Kívülről nézem az asztrológiát, nem is szándékozom változtatni ezen. De ha egy ismeretterjesztő tankönyvet a Baktay Ervin jegyez, hát akkor is levenném a polcról, ha az ókori római Vesta-templom szent csirkéihez* kapcsolódó jóslási módszereket kategorizálná. Hát még így, hogy csillagászati alapismeretekkel indít (óóóh, az a fél év gimnáziumi fizika, amelyik még érdekelt is!), majd mitológiával folytatja, végül csudajó jellemzésekkel zár, amelyek közt az ember szorongva keresheti önmagát, kárörvendve az ismerősöket, és még a világtörténelemről is van – ha nem is tetszetős, mindenesetre tanulságos – mondanivalója!

Rokonszenves könyv ez, asztrológusnak is, kívülállónak is való, tényleg direkt népszerűsítésre és ismeretterjesztésre találták ki. Az a titka, hogy bár egyértelmű hatásokat tulajdonít a planétáknak és csillagjegyeknek, azt soha, még véletlenül sem állítja, hogy ezek a hatások kizárólagosak lennének az ember életében. Ebből a szempontból úgy fogja fel az asztrológiát, mint a középkori mágusok, mármint a legálisan (!) működők: van a hajlam meg van az akarat, és az utóbbival helyre lehet tenni az előbbit, sőt: adott esetben kell is. Adott esetben pont arra való a hajlam, hogy helyre tegyék.

Kiknek ajánlom a könyvet?
1. Akik szeretnének asztrológiával foglalkozni, és valami alapot akarnak hozzá.
2. Akik nem szeretnének asztrológiával foglalkozni, de érdekli őket a dolog, és nem papírgyűjtésbe való csillogó-villogó kiadványokra van szükségük. Ezen a kategórián belül különösen…
2b. …fantasyíróknak. 
3. Akik csak egyszer életükben is komolyan vették a magazinokban/interneten/tévében stb. ipari mennyiségben gyártott horoszkópokat.** Kijózanítónak. Hogy rájöjjenek, hogy a képzett asztrológus lenne az első, aki kidobná a tömegtermelt horoszkópot a fenébe. Illetve a papírgyűjtésbe.

Az 1-2. kategóriába tartozó egyedeknek azonban elkel a figyelmeztetés: A könyv 1942-ben jelent meg, és ez látszik rajta! Egyáltalán nem kell neki mindent elhinni, sőt! Aki tényleg foglalkozni akar az asztrológiával, és nem ötletforrásnak tekinti a könyvet, annak a számára csak továbbgondolási és továbbképződési alapnak jó!

Nagyon erősen bele vannak kódolva ugyanis a korabeli társadalmi viszonyok, no meg a modernség. (Amely nem keverendő össze azzal, amit a köznyelv modernnek szokott nevezni. A modernség különböző művészeti és filozófiai irányzatok összessége, amelyek a XIX. század második felétől nagyjából a XX. század hatvanas éveiig hatottak. Nemcsak a művészekre és a filozófusokra, hanem a hétköznapi emberekre és a politikai döntéshozókra is.) Van, ahol ez nyilvánvaló, ott az ember automatikusan lapoz egyet, kész. De ott is kritikával tessenek illetni a szöveget, ahol nem ugrik az olvasó képébe, hogy „engem a negyvenes években írtak!” Mert – és ezért vontam le egy pontot, és a belőle kiinduló ötletfolyamaimnak köszönheti, hogy csak annyit – akárhányszor rajta lehet kapni Baktayt, hogy nagyon ősi, hogy ne mondjam, örökkévalónak és megváltoztathatatlannak tekintett mítoszként kezel valamit, ami az ő saját gondolati konstrukciója, à la modernség. És azt a valamit úgy teszi oda az olvasó elé, hogy ha az olvasó jót akar magának, ehhez igazodjon. És épp hogy hozzá nem fűzi – vagy hozzá is fűzi –, hogy azért, mert ez az Úristen akarata.*** Hát lehet, hogy a negyvenes években ez a fajta gondolkodásmód működött, vagy nem, ld. a törikönyvet, de ma nem. És ne is működjön, köszi, pont elég volt belőle annyi. Sok is.

Ami viszont megbocsátásra hangol a könyv irányában, az az, hogy az elvárásaimat, amelyekkel kézbe vettem, nemhogy beváltotta, még bőven túl is teljesítette. A művelődéstörténeti és szimbólumfejtős része fantasztikus segítség az írói munkámban, csak azt sajnálom, hogy nem találtam rá hamarabb. Segít a jellemzésben, a szereplőkhöz rendelt tárgyak és helyszínek kitalálásában. Nem feltétlenül úgy, hogy mindenben követem, ld. a kritikáról írottakat, de ha csak alapanyagnak tekintem, akkor is igazi kincs. Köszönöm szépen, Várkonyi Nándor. :)

* Voltak olyanok. Tényleg. Nem én találom ki.
** Én soha nem vettem komolyan. Én egyszer sem. Na jó, lehet, hogy volt egy ismerősöm, akinek volt egy ismerőse, aki úgy huszonhárom-huszonnégy évvel ezelőtt a Hernádi Gyula horoszkópjában azt látta, hogy MOST játsszon szerencsejátékot, nyerni fog, de mivel kiskorú volt az illető, a rendelkezésére álló legdurvább szerencsejáték a Füles nevű rejtvényújság pályázatának beküldése volt, miáltal egy hét múlva jött a csomag a postára, miszerint megnyerte a fődíjat, egy 3600 Ft értékű walkmant. Ettől a kilencvenes években rettentő menő lett, mivel a walkmanben még videojáték is volt, teniszezni lehetett a géppel. Az ismerősöm ismerőse, valamint a húga rongyosra hallgatták a walkmant, egymás kezéből szedték ki, minden utazásra magukkal vitték, padlásukon máig őrzik. Soha többet nem nyertek semmit. :)
*** Megjegyzés: Baktay Ervin épp hogy vért nem izzad, hogy összeegyeztesse egymással a buddhizmust és a kereszténységet. Tiszteletre méltó igyekezet, tényleg, de nem kéne erőltetni. Ha meg még a magyar eredetmondákat is megpróbálja (márpedig megpróbálja) belekapcsolni a dologba, akkor csak azért nem bujdosok el, mert hat oldal után hála Istennek abbahagyja.

