Teljesen megértem a döntést, amely ezt a két könyvet egyetlen kötetben helyezte el. Valóban egymás mellett van a helyük. A második mintegy az első folytatása, már amennyiben nem-cselekményes művek esetében lehetséges folytatásról beszélni.

Ami a műfajukat illeti, változatlanul az „esszé” a legpontosabb megjelölés. „Próbálkozás” mind a kettő. Látványosan nem kiadásra születtek (1950-ben bajosan is lehetett volna kiadni őket), hanem gyakorlatként. Lelkigyakorlat, jóga, elmélkedés – kinek hogy tetszik.

Olvasni különösen kezdetben rettenetesen nehéz. Aki most akar Hamvas életművébe belefogni, NE ezzel kezdje, kivéve, ha a filozófiában alaposan tájékozott. Az én (régen szerzett és töredékes) filozófiai felkészültségem nagyjából ahhoz volt elegendő, hogy ne érezzem teljesen elveszettnek és kirekesztettnek magam.

A Tabula Smaragdina azt mondja, hogy ugyanazt a sugárzó, életfakasztó meleg világosságot, amellyel a Nap a természetet elárasztja, az ember önmagában megvalósíthatja és azt a sugárzást életének tartalmává teheti. De ugyanezzel a sugárzással a dolgokat is áthathatja. Ez a művelet az, amit később alkímiának neveztek el. Aranycsinálásnak azért mondják, mert az arany a Napnak megfelelő fém és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá, vagyis arannyá változtatja.

Hogy mire számítottam, amikor elkezdtem olvasni, arra nem emlékszem. Hogy mire nem, arra igen. Eszembe se jutott, hogy most valami biztos receptet fogok kapni, amely alapján a) aranyat fogok tudni csinálni, b) a továbbiakban értelmes(ebb) életet élhetek. Ha ezt vártam volna, csalódtam volna. Nem, ez nem az az alkímia. És nem, ez nem az az életfilozófia.

A Tabula Smaragdina világa számunkra helyreállíthatatlanul elmúlt. Ahogy elmúlt a Tao-te king és Hérakleitosz, a Mahabharáta [sic!] és Aiszkhülosz világa. Különös naivitás kell ahhoz, hogy az ember a művek restaurációjában hinni tudjon.

De bizony, nagyon érdekes. Akár izgalmasnak is nevezhető. Még ha nem is értettem mindent kristálytisztán. Ennyire alapos ismertetést az alkímiáról és a tarot-kártyáról még senkitől se kaptam, és nagyon tetszik, ahogy beleilleszti egy komplett személyiség- és világértelmezésbe.

Íme a vásári bűvész. Kezdődik az előadás. A varázsló. Ő az, aki a dolgokat onnan veszi elő, ahonnan akarja. A zsákból, a zsebéből, a pohárból vagy a semmiből. Ő a mágus. A görögök poiétésznek nevezték. Mexikóban egész nép volt ilyen poiétészből, toltékoknak hívták őket. A görög és az indián szó ugyanazt jelenti: ő az, aki csinálja, a készítő. Csaknem a mester. De mindenesetre művész, vagyis a költő. E mágia nélkül nincs semmi, és előbb van, mint az értelem.

(...)

A bolond itt türelmes. A vég és a kezdettelen. A megfoghatatlan és elérhetetlen. Nincs semmije, de nem is kell neki semmi. Nem épít házat. Az árokban alszik. Egy kicsit melankolikus, mint minden igazi bolond, de tudja, hogy ez a komikotragikumhoz tartozik. Csak semmi komolyság. A sors (kutya) megmarja, de ő nevet rajta. Senkit sem akar megváltani, önmagát a legkevésbé, főként nem géppisztollyal. Neki a szabadság igazán többet ér. (…) A bolond alig fél. A határok embere. Az elmúlás állandó jelenlététől felfokozott életheve. A bolondot az utolsó lépés érdekli, a határátlépés. Mi van tovább?
„Nézd meg és menj tovább.”

Itten véletlenül sincs semmi homályban hagyva, itten minden mellett legalább hat észérv szól, csak legyen, aki felfogja. Itten minden mindennel klappol, az alkímia nyelve gond nélkül lefordítható a pszichológia nyelvére, az a történettudomány nyelvére, az a politikatudomány nyelvére, úgy általában kellő odafigyeléssel minden lefordítható minden másra, és az egész oly gyönyörű, sima gömbbé áll össze, hogy az már nemcsak érdekes, hanem gyanús is… :)

Nem az ismereteket halmozni. Az éberséget emelni. Mert életemet nem a dologi tudás, hanem látásom világossága dönti el. E látás oly mértékben fokozható, hogy az ember lénye gigantikus alakot ölthet. Powys e lényt ichthyosaurus-ego-nak hívja. Ez az én-kolosszus a létező világot teljes egészében magába veheti, a baktériumok cikázásától a kozmikus napokig, nem mint rajta kívülfekvő látványt, hanem mint lényén belül történő személyes tapasztalatot; a mikrobáktól az üstökösökig, a színek ízeit, a hangok illatát, a lények alakját és természetét, az értelem és az érzékek rezdülését, rég kihalt növények színét és szagát, örökre elnémult nyelveket, a jövőben születő lényeket, városokat és ételeket, képeket és gondolatokat, és az ős fényörvény érzékfeletti ragyogását.

