A 2015-ös Reading Challenge idején olyan könyvet kellett olvasni, amelyet pusztán a borítója kedvéért választ ki az ember. Ha volna olyan kihívás, amelyhez pusztán cím alapján kell választani, arra ezzel nevezhetnék be. Amikor először kedvem támadt rá, csak annyit tudtam róla, hogy ennél szebb címet nyolcvan évnyi kereséssel se találnék. Még azt se tudtam, hogy rajta van az 1001-es listán. Felnőttmesét akartam, azok közé éppen beillett. Utána pedig már juszt se néztem meg se a fülszöveget, se az értékeléseket.

Aki szeretné követni a példámat, annak csak annyit árulok el: a cím nem hazudik, a regény nagyrészt megfelelt a várakozásaimnak. Ők innentől már ne is olvassanak tovább. 

– —- – —- – —-

A történet egy kitalált világban játszódik, egy távoli évszázadban (valahol a százötvenedik oldal táján céloz rá, hogy a XXII. század közepén járhatunk), amelyben létezik élő televíziós közvetítés, ellenben hintón járnak meg gyalog. Egy utópisztikus jövendő elképzelt közössége adja a mese hátterét: egy olyan korszak emberisége, amelynek számára nem az egyéniség jelenti az értéket, hanem az abszolút normához való igazodás, a hierarchiában elfoglalt hely, a szolgálat. Minél magasabb rangú az ember, annál keményebb, annál lelkiismeretesebb szolgálatot várnak tőle. És ki volna alkalmasabb erre, mint Josef Knecht, akinek már a vezetékneve is „szolgá”-t jelent?

[…] noha a felületes megfigyelő akkoriban az Üveggyöngyjáték feltűnő elhanyagolását állapíthatta volna meg Knechtnél – tudjuk, hogy épp ellenkezőleg: az Üveggyöngyjáték befolyásolta Knecht szabad tanulmányainak egész, látszólag személyes és összefüggéstelen, mindenesetre nagyon szokatlan menetét, s fejlődése éppen a játék szolgálatához tért vissza.

Utópisztikus ez a világ azért is, mert béke honol benne (érdemes megnézni a keletkezés évszámát!), évszázados béke és tartós társadalmi együttműködés. Hordoz ugyan magában feszültségeket, de ezeknek még csak a legfigyelmesebbek veszik észre a jeleit – és az őket megelőző sok évtizedes harmóniát ezek sem semlegesítik. De utópisztikus azért is, mert létezik benne tökéletes megértés és megismerés. Meg kell érte dolgozni, és nem is képes rá bárki, de létezik. Sőt olyan is létezik, hogy mindannak, amit az ember megértett, pontos nyelvi megfelelőt is találjon: itt minden kimondható, megfogalmazható, vagy azzá válik.

Nem hiszem, hogy túl sok olyan mű létezne az utóbbi kétszáz év világirodalmában, amely úgy tudna felépíteni egy utópisztikus világot, hogy nem leli ki tőle az olvasót a hideg, és nem fordul át a felénél disztópiába. Akkor is megbecsülném Hesse művét, ha nem tudná halálpontosan, mennyi filozófia fér bele egy fejlődésregénybe. És nem ám úgy, hogy időnként betétjelleggel platóni dialógusokat ad a szereplői szájába! Hanem a cselekménynek, azaz Knecht életrajzának szerves részeként! Ráadásul teszi mindezt olyan lágy-komoly, szelíd-szép stílusban, olyan aprólékos műgonddal, amilyet csak a költők tudnak. Úgy, hogy időnként letettem a könyvet a térdemre, és engedtem, hadd vigye a gondolataimat, amerre menni szeretnének.

Nem Kasztáliába szerettek volna menni. Nem ebbe a regényvilágba, amelynek működtetője a kultúra, az úgynevezett egyetemes emberi szellem – bármit jelentsen is ez – iránti tisztelet.* Nem oda, ahol az egyéniséget minimum másodlagos fontosságúnak tekintő közösség névtelen és arctalan elbeszélője oly magasztos csodálatot érez a tökéletes szolga létére nagyon is egyéni gondolkodású Knecht iránt. Az iránt, aki élete minden fordulópontját lépcsőfoknak tekinti, és mindig meg tudja hozni a helyes döntést, amely a következő lépcsőfokra viszi. A döntései árát pedig készséggel megfizeti. Tiszta, egyenes ember, aki önmaga akar és tud lenni, aki minden lépésével egyre tökéletesebbé válik.**

Nem akartak ebbe a világba jutni a gondolataim, mert kezdettől fogva pontosan tájékozva voltak arról, hogy Kasztáliában nekem helyem nincs. Nem volna még vendégként sem, ezt nagyon hamar tisztázta a szöveg. Ez pedig, meg kell vallanom, csalódást okozott. Hiszen mégiscsak utópisztikus világról van szó, amelynek berendezkedését legalább egy bizonyos fokig a kitalálója határozza meg. Igazán nem került volna nagy fáradságába kitalálni benne egy cellát nekem is. (Tényleg nem került volna. Figyeltem.) Nem mintha nem volnék hozzászokva ehhez a fajta hajléktalansághoz – nem mintha nem érzékeltem volna a játék szépségét, értékét így is, kívülről is, hiszen ezért vonok le csak egy pontot –, de pontosan miért is kellett hozzászoknom?! Kinek rossz az, ha nem kaphatok helyet? Nem esik jól, ha egy ilyen okos ember, mint Knecht, még a küszöbre se enged leülni. Vagy éppen nem létezőnek tekint. 