Ezt 2017. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Februártól decemberig olvastam, persze megszakításokkal. Nem akartam átvinni az új évre, még időben lezártam. Nem könnyű olvasmány, egy napra egy fejezet (vagyis egy mítosz/monda, esetleg több összefüggő történet) bőven elég, nem ritkán még sok is. Nem arra való szöveg ez, hogy egyvégtében végigolvassa az ember, és bár ismeretterjesztőnek szánták, egyáltalán nem az.

Aki ebből szeretné megismerni a görög mitológiát, rögtön tegye le. :) Még ha vannak is ezekről a történetekről hozzávetőleges ismeretei az embernek, akkor se fog könnyen boldogulni. Kerényi ugyanis abból indul ki, hogy Homéroszt, Hésziodoszt meg a görög drámaírókat már mindenki (!) olvasta, a benne foglaltakat megértette, neki a kiegészítés a feladata.

És kiegészít. Beleéli magát egy okos, öreg görög mesemondó szerepébe,* és úgy meséli el a történeteket, mint a saját kultúrája részeit. „Így mesélik északon, de keleten úgy, de közben a hatvanharmadik szigeten másképp hangzik, a negyvennegyedik vázatöredéken viszont úgy ábrázolják, és tudjátok, mit mondanak erről a misztériumok?” Na, ez az a kérdés, amelyet egy időutazás esetén SOHA, DE SOHA ne tegyél föl Kerényinek, hacsak nincs nálad két váltás fehérnemű, és három napi hideg élelem. :) Második jó tanács: a halál és az Alvilág kérdését messziről kerüld, vagy örökre lekésed a hazafelé tartó időgépjáratot!

A Tartarost ércfal veszi körül. Az erődítmény nyakára háromszorosan tekeredik az éjszaka. Fölötte sarjadnak a föld és a kietlen tenger gyökerei.

A görög istenek és hősök családi és egyéb kapcsolatai amúgy is szövevényesebbek, mint egy dél-amerikai szappanoperában,** hát még, ha mindegyiknek alsó hangon hatféle változatát is előadják, kb. olyan súlyú módosításokkal, hogy az illető életben marad vagy nem marad életben. Inkább tudományos munka ez, mint ismeretterjesztő, még akkor is, ha Kerényi stílusa tényleg élvezetes. Százhúsz zsebbe való oldalon kedvencelem is. Háromszázhatvan kódexlapnyi méretű oldal*** azért kicsit sok belőle. Főleg, ha háromszázhatvan oldalból háromszázon hektós hordóval mérik a vért. (Persze ez nem a Kerényi hibája.) Azért is tettem le hónapokra valahol a felénél, mert az aktuális mondában korra, nemre és isteni származásra való tekintet nélkül az összes szereplő agresszív kismalacként viselkedett, aki sértésnek veszi, ha az engedélye nélkül betolják az asztal alá széket, és bosszút áll, majd rajta állnak bosszút, majd a gonosz mindenkit kinyír, majd a gonoszt kinyírják, de mivel a gonosz nagyon tisztelte X istent, tehát X isten kinyírja a gonosz kinyíróját, és minden kezdődik elölről. Ezt nehezen viselem, még akkor is, ha ókori görögökről van szó, és tudom, hogy csillagmítoszok meg tudattalan energiák meg a kollektív kultúra összefüggései stb. Az agresszív kismalacok akkor is túlmennek a tűréshatáromon, ha a kultúrám szerves részei. Illetve akkor főleg túlmennek. Az alábbi lény hozzájuk képest doromboló kiscica, nem viccelek. 

A kis-ázsiai Typhóeus Kilikiában jött a világra, s félig ember volt, félig állat. Nagyság és erő tekintetében Gaia összes gyermekein túltett. Csípőig volt ember formájú, magasabb volt az összes hegyeknél, s feje gyakran beleütközött a csillagokba. Egyik karja napnyugatig ért el, a másik napkeletig. Vállai közül száz kígyófej nőtt ki. Csípőtől lefelé két összefonódó óriáskígyót formázott, melyek fölnyúltak a fejéig és sziszegő hangot hallattak. Száz fejének hangjairól ezt tudjuk meg: beszédét néha megértették az istenek; de bőgni is tudott, mint a bika, ordítani, mint az oroszlán, ugatni, mint az eb, és sziszegni úgy, hogy visszhangozták a hegyek. A szörnyeteg egész testét szárnyak borították. A fejét és állát beborító vad szőrzet lengett a szélben, szemeiben tűz égett. Sziszegve-bőgve hajigált tüzes köveket az ég felé, s nyál helyett lobogó lángok fröcsköltek a szájából.

