Azt mindig is tudtam (na jó, nem mindig, csak amióta megtanították nekem), hogy Arany azért tartotta tudatosan csukva a Kapcsos könyvet, mert nem olyan verseket írt bele, amilyeneket vártak volna tőle. Most meg is bizonyosodtam róla. 

Az 1870-es évek végén, amikor a benne szereplő versek legnagyobb részét írta, ő volt a nagy, a koszorús, a köztiszteletnek (nem annyira) örvendő költőfejedelem, az Akadémiának már nemcsak tagja, hanem főtitkára. Valószínűleg azt várták tőle, hogy valami különösen felemelőt, valami magasztosat és nagyszerűt alkot, és úgy tekintették a bezárt könyvet, mint egy misztériumot.

Hát… nagyszerűnek nagyszerű, ami benne van, de felemelni legfeljebb az árát lehet, mióta hasonmás kiadásban árulják. Szerencsére én ingyen jutottam hozzá, a szüleim polcáról elemelvén. Van benne szelíd humor, fanyar (ön)irónia és kőkemény gúny (az is leginkább öngúny), a versekben megszólaló költői személyiségről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy egységes (versről versre, sőt adott esetben egy versen belül is változik), nem hisz, nem hirdet, nem is kiabál – csak úgy motoszkál az ember agyában olvasás után pár napig, hónapig, évig.

Még egy

Mit is akarsz?… nézz az időre:
    Ősz van, s neked bús télre jár,
    Szemedben köd lett a sugár,
Dér, hó leszállott a tetőre.

Nyílhatnak a fán csalvirágok:
    Nem lesz érett gyümölcse már; –
    Hallgat minden dalos madár:
Csak – a beszédes liba gágog.

Így is lehet az elvárásokkal szembemenni. Látványosnak nem látványos a dolog, de bátorság, az kell hozzá. Meg önismeret. Meg a felsőbbrendűség tudatának teljes hiánya. Soha nem szoktam a költőt mint embert értékelni, mert se haszna, se értelme, de ezt a kötetet olvasva nem tudtam nem gondolni arra, hogy Aranynak nagyságrendekkel kisebb volt az egója, mint a tehetsége. Az ilyet pedig csak tisztelni tudom.

 „Hát csak írni, mindég írni
    A manó se tudja, mit?
Nosza, már a közönség is
    Lásson egyszer valamit!”

Nem akarok több izgalmat:
    Mert – betegnek – izgalom,
Ha olvassák itt is, ott is,
    S bírálgatják új dalom.

Hadd maradjon, mint tizenkét
    Év során belém fagyott!
És ne haljak meg, mint koldus,
    Aki semmit sem hagyott.

A kézírás elég könnyen olvasható. Legalábbis nekem csak itt-ott bizonyult nehéznek, ahol sok a javítás, áthúzás, ceruzás hozzáírás, lábjegyzet. Ezekből különben kevés van. Mármint javításból. Ahhoz képest, hogy milyen változatos versszakformákat és rímszerkezeteket talált ki, döbbenetesen kevés. És mindig igaza van: ha kibogarászható a korábbi verzió, mindig kiderül, hogy kijavítva jobb.

Ezt 2017. december 3-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Elgondolkodom néha, hogy kéne má' valami mást is olvasni tán ezektől az albánoktól, nemcsak mindig Kadarét… De hát az van, hogy ezek nagyon jók. Gyorsan olvasható, rövid, gördülékeny kis könyvecskék… Csak épp gyomor kell hozzájuk. És annyi fontos dolgot mondanak el emberről, hatalomról, akaratról, küzdelemről, történelemről…
…meg most éppen az Egri csillagok „másik oldaláról”.

A fellegvár egy várostrom történetét meséli el a XV. századból, de szinte mindvégig a falakon kívül marad. A védőknek arcuk sincs, csak többes szám első személyben beszélő, ritkán megszólaló hangjuk, amely mindvégig egységesnek mutatja az albán sereget, még a leginkább kétségbeejtő helyzetekben is. Vagy még hangjuk sincs, és látni sem lehet őket, mert éjszaka támadnak. Arcuk csak az ostromlóknak van, akiket a szultán parancsa küldött a falak alá. Közöttük lehet találni egyéniségeket: pasát, költőt, asztrológust, tűzmestert, építészt, krónikást, főintendánst, janicsárt, azaz mindenféle társadalmi rétegből és nemzetiségből valakit. Álmokkal, vágyakkal, szorongásokkal, örömökkel. Minden adott ahhoz, hogy az olvasó azonosuljon – az ellenséggel.

Nekem mégsem sikerült.

Talán azért, mert az emberségükkel együtt az apróbb-nagyobb aljasságaik, a durvaságuk, irigységük, gyűlöletük is sokkal jobban látszik. Az, ahogyan pillanatok alatt egymásnak esnek, ahogy ártatlanokon töltik ki a haragjukat, ahogyan soha egyikük sem érezheti magát a többiektől biztonságban, ahogyan egyszerűen nem működnek közösségként. Vagy talán azért, mert – bevallom – meg se próbáltam. Lehet, hogy az Egri csillagok emléke él bennem túl élénken, de én masszívan az albánoknak drukkoltam. 