Mondjuk, szerintem a Gargantuát is annak tekintené. Vagy Lukianoszt. Vagy Ariostót. Vagy Szabó Magdát. Vagy Avilai Szent Terézt. Pedig bőven ott lenne a helyük az üveggyöngyjátékban nekik is. Ad absurdum még azt is feltételezhetném, hogy tartósabbá, ellenállóbbá tennék.

* SPOILER Ezért is olyan törékeny ez a világ: nem egy rajta kívül álló abszolútum hozta létre, hanem a közmegegyezés. Amely ahogy létrehozta, ugyanúgy el is törölheti.
** SPOILER Maximum attól lehetne még tökéletesebb, ha csak egyetlen egyszer venné a fáradságot, és leöntené a főtt krumpliról a forró vizet. Vagy megkeverné a babot a tűzön. Vagy kisöpörné a celláját. Vagy legalább megemlítené azokat, akik elvégzik ezeket a feladatokat, könyörgöm! Komolyan mondom, már azzal gyanúsítottam a kasztáliaiakat, hogy házimanókat alkalmaznak, mert kb. annyira volt láthatatlan minden kéz, amelyik fizikai munkát végez.

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. december 23-án írtam, és 2020. július 15-én egészítettem ki. A képeket itt és itt találtam.

Nagyon szép mese a barátságról, az odafigyelésről, a kölcsönös megértésről, a természet tiszteletéről.

A történet egyszerű, minden gyerek megértheti. Még egy kis kultúrák közötti kölcsönhatás is belefér.

Kár, hogy a szerzőtől nem fordítottak le több kötetet magyarra, pedig igencsak termékeny alkotó. Emmi_Lotta molytárs hívta fel rá a figyelmemet a legutóbbi Merítésben, amelyben Lappföldről, azaz a számik (lappok) világáról volt szó.

A szöveg sem finnül, hanem számiul született eredetileg, és számiból is fordították. Így az igazi. 

– Valamikor apa hozta Chiléből ezeket a csengőket. Még a dédnagymamám ajándékozta édesapámnak, amikor kisfiú volt. Apa azt mondta, hogy ha a tenger vizében megrázom a csengőt, akkor a tenger magába fogadja a hangját. Aztán elviszi oda, ahova te szeretnéd. Én apához szoktam küldeni a csengő hangját.

Külön plusz pont jár a kötet kép- és színvilágáért. Lágy, sötét, mégsem komor színek dominálnak az illusztrációkon, még az árnyékok is színesek. Jólesnek a szemnek, pihentetik.

A pontlevonás a bálnáért jár. Abból, ahogyan őt beleilleszti az elbeszélő a történetbe, hibádzik valami. 

Ezt 2017. december 19-én írtam.

Pontszám: 10/9

Szürreális.
(Ez a szó járt a fejemben a regény első felét olvasva. Alice Svédországban. Rejtő Prücsökje felment északra, miközben fiatalodott hét évet.)
Mit tudtam volna én ezzel kezdeni gyerekként?
(Ez járt a fejemben úgy a közepe táján. Kimaradt ugyanis az életemből, bár Lindgrent olvastam és szerettem. Nem vagyok biztos benne, hogy tetszett volna.)
Biztos, hogy a gyerekem kezébe adnám?
(Ezt gondoltam a meredekebb részek olvastán, pl. amikor Pippi megtöltött pisztollyal játszik, vagy minden ok nélkül kigúnyol egy járókelő gyereket.)
Nem is olyan rossz ez. Mindkét nembéli vagány kölkökkel közösen olvasható, a megfelelő mesemondó hang begyakorlása után, kellő megbeszéléssel körítve. A töltött pisztolyt lazán átlapozva. 
(Ezt gondoltam a felén túljutva, amikor kezdett átmenni a mai napig meghatározó élménynek számító Fecskék és Fruskákba.)
Ha ebben a közegben játszódna az egész, simán kedvencelném még most is.
(Ezt meg akkor gondoltam, amikor helyszínt váltott a történet, de nem spoilerezem el. Ellenben feljebb viszem a pontok számát.)

Felfordult világ, gyerekmódra. Tökéletesen valószerűtlen figura egy nagyon is valószerű svéd kisvárosban. Gyerekek számára abszolút érvényű, felnőttek számára bolondító érvelési módszerek és problémamegoldó készség. A város hamar kénytelen belenyugodni a helyzetbe: a főszereplő kislány majmot tart, barátkozik, süt, főz, hazudik, fára mászik, ölbe veszi a lovat, fél kézzel a szekrény tetejére pakolja a betörőt, kiválóan elvan iskola, valamint mosás, mosakodás és takarítás nélkül, sőt: nemhogy elvan, még csak nem is tetvesedik. A gyom közt nem lakik patkány, a ló zabpogácsát eszik, ám önállóan nem termel újabb és illatosabb pogácsákat, Pippi bőröndnyi aranyát pedig meg se próbálják bántani, ha éppen nincs otthon. Vagyis fölötte áll az égvilágon minden bevett szokásnak. Amibe egy idő után az olvasó is belenyugszik. Én legalábbis.

Azért sokkal hamarabb belenyugodtam volna, ha hamarabb történik a bizonyos helyszínváltás, amelyet nem spoilerezek el. Az első fele olyan volt, mint egy Magyarországon játszódó Rejtő-regény gyerekverzióban. Kettő ilyen regény van (mármint felnőtt, de itt játszódó), de csak az egyiket bírtam végigolvasni, és azt se hittem el. Nekem egy Fülig Jimmy Batáviáról meséljen meg Timbukturól, jöjjön szembe a tangeri expresszvonat, és játsszanak römit a nádkunyhóban, azt készséggel elhiszem. A vége – a vége viszont egyszerűen csak mese volt, az a fajta, amit úgy olvas az ember, hogy még azt is kapásból tudja, melyik mondatban milyen hangsúlyt kellene használni kiskorú közönség esetén. A vége sokat dobott rajta számomra.

