ötleteket ad, továbbgondolásra késztet.

DE RÖVID.
Mondhatnám: vázlatos.

Minimum négyszer ilyen hosszúnak kellene lennie ahhoz, hogy mindazt, amit ígér, be is tudja váltani. Nagyon, nagyon sokszor csak a felszínt kapargatja, és tényleg nem csinál mást, csak megmutatja, merre lehetne még menni, és ő merre nem megy. Ez önmagában egyáltalán nem lenne baj, sőt. Csakhogy először is ezt nem vallja be magáról, nem figyelmezteti az olvasót, sőt folyamatosan bizonygatja az ellenkezőjét. (Kedvenc szava az „egyértelműen”. A kártyalapok például szeretnek egyértelműen megfelelni a történeti színeknek.) Másrészt a sietség bizony hamis következtetésekhez is vezetheti. Nem egyszer, nem kétszer. Például itt. Egy olyan könyv érvelését, amelyben elvileg több évtizednyi kutatómunka van, ne lehessen már ilyen könnyedén szétszedni.

Ha ennyire szépen, egységesen felépített koncepciót látok, mint amilyen ennek a könyvnek van – ha azt látom, hogy ebbe a koncepcióba mindennek gyönyörűen bele kell illeszkednie, mindennek mindennel össze kell függenie, az ellentétpárok szemben álló tagjainak jól meghatározott szerepek jutnak, és végül úgyis kiderül, hogy kiegészítik egymást – akkor én azonnal gyanakodni kezdek, és ritkán ok nélkül. A fent linkelt bejegyzésben idézett szövegrészlet is rámutat, mi lehet az ára egy ilyen koncepció fenntartásának: például az, hogy csak a hasonló (vagy hasonlónak vélt) elemeket emeli ki, a különbségek fölött pedig nagyvonalúan elsiklik, mintha észre se venné őket. Bizony nagyon könnyen lehet, hogy ha nem siklana el fölöttük, ha észrevenné őket, ha utánanézne az összes elemnek, és úgy próbálná meg rendszerbe foglalni őket – akkor annyi lenne a szép koncepciónak. De tán még a rendszernek is. Kockázatos művelet.

Ám még mindig jobban megéri végigcsinálni, mint megfeledkezni róla. Mert így például a magamfajta kereső, utazó, vándor és bolond soha nem tudhatja, mit higgyen el a szövegnek és mit ne.

Bár még mindig lehetséges, hogy így járok jobban, hiszen ezek a hiányok arra sarkallnak, hogy menjek és nézzek utána mindennek. 

Ezt javaslom az utánam jövőknek is. 

Ezt 2018. február 20-án írtam. 

Pontszám: 10/6

Michael Ende felnőttmeséit olvasom. El vagyok bűvölve egészen, és rettentően irigykedem.

„A fekete ég alatt lakhatatlan ország” kezdetű szövegben felbukkan egy sajátos mitikus szereplő. Igen-igen titokzatos figura, kell némi segítség az azonosításához.

Így néz ki:

„A színpad félhomályában áll valaki, magas, furcsa kalapban. Bal kezével felfelé mutat, a jobbal lefelé. Így áll egy darabig mozdulatlanul. Aztán hirtelen kilép a rivaldára, leveszi a kalapját és meghajlik mélyen, csaknem földig az utolsó sorban ülő gyermek előtt.”

Így mutatkozik be:

„– Ki vagy te? – kérdezi a gyermek.
– A pagát – válaszolja az ember.
– És mi vagy? – kérdezi a gyermek.
– Mágus – válaszolja az ember –, és komédiás. Mindkettő.
– És hogy hívnak? – akarja tudni a gyermek.
– Tudod, én sokfelé jártam, sokféle nevem van – feleli a pagát –, például már hívtak engem Alfának, és sokkal gyakrabban Omegának. A Szajnánál Monsieur Fin volt a nevem, a Temzénél Mr. End, a Dunánál Végh úr – itt, a Rajnánál Herr Ende.”

