A 2015-ös Reading Challenge idején olyan könyvet kellett olvasni, amelyet pusztán a borítója kedvéért választ ki az ember. Ha volna olyan kihívás, amelyhez pusztán cím alapján kell választani, arra ezzel nevezhetnék be. Amikor először kedvem támadt rá, csak annyit tudtam róla, hogy ennél szebb címet nyolcvan évnyi kereséssel se találnék. Még azt se tudtam, hogy rajta van az 1001-es listán. Felnőttmesét akartam, azok közé éppen beillett. Utána pedig már juszt se néztem meg se a fülszöveget, se az értékeléseket.

Aki szeretné követni a példámat, annak csak annyit árulok el: a cím nem hazudik, a regény nagyrészt megfelelt a várakozásaimnak. Ők innentől már ne is olvassanak tovább. 

– —- – —- – —-

A történet egy kitalált világban játszódik, egy távoli évszázadban (valahol a százötvenedik oldal táján céloz rá, hogy a XXII. század közepén járhatunk), amelyben létezik élő televíziós közvetítés, ellenben hintón járnak meg gyalog. Egy utópisztikus jövendő elképzelt közössége adja a mese hátterét: egy olyan korszak emberisége, amelynek számára nem az egyéniség jelenti az értéket, hanem az abszolút normához való igazodás, a hierarchiában elfoglalt hely, a szolgálat. Minél magasabb rangú az ember, annál keményebb, annál lelkiismeretesebb szolgálatot várnak tőle. És ki volna alkalmasabb erre, mint Josef Knecht, akinek már a vezetékneve is „szolgá”-t jelent?

[…] noha a felületes megfigyelő akkoriban az Üveggyöngyjáték feltűnő elhanyagolását állapíthatta volna meg Knechtnél – tudjuk, hogy épp ellenkezőleg: az Üveggyöngyjáték befolyásolta Knecht szabad tanulmányainak egész, látszólag személyes és összefüggéstelen, mindenesetre nagyon szokatlan menetét, s fejlődése éppen a játék szolgálatához tért vissza.

Utópisztikus ez a világ azért is, mert béke honol benne (érdemes megnézni a keletkezés évszámát!), évszázados béke és tartós társadalmi együttműködés. Hordoz ugyan magában feszültségeket, de ezeknek még csak a legfigyelmesebbek veszik észre a jeleit – és az őket megelőző sok évtizedes harmóniát ezek sem semlegesítik. De utópisztikus azért is, mert létezik benne tökéletes megértés és megismerés. Meg kell érte dolgozni, és nem is képes rá bárki, de létezik. Sőt olyan is létezik, hogy mindannak, amit az ember megértett, pontos nyelvi megfelelőt is találjon: itt minden kimondható, megfogalmazható, vagy azzá válik.

Nem hiszem, hogy túl sok olyan mű létezne az utóbbi kétszáz év világirodalmában, amely úgy tudna felépíteni egy utópisztikus világot, hogy nem leli ki tőle az olvasót a hideg, és nem fordul át a felénél disztópiába. Akkor is megbecsülném Hesse művét, ha nem tudná halálpontosan, mennyi filozófia fér bele egy fejlődésregénybe. És nem ám úgy, hogy időnként betétjelleggel platóni dialógusokat ad a szereplői szájába! Hanem a cselekménynek, azaz Knecht életrajzának szerves részeként! Ráadásul teszi mindezt olyan lágy-komoly, szelíd-szép stílusban, olyan aprólékos műgonddal, amilyet csak a költők tudnak. Úgy, hogy időnként letettem a könyvet a térdemre, és engedtem, hadd vigye a gondolataimat, amerre menni szeretnének.

Nem Kasztáliába szerettek volna menni. Nem ebbe a regényvilágba, amelynek működtetője a kultúra, az úgynevezett egyetemes emberi szellem – bármit jelentsen is ez – iránti tisztelet.* Nem oda, ahol az egyéniséget minimum másodlagos fontosságúnak tekintő közösség névtelen és arctalan elbeszélője oly magasztos csodálatot érez a tökéletes szolga létére nagyon is egyéni gondolkodású Knecht iránt. Az iránt, aki élete minden fordulópontját lépcsőfoknak tekinti, és mindig meg tudja hozni a helyes döntést, amely a következő lépcsőfokra viszi. A döntései árát pedig készséggel megfizeti. Tiszta, egyenes ember, aki önmaga akar és tud lenni, aki minden lépésével egyre tökéletesebbé válik.**

Nem akartak ebbe a világba jutni a gondolataim, mert kezdettől fogva pontosan tájékozva voltak arról, hogy Kasztáliában nekem helyem nincs. Nem volna még vendégként sem, ezt nagyon hamar tisztázta a szöveg. Ez pedig, meg kell vallanom, csalódást okozott. Hiszen mégiscsak utópisztikus világról van szó, amelynek berendezkedését legalább egy bizonyos fokig a kitalálója határozza meg. Igazán nem került volna nagy fáradságába kitalálni benne egy cellát nekem is. (Tényleg nem került volna. Figyeltem.) Nem mintha nem volnék hozzászokva ehhez a fajta hajléktalansághoz – nem mintha nem érzékeltem volna a játék szépségét, értékét így is, kívülről is, hiszen ezért vonok le csak egy pontot –, de pontosan miért is kellett hozzászoknom?! Kinek rossz az, ha nem kaphatok helyet? Nem esik jól, ha egy ilyen okos ember, mint Knecht, még a küszöbre se enged leülni. Vagy éppen nem létezőnek tekint. 

Mondjuk, szerintem a Gargantuát is annak tekintené. Vagy Lukianoszt. Vagy Ariostót. Vagy Szabó Magdát. Vagy Avilai Szent Terézt. Pedig bőven ott lenne a helyük az üveggyöngyjátékban nekik is. Ad absurdum még azt is feltételezhetném, hogy tartósabbá, ellenállóbbá tennék.

* SPOILER Ezért is olyan törékeny ez a világ: nem egy rajta kívül álló abszolútum hozta létre, hanem a közmegegyezés. Amely ahogy létrehozta, ugyanúgy el is törölheti.
** SPOILER Maximum attól lehetne még tökéletesebb, ha csak egyetlen egyszer venné a fáradságot, és leöntené a főtt krumpliról a forró vizet. Vagy megkeverné a babot a tűzön. Vagy kisöpörné a celláját. Vagy legalább megemlítené azokat, akik elvégzik ezeket a feladatokat, könyörgöm! Komolyan mondom, már azzal gyanúsítottam a kasztáliaiakat, hogy házimanókat alkalmaznak, mert kb. annyira volt láthatatlan minden kéz, amelyik fizikai munkát végez.

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. december 23-án írtam, és 2020. július 15-én egészítettem ki. A képeket itt és itt találtam.