Ez az egyik ok, amiért levontam a tíz pontból egyet. De erről, mondom, nem Kerényi tehet. Arról viszont igen – ha tudatosan csinálja, ha nem –, hogy hozzápakolja a maga modernségben született és kiművelt felfogását. Nem tudnám két mondattal megfogalmazni, mi ez, de ha egy konkrét szövegrészt elém tesznek, megmondom, mettől meddig modern. Nem „korszerű” értelemben használom ezt a szót, hanem a XIX. század végén, XX. század első felében érvényesülő filozófiai irányzat neveként – mert annak Kerényi nemhogy képviselője, hanem az egyik vezető alakja volt. Érthető tehát, hogy ebből a szemszögből nézi a görög ókort – és ettől függetlenül nagyon vigyáz, hogy a forrásokhoz ragaszkodjon –, de engedtessék meg nekem, hogy ne értsek vele mindenben egyet. Még akkor is, ha máskor viszont igen tetszetős a gondolatmenete:

Héraklés mint vadász nem a föld közönséges állatait irtotta, mint Órión, nem is lépett föl vadászistenként az Alvilág urának szerepében, hanem úgy tűnik, a halálra vadászott. Kísérteties állatokat győzött le és ejtett foglyul, az istenek, néha kimondottan alvilági istenek tulajdonait. Amikor a nemeai oroszlán legyőzése után az állat bőrét a fejével együtt fejére és vállára borította, ami azelőtt halállal fenyegette a halandókat, menekvésük ígéretévé változott.

Az viszont a könyvében olvasottak után már bűbájos, hogy a lányát éppen Gráciának nevezte el. Ennél szebb nevet nem is találhatott volna neki, látszik, milyen gondosan és mennyi szeretettel választott. Mondjuk, ezen kívül nem sok mindent irigylek a Kerényi lányától, nem lehetett könnyű egy ilyen apa árnyékából kitörni, de ez már egy másik történet. 

* Amire egyébként tagadhatatlanul van alapja, részéről ez minden, csak nem beképzeltség. Úgy is mondhatnám: ha Kerényi nem teheti meg ezt, akkor ki?
** Ez ügyben egyébként bizalommal fordulhattok a kötet végén levő családfákhoz, bár ahhoz is idő kell, hogy azokon kiigazodjon az ember. Valamint ajánlom spinakker molytárs értékelését. 
*** Plusz a családfák, a vázaképek és a jegyzetek.

Ezt 2017. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Igen hasznos, érdekes, izgalmas munka, főleg ha az ember Seligmann könyvét már olvasta, és szeretne többet ebből a fajtából. Van ebben a százötven oldalban tudománytörténet, kultúrtörténet, gondolkodástörténet, arab tudósok, európai egyetemek, tudós pápák és inkvizíció, mágusok Agrippától Faustig, még a bűvös négyzet és némi humor is belefér. Főleg a késő középkorral foglalkozik, annak tudományos életét mutatja be nagyon elevenen.

Igen, ennek a tudományos életnek része volt a mágiával foglalkozás; igen, ezt a korabeli közgondolkodás teljesen komolyan vette, és nem is feltétlenül ítélte el. (Azért megvoltak a veszélyei, ha valaki ezzel foglalkozott, főleg, ha kezdett túl befolyásos lenni egy királyi udvarban.) Tetszik, hogy a tanulmány kívülről, elfogulatlanul nézi a kérdést, de nem felülről is egyúttal, vagyis nem pusztán a későbbi hajdetökéletes tudományos élet előfutárait látja ezekben a „mágusokban”. Akik ettől még persze előfutárok is, pl. azzal, hogy igyekeztek belenyúlni a világ működésébe. Jó sok érdekes dolgot végig lehet gondolni ebből kiindulva.

Nem ismeretterjesztő stílusú, de azért a laikus számára még olvasható a szöveg. Ráadásul könnyedén hozzáférhető és megfizethető – én az elektronikus kiadását vettem meg, nem is jártam vele rosszul.* A szerző doktori értekezésének „mellékszálaként” keletkezett; az értekezés szintén megjelent, ám angol nyelven. (Ez önmagában cseppet se zavarna, az annál inkább, hogy nem tudom ilyen egyszerűen beszerezni. Értékelném, ha készülne abból is e-könyv.)

Érthető mód – hiszen nagyon rövid – egyáltalán nem törekszik teljességre. (Ellenben gondos forrásjegyzékkel segít a további tájékozódásban!) Ez nem is feladata. Azt a pontot azért vonom le, mert a rövidségnek is vannak határai – ha valamit összetett problémának nevez, azt legyen szíves úgy is kezelni.

Remélem, lesz egyszer folytatása is.

* Leszámítva az illusztrációkat, azaz kódexoldalak reprodukcióit, amelyek sajnos nem nagyíthatók. Felteszem, a nyomtatott kiadásban sem azok, de pont erre lehetne remekül használni az elektronikus kiadásokat, hogy az ilyenfajta rajzokat közelebbről meg lehessen nézni. Persze ez nem a szerző hibája.

Ezt 2017. december 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9

A 2015-ös Reading Challenge idején olyan könyvet kellett olvasni, amelyet pusztán a borítója kedvéért választ ki az ember. Ha volna olyan kihívás, amelyhez pusztán cím alapján kell választani, arra ezzel nevezhetnék be. Amikor először kedvem támadt rá, csak annyit tudtam róla, hogy ennél szebb címet nyolcvan évnyi kereséssel se találnék. Még azt se tudtam, hogy rajta van az 1001-es listán. Felnőttmesét akartam, azok közé éppen beillett. Utána pedig már juszt se néztem meg se a fülszöveget, se az értékeléseket.

Aki szeretné követni a példámat, annak csak annyit árulok el: a cím nem hazudik, a regény nagyrészt megfelelt a várakozásaimnak. Ők innentől már ne is olvassanak tovább. 