(Hogy egy írónak ekkora mázlija legyen a nevével, az pofátlanság!)

No de ki ez a pagát?
Ő a tarot-kártya első lapján látható bűvész, a Nagy Arkánum egyik lapja: rangban az egyik legalacsonyabb, értéke mégis nagyon magas.

Az egyik ábrázolásmódja a fenti képen látható. Ami minden képen állandó, azt kb. fedi a leírás is: furcsa kalap, felfelé és lefelé egyaránt mutató kéz. (Meg elvileg kéne a környékére jó sok szétdobált holmi is, amelyek között a Kis Arkánumok jegyei is szerepelnek, de azok ebből a novellából speciel hiányoznak.) A figura kultúrtörténeti hátteréről részletesen olvashattok Seligmann könyvében (itt írtam róla), vagy Kazanlárnál (arról meg itt), most csak annyit mesélek el, hogy ő a közvetítő ég és föld között, a kalapja formája pedig a végtelen nyolcast idézi. A „pagát” a kártyalap olasz nevéből („Il Bagatto”) származik – erre a névváltozatra Seligmann nagyon haragszik, mert szerinte hibás olvasás az oka, és leértékeli a figurát.

Pedig szerintem pont ez a figura az, amelyik a leértékelést is vígan elviseli. Hiszen nem feltétlenül varázsló ő, hanem bűvész, azaz illuzionista, sarlatán. Vagyis olyasvalaki, aki van is meg nincs is. Ha akarom, komolyan veszem, ha akarom, nem veszem.

Mágus és komédiás – vallja be magáról az idézetben –, aki a novella szerint még csak nem is húsból és vérből való, és az, hogy egyáltalán megjelenhessen, a közönsége koncentrációjától függ… ami nem jelenti azt, hogy ne volna nélkülözhetetlen tudás, magas rendű bölcsesség birtokában… de nem spoilerezek többet. Olvassatok Endét, minél többet! 

A képen mari szent liget látható, innen vettem.

Szemadám György könyvét olvasom a tarotról.

„Egyébként annak a lénynek, amelyet/akit a kereszténység ördögként ismer, formai előképei Mezopotámiában Nergal, Óegyiptomban Széth-Tüphón, Iránban Ahriman, a görögség kultúrájában az alvilág ura, Hádész – azaz Pluton –, Pán isten, a kentaurok, a szatírok, az etruszkoknál pedig Kharun (= Harun, vagy Haru) alvilágdémon ábrázolataiban lelhetők fel.
Szibéria és Kelet-Európa népeinek dualisztikus teremtésmítoszaiban ő az egyik demiurgosz. Eszerint a világ teremtésében két testvér vett részt, s egyikük a felső, másikuk az alsó világ ura lett. A manysik és a hantik Kulynak […], a szölkupok Nonnak, a komik Omelnak, az udmurtok Keremetnek, a buddhisták Márának, a muszlimok pedig Sajtánnak (= sátán) nevezik.”
(Vándorok könyve, 180. oldal, „Ördög”)

Az rendben, hogy az ember egyik kultúrtörténeti adatot gyűjti be a másik után. Az is rendben, hogy egy adott koncepcióba illesztve egymás mellé rakosgatja őket. Tisztelem-becsülöm érte Szemadám Györgyöt, hasznosnak találom a könyvét, örülök, hogy megvettem.

Az viszont már nagyon nincs rendben, hogy ha valami nem fér bele a koncepciójába, akkor elegánsan elsiklik a különbség fölött, mintha nem is létezne. Nem is ildomos, nem is célravezető ez a módszer.

Itt például azok a figurák, amelyeket az első bekezdésben felsorol, csakugyan lehetnek a kereszténység ördögének előzményei. Azok, akiket a másodikban, már egyáltalán nem biztos, hogy mind a kereszténység ördögének megfelelői. Ilyen lazán egy kategóriában kezelni őket hiba.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy maguk az adatok is hibásak lehetnek, jobb esetben egyszerűen csak pontatlanok vagy hiányosak.