Még fel is olvasnám a gyerekemnek. Hadd másszon ő is a fára. Mondjuk, ha rám hasonlít majd, nem kell neki hozzá Lindgren.

Azt a pisztolyos részt, asszem, ügyesen kiszedem majd, ha saját példányom lesz. Igen, ilyen könyvrongálót csinál belőlem ez az izé.* Mondjuk, ezt a tervet még egy darabig csiszolni kell, mert a könyvtári példány apró hibáiról is gondoskodtak figyelmes és megfontolt emberek. Két lap ugyanis összeragadt, feltehetően az illető emberek kevésbé figyelmes és megfontolt életszakaszában (ld. még reggeli-, ebéd-, vacsoraidő), ezért két szó olvashatatlanná vált, de az emberek segítettek magukon, és ceruzával fölírták a lap tetejére, ami kimaradt. A betűk némiképp egymásra dőlnek, és látni valóan még csak a nyomtatott nagybetűk igazán sikeresek, ám a célnak tökéletesen megfelelnek.

* Igen, tudom, a gyerekkönyveket se szabad így bántani, akár hiteltelenné és cukormázassá is válhatnak tőle. Eszemben sincs cukormázasnak mutatni Pippit, az hazugság volna, ilyesmire nem vetemednék. A gyerekek pedig nagyon sok mindent el tudnak dönteni maguktól is, ha mesebeli erőszakról és annak hiányáról van szó.
A fenti két jelenetben az zavart nagyon, hogy egy olyan kislány cselekszik így, akit a szereplők a regény egész tartama alatt nagyszerűnek, abszolút értékesnek, sőt példának tekintenek, és az elbeszélő is végig ezt erősíti meg. Egy ilyen személy tettei nagy súllyal esnek a latba, könnyű vele azonosulni, tehát nem mindegy, mit csinál. Az, hogy kigúnyol valakit csak úgy ok nélkül, az állandóan hangsúlyozott jó szíve ellen szól – mert mindjárt más, ha ezt rosszindulatú emberekkel szemben teszi. Az pedig, hogy igazi pisztolyt süt el a barátai jelenlétében, a saját otthonában, egyszerűen túlmegy a vicces világfelfordítás lehetőségein.
Én gyerekként imádtam eljátszani a kedvenc olvasmányaimat. Ez nem mindig volt veszélytelen. De közvetlen életveszélyt nem eredményezett, mint ebben az esetben.
És azért ha ezt a két jelenetet (vagy akár csak az egyiket) kihagynánk, attól még nem kerülne Pippire egy árva szem cukormáz se. Marad ott elég egyéb csínytevés.

Ezt 2017. december 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Középkori elbeszélések gyűjteménye, amelyekre a későbbi korok írói rengeteget építettek? Ebből való egy Thomas Mann-regény és legalább egy Shakespeare-dráma alapötlete, Mikszáth számos novellájának magva? Ide vele!!!

Nos, annyira sajnos nem jó, mint amilyen a híre. Legalábbis nem az egész.
Népi történetek ezek, mesék és anekdoták és legendák és anekdotamesék és legendamesék, amelyek ókori kalandregények és komédiák, sőt történetírók örökségét viszik tovább, persze középkori ízlés szerint telinyomva népmesei elemekkel, rettenetes bombasztokkal (horrorisztikus és szexuális motívumok dögivel, némi középkori bájjal) és/vagy vallásos tanulságokkal, annál is inkább, mert a rövidebb történeteket annak idején prédikációk alapjának használták. Igen, a horrorisztikus és szexuális tartalmakat is, éppen úgy, mint a szentek (itt egyértelműen fiktív) legendáit.

Nincs is ezzel a világon semmi bajom, pont az ilyen katyvaszokat szeretem – ha, mondjuk, Borges írja őket. Vagy Calvino. Vagy Jókai, vagy Mikszáth. És nem, nem az a gondom, hogy ezek a szövegek másfajták, mint az általam megszokott szerzők művei. Annyi eszem van, hogy azt ne kérjem számon rajtuk. Az a gondom, hogy nincsenek azon a színvonalon. Pedig a fülszöveg szerint ez a válogatás a Gesta Romanorum legszebb történeteit tartalmazza. Anyám, borogass, milyenek a csúnyák???

Azért volt, amit szerettem. Volt, amiért érdemes volt megvenni ezt a kötetet az antikváriumban. A népi legendák, az ókortól örökölt módosított mondák, a fura lélektani tanmesék (még egy doppelgängeres is van!) igazi jó szövegek, még én is fogom őket használni. Csak sajnos nincs belőlük túl sok.

Ezt 2017. december 11-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Történész által írt történelmi regény rossz nem lehet.

Legalábbis akkor, ha az a bizonyos történész amúgy írni is tud. 

Csudajó, hogy ez a könyv megvan magyarul, és igazán megérdemelné, hogy többen olvassák, mert olyan területen játszódik és olyan korszakról szól, amelyről aránylag kevés szöveg jelent meg, főleg magyar nyelven: a Keletrómai Birodalomról, a sztyeppei népekről, a thrák-szláv-bolgár keveredésből született kora középkori bolgár államról.