– —- – —- – —-

A történet egy kitalált világban játszódik, egy távoli évszázadban (valahol a százötvenedik oldal táján céloz rá, hogy a XXII. század közepén járhatunk), amelyben létezik élő televíziós közvetítés, ellenben hintón járnak meg gyalog. Egy utópisztikus jövendő elképzelt közössége adja a mese hátterét: egy olyan korszak emberisége, amelynek számára nem az egyéniség jelenti az értéket, hanem az abszolút normához való igazodás, a hierarchiában elfoglalt hely, a szolgálat. Minél magasabb rangú az ember, annál keményebb, annál lelkiismeretesebb szolgálatot várnak tőle. És ki volna alkalmasabb erre, mint Josef Knecht, akinek már a vezetékneve is „szolgá”-t jelent?

[…] noha a felületes megfigyelő akkoriban az Üveggyöngyjáték feltűnő elhanyagolását állapíthatta volna meg Knechtnél – tudjuk, hogy épp ellenkezőleg: az Üveggyöngyjáték befolyásolta Knecht szabad tanulmányainak egész, látszólag személyes és összefüggéstelen, mindenesetre nagyon szokatlan menetét, s fejlődése éppen a játék szolgálatához tért vissza.

Utópisztikus ez a világ azért is, mert béke honol benne (érdemes megnézni a keletkezés évszámát!), évszázados béke és tartós társadalmi együttműködés. Hordoz ugyan magában feszültségeket, de ezeknek még csak a legfigyelmesebbek veszik észre a jeleit – és az őket megelőző sok évtizedes harmóniát ezek sem semlegesítik. De utópisztikus azért is, mert létezik benne tökéletes megértés és megismerés. Meg kell érte dolgozni, és nem is képes rá bárki, de létezik. Sőt olyan is létezik, hogy mindannak, amit az ember megértett, pontos nyelvi megfelelőt is találjon: itt minden kimondható, megfogalmazható, vagy azzá válik.

Nem hiszem, hogy túl sok olyan mű létezne az utóbbi kétszáz év világirodalmában, amely úgy tudna felépíteni egy utópisztikus világot, hogy nem leli ki tőle az olvasót a hideg, és nem fordul át a felénél disztópiába. Akkor is megbecsülném Hesse művét, ha nem tudná halálpontosan, mennyi filozófia fér bele egy fejlődésregénybe. És nem ám úgy, hogy időnként betétjelleggel platóni dialógusokat ad a szereplői szájába! Hanem a cselekménynek, azaz Knecht életrajzának szerves részeként! Ráadásul teszi mindezt olyan lágy-komoly, szelíd-szép stílusban, olyan aprólékos műgonddal, amilyet csak a költők tudnak. Úgy, hogy időnként letettem a könyvet a térdemre, és engedtem, hadd vigye a gondolataimat, amerre menni szeretnének.

Nem Kasztáliába szerettek volna menni. Nem ebbe a regényvilágba, amelynek működtetője a kultúra, az úgynevezett egyetemes emberi szellem – bármit jelentsen is ez – iránti tisztelet.* Nem oda, ahol az egyéniséget minimum másodlagos fontosságúnak tekintő közösség névtelen és arctalan elbeszélője oly magasztos csodálatot érez a tökéletes szolga létére nagyon is egyéni gondolkodású Knecht iránt. Az iránt, aki élete minden fordulópontját lépcsőfoknak tekinti, és mindig meg tudja hozni a helyes döntést, amely a következő lépcsőfokra viszi. A döntései árát pedig készséggel megfizeti. Tiszta, egyenes ember, aki önmaga akar és tud lenni, aki minden lépésével egyre tökéletesebbé válik.**

Nem akartak ebbe a világba jutni a gondolataim, mert kezdettől fogva pontosan tájékozva voltak arról, hogy Kasztáliában nekem helyem nincs. Nem volna még vendégként sem, ezt nagyon hamar tisztázta a szöveg. Ez pedig, meg kell vallanom, csalódást okozott. Hiszen mégiscsak utópisztikus világról van szó, amelynek berendezkedését legalább egy bizonyos fokig a kitalálója határozza meg. Igazán nem került volna nagy fáradságába kitalálni benne egy cellát nekem is. (Tényleg nem került volna. Figyeltem.) Nem mintha nem volnék hozzászokva ehhez a fajta hajléktalansághoz – nem mintha nem érzékeltem volna a játék szépségét, értékét így is, kívülről is, hiszen ezért vonok le csak egy pontot –, de pontosan miért is kellett hozzászoknom?! Kinek rossz az, ha nem kaphatok helyet? Nem esik jól, ha egy ilyen okos ember, mint Knecht, még a küszöbre se enged leülni. Vagy éppen nem létezőnek tekint. 

Mondjuk, szerintem a Gargantuát is annak tekintené. Vagy Lukianoszt. Vagy Ariostót. Vagy Szabó Magdát. Vagy Avilai Szent Terézt. Pedig bőven ott lenne a helyük az üveggyöngyjátékban nekik is. Ad absurdum még azt is feltételezhetném, hogy tartósabbá, ellenállóbbá tennék.

* SPOILER Ezért is olyan törékeny ez a világ: nem egy rajta kívül álló abszolútum hozta létre, hanem a közmegegyezés. Amely ahogy létrehozta, ugyanúgy el is törölheti.
** SPOILER Maximum attól lehetne még tökéletesebb, ha csak egyetlen egyszer venné a fáradságot, és leöntené a főtt krumpliról a forró vizet. Vagy megkeverné a babot a tűzön. Vagy kisöpörné a celláját. Vagy legalább megemlítené azokat, akik elvégzik ezeket a feladatokat, könyörgöm! Komolyan mondom, már azzal gyanúsítottam a kasztáliaiakat, hogy házimanókat alkalmaznak, mert kb. annyira volt láthatatlan minden kéz, amelyik fizikai munkát végez.