Mivel a fülszöveget nem olvastam, a történelmi adatoknak meg szándékosan nem néztem utána, fogalmam se volt, mi lesz a regény vége. De még ha lett volna is, Kadare annyira jó író, annyira tökéletesen tud feszültséget teremteni, ritmust adni a szövegnek a nyomasztó nyugalom és a finoman szólva dinamikus ostromok váltogatásával, vagy éppen torokszorítóan drámai fordulatokat dobni be a legfontosabb pontokon, hogy azt hiszem, akkor is végigizgultam volna az egészet, ha kívülről tudom az albán történelemkönyvet.

Realisztikus korrajz ez (bár persze nem tudom ellenőrizni, vajon tényleg minden kő meg patkány a helyén van-e benne), sem ostromlót, sem ostromlottat nem idealizál, és csak néha-néha tekint óvatosan a jövőbe. (1970-ben jelent meg a regény.) Aki szereti a történelmi regényeket, aki kíváncsi arra, hogyan dolgozzák fel tőlünk délebbre azokat az „élményeket”, amelyekben nekünk is részünk volt, és aki bírja az idegi terhelést, az szerintem ne nagyon keresgéljen tovább, megtalálta a neki való szöveget.

Adják má' oda végre azt a Nobelt Kadarénak!…

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 29-én írtam. 

Az Oidipusz királyról itt írtam részletesen.

„Folytatása”, az Oidipusz Kolónoszban valamiért kimaradt az életemből. Nem is kellett volna most, csak úgy gondoltam, minek halogassam tovább. Az Oidipusz-mítoszt gyerekkorom óta ismerem, és még csak nem is rémlett, mi a kölyöksündisznó puha tüskéje történik vele Kolónoszban, azon kívül, hogy ott hal meg, de ez a darab elejétől kezdve egyértelmű, hát lássuk.

Nagyon sokkal több nem. Fura darab, nem is baj, hogy nem olvastam régebben, most is alig tudok vele bármit kezdeni. Különleges szöveg, kirí az antik tragédiák közül, inkább olyan, mintha Shakespeare írta volna. Nagy központi konfliktus nincs, sok minden nem történik. Ami mégis (X-et elviszik, majd visszahozzák, Y találkozik W-vel és Z-vel stb.), annak is leginkább a lélektani hatása fontos.

Hogy mi számít bűnnek és mi nem, az is bizonytalanná válik – Oidipusz maga is másképpen gondol már arra, amit a szüleinek és a városának okozott, mint leleplezett gyilkos korában. Most úgy emlegeti föl a hajdani szörnyűségeket újra meg újra, mint ahogy a gyerek szedi le a sebéről a vart, hogy nézegesse, mi van alatta; a következő pillanatban meg irgalomért könyörög, mondván, hogy tudtán kívül cselekedett mindent, nem ő tehet róla, hanem az istenek meg a végzet. (Van igaza. Pont ugyanezen háborogtam én is mindig, amióta ismerem a történetet: már az előtt eldöntetik Oidipusz sorsa, hogy megfoganna, hát ez aztán minden, csak nem fair.) Az az ember, aki királyként szembefordult a jóslatokkal, most minden lépést az istenek akaratának megfelelően tesz, de az ítéletükkel hangosan vitatkozik.

Bizonytalan és furcsa az egész világ, az emberek nem a megszokott társadalmi szerepüknek megfelelően viselkednek. Van, akit ez felemel, van, akit leejt. A szavak sem mindig azt jelentik, amit a szótár szerint kéne, és nem mindig felelnek meg sem a gondolatoknak, sem a cselekedeteknek: szánakozó, irgalmat ígérő beszéd mögött erőszakos, zsaroló szándék bújik meg. Az eleven embert tárgyként kezelik: Oidipusz halála ugyanis egy jóslat szerint áldást hoz arra a helyre, ahol eltemetik, ezért aztán az, akit évekig mindenünnen kitaszítottak, hirtelen nagyon értékes holmi lesz, csalogatnák, sőt vinnék erővel. Ő viszont maga akarja kiválasztani a sírhelyét, ez az utolsó, amiről még dönthet az életben. Halála a hírnök szerint valóban mágikus erőket szabadít fel.

Oidipusz öregember, de nem bölcs, nem nyugodt, nincs benne békesség. Ugyanaz a fenséges harag dúlja most is, mint király korában, és készségesen szór a környezetére ugyanolyan vad átkokat. Megkapja Kreón, megkapják a fiai is. Az utóbbiak tudnának ugyan védekezni az átok hatása ellen, de meg se próbálják: ugyanazzal a makacssággal mennek elébe, mint annak idején az apjuk. Tragikusan ironikus, hogy ezzel az átokkal az öreg tudtán kívül a lánya sorsát is megpecsételi, pedig őt nemcsak szereti, de becsüli is.