A „Keremet” szó ütött meg az idézetben, mert mostanában olvastam Kuzebaj udmurt költő műveit. Emlékeztem rá, hogy van neki egy „A Keremet” című verse. (Itt nem idézem, mert nagyon hosszú, de a kötet sok könyvtárban hozzáférhető, bárki megnézheti.) Az abban szereplő Keremet pediglen nem mitológiai alak, hanem hely. Szent liget. Gyorsan ellenőriztem a kötetet: van a szónak „rossz szellem” jelentése, de nem az udmurtban, hanem a környező népek nyelvében. (Laknak ott pl. tatárok, baskírok, marik…) Ezt az információt a kötetet összeállító finnugrista, Domokos Péter egyik lábjegyzetéből veszem. Természetesen lehetséges, hogy a szent liget neve korábban személynévként is működött. Az is lehetséges, hogy ami szent és magasztos, az ijesztő és félelmetes legyen.

Az viszont biztos, hogy az idézetben nem említett mordvinok hitvilágában valóban szerepel ilyen nevű mitológiai alak. Egy mordvin imádságot épp ma olvastam a Hozott isten, holdacská!-ban. Valóban úgy tűnik, hogy ez a Keremet dualista gondolkodásmódba illeszkedik, hiszen a népi imádság azt mondja: „kisebb vagy bár Istennél, / de te is tudsz Isten lenni”. Az is igaz, hogy lehet rossz szellem. De az is, hogy másféle erőt is képviselhet! Hiszen azt mondja az imádság: „jó is vagy, / rossz is vagy”, majd az emberek a segítségét kérik, és áldozatot mutatnak be neki, mert a Keremet ugyan el tudja venni a test és az ész erejét, de a termést is megnövelheti, a jószágot is szaporíthatja. Ez nem ördög. Természetesen átalakulhat a későbbi gondolkodásban démoni alakká, mert a pogány istenségekkel az gyakran megesik. De akkor is lesznek neki egyedi, a keresztény ördögre nem hasonlító vonásai.

Ami pedig a komik Omeljét illeti, róla a múlt nyáron olvastam. A következőt mondja róla a Vászolyi Erik által szerkesztett komi népmesekötetem utószava: „A zürjének [ez a komik korábbi megnevezése] közvetlenül a keresztény térítést megelőzően kezdtek eljutni a dualizmushoz, éppen ezért az igen rövid életű is volt, és nyoma is kevesebb maradt, mint a korábbi, primitívebb animizmusnak. A zürjén dualista hit szerint a világon két erő uralkodik: Omöl és Burmort. Jellemző, hogy az erdei- és víziszellemekről lényegesen több mondatöredék maradt ránk, mint kettejükről.” (218. oldal) Egy róla szóló történetet beleillesztettek a mesekötetbe, ebben Omöl segít az emberen, de azt várja cserébe, hogy az ember legyen a szolgája. Szerencsére sikerül kicselezni. Szóval rokona a becsapható ördögfigurának – de a fentiek szerint egyáltalán nem olyan fontos alak a komi (zürjén) mitológiában, mint az ördög a keresztényben, és nincs is túl erős hagyománya. Sőt.

…és ez csak az, aminek kapásból utána tudtam nézni abban a kicsike könyvtáramban. Ne már… 

Jól látszik, hogy sokkal összetettebb a probléma, semhogy egy kurta bekezdésben el lehetne intézni. És igenis megérdemelné (a többi könyvbeli problémával együtt), hogy részletezzék. Még akkor is, ha háromszor ekkorára nőne tőle a könyv. És akkor is, ha így esetleg nem jönne ki olyan szépen a végkövetkeztetés, sőt – bár ez már a blaszfémia határa – esetleg még az is kiderülne, hogy nem is „minden egy”. 

Azt viszont nagyon szeretem ebben a könyvben, hogy ennyi mindent leszedet velem a polcról, és újra akarom miatta olvasni Dantét meg Goethét. 

Itt írtam a teljes Szemadám-könyvről. Itt meg (utóbb) az Isteni színjátékról, itt a Faustról.