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. december 23-án írtam, és 2020. július 15-én egészítettem ki. A képeket itt és itt találtam.

Nagyon szép mese a barátságról, az odafigyelésről, a kölcsönös megértésről, a természet tiszteletéről.

A történet egyszerű, minden gyerek megértheti. Még egy kis kultúrák közötti kölcsönhatás is belefér.

Kár, hogy a szerzőtől nem fordítottak le több kötetet magyarra, pedig igencsak termékeny alkotó. Emmi_Lotta molytárs hívta fel rá a figyelmemet a legutóbbi Merítésben, amelyben Lappföldről, azaz a számik (lappok) világáról volt szó.

A szöveg sem finnül, hanem számiul született eredetileg, és számiból is fordították. Így az igazi. 

– Valamikor apa hozta Chiléből ezeket a csengőket. Még a dédnagymamám ajándékozta édesapámnak, amikor kisfiú volt. Apa azt mondta, hogy ha a tenger vizében megrázom a csengőt, akkor a tenger magába fogadja a hangját. Aztán elviszi oda, ahova te szeretnéd. Én apához szoktam küldeni a csengő hangját.

Külön plusz pont jár a kötet kép- és színvilágáért. Lágy, sötét, mégsem komor színek dominálnak az illusztrációkon, még az árnyékok is színesek. Jólesnek a szemnek, pihentetik.

A pontlevonás a bálnáért jár. Abból, ahogyan őt beleilleszti az elbeszélő a történetbe, hibádzik valami. 

Ezt 2017. december 19-én írtam.

Pontszám: 10/9

Szürreális.
(Ez a szó járt a fejemben a regény első felét olvasva. Alice Svédországban. Rejtő Prücsökje felment északra, miközben fiatalodott hét évet.)
Mit tudtam volna én ezzel kezdeni gyerekként?
(Ez járt a fejemben úgy a közepe táján. Kimaradt ugyanis az életemből, bár Lindgrent olvastam és szerettem. Nem vagyok biztos benne, hogy tetszett volna.)
Biztos, hogy a gyerekem kezébe adnám?
(Ezt gondoltam a meredekebb részek olvastán, pl. amikor Pippi megtöltött pisztollyal játszik, vagy minden ok nélkül kigúnyol egy járókelő gyereket.)
Nem is olyan rossz ez. Mindkét nembéli vagány kölkökkel közösen olvasható, a megfelelő mesemondó hang begyakorlása után, kellő megbeszéléssel körítve. A töltött pisztolyt lazán átlapozva. 
(Ezt gondoltam a felén túljutva, amikor kezdett átmenni a mai napig meghatározó élménynek számító Fecskék és Fruskákba.)
Ha ebben a közegben játszódna az egész, simán kedvencelném még most is.
(Ezt meg akkor gondoltam, amikor helyszínt váltott a történet, de nem spoilerezem el. Ellenben feljebb viszem a pontok számát.)

Felfordult világ, gyerekmódra. Tökéletesen valószerűtlen figura egy nagyon is valószerű svéd kisvárosban. Gyerekek számára abszolút érvényű, felnőttek számára bolondító érvelési módszerek és problémamegoldó készség. A város hamar kénytelen belenyugodni a helyzetbe: a főszereplő kislány majmot tart, barátkozik, süt, főz, hazudik, fára mászik, ölbe veszi a lovat, fél kézzel a szekrény tetejére pakolja a betörőt, kiválóan elvan iskola, valamint mosás, mosakodás és takarítás nélkül, sőt: nemhogy elvan, még csak nem is tetvesedik. A gyom közt nem lakik patkány, a ló zabpogácsát eszik, ám önállóan nem termel újabb és illatosabb pogácsákat, Pippi bőröndnyi aranyát pedig meg se próbálják bántani, ha éppen nincs otthon. Vagyis fölötte áll az égvilágon minden bevett szokásnak. Amibe egy idő után az olvasó is belenyugszik. Én legalábbis.

Azért sokkal hamarabb belenyugodtam volna, ha hamarabb történik a bizonyos helyszínváltás, amelyet nem spoilerezek el. Az első fele olyan volt, mint egy Magyarországon játszódó Rejtő-regény gyerekverzióban. Kettő ilyen regény van (mármint felnőtt, de itt játszódó), de csak az egyiket bírtam végigolvasni, és azt se hittem el. Nekem egy Fülig Jimmy Batáviáról meséljen meg Timbukturól, jöjjön szembe a tangeri expresszvonat, és játsszanak römit a nádkunyhóban, azt készséggel elhiszem. A vége – a vége viszont egyszerűen csak mese volt, az a fajta, amit úgy olvas az ember, hogy még azt is kapásból tudja, melyik mondatban milyen hangsúlyt kellene használni kiskorú közönség esetén. A vége sokat dobott rajta számomra.

Még fel is olvasnám a gyerekemnek. Hadd másszon ő is a fára. Mondjuk, ha rám hasonlít majd, nem kell neki hozzá Lindgren.

Azt a pisztolyos részt, asszem, ügyesen kiszedem majd, ha saját példányom lesz. Igen, ilyen könyvrongálót csinál belőlem ez az izé.* Mondjuk, ezt a tervet még egy darabig csiszolni kell, mert a könyvtári példány apró hibáiról is gondoskodtak figyelmes és megfontolt emberek. Két lap ugyanis összeragadt, feltehetően az illető emberek kevésbé figyelmes és megfontolt életszakaszában (ld. még reggeli-, ebéd-, vacsoraidő), ezért két szó olvashatatlanná vált, de az emberek segítettek magukon, és ceruzával fölírták a lap tetejére, ami kimaradt. A betűk némiképp egymásra dőlnek, és látni valóan még csak a nyomtatott nagybetűk igazán sikeresek, ám a célnak tökéletesen megfelelnek.