Mint mondtam, történész írta, mégpedig történészprofesszor, pályája derekán. Hajlamos vagyok elhinni, hogy ha ő azt mondja, hogy X-nek ilyen ruhája és ilyen ékszerei voltak, akkor azt azért írja, mert még az ásatáson is ott volt, ahol kiszedték X-et a föld alól. Ami pedig a sztyeppei népek társadalmi berendezkedését illeti, nemcsak hitelesnek találom a bemutatását, hanem hasznosnak is – egy-két apróságot leszámítva abszolút érvényes üzenetet hordoz a mai társadalom számára is. Olvastam már más íróktól Bulgária történelméről is, a sztyeppei nomád népekről is egy-egy könyvet, és Mutafcsieva sehol nem kerül velük ellentmondásba – szóval igen-igen informatív.

Közben pedig a tollal is jól bánik: a jellemei emberiek, a párbeszédei élnek, a hátteret nem leírja, hanem megjeleníti, a csatái pedig veszedelmesen izgalmasak. Az elbeszélő személye telitalálat: a művelt bizánci keresztény ifjú, aki a „barbár” bolgárok közé kerül túsznak, és a húsz velük töltött év alatt sem egészen beilleszkednie, sem egészen idegennek maradnia nem sikerül. Ebből a határhelyzetből pedig úgy tud beszámolni az eseményekről, hogy az olvasó többnyire maga se tudja, kinek szurkoljon, vagyis megtanulja szépen a több nézőpont szabályait, ha tetszik neki, ha nem.

Ifjúsági regénynek számít, nem véletlen, hogy a Móra adta ezt ki. Azt nem állítanám jó lelkiismerettel, hogy a tizenkét évesnek már odaadnám – bár az ingerküszöbük magasan az én tizenkét éves kori ingerküszöböm fölött van, tudom. A tizennégy évesnek viszont már igen. Van benne minden, ami ifjúsági regénybe kell: lehet rajta izgulni és sírni, szól barátságról, szerelemről, kalandról, főként pedig felnőtté válásról.

No meg ott vannak benne az ifjúsági regények hátulütői is. Ez a könyv, ha meg is tanít a több nézőpont figyelembe vételére, azért közben jócskán egyszerűsít és eszményít, hogy a nemzeti identitást erősítse.*

Ezért is kap tőlem egy ponttal kevesebbet a kelleténél. Ha bolgár iskolás volnék, még kedvencelném is, csak hát nem vagyok bolgár iskolás. 

* SPOILER A bolgár kán tökéletes hadvezér és felelős politikus, a helybeli szlávok, akikkel nagyon hamar keveredni kezdenek, derék szövetségesek, a bizánciak erőszakosak és utálni valók, ellenben a bolgárok nem bántják a gyengébbet stb. Az meg, ahogyan a bolgár életformát idealizálja, mert az „természetes” (miközben amúgy van nekik képírásuk meg csillagászatuk meg minden egyebük, ami egy kultúrához kell), hát nem is tudom, milyen műfajba való, ha való egyáltalán… 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. december 10-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Tízpontos a megírása, hat az olvasása, átlagoltam.

Kellett nekem posztmodern metafizikai krimi balkáni írótól. Olyan tömény volt, hogy jobb szerettem volna valami híg oldat formájában hozzájutni. Az se használt, hogy egész héten, de még a hétvégén is korán keltem, ehhez viszont mindig csak késő este tudtam hozzáfogni. Sokat nem is bírtam belőle sose. Ez megérdemli, hogy odafigyeljenek rá. De ki is szívja az emberből az energiát.

Három történet, amelyek más-más korokban, más-más szereplőkkel játszódnak le, mégis összefüggenek egymással – az egyik szereplői olvassák, felidézik, értelmezik a másikat. Nagyon kell koncentrálni, hogy a sok hasonló név között fel lehessen fedezni a kapcsolódási pontokat. De azért közben ne bolonduljon bele az ember a rengeteg elvont elmélkedésbe, amelyeknek a tétje a legkevésbé sem elvont. Sőt.

Mert egy mágikus realista regényben minden elvont gondolatnak megvan a lenyomata a hétköznapi világban. Egy diktatúrában pedig az elvont gondolkodásnak, egyáltalán a gondolkodásnak van a legnagyobb tétje. Meg a legsúlyosabb következménye.

A szereplők a középkori perzsa-arab világban mozognak (egyébként egytől egyig történelmi személyek), ki-ki a maga módján szolgálja a magánál hatalmasabbat, próbál érvényesülni, céljait elérni, szerelmesnek lenni, életben maradni. És hát az van, hogy ezek nem mindig egyeztethetők össze egymással. Főleg a legutolsóval. Úgyhogy hiába játszódik a szöveg ezer évvel ezelőtt, Kafka-regénynek is elmenne. (A nyögvenyelős stílusa miatt különösen.) Ahogy a fülszöveg mondja: példázatok ezek, egy totalitárius rendszer lenyomatát őrzik. Szigorúan hierarchizált hivatalnokvilág, pontosan körülhatárolt szerepekkel, feltétlen hűséggel a hatalmon levők máról holnapra változó szeszélyei iránt, ahol minden párbeszéd sakkjátszma, és a rendőrfőnöknek nem egyszerűen az a feladata, hogy oldja meg az amúgy is bonyolult bűnügyet, hanem az, hogy a tettes, akit megtalál, az a hatalom által igényelt aktuális ellenségképnek is pont megfeleljen. Adott esetben pedig attól félhet a legjobban, hogy túl okosnak bizonyul, és a saját felettese töri ki a nyakát. Vagy az alárendeltje. Vagy mind a kettő.