Ezt 2018. február 10-én írtam. 

Nagyon szép könyv, többen is ajánlották már nekem, és hát az se rossz ajánlólevél, hogy Rab Zsuzsa fordította. Ajtmatov még mindig tudja, hogy kell megragadni és jól összefacsarni az ember szívét, pedig ő aztán nem érzeleg egy pillanatig se. Ez a regénye ráadásul „sci-fi”-ként fut, ezen külön meglepődtem. Nem ok nélkül került rá a címke, és nem ok nélkül szerepel a történetben a sci-fi vonal, de egyébként még csak nem is törekszik rá a regény, hogy megfeleljen a műfaj követelményeinek.

Ez nem kalandregény, nem is a filozofikus sci-fik fajtájából való. Valahol a fele tájékán kezdtem megfogalmazni magamnak, hogy ebben a regényben Ajtmatov a sci-fi legrégibb vonulatához, ha úgy tetszik, a gyökerekhez nyúl vissza. Hogy úgy sci-fi ez, ahogyan az Ikaromenipposz vagy a Klimius Miklós az.* Csak most nem a csúfondáros-mosolygós, hanem a komoly-szomorú arcát mutatja ugyanaz a hagyomány.

Több szálon futó, még több idősíkot átfogó történet ez, amelyet nemcsak a térbeli kapcsolat (azonos helyszín) tart össze, és nemcsak az idő (az a bizonyos évszázadnál hosszabb egyetlen nap, a halott utolsó útjának napja).

A Sárga Homok tavaszonként rövid időre kizöldülő, beláthatatlan térségei szinte letaglózták Edigejt. Az Aral-tó körül is sok a sztyepp meg a síkság, csak maga az Usztyurti-plató mekkora, de ekkora puszta völgységet először látott életében. Mint később megértette, csak az tudott négyszemközt maradni a homokvidék némaságával, aki össze tudta mérni a puszta nagyságát tulajdon lelkével. Igen, a Sárga Homok hatalmas, de az ember eleven gondolata azt is át tudja fogni. Jelizarov bölcs volt, meg tudta magyarázni azt, ami rejtve érlelődött a homályos találgatásokban.

Sokkal mélyebb alapra épülnek, sokkal erősebbek azok a kapcsok. Ott vannak a beszélő és/vagy ismétlődő személynevekben, helynevekben, a két felidézett ősi mondában, a szereplőkhöz tartozó háziállatok sorsában, a regény elején és végén felbukkanó (és rövid időre nézőpontszereplővé váló) vadállatokban, és mindenekelőtt ott van magában a vasútban, amely mellett a szereplők dolgoznak, szenvednek, hozzámérik a teret, beleölik minden erejüket, az egész életüket. Olykor megfogalmazzák ezeket a kapcsolatokat,** olykor az olvasóra marad a megfogalmazásuk, és ez így pont jó. Éppen annyi segítséget kapunk, amennyi elindítja az ember gondolatait, befejezni nekünk kell.

Például összekötni az űrben játszódó vonalat a Földön játszódó vonallal. Nem nehéz. Van egy nyitott és egy zárt világ.*** Lehet találgatni, melyik a mienk. Eltaláltátok. Minden megnyilvánulásában bezár és bezárul; a mindenkori „másik” megjelenésére egyféleképpen tud reagálni: fallal és fegyverrel. Néha átmeneti enyhülés érződik, néha értéket tud teremteni, néha össze tudnak fogni a kisemberek egy-egy pillanatra. Csak ez sajnos nem elég. Pedig az űrkutatós vonal elvileg a lehető legtökéletesebb államközi együttműködésen alapul. Kivéve, amikor az első látható eredményen összevesznek, és csak egyvalamiben tudnak egyetérteni: hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Ha beledöglünk is. Márpedig bele fogunk. Annyira sokatmondó, ahogy Edigej megkérdi a hadnagytól: mit gondolsz, fiam, te talán sose fogsz meghalni? És a hadnagy zavarba jön, de azonnal újra „lezár”, megmarad a saját külön kis játékszabályai illúzióvilágában. És ez még csak nem is új a nap alatt: az évszázados történelem ismétli meg önmagát az emlékezettől megfosztott, üresfejű szolga alakjában. Csak éppen tőle nem az egyéni, hanem a közösségi emlékezetet veszik el, az anyanyelvével együtt. Nagyon, nagyon kritikus, nagyon keserű regény ez – még 1980-hoz képest is az. Néha elgondolkodtam, miért is jelenhetett meg. Talán azért, amiért – Tóth Ákos magyarázata szerint – Bikov művei: mert azt a hősies emberfajtát állítja a középpontba, aki dolgozik, harcol, megállja a helyét, teljesíti az emberfeletti feladatot, elvégzi a kegyetlen munkát, pusztán azért, mert a feladat, a munka van, és valakinek el kell végeznie.