* Igen, tudom, a gyerekkönyveket se szabad így bántani, akár hiteltelenné és cukormázassá is válhatnak tőle. Eszemben sincs cukormázasnak mutatni Pippit, az hazugság volna, ilyesmire nem vetemednék. A gyerekek pedig nagyon sok mindent el tudnak dönteni maguktól is, ha mesebeli erőszakról és annak hiányáról van szó.
A fenti két jelenetben az zavart nagyon, hogy egy olyan kislány cselekszik így, akit a szereplők a regény egész tartama alatt nagyszerűnek, abszolút értékesnek, sőt példának tekintenek, és az elbeszélő is végig ezt erősíti meg. Egy ilyen személy tettei nagy súllyal esnek a latba, könnyű vele azonosulni, tehát nem mindegy, mit csinál. Az, hogy kigúnyol valakit csak úgy ok nélkül, az állandóan hangsúlyozott jó szíve ellen szól – mert mindjárt más, ha ezt rosszindulatú emberekkel szemben teszi. Az pedig, hogy igazi pisztolyt süt el a barátai jelenlétében, a saját otthonában, egyszerűen túlmegy a vicces világfelfordítás lehetőségein.
Én gyerekként imádtam eljátszani a kedvenc olvasmányaimat. Ez nem mindig volt veszélytelen. De közvetlen életveszélyt nem eredményezett, mint ebben az esetben.
És azért ha ezt a két jelenetet (vagy akár csak az egyiket) kihagynánk, attól még nem kerülne Pippire egy árva szem cukormáz se. Marad ott elég egyéb csínytevés.

Ezt 2017. december 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Középkori elbeszélések gyűjteménye, amelyekre a későbbi korok írói rengeteget építettek? Ebből való egy Thomas Mann-regény és legalább egy Shakespeare-dráma alapötlete, Mikszáth számos novellájának magva? Ide vele!!!

Nos, annyira sajnos nem jó, mint amilyen a híre. Legalábbis nem az egész.
Népi történetek ezek, mesék és anekdoták és legendák és anekdotamesék és legendamesék, amelyek ókori kalandregények és komédiák, sőt történetírók örökségét viszik tovább, persze középkori ízlés szerint telinyomva népmesei elemekkel, rettenetes bombasztokkal (horrorisztikus és szexuális motívumok dögivel, némi középkori bájjal) és/vagy vallásos tanulságokkal, annál is inkább, mert a rövidebb történeteket annak idején prédikációk alapjának használták. Igen, a horrorisztikus és szexuális tartalmakat is, éppen úgy, mint a szentek (itt egyértelműen fiktív) legendáit.

Nincs is ezzel a világon semmi bajom, pont az ilyen katyvaszokat szeretem – ha, mondjuk, Borges írja őket. Vagy Calvino. Vagy Jókai, vagy Mikszáth. És nem, nem az a gondom, hogy ezek a szövegek másfajták, mint az általam megszokott szerzők művei. Annyi eszem van, hogy azt ne kérjem számon rajtuk. Az a gondom, hogy nincsenek azon a színvonalon. Pedig a fülszöveg szerint ez a válogatás a Gesta Romanorum legszebb történeteit tartalmazza. Anyám, borogass, milyenek a csúnyák???

Azért volt, amit szerettem. Volt, amiért érdemes volt megvenni ezt a kötetet az antikváriumban. A népi legendák, az ókortól örökölt módosított mondák, a fura lélektani tanmesék (még egy doppelgängeres is van!) igazi jó szövegek, még én is fogom őket használni. Csak sajnos nincs belőlük túl sok.

Ezt 2017. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Történész által írt történelmi regény rossz nem lehet.

Legalábbis akkor, ha az a bizonyos történész amúgy írni is tud. 

Csudajó, hogy ez a könyv megvan magyarul, és igazán megérdemelné, hogy többen olvassák, mert olyan területen játszódik és olyan korszakról szól, amelyről aránylag kevés szöveg jelent meg, főleg magyar nyelven: a Keletrómai Birodalomról, a sztyeppei népekről, a thrák-szláv-bolgár keveredésből született kora középkori bolgár államról.

Mint mondtam, történész írta, mégpedig történészprofesszor, pályája derekán. Hajlamos vagyok elhinni, hogy ha ő azt mondja, hogy X-nek ilyen ruhája és ilyen ékszerei voltak, akkor azt azért írja, mert még az ásatáson is ott volt, ahol kiszedték X-et a föld alól. Ami pedig a sztyeppei népek társadalmi berendezkedését illeti, nemcsak hitelesnek találom a bemutatását, hanem hasznosnak is – egy-két apróságot leszámítva abszolút érvényes üzenetet hordoz a mai társadalom számára is. Olvastam már más íróktól Bulgária történelméről is, a sztyeppei nomád népekről is egy-egy könyvet, és Mutafcsieva sehol nem kerül velük ellentmondásba – szóval igen-igen informatív.

Közben pedig a tollal is jól bánik: a jellemei emberiek, a párbeszédei élnek, a hátteret nem leírja, hanem megjeleníti, a csatái pedig veszedelmesen izgalmasak. Az elbeszélő személye telitalálat: a művelt bizánci keresztény ifjú, aki a „barbár” bolgárok közé kerül túsznak, és a húsz velük töltött év alatt sem egészen beilleszkednie, sem egészen idegennek maradnia nem sikerül. Ebből a határhelyzetből pedig úgy tud beszámolni az eseményekről, hogy az olvasó többnyire maga se tudja, kinek szurkoljon, vagyis megtanulja szépen a több nézőpont szabályait, ha tetszik neki, ha nem.