Iszonyú nyomasztó ez az egész, és még lassan haladós is, de arra mindenképpen jó, hogy az embernek elmenjen a kedve a diktatúrától. Mert milyen abban élni? Felváltva szorongás és dögunalom, végkimerülésig, miközben időnként megölnek valakit. Úgyhogy ebben a regényben minden főszereplő holtfáradtan, égő szemmel, kiszáradó aggyal csinálja végig a cselekményt.

Hm. Lehet, hogy tulajdonképpen attól voltam megfelelő olvasó, hogy kb. ugyanilyen állapotban csináltam végig az olvasást…

Ja, utóirat: Nem árt hozzá egy kis előismeret a zoroasztriánizmusról, meg arról, hogy hogyan viszonyult ehhez a perzsa valláshoz a középkori iszlám. Súgok: nagyon utálta. Még annál is jobban. Az Ezeregyéjszakából tudom.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. december 8-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Ha az Odüsszeia a világ első és legnagyobb fanfictionje, hát az Aeneis se sokkal marad el mögötte, legfeljebb időben, de Vergilius nem tehet arról, hogy később született. Cserébe megkapta elődei összes tapasztalatát, és fel is használja őket, hogy aztán csakugyan pontosan olyan fogásokat alkalmazhasson, mint a mai fanfiction-írók.

Aeneas (az Íliászból mellékszereplőként ismert Aineiasz) önálló történetében hol új szereplőkkel és helyszíneken ismétlődnek meg az Íliász és az Odüsszeia jelenetei, hol konkrét helyszínek, szereplők bukkannak fel a két nagy eposzból, de a helyük és a jelentőségük megváltozik. (Pl. Kirké szigete mellett elhajóznak, épp csak hogy nem integetnek, később a latinok üzenetet kapnak Diomédésztől, és persze Aeneas is elmeséli a trójai falovat, csak ő nem örül neki.) Tudta Vergilius, hogy mit csinál: írt tizenkét éneket, ebből hatot az Odüsszeia mintájára utazósnak, hatot az Íliász mintájára kardozósnak.* Meg persze az egészet vergiliusosnak. Elegánsnak, lágyságában is szigorúnak, gyakran melankolikusnak, máskor hirtelen ijesztően szomorúnak.

Aeneas nem Akhilleusz: nem a háborús dicsőség vonzza, hanem otthont akar találni a népének. Nem önszántából megy bele a háborúba, bár amikor (kétszer is) rákényszerítik, becsülettel helytáll, és még isteni eredetű fegyverzetet is kap. (3D-s mozgóképekkel. Bocs, ettől nem tudok szabadulni. :) Ha egyszer mozognak.) És nem is Odüsszeusz: bolyong eleget, de nincs hová hazatérnie, a hazája porig égett. Persze megindokolják nyolcvanan nyolcvanféleképpen, hogy miért jó neki Itália, de az igazság az, hogy ott őt betolakodóként kezelik, egyetlen ember kivételével mindenki vassal akarja kiverni a félszigetről, és a házasság, amely várja, nemcsak hogy puszta érdekből köttetik, de igazából még a dinasztiája fenntartásához se szükséges, hiszen a trójai asszonytól született fia fogja követni.

Aeneas szigorú és körömszakadtáig istenfélő. Csak és kizárólag azt hajlandó csinálni, amit az istenek jóváhagytak, de azt aztán szó szerint tűzön-vízen át, akárhány arisztokrata lesz közben öngyilkos, akárhány város ég le. Más választása nagyon nincs is, a fentiek miatt.

Az igaz viszont, hogy az istenek elég gyakran szeretik magára hagyni. Érezhető, hogy az Aeneis idejében már nagyságrendekkel kevésbé veszik komolyan ezt az istenvilágot, mint nyolcszáz évvel korábban. Venus, Aeneas anyja néha segít a fiának, de szinte soha nem saját alakjában; Jupiter is újrajátssza az Íliász mérlegjelenetét két bajvívó sorsával, de igazából halálosan nem érdekli a dolog, úgyis tudja, mi a végzet döntése. Juno ugyan nem riad vissza attól, hogy a végzet ellen cselekedjen, vagy másokat ugyanarra buzdítson – de ennek meg a világon semmi következménye nincs. Mármint az istenek világában. Az emberekében annál inkább: ömlik a vér literszám, hangsúlyozottan fölöslegesen. 

Tipródtam itten egy darabig, hogy vonjak-e le egy pontot az tízből vagy ne, végül is akkora élmény nem volt, mint huszonkevés évesen, főleg a sok vért tűrtem nehezen. De aztán úgy döntöttem, hogy a tízhez éppen eleget nyújtott így is. Annyira végül is nem nyers, mint az Íliász, Vergiliusnál a csatamezőn gyilkolászni is elegánsan tudnak. 

Ami zavart: a nyilvánvaló politikai mellékzöngék. Az, hogy ez az eposz nemcsak fanfictionnek, hanem propagandának is készült. Kétszer is megjósolják benne Róma jövőjét, mindkétszer ügyesen ajnározva Vergilius kortársát és barátját, Augustust. No meg az se véletlen, hogy a rómaiak leendő őse csak kényszerből harcol, csak azért, mert nem adják neki oda a végzet által neki szánt földeket, pedig ő tényleg nem akar, de tényleg nem, és milyen fölösleges már, hogy harcolnak ellene, szegény harcosok, a szív megszakad értük, hát nem jobb lenne önként meghódolni Rómának, oppardon Aeneasnak? Tényleg ügyesen, helyzethez illően hangzik el mindkét jóslat, és tényleg nagyon tudott írni Vergilius, de azért na. 