Szóval bármilyen meglepő: ez nemcsak sci-fi, nemcsak korrajz, nemcsak szimbólumoktól átszőtt lélektani regény, ez bizony „ökoregény” is. Nekem személy szerint különösen elkeserítő az, ahogyan az Aral-tó eltűnéséről mesél. Fogalmam sincs, miért, hiszen soha a közelében se jártam, de valahogy a gyerekkorom részévé vált a térképe, és pár éve elképedve láttam, hogy alig maradt belőle valami. Ebben a regényben aztán még nagyobb elképedéssel láttam, hogy voltaképpen már az én gyerekkoromra is alig maradt belőle valami: hogy hazudott a térkép, és amikor általánosban azt tanították, hogy a Föld legnagyobb tavai közé tartozik, akkor bizony elavult tudást tanítottak, mert azt kellett volna mondani: „tartozott”. 

Közben „mellesleg” még az iszlám nagyon sajátos fajtájáról is képet kaptam. Edigej szovjet időkben is félig-meddig megőrzött vallása egészen, egészen más, mint a Közel-Keleté, érzékelhetően megmaradt benne a sztyeppei népek ősi vallásának sok-sok vonása is. Mindez pedig, azzal a kételkedéssel együtt, amelyet a szovjet időszak oltott Edigejbe, meg azzal az erővel, amellyel mégiscsak a hagyományrendbe kapaszkodik, valami rokonszenves, sőt ismerős elegyet alkot. 

Ritka szép idő volt. A nyár végi nap elcsendesedett utolsó órája megkönnyebbülten szállt el, mint egy hosszú sóhajtás. Úgy tetszett, a Sárga Homokon nincs sem erdő, sem folyó, sem rét, de a kihunyó nap úgy láttatta, mintha a föld nyitott arcán láthatatlanul fények és árnyak mozognának, azok telítenék a sztyeppet. A lélegzetelállító térség homályos, áradó sötétkékje megnemesítette a gondolatokat, s azt a vágyat keltette az emberben, hogy sokáig éljen és sokat elmélkedjen…

Szép könyv, a megőrzendők közül.

* SPOILER A földönkívüli civilizáció arra való, hogy rámutasson az emberiség hibáira, bűneire; utópisztikus és ámulatba ejtően tiszta világ, amelyhez mi soha nem érhetünk fel, már csak azért sem, mert szándékosan zárjuk el tőle magunkat.
** SPOILER Kazangap magát és Edigejt a Rajmali-monda szereplőihez hasonlítja, bár éppen abban nem hasonlítanak rájuk, amire Kazangap gondol; Edigej a végén teljes joggal mankurtnak nevezi Szabidzsant.
*** SPOILER Két olyan civilizáció, amelyek egyaránt környezeti problémákkal küzdenek, jelenleg éppen – az 1970-es évek végét írjuk!!! – az elsivatagosodással. Az egyik civilizáció összefog és segíteni próbál, pedig még bőven van ideje – a másik hatalmi érdekeknek engedve úgy bezárul, hogy tulajdonképpen meg sem kísérli a cselekvést.

Ezt 2018. február 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10