Kevés esemény, sok lélektan, sötét felhők, villámok, félbeszakított áldozat, tárgynak tekintett emberek, árulás, harag, átok, a legszeretettebb családtagoknak okozott fájdalom, senki által nem látható sír – mondom, hogy ókori Shakespeare…

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 12-én írtam.

Nagyon akartam szeretni, de nem mindig jött össze.
Pedig az alapötlet igencsak nekem való: a jól kitaposott útról spontán döntéssel letérő, a világból kilépni próbáló ember átalakulása. Főleg, hogy még nyúl is kell hozzá!
Maga a történet azonban sajnos nem váltotta be a reményeimet. Olyasmit éreztem olvasás közben, hogy nem énhozzám beszél, hanem valaki máshoz a fejem fölött. Nem szeretem ezt az érzést.

A Walden nagyon nagy élmény volt annak idején. Talán valami ilyesmit vártam, csak több humorral, hiszen ez a regény mégiscsak társadalomkritikus szatíra. Csak hát jóval több volt ebben a humorban a keserű, mint a mulatságos. Még csak elmosolyodni se tudtam rajta. Persze ettől még lehet a könyv jó – és nem vonom kétségbe, hogy az a sok abszurd brutalitás, amit a finn életről elmond, az hiteles (vagy az volt a hetvenes években, amikor a regény íródott). Komolyan mondom, sokszor annyira ijesztő helyzeteket ír le, annyira kifordítja némelyik szereplőt emberségéből, hogy adott esetben én is kb. annyit tudtam volna kezdeni az egésszel, mint a nyúl. Csak sajnos nem vagyok olyan fürge.*

Ez eleve elidegenítette tőlem a regényt, de ez nem a regény hibája. Az viszont már igen, hogy nagyon, de nagyon sok szereplőt karikatúraszerűen túlrajzolt. Gyakorlatilag mindenki, aki városból érkezik (főleg, ha magas a rangja), rosszindulatú és elkényeztetett ötéves gyerek módjára viselkedik. Ellenben akik a falvakban vagy az erdőben élnek, az esetek kilencven százalékában jólelkű, elfogadó, segítőkész népek. Kis bogár, ezt én már tizenhat évesen se vettem be, volt szerencsém ugyanis faluban felnőni. Szeretem a falvakat, szeretem az erdőket, de aki hitelesen akar írni, az ne idealizálja őket, mert nincs az a nyúl, amelyik gyanakvóbban nézne az álcázott vadcsapdára, mint én az ilyen társadalomrajzra.

Nem azt állítom, hogy nincsenek ilyen rossz- vagy jóindulatú emberek. A világért sem. Tudom, hogy vannak. De egyáltalán nem ilyen egyszerű megragadni a kettő között a különbséget. Az nem úgy van, hogy ha valaki közelebb él a természethez, attól automatikusan tiszta lesz, ha meg távol, attól automatikusan üres életű és kártékony. Azért dolgozni is kell. Sokat.**

A regény főszereplője szerencsére nem karikatúra, és dolgozik is éppen eleget. Ez menti meg számomra a regényt, no meg a kellőképpen képtelen végkifejlet. De ezzel együtt sem maradandó élmény, nem az én könyvem. Thoreau okosabb, Thoreau nem próbálkozik egyszerű képletekkel, azért én őtet szeretem. Paasilinnának se ez volt az utolsó könyve, amit olvastam. De most várok egy kicsit, mielőtt a következőbe belefognék.

* SPOILER Főleg a bűnlajstrom borított ki, amelyet a főszereplő fejére olvasnak. Inkább sírni lett volna kedvem rajta, mint nevetni. És sajnos nem azért, mintha nem hinném el, hogy ilyesmi létezik. 

** És nem létezik valamiféle „visszaút a természethez”. (Ilyet már Rousseau sem állított. Tényleg nem. A neki tulajdonított mondás félreértésen alapszik.) Először is azért, mert a természet nem a „hátunk mögött” található, hogy vissza lehetne menni oda, másodszor azért, mert az ember ember voltát nem tudja csak úgy kiiktatni, és nem is ajánlatos, harmadszor meg azért, mert azt megmondani, hogy mi is az a természet pontosan, amelyhez szeretnénk visszatérni, keményebb dió, mint filozófiából diplomázni. De ennek megvitatása túl messzire vezetne, nincs is rá feltétlen szükség a regényértelmezéshez, azért tettem lábjegyzetbe.

Ezt 2017. november 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Ha délszláv irodalmat olvasok, azt szeretem a legjobban, ha a Balkán középkori történelméről beszélnek. A szerb Milorad Pavić elbeszéléskötete kiválóan illik ezeknek a könyveknek a sorába: mágikus realista módszerekkel köt össze múltat és jelent, nagyvonalúan átléptetve szereplőit akár évszázadokon is. Közép- és Kelet-Európa se kevésbé mágikus hely ám, mint Latin-Amerika – és nem is sokkal vidámabb. Ráadásul ahányféle nyelv összeütközik ebben a történelemben, ezekben a folyton változó határú országokban, hát a posztmodernt is direkt nekünk találták ki.

