2018. február 27. 

„Avicenna egy másfajta elefántfogási módról számol be. Azt mondja, hogy egy szavahihető öregember elbeszélése szerint az indusok gödröt szoktak ásni, amelybe a csalétekkel odacsalt elefánt beleesik, s ha ez megtörtént, jön egy ember, és korbácsával nagyokat csap az elefántra. Mikor aztán már jó ideig verte, jön egy másik ember, megmutatja magát az elefántnak, s úgy tesz, mintha veszekedne a társával, s erővel ellöki őt onnan. Ezután lemászik a veremben hagyott állathoz. Kis idő múlva visszajön az ütlegelő, s újra nekiesik az elefántnak. Ekkor megint visszajön az, aki az előbb elkergette, s megint ugyanúgy elkergeti, mint az imént. Ezt aztán többször is megismétlik mindaddig, míg az elefánt szabadítója látványának örülni nem kezd. Ilyenkor kivezető utat ásnak a gödörből, az elefánt pedig azontúl követi szabadítóját és engedelmeskedik neki.”
(Albertus Magnus: Az állatokról, 44-45. oldal)

Igen tanulságos, főként pedig mulatságos középkori állattani könyvet olvasok. Mulatságos a mai embernek, a lehető legkomolyabb a kortársaknak, a szerzőjét a kor legnagyobb természettudósai között tartották számon. Ez tökéletesen rendben is van. Eszem ágában sincs az akkori tudományt a mai mércével mérni (legfeljebb az önellentmondásaitól csóválom időnként a fejem, azért azokat észre lehetett volna venni), de ez nem tart vissza attól, hogy helyenként szétröhögjem magam. :)

Például a fenti szövegrészleten, gondolhatná valaki. Nos, az a helyzet, hogy nem. Mert a fenti leírás ugyan elefántokra egyáltalán nem illik, ettől viszont még nem akármilyen bölcsességet közvetít. Kiderül mindjárt, mifélét, ha megmutatom a következő részletet, amelyet diákkoromban olvastam, és most Négygyerekanyja molytárs segítségével találtam meg újra:

„Minden természethistóriai kézikönyvben megtalálható az a módja az elefántszelídítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember, szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki rizskását, mézes pogácsát, s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára mindent megtesz. Rábyval ugyanezt produkálták.”
(Jókai Mór: Rab Ráby, a negyvenhetedik fejezet első sorai)

Szóval először is Avicennát nemcsak Albertus Magnus, hanem mások is idézték (igen tetszetős történet, szóval érthető), Jókai pedig fogta, és szokott módszerével regényanyagnak tette meg. Ahhoz a helyzethez pedig, amelybe Ráby Mátyás ebben a fejezetben kerül, tényleg tökéletesen illik.
Szóval elefánttal nem működik a dolog, de emberrel igen…
Tanulság: sose becsüld alá a régi bölcseket, a legváratlanabb helyeken és módokon lehet hasznodra az, amit tőlük tanulsz. :)

Ja, meg az is, hogy nem biztos, hogy az a legjobb barátod, aki látványosan védelmez…