Ifjúsági regénynek számít, nem véletlen, hogy a Móra adta ezt ki. Azt nem állítanám jó lelkiismerettel, hogy a tizenkét évesnek már odaadnám – bár az ingerküszöbük magasan az én tizenkét éves kori ingerküszöböm fölött van, tudom. A tizennégy évesnek viszont már igen. Van benne minden, ami ifjúsági regénybe kell: lehet rajta izgulni és sírni, szól barátságról, szerelemről, kalandról, főként pedig felnőtté válásról.

No meg ott vannak benne az ifjúsági regények hátulütői is. Ez a könyv, ha meg is tanít a több nézőpont figyelembe vételére, azért közben jócskán egyszerűsít és eszményít, hogy a nemzeti identitást erősítse.*

Ezért is kap tőlem egy ponttal kevesebbet a kelleténél. Ha bolgár iskolás volnék, még kedvencelném is, csak hát nem vagyok bolgár iskolás. 

* SPOILER A bolgár kán tökéletes hadvezér és felelős politikus, a helybeli szlávok, akikkel nagyon hamar keveredni kezdenek, derék szövetségesek, a bizánciak erőszakosak és utálni valók, ellenben a bolgárok nem bántják a gyengébbet stb. Az meg, ahogyan a bolgár életformát idealizálja, mert az „természetes” (miközben amúgy van nekik képírásuk meg csillagászatuk meg minden egyebük, ami egy kultúrához kell), hát nem is tudom, milyen műfajba való, ha való egyáltalán… 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. december 10-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Tízpontos a megírása, hat az olvasása, átlagoltam.

Kellett nekem posztmodern metafizikai krimi balkáni írótól. Olyan tömény volt, hogy jobb szerettem volna valami híg oldat formájában hozzájutni. Az se használt, hogy egész héten, de még a hétvégén is korán keltem, ehhez viszont mindig csak késő este tudtam hozzáfogni. Sokat nem is bírtam belőle sose. Ez megérdemli, hogy odafigyeljenek rá. De ki is szívja az emberből az energiát.

Három történet, amelyek más-más korokban, más-más szereplőkkel játszódnak le, mégis összefüggenek egymással – az egyik szereplői olvassák, felidézik, értelmezik a másikat. Nagyon kell koncentrálni, hogy a sok hasonló név között fel lehessen fedezni a kapcsolódási pontokat. De azért közben ne bolonduljon bele az ember a rengeteg elvont elmélkedésbe, amelyeknek a tétje a legkevésbé sem elvont. Sőt.

Mert egy mágikus realista regényben minden elvont gondolatnak megvan a lenyomata a hétköznapi világban. Egy diktatúrában pedig az elvont gondolkodásnak, egyáltalán a gondolkodásnak van a legnagyobb tétje. Meg a legsúlyosabb következménye.

A szereplők a középkori perzsa-arab világban mozognak (egyébként egytől egyig történelmi személyek), ki-ki a maga módján szolgálja a magánál hatalmasabbat, próbál érvényesülni, céljait elérni, szerelmesnek lenni, életben maradni. És hát az van, hogy ezek nem mindig egyeztethetők össze egymással. Főleg a legutolsóval. Úgyhogy hiába játszódik a szöveg ezer évvel ezelőtt, Kafka-regénynek is elmenne. (A nyögvenyelős stílusa miatt különösen.) Ahogy a fülszöveg mondja: példázatok ezek, egy totalitárius rendszer lenyomatát őrzik. Szigorúan hierarchizált hivatalnokvilág, pontosan körülhatárolt szerepekkel, feltétlen hűséggel a hatalmon levők máról holnapra változó szeszélyei iránt, ahol minden párbeszéd sakkjátszma, és a rendőrfőnöknek nem egyszerűen az a feladata, hogy oldja meg az amúgy is bonyolult bűnügyet, hanem az, hogy a tettes, akit megtalál, az a hatalom által igényelt aktuális ellenségképnek is pont megfeleljen. Adott esetben pedig attól félhet a legjobban, hogy túl okosnak bizonyul, és a saját felettese töri ki a nyakát. Vagy az alárendeltje. Vagy mind a kettő.

Iszonyú nyomasztó ez az egész, és még lassan haladós is, de arra mindenképpen jó, hogy az embernek elmenjen a kedve a diktatúrától. Mert milyen abban élni? Felváltva szorongás és dögunalom, végkimerülésig, miközben időnként megölnek valakit. Úgyhogy ebben a regényben minden főszereplő holtfáradtan, égő szemmel, kiszáradó aggyal csinálja végig a cselekményt.

Hm. Lehet, hogy tulajdonképpen attól voltam megfelelő olvasó, hogy kb. ugyanilyen állapotban csináltam végig az olvasást…

Ja, utóirat: Nem árt hozzá egy kis előismeret a zoroasztriánizmusról, meg arról, hogy hogyan viszonyult ehhez a perzsa valláshoz a középkori iszlám. Súgok: nagyon utálta. Még annál is jobban. Az Ezeregyéjszakából tudom.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. december 8-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Ha az Odüsszeia a világ első és legnagyobb fanfictionje, hát az Aeneis se sokkal marad el mögötte, legfeljebb időben, de Vergilius nem tehet arról, hogy később született. Cserébe megkapta elődei összes tapasztalatát, és fel is használja őket, hogy aztán csakugyan pontosan olyan fogásokat alkalmazhasson, mint a mai fanfiction-írók.