Van itt gyilkos tükörkép, szövegből/be épített város és kolostor, időutazó ikon, korszakokon átkelő álom és XVIII. századi levelek alapján készült repülőtér. Mítosz, legenda, hagyomány, rejtély. (Olykor akkora, hogy csak a szereplők értik, az olvasó egy kukkot se.) Egy betűn élet és halál múlhat (múlik is), és az írás minden veszélye megháromszorozódik, ha vesszük, hogy a latin, a görög és a módosított cirill ábécé is játékban van. Hogy melyik számít sajátnak, melyik idegennek, és egyáltalán hol vannak az otthon határai – az olyan kérdés, amelyre pár száz év alatt se sikerült válaszolni. 

Most már tudom: a titokhoz nem országúton, hanem a mellékutakon lehet eljutni; nem a helyes, hanem a téves ösvény végén vár ránk. A szeleknek is van árnyékuk, és ez az árnyék célnak látszik, és saját iránya van. Egyszer, csak egyszer olyan irányt kellett volna választani, amit mindenki rossznak tart, levegőnek nézni a szélkakasokat, a hibás számítás mellett tenni le a garast, s megkísérteni azt a lehetőséget, amit a többség elvet. Egyszer, csak egyszer Nyugat-Dunának hívni a Szávát, még azon az áron is, hogy Amerika nem a te nevedet fogja viselni…

Pavićtól a Kazár szótár az igazi nagy szám, de ez a kötet is nagyon erős írásokat tartalmaz. Amilyen vékonyka, olyan erővel ül rá az ember fejére. Jószerivel egy sincs közöttük, amelyik ne fájna valamiért; még az iróniájukban, adott esetben a humorukban sincs köszönet. Nyomasztóak, mint a balkáni történelem, úgyhogy nyomatékosan ajánlott egy nap legfeljebb egyet fogyasztani belőlük. Én egyszer megpróbáltam hármat. Nem vót jó. Magyar szerzők közül Darvasiéhoz tudnám a legjobban hasonlítani a hangulatukat, azzal a különbséggel, hogy Darvasi történelmi tárgyú elbeszélései derűsebbek. Na, most tessék elképzelni, mennyire nyomasztóan ír Pavić. Legalábbis itt.

Ezt 2017. november 10-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ilyen szép könyvet ennyire unni…
Bocsánat… :(

A mondat mindkét fele komolyan veendő. Valami gyönyörűség ennek a szövegnek minden egyes mondata. Mindegyikbe külön-külön bele lehet veszni, olyanok, mintha csupa verssorok volnának székely népballadákból. Akárhol nyitja ki az ember, kincset talál, ami nincs elrejtve, sőt két marékkal szórják.

Na de maga a történet…

Mindenekelőtt irgalmatlanul bonyolult. Ami nem a Kós Károly hibája, hanem a XVII. századi erdélyi történelem tehet róla.* Meg se próbálom (nem is szeretném kifejezetten) elképzelni, milyen lehetett ott és akkor megkísérelni eligazodni a politikai viszonyok között – milyen nehéz lehetett életben maradni – gerincesnek maradni – esetleg még boldogulni is, megfelelni az életcélnak, egyről a kettőre jutni. Embertelen nehéz. És az emberek éltek akkor is, terveztek a jövő évre akkor is, sőt még merészeltek szerelmesek is lenni, családot alapítani, gyereket nevelni… szívfájdítóan szép…
…mert aztán időnként jött az ellenség, és kettétört mindent. Vagy még rosszabb esetben nem az ellenség. Hanem a szomszéd, a rokon, a hajdani barát, vagy akár a fejedelem, aki a saját fajtáját pusztítja, bünteti.

A regény ettől nem lesz derűsebb, nem is lehet. Csak bonyolultabb. Nem lehet követni, ki kicsoda, hova megy és mit akar. Annak se, aki fejből tudja Erdély XVII. századi történelmét, hát még nekem, jó fél évvel a húszéves érettségi találkozó előtt. A politikusok neve is percek alatt cserélődik, hát még a kisembereké. Ki győzné követni, ki kit szeret, kit utál, kit akar agyonlőni és kit nem?
No de ez legyen az én hibám. Az elbeszélőé legfeljebb az, hogy ő ugyan nem könnyíti meg az olvasó dolgát a gyönyörű balladisztikus mondataival, amelyek legalább annyit hallgatnak el, mint amennyit kimondanak, mert akik beszélgetnek, félszavakból értik egymást. Köszöntem szépen. Tíz-húsz oldal után meg se kíséreltem követni az eseményeket, csak a regény utolsó harmadában kezdtem felfogni, merre hány méter.

Ehhez viszont tegyük hozzá, hogy ennek a regénynek az esetében követhetetlenség és kiszámíthatóság nem zárja ki egymást; többek között emiatt is untam annyira. Mert azon soha nem lehetett kiigazodni, hogy ki miért indul éppen hova. De hogy ebből jó nem sül ki, sőt nagy valószínűséggel két oldalon belül legalább két fontosabb szereplőt megölnek, nem beszélve a mellékszemélyekről, arra mérget mertem volna venni, és többnyire igazam lett. No de ezt meg írjuk ismét a történelmi helyzet és a társadalmi viszonyok számlájára.