Ami nagyon tetszett: a mellékalakok. Főleg a nagy ellenfelek, akiket (majdnem) mindig tisztelettel és melankóliával ábrázol az eposz. Vannak közöttük megtévesztett bolondok, vannak közveszélyes őrültek, de vannak jobb sorsra érdemes, derék hősök is, akiket maguk az istenek is sajnálnak. Leginkább a harcos Camilla epizódja fogta vissza a kezemet, amikor le akartam vonni a pontok számából. Meg az alvilágjárás. Az valami gyönyörű.

Annak idején Lakatos István fordítását olvastam, most a Kartal Zsuzsáét. Egyikkel sincs bajom, abszolút megfelelnek a kihívásnak. Aki nem felel meg, az a szedő meg a korrektor. A nyolcvanas években egy klasszikust ilyen slendriánul kiadni?! Akárhányszor megbicsaklik a hexameter egy-egy betűhiba miatt, sőt időnként egy szótag, egy névelő marad ki. Nem esik jól. Olyan, mint mikor kellemes erdei séta közben megbotlik az ember egy gyökérben, és beveri a fejét egy faderékba.

* Azt is jó végiggondolni, így alig két évvel Zrínyi és Tasso olvasása után, hogy mit vettek át ők a saját művükhöz Vergiliusból, hogyan folytatták, min változtattak és minek. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 22-én írtam.

Nem leszek népszerű ezzel az értékeléssel.

A regény lekötött, gyorsan elfogyott, a stílus gördülékenynek bizonyult, a szereplők sorsa őszintén érdekelt, nem eggyel közülük azonosulni tudtam, szurkoltam nekik és/vagy gyászoltam őket. Megállapítottam, hogy a szerző nagyon alaposan utánanézett a háttérnek, és mestersége fogásainak is tökéletes birtokában van. Felelősséget érez azért, hogy elmondódjon a balti államok lakóinak kegyetlen szenvedéstörténete, amelyet a szovjet hatóságok évtizedekig elhallgattak.

A két utóbbi mondatért kapja a hat pontot. A legelsőért vonom le a négyet. Igen, én most ünnepélyesen levonok azért, amiért bármely más művet dicsérnék. Megmondom, miért.

Mivel fülszöveget elvből nem olvasok, szerintem én vagyok az egyetlen ember, akinek olvasás előtt fogalma nem volt arról, hogy ezt a könyvet ifjúságinak kellene tartania.

A stílusa és a látásmódja valóban ahhoz illik, de amiről szól… tudom, nagyon magasan van manapság az ifjúság ingerküszöbe, de azért nem vagyok biztos benne, hogy ennyire részletesen kellene szembesíteni őket a rútsággal és borzalommal… ha pedig mégis, akkor abban viszont holtbiztos vagyok, hogy nem kellene pont egy ilyen kényes témát egyértelműen „jó” és „gonosz” kategóriákba sorolható szereplőkkel elmesélni. 

Szóval számomra nagyon nincs a helyén ez a könyv.

Rettenetesen féltem tőle. Két évig tologattam magam előtt. Másfél éve kölcsönkértem, azóta otthon van, szerencsére nem kérték vissza. Végül meguntam, hogy a polcon nézegessem, és előszedtem – aztán két hétig néztem, míg bele mertem kezdeni. Kár volt ennyit készülni rá, és félnem sem kellett volna. Egy délután alatt be is fejeztem, nagyon gyorsan olvasható, könnyű szöveg. Túl könnyű.

Mert amit elmond, azt egyszerűen nem szabad könnyen elmondani. A szibériai kényszermunkára deportált litván családok története nem szombat délutáni olvasmány (nem is úgy terveztem, hogy ma befejezem). Nem illenek bele utálható és szerethető szereplők, akik közül az előbbiek ráadásul elég rendes ritmusban kerülnek át az utóbbiak közé. Igen, összefogásról, önfeláldozásról, a hit és a művészet erejéről, a család szeretetéről beszélni fontos. Gyönyörű, megható, sőt megrendítő történet kerekedhet ki belőle. Na de egyszerűen hiteltelen (és akkor még finom voltam), hogy a regényben ábrázolt embertelen körülmények között gyönyörű, megható, megrendítő események történjenek. A rútból lehet esztétikusat alkotni (Radnóti harmadik razglednyicája ilyen), de bájosat tilos. Képzeljétek el pl. a Sorstalanságot a Tüskevár stílusában előadva. Na, milyen? Hát hazug. A munkatáborban is létezhet nagyság, de az nem az ifjúsági regények sablonjai közé illik. (Ezzel nem azt állítom, hogy egy ifjúsági regény csak sablonos lehet, de hogy vannak a műfajnak sablonjai, az tuti.)

Informatív, jól megírt, szép könyv. És fogalmam sincs, kinek ajánlanám. Talán annak, aki már el tud vonatkoztatni az ifjúsági elbeszélésmódtól. Kiskamaszoknak, akik olvasás közben azzal foglalkoznak, hogy kivel jön össze a hősnő, holtbiztos nem. Mert teljesen normális dolog, ha egy kiskamasz azzal foglalkozik, hogy kivel jön össze a hősnő. Az nem normális, pontosabban súlyos felelőtlenség, hogy a szerző ezt a dilemmát egy szenvedéstörténet előterében helyezi el, amely embereket aljas erőszakkal patkányokká változtat, és a szerző mindeközben még kiszámítottan törekszik is arra, hogy a közönsége meghatódjon azon, milyen jók és kedvesek is tudnak lenni az emberek Szibériában. Mert így a szenvedéstörténet egy horrorfilmdíszlet szintjére süllyed, vagyis hosszú távon egyszerűen láthatatlanná válik. Az ilyet giccsnek hívják. Attól pedig senkinek a történelme nem lesz könnyebb.

