Újraolvasás vége.
Ha az Odüsszeia a világ első és legnagyobb fanfictionje, hát az Aeneis se sokkal marad el mögötte, legfeljebb időben, de Vergilius nem tehet arról, hogy később született. Cserébe megkapta elődei összes tapasztalatát, és fel is használja őket, hogy aztán csakugyan pontosan olyan fogásokat alkalmazhasson, mint a mai fanfiction-írók.

Aeneas (az Íliászból mellékszereplőként ismert Aineiasz) önálló történetében hol új szereplőkkel és helyszíneken ismétlődnek meg az Íliász és az Odüsszeia jelenetei, hol konkrét helyszínek, szereplők bukkannak fel a két nagy eposzból, de a helyük és a jelentőségük megváltozik. (Pl. Kirké szigete mellett elhajóznak, épp csak hogy nem integetnek, később a latinok üzenetet kapnak Diomédésztől, és persze Aeneas is elmeséli a trójai falovat, csak ő nem örül neki.) Tudta Vergilius, hogy mit csinál: írt tizenkét éneket, ebből hatot az Odüsszeia mintájára utazósnak, hatot az Íliász mintájára kardozósnak.* Meg persze az egészet vergiliusosnak. Elegánsnak, lágyságában is szigorúnak, gyakran melankolikusnak, máskor hirtelen ijesztően szomorúnak.

Aeneas nem Akhilleusz: nem a háborús dicsőség vonzza, hanem otthont akar találni a népének. Nem önszántából megy bele a háborúba, bár amikor (kétszer is) rákényszerítik, becsülettel helytáll, és még isteni eredetű fegyverzetet is kap. (3D-s mozgóképekkel. Bocs, ettől nem tudok szabadulni. :) Ha egyszer mozognak.) És nem is Odüsszeusz: bolyong eleget, de nincs hová hazatérnie, a hazája porig égett. Persze megindokolják nyolcvanan nyolcvanféleképpen, hogy miért jó neki Itália, de az igazság az, hogy ott őt betolakodóként kezelik, egyetlen ember kivételével mindenki vassal akarja kiverni a félszigetről, és a házasság, amely várja, nemcsak hogy puszta érdekből köttetik, de igazából még a dinasztiája fenntartásához se szükséges, hiszen a trójai asszonytól született fia fogja követni.

Aeneas szigorú és körömszakadtáig istenfélő. Csak és kizárólag azt hajlandó csinálni, amit az istenek jóváhagytak, de azt aztán szó szerint tűzön-vízen át, akárhány arisztokrata lesz közben öngyilkos, akárhány város ég le. Más választása nagyon nincs is, a fentiek miatt.

Az igaz viszont, hogy az istenek elég gyakran szeretik magára hagyni. Érezhető, hogy az Aeneis idejében már nagyságrendekkel kevésbé veszik komolyan ezt az istenvilágot, mint nyolcszáz évvel korábban. Venus, Aeneas anyja néha segít a fiának, de szinte soha nem saját alakjában; Jupiter is újrajátssza az Íliász mérlegjelenetét két bajvívó sorsával, de igazából halálosan nem érdekli a dolog, úgyis tudja, mi a végzet döntése. Juno ugyan nem riad vissza attól, hogy a végzet ellen cselekedjen, vagy másokat ugyanarra buzdítson – de ennek meg a világon semmi következménye nincs. Mármint az istenek világában. Az emberekében annál inkább: ömlik a vér literszám, hangsúlyozottan fölöslegesen. 

Tipródtam itten egy darabig, hogy vonjak-e le egy pontot az tízből vagy ne, végül is akkora élmény nem volt, mint huszonkevés évesen, főleg a sok vért tűrtem nehezen. De aztán úgy döntöttem, hogy a tízhez éppen eleget nyújtott így is. Annyira végül is nem nyers, mint az Íliász, Vergiliusnál a csatamezőn gyilkolászni is elegánsan tudnak. 

Ami zavart: a nyilvánvaló politikai mellékzöngék. Az, hogy ez az eposz nemcsak fanfictionnek, hanem propagandának is készült. Kétszer is megjósolják benne Róma jövőjét, mindkétszer ügyesen ajnározva Vergilius kortársát és barátját, Augustust. No meg az se véletlen, hogy a rómaiak leendő őse csak kényszerből harcol, csak azért, mert nem adják neki oda a végzet által neki szánt földeket, pedig ő tényleg nem akar, de tényleg nem, és milyen fölösleges már, hogy harcolnak ellene, szegény harcosok, a szív megszakad értük, hát nem jobb lenne önként meghódolni Rómának, oppardon Aeneasnak? Tényleg ügyesen, helyzethez illően hangzik el mindkét jóslat, és tényleg nagyon tudott írni Vergilius, de azért na. 

Ami nagyon tetszett: a mellékalakok. Főleg a nagy ellenfelek, akiket (majdnem) mindig tisztelettel és melankóliával ábrázol az eposz. Vannak közöttük megtévesztett bolondok, vannak közveszélyes őrültek, de vannak jobb sorsra érdemes, derék hősök is, akiket maguk az istenek is sajnálnak. Leginkább a harcos Camilla epizódja fogta vissza a kezemet, amikor le akartam vonni a pontok számából. Meg az alvilágjárás. Az valami gyönyörű.

Annak idején Lakatos István fordítását olvastam, most a Kartal Zsuzsáét. Egyikkel sincs bajom, abszolút megfelelnek a kihívásnak. Aki nem felel meg, az a szedő meg a korrektor. A nyolcvanas években egy klasszikust ilyen slendriánul kiadni?! Akárhányszor megbicsaklik a hexameter egy-egy betűhiba miatt, sőt időnként egy szótag, egy névelő marad ki. Nem esik jól. Olyan, mint mikor kellemes erdei séta közben megbotlik az ember egy gyökérben, és beveri a fejét egy faderékba.

* Azt is jó végiggondolni, így alig két évvel Zrínyi és Tasso olvasása után, hogy mit vettek át ők a saját művükhöz Vergiliusból, hogyan folytatták, min változtattak és minek. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 22-én írtam.