Aztán ha már szóba jöttek a társadalmi viszonyok… hát azok nekem nem tetszenek. Se nagyban, se kicsinyben. De nagyon nem. Az én bajom? Tán az enyém. Vagy mégsem. Mert ha ez a világ csakugyan így nézett ki négyszáz éve,** akkor jaj, de nagyon meg vagyok győződve róla, hogy legalább a fele bajt megspórolhatták volna maguknak, ha csak úgy egy körömnyit kevésbé sarkosan fogják fel a nagybetűs életet. Ahány szereplő nyüzsög ezeken a lapokon, annyira bajos közöttük egy olyat fogni, aki tényleg rokonszenves, és az is marad. Pedig az elbeszélő azért nagyon igyekszik eszményképet teremteni, lelki nagyságot alkotni, az olvasói elé állítani. Azt is köszöntem szépen.

Ennyi. Menjen mindenki házat építeni meg meggyfát oltani, és ne lője agyon egymást.

* Amúgy ha már erdélyi történelmi regény, akkor nekem még mindig Láng Zsolt az etalon, és úgy néz ki, ő is marad.
** Amint hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy így nézett ki, mert van egy olyan érzésem, hogy akkor és ott is hús-vér emberek éltek, nem balladahősök.

Ezt 2017. november 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Szép könyv, jó könyv, izgalmas könyv (nemcsak a cselekménye, hanem az is, ahogy meg van írva), és tökéletesen meg tudok érteni mindenkit, aki kicsi kora óta rajong érte. Szerintem is megérdemli, hogy kultuszkönyv lett.
…meg azokat is tökéletesen megértem, akik nem rajonganak/rajongtak. Mint pl. én. Most felnőttként újraolvasva nagyon tetszett – de azt is felfogtam végre, hogy miért nem szerettem gyerekkoromban. Ezt a múlt hétig nem tudtam megmagyarázni.

Miért tetszett/ajánlom?

Mert – mindenki leírja, leírom én is – a bátorságot, a becsületet, a barátságot és egymás tiszteletét emeli mindenek fölé. Az elbeszélőnek igaza van: teljesen mindegy, mekkorák a szereplők, és mekkora a világuk. Az összetartásnak, a hőstettnek, az árulásnak pontosan akkora súlya van, mint a világtörténelmi jelentőségű eseményekben. A jó haditerv, az jó haditerv marad, az izgalmas csata pedig izgalmas csata, ha homokkal meg ezüstpapírral bevont lándzsákkal vívják is tíz négyzetméterért. A hadvezért ugyanúgy tisztelik, a haditörvényszék ugyanolyan ijesztő. Még akkor is, ha speciel se a hadvezér, se a hadsereg nem tudja, hogy mi az.

Mert megmutatja, hogy a legkisebb és legkiszolgáltatottabb is válhat pár nap alatt hőssé, lelki nagysággá, aki bármit kibír, még azt is, hogy a becsülete helyreállítása közérdekből elhalasztódik, no meg főszereplővé. A bátorság meg a testi erő nem függ össze.

Mert az ellenfél tiszteletére is tanít. Igaz, hogy akit utálni lehet, az vagy vörösinges, vagy áruló, de azért egyáltalán nem a jók meg a gonoszok csapnak itt össze. Áts Feri minden, csak nem diktátor. A két hadsereg élén két nagyon különböző, de ugyanúgy rokonszenves és vezérségre termett alak áll.

Mert attól, hogy hősökről, honvédelemről, árulásról és áldozatról szól a regény, a szereplőkből nem lesznek kicsinyített felnőttek – megmaradnak igazi gyereknek, akiknek haza kell érni fél hatra, izgulnak a latinóra miatt, kikaparják az ablakból a gittet, és nem átallnak rendszeresen sírva fakadni. Ellenben halálos komolyan imitálják a felnőttek stílusát – illetve azt a stílust, amelyet ők felnőttesnek tartanak. Ez időnként bájos, időnként humoros, időnként ijesztő. Ehhez képest a felnőttek az ő életükben csak mellékszereplők – a füvészkerti epizódban derül ki, hogy a felnőttet csak egy „párhuzamos univerzum” részének tekintik: ott jár a közelükben, de nem kell vele foglalkozni. (Annál keservesebb, hogy a felnőttek döntései akkor hatnak a gyerekek világára a legerősebben, amikor a legkevésbé várnák.)

Miért nem szerettem?

„Mer sajnáltad X-et, mi?” – kérdezte egy kedves ismerős vagy két hete. Juszt se írom le, hogy kit kell sajnálni, még akkor se, ha mindenki tudja. Tiltakoztam: a Kincskeresőnek kilencéves korom óta osztatlan rajongója vagyok, pedig abban aztán halnak rakásra.* Ennek semmi köze a sajnálathoz. Ez a könyv egész egyszerűen nem nekem szólt, nem a tízéves Timár Krisztinának.