Aeneas (az Íliászból mellékszereplőként ismert Aineiasz) önálló történetében hol új szereplőkkel és helyszíneken ismétlődnek meg az Íliász és az Odüsszeia jelenetei, hol konkrét helyszínek, szereplők bukkannak fel a két nagy eposzból, de a helyük és a jelentőségük megváltozik. (Pl. Kirké szigete mellett elhajóznak, épp csak hogy nem integetnek, később a latinok üzenetet kapnak Diomédésztől, és persze Aeneas is elmeséli a trójai falovat, csak ő nem örül neki.) Tudta Vergilius, hogy mit csinál: írt tizenkét éneket, ebből hatot az Odüsszeia mintájára utazósnak, hatot az Íliász mintájára kardozósnak.* Meg persze az egészet vergiliusosnak. Elegánsnak, lágyságában is szigorúnak, gyakran melankolikusnak, máskor hirtelen ijesztően szomorúnak.

Aeneas nem Akhilleusz: nem a háborús dicsőség vonzza, hanem otthont akar találni a népének. Nem önszántából megy bele a háborúba, bár amikor (kétszer is) rákényszerítik, becsülettel helytáll, és még isteni eredetű fegyverzetet is kap. (3D-s mozgóképekkel. Bocs, ettől nem tudok szabadulni. :) Ha egyszer mozognak.) És nem is Odüsszeusz: bolyong eleget, de nincs hová hazatérnie, a hazája porig égett. Persze megindokolják nyolcvanan nyolcvanféleképpen, hogy miért jó neki Itália, de az igazság az, hogy ott őt betolakodóként kezelik, egyetlen ember kivételével mindenki vassal akarja kiverni a félszigetről, és a házasság, amely várja, nemcsak hogy puszta érdekből köttetik, de igazából még a dinasztiája fenntartásához se szükséges, hiszen a trójai asszonytól született fia fogja követni.

Aeneas szigorú és körömszakadtáig istenfélő. Csak és kizárólag azt hajlandó csinálni, amit az istenek jóváhagytak, de azt aztán szó szerint tűzön-vízen át, akárhány arisztokrata lesz közben öngyilkos, akárhány város ég le. Más választása nagyon nincs is, a fentiek miatt.

Az igaz viszont, hogy az istenek elég gyakran szeretik magára hagyni. Érezhető, hogy az Aeneis idejében már nagyságrendekkel kevésbé veszik komolyan ezt az istenvilágot, mint nyolcszáz évvel korábban. Venus, Aeneas anyja néha segít a fiának, de szinte soha nem saját alakjában; Jupiter is újrajátssza az Íliász mérlegjelenetét két bajvívó sorsával, de igazából halálosan nem érdekli a dolog, úgyis tudja, mi a végzet döntése. Juno ugyan nem riad vissza attól, hogy a végzet ellen cselekedjen, vagy másokat ugyanarra buzdítson – de ennek meg a világon semmi következménye nincs. Mármint az istenek világában. Az emberekében annál inkább: ömlik a vér literszám, hangsúlyozottan fölöslegesen. 

Tipródtam itten egy darabig, hogy vonjak-e le egy pontot az tízből vagy ne, végül is akkora élmény nem volt, mint huszonkevés évesen, főleg a sok vért tűrtem nehezen. De aztán úgy döntöttem, hogy a tízhez éppen eleget nyújtott így is. Annyira végül is nem nyers, mint az Íliász, Vergiliusnál a csatamezőn gyilkolászni is elegánsan tudnak. 

Ami zavart: a nyilvánvaló politikai mellékzöngék. Az, hogy ez az eposz nemcsak fanfictionnek, hanem propagandának is készült. Kétszer is megjósolják benne Róma jövőjét, mindkétszer ügyesen ajnározva Vergilius kortársát és barátját, Augustust. No meg az se véletlen, hogy a rómaiak leendő őse csak kényszerből harcol, csak azért, mert nem adják neki oda a végzet által neki szánt földeket, pedig ő tényleg nem akar, de tényleg nem, és milyen fölösleges már, hogy harcolnak ellene, szegény harcosok, a szív megszakad értük, hát nem jobb lenne önként meghódolni Rómának, oppardon Aeneasnak? Tényleg ügyesen, helyzethez illően hangzik el mindkét jóslat, és tényleg nagyon tudott írni Vergilius, de azért na. 

Ami nagyon tetszett: a mellékalakok. Főleg a nagy ellenfelek, akiket (majdnem) mindig tisztelettel és melankóliával ábrázol az eposz. Vannak közöttük megtévesztett bolondok, vannak közveszélyes őrültek, de vannak jobb sorsra érdemes, derék hősök is, akiket maguk az istenek is sajnálnak. Leginkább a harcos Camilla epizódja fogta vissza a kezemet, amikor le akartam vonni a pontok számából. Meg az alvilágjárás. Az valami gyönyörű.

Annak idején Lakatos István fordítását olvastam, most a Kartal Zsuzsáét. Egyikkel sincs bajom, abszolút megfelelnek a kihívásnak. Aki nem felel meg, az a szedő meg a korrektor. A nyolcvanas években egy klasszikust ilyen slendriánul kiadni?! Akárhányszor megbicsaklik a hexameter egy-egy betűhiba miatt, sőt időnként egy szótag, egy névelő marad ki. Nem esik jól. Olyan, mint mikor kellemes erdei séta közben megbotlik az ember egy gyökérben, és beveri a fejét egy faderékba.

* Azt is jó végiggondolni, így alig két évvel Zrínyi és Tasso olvasása után, hogy mit vettek át ők a saját művükhöz Vergiliusból, hogyan folytatták, min változtattak és minek. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 22-én írtam.