Ezt 2017. november 18-án írtam. 

Pontszám: 10/6

Ikszedik újraolvasás vége.

Mit lehet erről még írni? Fogalmam sincs, mióta szeretem. Az tuti, hogy hamarabb elolvastam, mint kötelező lett volna, úgyhogy csak az a biztos, hogy nem tizenhét éves korom óta. Addigra már legalább a negyedét kívülről tudtam, de nem mintha szándékosan tanultam volna. Két szót se. Csak megragadt és kész.

Ez olyan szöveg, amelyik csak úgy „ott van” az ember életében.
Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne vele vitatkozni. Sőt.

Végül is az egész egyetlen hatalmas vita, olyan kérdésekről, amelyek a mai napig nem vesztették aktualitásukat, és amelyekre a művön belül nincs válasz. Vagy éppen az a válasz, hogy nincs válasz, és ez maradjon is így. (Mármint nem az olvasó akarja, hanem a szereplők, hogy maradjon így.) Vita és keresés, folyamatos utazás az időn keresztül (ez a darab igenis sci-fi). Nemcsak a szavak, hanem a cselekedetek is arra valók, hogy a legnagyobb kérdésekre válaszoljanak, örökké nemet és igent, felváltva, vagy éppen egyszerre. Természettudományos érdeklődésű ismerőseim odavannak érte. Társadalomtudományos érdeklődésűek szintén.

Pedig még csak nem is tér ki mindenre, amire az ember kíváncsi lenne. Nyitva hagy sok-sok kérdést, amelyekre mind válaszolni lehet. A két főszólam mellett a mellékszólamok is helyet kaphatnak. Hogy mást ne mondjak, itt van mindjárt Éva, akinek a hangját hallani halljuk ugyan, de a fejébe csak egyetlen egyszer látunk be, a londoni szín végén, akkor is nagyon rövid időre. Álmodik-e Ádámmal együtt? Ha igen, mit? Vajon végig ugyanazt-e, vagy csak akkor, ha éppen találkoznak az álomban? Ha nem álmodik, miért nem? Hogyan és miért történik vele mindaz, ami történik? Hogy lehet, hogy nem öregszik? Hogy lehet, hogy nem emlékszik az álomra? Vagy emlékszik, csak nem mondja?

Azt hiszem, nagyon jól jártunk, hogy éppen ez a szöveg vált a magyar irodalom legelterjedtebb alkotásává. Csak a Molyon öt különböző fordítása van, ezeken kívül gyors borítókereséssel találtam még négyet, a Wiki tizennyolcról tud, de pl. a portugálról nem, pedig a borítóját megtaláltam. Ha a külföldi magyar irodalmat keres, addig jó, míg ilyeneket fog ki elsőként.

Utóirat: Ez a kiadás legalább akkora tragédia, mint maga a mű. Klasszikusban ennyi sajtóhibát ritkán lehet látni. Minimum a ritmus bicsaklik meg tőlük, de gyakoriak az értelemzavaróak is. Pedig máskülönben olyan kis helyes kiadvány, puha lapú, kényelmesen kézben tartható.

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 14-én írtam. 

Szép volt, jó volt, elég volt. :)

A kötet elvileg a Sziriat oszlopai és a Varázstudomány között foglal helyet időben, gyakorlatilag a Sziriat oszlopait Várkonyi évtizedekkel később még átírta egyszer, vagyis Az elveszett Paradicsom tulajdonképpen mindkettőt megelőzi. Ez pedig látszik is rajta. Hasonlóan emberfeletti mennyiségű ismeretanyagot gyűjtött össze hozzá a szerző, mint a másik kettőhöz, csak a feldolgozás módja kevésbé meggyőző. Sem azt nem bántam meg, hogy megvettem, sem azt, hogy rászántam több mint egy hónapot az elolvasására (napi egy fejezet pont elég), de azért ha nincs rajta a Várkonyi neve, helyenként hangosan kiröhögtem volna. Helyenként így is.

A Sziriat oszlopain az látszik, hogy volt, aki elolvasta már Várkonyi életében; volt, aki vitatkozott vele; volt, aki kilátásba helyezte a megjelenést. (Más kérdés, hogy mi lett belőle.) Így sokkal összefogottabb, mindvégig fenntartja az érdeklődést, és nem ötven oldal múlva árulja el, hogy miért volt fontos az előző ötven oldal. A Varázstudományon (két kötet!) egyrészt a megnövekedett ismeretanyag látszik, másrészt a tapasztalatok nyomán még jobban megnövekedett türelem. Nemcsak azt veszi komolyan, ami az ő gondolkodásmódjának megfelel, vagy legalábbis nem mindig csak azt.

Az elveszett Paradicsom viszont agyonnyomja az olvasót a tömérdek információjával meg a megfellebbezhetetlen szigorúságú értékítéleteivel, nagyon feltűnően (értsd: úgy, hogy még én is észreveszem) csak az előfeltevéseinek megfelelő ismeretanyagot válogatja ki, viszont nem veszi észre, hogy saját magának is ellent tud mondani. Ettől még természetesen nagyon hasznos, sok alkalmazhatót nyújt, még többre pedig felhívja a figyelmet. De a Sziriat oszlopainak a nyomába nem ér, a Varázstudománynak pedig éppen csak hogy.