Először is eleve úgy indul, hogy „ti boldog alföldi diákok, mit tudjátok, mit jelent a grund?” Stimmel. Mit tudtam én? Alföldi diák voltam, falusi gyerek. Ha sík mezőt akartam látni, felültem a sárga Skolnyik bringámra, és elmentem a postára vagy a legjobb barátnőm nagymamájához, mindkettőtől három háznyira volt a határ. Ha erdőt, akkor még bicikli se kellett, gyalog is három percbe telt odaérni. Az eszemmel felfogtam én, mi a tétje a regénynek, de átérezni semennyire nem tudtam. A Kincskereső falusi közege volt az én világom. Most is Szolnok a legnagyobb hely, ahol létezni tudok.

Másodszor sose voltam gyerekcsapat tagja. Voltak barátaim, vannak emlékeim véget nem érő közös játékokról, de remekül elvoltam egyedül is. Eszembe se jutott volna áldozatot (pláne ekkorát) hozni azért, hogy hősnek, vagy akár csak egy csapat részének tekintsenek.

És hát akárhonnan nézem, ez fiúregény. Igen, tudom, a Kincskereső főszereplője is hímnemű, mégis minden további nélkül tudtam vele azonosulni. A Pál utcaiak közül egyszerűen senkivel.** Pedig tízévesen erre azért még nekem is igényem volt. Mert itt a legértékesebb gyerekszereplők megkapják az „igazi férfi” státuszt, ők a „római jellemek” (fogalmam se volt tízévesen, hogy mi az, és amikor tizenegy évesen rájöttem, akkor se tetszett), ezzel pedig elérték, hogy – mint a regénybeli felnőttek számára – számomra is egy párhuzamos univerzum lakóivá váljanak, akiket esetleg messziről nézek csodálkozva, vagy észre se veszek.

Szóval méltányolni, értékelni, felnőttként szeretni tudom ezt a történetet, de nem lett a világom része, szépen elsiklottunk egymás mellett. 

* SPOILER Az viszont igaz, hogy abban a könyvben senkinek az áldozata nem olyan hiábavaló és értelmetlen, mint itt. SPOILER VÉGE
** Úgyhogy mostantól Áts Feri forever!

Ezt 2017. október 30-án írtam. 

A képeket öt nappal később, spontán Molnár Ferenc-túránkon készítette Bodó Lívia.

Pontszám: 10/9

…de én nem szeretem Raymond Chandlert. :(

Tíz pont a megírás minősége, hat az élmény, átlagoltam. Nagyon jó könyv ez – igen-igen tudhatnak írni abban a Montenegróban, az eddigi onnan olvasott könyveim* magas művészi színvonalat képviselnek –, csak nem nekem való.

Pedig az elején úgy tűnt. Van benne holttest, detektív és nyomozás, vannak benne eltűnő könyvek, amelyek után szintén nyomozni kell, van benne történelem, háborúval és jó sok vérrel, elvégre a Balkánon volnánk, vagy mi, meg van benne bonyolult elbeszélői struktúra is, posztmodernnel elegy, nyomokban mágikus realizmust tartalmazhat, és még egy speciálisan kelet-európai apokalipszis is belefér ebbe a százhúsz oldalba anélkül, hogy megterhelné.

Csak az én gyomromat terheli meg. Egyfolytában azt nézegettem, hogy mennyi van még a végéig. Pedig engem a nyomasztás nem szokott zavarni. És még csak több kosz sincs benne, mint A kárhozott városban.

Mégse nekem való. Ahhoz túl kevés benne a Borges/Eco-vonal, és túl sok a Chandler. Túl kevés a fantasztikus világmagyarázó-oknyomozó történet, és túl sok a fejesugrás a bűnös lelkek közé. Két ember között a legrövidebb út a konyhakés. Francba. 

* Mind a kettő. :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. október 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Lassan, szépen áradó északi mese, amely az Egyenlítő közelében játszódik.
Gyönyörűséges szerelmi vallomás egy kontinenshez.

Igen, tudom, mind a két fülszövege a filmre hivatkozik, és romantikus történetet ígér. Ne dőljetek be nekik. Teljesen mindegy, hogy Karen Blixen mit érzett vagy nem érzett a kenyai kávéfarmján a tízes évektől a harmincas évekig: ennek a regénynek az elbeszélője mindenekfölött Afrikát szereti. A maga arisztokratikus módján. És olyan erővel mesél róla, ahogy az észak-európai klasszikus mesemondók tudnak. Lagerlöf, Undset, Brigadere, Kekkonen, Sillanpää, Sakse – akiket ismerek.* De biztosan akad még arrafelé több is ebből a fajtából.

Anekdotafüzérnek nevezhetném a leginkább ezt a regényt, amelyeket a helyszín, a bizonyos kenyai kávéfarm köt össze. Az időrendi sorrend is csak nyomokban lelhető fel közöttük, inkább jellegzetes emberek, állatok köré szerveződnek, vagy egyszerűen csak az emlékezés szabad asszociációi kötik össze őket. Arcok, alakok, egyéniségek bukkannak fel a múltból, akik társadalmilag szigorú hierarchiában éltek a maguk idejében, de az emlékezet nagy demokrata, egymás mellé rendeli őket, sőt akárhányszor az alárendeltet emeli ki jobban. És persze összeköti őket az elbeszélő figyelő szeme, amely (az értékelések alapján elvárthoz képest) jóval kevesebbszer nézi a világot a puska irányzékán keresztül. Néha öl, de sokkal többször „csak” néz, értelmez, befogad.