Bennem meg végig ott munkált a kétely, hogy aki ennyire pontosan meg tud feleltetni mindent minden másnak, az jaj, de sokszor figyelmen kívül hagy jaj, de mennyi különbséget… de azért, meg kell hagyni, Hamvast tetten érni irtó nehéz (lenne), ahhoz legalább annyit kéne tudni, mint ő. (Hjaj…)

Boldogult úrfikoromban összefogtam volna ezt a könyvet egy spirálfüzettel, egy tollal meg egy ceruzával, betelepedtem volna a Zeneműtárba, aztán fülemre Csajkovszkij, padra füzet, könyv kinyit, tollal jegyzetel, ceruzával lapszélen kommentál, kérdez, válaszol, veszekszik, sír, ide-oda mutató nyilakat rajzol az összefüggések és az ellentmondások közé, helyenként a tollal a fáradtságtól iniciálékat festeget (különösen jóleső tevékenység ilyet a tollbetét életének vége felé cselekedni, amikor folyni kezd), a végére pedig szépen tisztázza, hogy mit hogyan tud a továbbiakban hasznosítani, és a meg nem értett dolgokat bölcsen a jövőre bízza.
Ilyen füzetem van itthon öt. Mind tele van. Összesen egy művet bántam meg a sokból: Freudot. Többet. Soha. Nem. Vagyok. Hajlandó. Jegyzetelni.

Vissza a témához. Nagyon jól tettem, hogy a Karnevált olvastam előbb és ezt később. A Tabula smaragdina nagyjából a Karnevállal egy időben keletkezett, és kicsit olyan, mintha a regény elmélete lenne. A beavatást pl. gyönyörűen részletezi. Ebben is, a Mágia szutrában is folyamatosan tetten érhetőek olyan szövegrészek, amelyeket a Karnevál kelt életre, mintha dramatizálná a Tabula smaragdinát vagy a Mágia szutrát. Itt van például ez (vesd össze Jusztin és Csiba párbeszédével a félelemről).

Az erőszak az álerő. Az álerős a desperát hatalmas, aki fél, ezért hazudik, s minél többet hazudik, annál jobban fél. Az erőszak az erőtlenség.

Ezért sokszor önkéntelenül is összehasonlítottam a regényt a két nagyra nőtt esszével, és a) mindig az esszék maradtak alul, b) az lett a nagyon erős benyomásom, hogy az esszék azért maradnak alul, mert egyetlen hangon szólnak, monologikusak, míg a regény olyan, mint egy koncert. Az első véleményemet fenntartom (ezért vontam le egy pontot), a másodikat közben revideáltam.

Olvastam már olyan Hamvas-értékeléseket, amelyek arról panaszkodtak, hogy az ő könyvei „lefelé beszélnek” az olvasóhoz. Ezt én soha nem éreztem olvasás közben, még a Tabula smaragdina közben sem. Nyomasztóan okos és művelt volt ez az ember, hát igen. A műveiben megszólaló hang gyakran erőteljes, határozott, rendkívül (talán túlságosan is) magabiztos, szinte lehengerli az olvasót – de a hangsúly mindig azon van, hogy „szinte”. (És azt is mindenképpen tekintetbe kell venni, hogy életművének irdatlan nagy részét nemhogy nem látta soha nyomtatásban, de még az esélye se látszott, hogy belátható időn belül őrajta – meg esetleg a legszűkebb ismeretségi körén kívül – más is olvasni fogja őket. Ezt a két könyvet (is) saját magának írta, magához meg olyan hangon beszél az ember, amilyenen akar.) Ez a két mű pedig semmilyen tekintetben nem monologikus, nem egyetlen hangon szól. Sőt. Szenvedélyes vita az egész, végigvitatkozik 366 oldalt az általa leginkább tisztelt írókkal, és mérlegel, dönt, kétségbe von, elemez, szétbont, összeilleszt szakadatlanul. Mert:

Csak az életbe beépített és tevékeny gondolat lehet az életterv aktív része.

A végkifejlet pedig szép. Nagyon szép. Már csak ezért is érdemes elolvasni. 

Most már csak egyetlen dolog zavar. Írhatok én itt akármennyit, az életben nem érem el DrEmergencyGrooveHouse egymondatos értékelésének mélységét. De tényleg. Annyira tetszett, emiatt döntöttem a könyv mellett. 

(Részemről világosbarna.)

Ezt 2014. október 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9