Nem leszek népszerű ezzel az értékeléssel.

A regény lekötött, gyorsan elfogyott, a stílus gördülékenynek bizonyult, a szereplők sorsa őszintén érdekelt, nem eggyel közülük azonosulni tudtam, szurkoltam nekik és/vagy gyászoltam őket. Megállapítottam, hogy a szerző nagyon alaposan utánanézett a háttérnek, és mestersége fogásainak is tökéletes birtokában van. Felelősséget érez azért, hogy elmondódjon a balti államok lakóinak kegyetlen szenvedéstörténete, amelyet a szovjet hatóságok évtizedekig elhallgattak.

A két utóbbi mondatért kapja a hat pontot. A legelsőért vonom le a négyet. Igen, én most ünnepélyesen levonok azért, amiért bármely más művet dicsérnék. Megmondom, miért.

Mivel fülszöveget elvből nem olvasok, szerintem én vagyok az egyetlen ember, akinek olvasás előtt fogalma nem volt arról, hogy ezt a könyvet ifjúságinak kellene tartania.

A stílusa és a látásmódja valóban ahhoz illik, de amiről szól… tudom, nagyon magasan van manapság az ifjúság ingerküszöbe, de azért nem vagyok biztos benne, hogy ennyire részletesen kellene szembesíteni őket a rútsággal és borzalommal… ha pedig mégis, akkor abban viszont holtbiztos vagyok, hogy nem kellene pont egy ilyen kényes témát egyértelműen „jó” és „gonosz” kategóriákba sorolható szereplőkkel elmesélni. 

Szóval számomra nagyon nincs a helyén ez a könyv.

Rettenetesen féltem tőle. Két évig tologattam magam előtt. Másfél éve kölcsönkértem, azóta otthon van, szerencsére nem kérték vissza. Végül meguntam, hogy a polcon nézegessem, és előszedtem – aztán két hétig néztem, míg bele mertem kezdeni. Kár volt ennyit készülni rá, és félnem sem kellett volna. Egy délután alatt be is fejeztem, nagyon gyorsan olvasható, könnyű szöveg. Túl könnyű.

Mert amit elmond, azt egyszerűen nem szabad könnyen elmondani. A szibériai kényszermunkára deportált litván családok története nem szombat délutáni olvasmány (nem is úgy terveztem, hogy ma befejezem). Nem illenek bele utálható és szerethető szereplők, akik közül az előbbiek ráadásul elég rendes ritmusban kerülnek át az utóbbiak közé. Igen, összefogásról, önfeláldozásról, a hit és a művészet erejéről, a család szeretetéről beszélni fontos. Gyönyörű, megható, sőt megrendítő történet kerekedhet ki belőle. Na de egyszerűen hiteltelen (és akkor még finom voltam), hogy a regényben ábrázolt embertelen körülmények között gyönyörű, megható, megrendítő események történjenek. A rútból lehet esztétikusat alkotni (Radnóti harmadik razglednyicája ilyen), de bájosat tilos. Képzeljétek el pl. a Sorstalanságot a Tüskevár stílusában előadva. Na, milyen? Hát hazug. A munkatáborban is létezhet nagyság, de az nem az ifjúsági regények sablonjai közé illik. (Ezzel nem azt állítom, hogy egy ifjúsági regény csak sablonos lehet, de hogy vannak a műfajnak sablonjai, az tuti.)

Informatív, jól megírt, szép könyv. És fogalmam sincs, kinek ajánlanám. Talán annak, aki már el tud vonatkoztatni az ifjúsági elbeszélésmódtól. Kiskamaszoknak, akik olvasás közben azzal foglalkoznak, hogy kivel jön össze a hősnő, holtbiztos nem. Mert teljesen normális dolog, ha egy kiskamasz azzal foglalkozik, hogy kivel jön össze a hősnő. Az nem normális, pontosabban súlyos felelőtlenség, hogy a szerző ezt a dilemmát egy szenvedéstörténet előterében helyezi el, amely embereket aljas erőszakkal patkányokká változtat, és a szerző mindeközben még kiszámítottan törekszik is arra, hogy a közönsége meghatódjon azon, milyen jók és kedvesek is tudnak lenni az emberek Szibériában. Mert így a szenvedéstörténet egy horrorfilmdíszlet szintjére süllyed, vagyis hosszú távon egyszerűen láthatatlanná válik. Az ilyet giccsnek hívják. Attól pedig senkinek a történelme nem lesz könnyebb.

Ezt 2017. november 18-án írtam. 

Pontszám: 10/6