Meg észreveszi, hogy őt is nézik, értelmezik, befogadják. És tudomásul is veszi, akkor is, ha sejti, hogy egyáltalán nem úgy látják a helybéliek őt meg a hatalmát, ahogyan azt az európai gondolja.

Nem éreztem azt, hogy folyamatosan hangsúlyozná a saját felsőbbrendűségét, sőt. Nagyon összetett elbeszélő ez: ott van benne a (számomra ellenszenves) gyarmatosító, aki természetesnek tartja, ha kiszolgálják, de ott van az alárendeltjeiért felelősséget érző vezető is, és ott van az otthonra vágyó ember, aki idegen földön talál hazát és szabadságot magának. Sőt: ott van a pogány dánok leszármazottja, aki elismeri, hogy alig három emberöltővel korábban az ősei még írni-olvasni sem tudtak. És igen: ott van az arisztokrata, aki a más kontinens más kultúrájában is felismeri és tiszteli az ottani arisztokratát.

Valamint egy idő után jobban szereti nézni az állatokat, mint vadászni rájuk. :) Amivel nálam máris nyert ügye van. Ha pedig még olyan hosszú téli estékre való anekdotafüzér is ráadásul, mint a Gösta Berling, akkor pláne.

* A mágikus realisták is, de őket most nem sorolom ide, megtévesztő lenne. Ebben a Blixen-regényben nincs mágikus realizmus. Csak mese, vagonszám. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. október 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Tudta, hogy mit csinál, aki úgy döntött, hogy ezt a két művet egy kötetben adja ki. Így érdemes. Egymással szemben a nyár és a kora tél, a fiatalság és az öregség, a fény és a köd, az életbe induló és a halálba térő Toldi.* Ismétlik és variálják ugyanazokat a motívumokat: mindent újra, de semmit ugyanúgy. Mint egymás tükörképe, olyanok így szembeállítva.

A Toldi: mese felnőtteknek.

Nem mondom, hogy gyerek kezébe nem való, sem azt, hogy gyerekként nem szerettem, ellenkezőleg.** De felnőtteknek készült, tessék tudomásul venni.

Nekik is van igényük rá, hogy olyan művet olvassanak, amelyiknek a szereplőivel (persze vérmérséklet szerint) azonosulni lehet. Amelyik komoly történelmi tényeken alapszik, de azért van benne elnyomott és a jogait mégis kiharcoló kisebb fiú (egyszer azt mondja rá az elbeszélő, hogy „hatalmas gyerek”), gonosz testvér, hűséges cseléd, távolból segítő tündéri édesanya és igazságos király. Nahát. Mert ez olyan mese, hogy kezdettől fogva borítékolni lehet, ki győz és ki veszít. Vagy hogy aki a főszereplő ellensége, az csakis aljas mocsok gazember lehet: a testvére átvitt értelemben a háta mögött áskálódik, a cseh bajnok szó szerint a háta mögül próbál támadni. De azért olyan jó hatvanadjára is végigizgulni, hogy ugye megint legyőzi, ugye megint kegyelmet kap, ugye megint hiábavaló a csúf ármány, mert Toldinak hátul is van szeme, Lajos király pedig átlát minden cselszövésen, mert ő a definíció szerinti tökéletes uralkodó? 

Gyönyörűséges-mosolygós látomás, amelyikben még éjszaka is világos van, és semmi komoly baj nem fenyegeti a jókat…
…bár azért azt a lábjegyzetet tessék újra megnézni. Egyébként a hanglemez borítójától is féltem tízéves koromban. Meg a Básti Lajos hangjától.

Emellett pedig természetesen ahogy az egész meg van írva, úgy csak ez a szerény zseni tudott írni. Nincs benne egyetlen fölösleges szó sem. Nem azért van rímekben írva, mert úgy „szebb”. Azért van rímekben írva, mert másképp nem lehetett és kész. Hogy a mese közben másfél-két sor erejéig fel-felbukkan egy-egy realisztikus életkép, egy-egy apró megfigyelés, amire a felnőtt olvasó rácsodálkozhat – jé, ez tényleg így van, de felező tizenkettesben is el lehet mondani? –, máskor meg vidáman humorizál az elbeszélő a sírok közül Bence nyakába ugró Toldin, az csupa-csupa ízlelgetni való csemege.

Aki el akarja olvasni a Toldi estéjét, és nem tudja kívülről a Toldit, az mindenképp olvassa újra ezt is előtte.

A Toldi estéje: minden, csak nem mese.

Ugyanazon a nyelven szól, egészen másról. Ugyanaz a tér, ugyanazok a szereplők, ugyanazok a motívumok, csak az idő nem ugyanaz, és ez mindent megváltoztat.