Hogy mondjak konkrétumokat is: A kötet (meg általában a Várkonyi-életmű) alapfeltevése, hogy a különböző kultúrák meséi, mondái, mítoszai közös gyökerekre mennek vissza. Nemcsak történelmi gyökerekről beszél, nemcsak arról van itt szó, hogy a kultúrák múltja közös (arról is persze). Hanem elsősorban arról, hogy mindegyikben (illetve amelyikkel Várkonyi szerint érdemes foglalkozni) felfedezhető egyetlen középpont, amelyhez az adott kultúrán belül mindent viszonyítani kell, ez a középpont pedig lényegében minden kultúrában azonos, csak mindegyik másképpen nevezi meg. Nem feltétlenül megismerhető, de egészen biztosan létezik, irányít és meghatároz. Ha akar, ha nem. A hozzá való közelítés, illetve a neki megfelelő élet- és gondolkodásmód útjai-módjai is hasonlóak, ha nem éppen azonosak, legfeljebb az egyik kultúra felsőbbrendű (!) a másiknál, mert jobban megérti, mire van szükség, jobban megközelíti a bizonyos középpontot. De amit meg kell érteni, amihez közelíteni kell (ha az ember/kultúra jót akar magának), az nem az adott kultúrától, nem megegyezéstől és nem emberi döntéstől függ, hanem öröktől fogva létezik.

No már most abban a pillanatban, ahogy én észreveszem, hogy egy kultúrtörténeti-művelődéstörténeti munka ezt a gondolatmenetet követi, csöndesen gyanakodni kezdek. Ahhoz ugyanis, hogy valaki ilyen szép egységbe foghassa a világ összes kultúráját a Tűzföldtől kezdve Egyiptomon át Kamcsatkáig, tapasztalataim szerint igen sok mindent ki kell „felejteni” azoknak a kultúráknak a leírásából. Sajna (vagy nem sajna) csak idő kérdése, mikor kapom rajta az illetőt, hogy valami olyat felejt el megemlíteni, amiről nekem is tudomásom van, a szerzőnek pedig nincs mentsége, amiért nem említi meg.* Ráadásul evidenciának tekint olyan állításokat, amelyeket egyértelműen bizonyítani kéne, mielőtt hivatkozik rájuk. (Megj.: a legtöbbjüket kéne, de nem lehet.)

Egyébként Hamvas Béláéhoz nagyon-nagyon hasonló ismeretanyaggal (és gondolati kiindulóponttal) dolgozik,** csak nem filozófiát akar írni, hanem tudományos művet. Ezért Hamvassal ellentétben nem tömörít, hanem magyaráz (helyenként kétoldalanként túlmagyaráz), és csapnivaló stiliszta, szárazabb, mint a Góbi-sivatag. Hamvassal ellentétben ragaszkodik a saját maga által kialakított szakkifejezés-rendszerhez, nem változtat útközben a szavak jelentésén, ügyel arra, hogy ne lehessen félreérteni. Nem hagyja folyni a szöveget úgy, ahogy az Úristen folyni engedi, hanem jól láthatóan előre tervez (mondjuk, aztán szétfeszíti a saját magának kijelölt kereteket). Szóval bármilyen hihetetlen: Várkonyi a maga módján vigyáz arra, hogy könnyen olvasható legyen. Aki nem hiszi, rágja végig magát ezen.

Beavatni viszont úgy avat be, mint Hamvas. Könnyen lehet, hogy nem direkt, de ugyanúgy. Természettudományos megállapításokkal és összefüggésekkel indít, és vigyáz, hogy visszakereshető adatokat írjon össze – ez a küszöb. Ha kibírod azt a csekélyke százötven oldalt, akkor jöhet a mítosz-összehasonlítás, a művelődéstörténet. Ha eljutottál a könyv feléig, na, akkor kezd el következtetéseket levonni, a végén pedig ott a misztériumokról szóló fejezet, amelyeket eszébe se jut megmagyarázni. Ha figyelt a tanítvány, akkor ezen a ponton már magától is érti.

Ha nem ért egyet, akkor meg így járt. :) Azért mindenkit megnyugtatok: nem fognak villámok csapkodni a kötetből, sőt visítani se fog. :)

Utóirat: Eredetileg az egész tetralógiát végig akartam olvasni, Az ötödik emberrel együtt, de most cseppet besokalltam, azt későbbre hagyom.

* Az a szép, hogy pl. a hold- és napmítoszokról szóló elméletét ő maga cáfolja százötven oldal múlva, ahol is lazán megemlít egy, az eddigiektől gyökeresen eltérő mítoszt, és egy árva kukkal se reflektál rá, hogy jé, de fura, a többi nem ilyen…
** Érdemes körülnézni a Hamvas Béla által ajánlott „száz könyv” között, és beleválasztani a hosszabb, nehezebb művekbe is. Önmagukért is, de a Várkonyi-szövegértés kedvéért is. Legalább ötoldalanként visszaköszönnek a Hamvas által ajánlott művek. Csak a Gilgames-eposzt kell még hozzájuk csapni, az meg nem hosszú. Biztos alap, tényleg. Ha rákattintotok itt a blogon a „A száz könyv” címkére, azt is meg tudjátok nézni, én miket olvastam a listáról, és milyen ajánlókat írtam hozzájuk.

Ezt 2017. december 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8