Semmi nem egyértelmű, semmi nem világos (még a nappal sem: állandóan köd van), semmi sincs a maga helyén, Toldi a legkevésbé; még az sincs, akinek igaza legyen. Itt nem nyer senki a vitában, maximum kihal belőle. Pedig meg lehetne öregedni szépen is: ha minden a helyén volna, akkor a kor meghozta volna a főszereplők számára a bölcsességet is. Csak hát a bölcs öregek ebből a műből hiányoznak. Az ifjú hősből keserű, önsajnáló öregember lett, a jó királyból sértődős, gyenge lábú vénség, akit észre se vesznek az utcán, a tündéri édesanyának csak a sírja van meg, a hűséges cselédnek csak a fia maradt itt komikus Sancho Panzának, a gonosz testvért régen elintézték a farkasok, a legyőzendő olasz bajnok meg – ó, a francba, egész rokonszenves! Hogy lehet itt bárkivel azonosulni?!*** 

A fiatal Toldi gyerek, aki mesebeli játéknak tekint minden erőmutatványt. Az öreg Toldi minden mozdulatának embertelen súlya van, a nyilai dárdának illenek be, a pajzsa roppant nagy, a buzogánya félmázsás, a harci jelenete vér-, por- és izzadságszagú, egyetlen mai kosztümös filmből se lógna ki. Pontos kép és komoly. Csak Bence a vicces, ahogy egy igazi Sancho Panzához illik. Arany azt is tudja, hogyan és mennyi humort kell adagolni a megjelenésükbe.

És hát: a fiatal Toldi történetében még vidám kis epizód, hogy a temetőben alszik, és onnan ugrik rá örömében a közeledő Bencére; az öreg Toldi történetében viszont már állandó jelenlét a halál. Mindenki meg van győződve róla, hogy halott, szó szerint a sírból ugrik ki, amikor megtudja, hogy még szükség van rá, szerzetesnek öltözik, aki utolsó kenetet hoz, és aki látja, egytől egyig kísértetnek nézi. Hiszen az is: a saját kísértete. A korszaknak, amelynek a hőse volt, már vége, és a legtöbb szereplő szerint nem is lett volna szabad túlélnie. A semmiből jön bajt vívni, aztán ugyanoda távozik. (A kép forrása: Public Domain Pictures.)

Ja, egyébként a tükör itt, a Toldi estéjénél, el van törve. Ahogy az már a vén tükrökhöz illik. Hiányzik a fele. Szerintem centire ugyanolyan hosszú, mint a Toldi, viszont csak hat ének, nem tizenkettő, mint az. Mert ez ott kezdődik, ahol a Toldi a feléhez ért: ahol a hős megtudja, hogy feladata van. Minden, ami a Toldiban a feladat előtt lezajlik, hiányzik innen, és nincs is rá szükség: az öregnek már nem kell a családjával, a környezetével megküzdeni, mint a mesebeli kisebb gyereknek. Sajnos. Úgy valószínűleg könnyebb lenne neki. De ebben a második részben semmi nem könnyű.

Egyik rész sem semlegesíti a másikat. Kizárják, de nem érvénytelenítik egymást. Mindkettőre szükség van. Ez a legszebb benne.

* Annyi mágiának valót olvastam mostanában, hogy még az is eszembe jut: szangvinikus és melankolikus. 
** Megjegyzés: Maradandó traumát okozott viszont tízévesen, hogy a farkaskölyköket eltapossák, hogy az agyonütött katona teste szétmállik, és mindenekelőtt az, hogy amikor Toldi megszorítja a cseh bajnok kezét, akkor annak kinyílik az ujjai hegye, és kijön a vére. Jáj. Most is libabőrös leszek.
*** A következő lábjegyzet SPOILEReket tartalmaz! A fiatal Toldi akaratlanul, pusztán a nagy ereje miatt gyilkosságba esik, de legyőzi a bikát, aztán megmenti az ország becsületét, és kegyelmet kap. Az öreg Toldi is ugyanígy követi el ugyanezt a bűnt – de sajnos csak az után, hogy megmentette az ország becsületét, és nem egy névtelen katonát öl meg, hanem három udvarbeli nemes úr fiát, és utána úgy gázol keresztül a tömegen, mint a megvadult bika. (Tényleg ezt a hasonlatot használja rá a szöveg.) Ő maga változik megfékezni való vaddá. Kegyelem nincs, csak méltányosság. A fiatal Toldi bosszút akar állni a megölt testvérekért az aljas ellenfélen, és sikerrel jár. Az öreg nem is tud a testvérekről, akiket az igencsak lovagias ellenfél nem is szándékosan ölt meg. Csak jön robogva, végrehajtja a hóhérmunkát, aztán ott hagyja az egészet, és kicsordul a könnye az önsajnálattól, mert nem jönnek utána rögtön ünnepelni. Az ifjú Lajos király mindent észrevesz, még azt is, amit titkolnak előle; az öreg Lajos király már azt se látja, ami az orra előtt van, még a legjobb barátját se ismeri föl, mert hát hogy nézne ki, ha a lovagkirály feltenné a szemüvegét? 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. október 23-án írtam.