Bestsellert kétféleképpen szoktam olvasni, de a kiindulópont mindig ugyanaz. Amikor olvasni kezdek, egyúttal keresni is kezdek benne valamit, ami külön nekem szól, azaz olyan embernek, aki határozottan nem szokott hozzá, hogy bestsellert olvasson. Ha nem találok semmi nekem szólót, irgalmatlanul megszabadulok a könyvtől. Kivéve, ha ajándékba kaptam (bár az ajándékozók többnyire ismerik az ízlésemet). Ha találok, onnantól kezdve kizárólag arra figyelek, és amíg az jelen van, hálás olvasó vagyok.
A könyvtolvajban találtam. Kettőt. Vagyis inkább másfelet.

Az első természetesen az, hogy a halál az elbeszélő. Ez tetszett, érdekelt, mert A halál kocsisára emlékeztetett. Igaz, ott nem pontosan ez a helyzet, de eléggé hasonló. A mesemondó stílusa is. Örültem. Egy nekem szóló elem.
Aztán bánkódtam, mert a halál közben mintha megfeledkezett volna arról, hogy ő a halál. Érzelmeskedni kezdett. A halál ne érzelmeskedjen. Meséljen, tök jó, de ne magyarázzon a szívéről. Ebből a szempontból az egész könyv nem ért föl az első húsz oldallal. A nekem szóló elemből kiesett a fele.

A másik szerencsére elég tartósan megmaradt. Az, ahogyan a szöveg a szavakkal bánik. Amikor Liesel napot festett a pincefalra, akkor jutott eszembe (szerintem Zusak örülne neki, ha tudná), hogy ez a szöveg is olyan, mint egy gyerekrajz. Azok a meglepődések, ahogy egymástól mérhetetlen távolságra eső szavak kapcsolódtak össze, ültek egymásra, ugráltak és verekedtek – azokat nagyon élveztem. Végig.
És mivel ez a játék (igen veszélyes, cseppet sem ártatlan játék, de hát a gyerekrajzok sem ártatlanok) a világ ábrázolásában, sőt a könyv cselekményében, szereplőinek sorsában is megkerülhetetlen szerepet kapott, sőt betéttörténetek is kiteltek belőle, olvasás közben nem győztem dicsérni magamban a Zusak ügyességét. Semmit sem pazarolt el a lehetőségből.

Inkább még hozzátett. Ha kellett, ha nem.
Mert hát bizony, mi tagadás, ez a könyv tényleg giccses. Nem is kicsit. Még akkor is, ha, bevallom, engem is megrendített. Giccs. Legfeljebb a fenti másfél elem kedvéért ezt meg lehet neki bocsátani.
Ami pedig a témát illeti: azt az elbeszélő és a stílus számomra szinte mindenütt elnyomta, annak rendje és módja szerint. Hasonló könyvet keveset olvastam. Abban a korban, amikor faltam volna őket, féltem tőlük, ki se mertem őket nyitni. Később meg, mikor kinyílt a szemem, ennél sokkal durvábbakkal etettek, a Sorstalansággal meg A fehér hotellel. Tudom jól, miért és minek bukkan fel újra meg újra ez a téma a világirodalomban: ami trauma, arról beszélni kell, különben jobban fáj. Ebbe bele is nyugszom.
Legfeljebb az ilyen esetekben, mint egy ausztrál író kortárs regénye, erkölcsi megfontolásból vakarom a fejem. Szabad-e az emberiség egyik leggonoszabb traumájáról még egy bőrt így lehúzni? Erkölcsileg megengedhető-e, hogy egy író abból csináljon bestsellert (= jó sok pénzt) a XXI. század elején, hogy kiszámítottan megríkatja az olvasóit azzal a sok-sok holtbiztos eszközzel, amit a II. világháború adott a kezébe? Hogy eszköznek használja a kegyetlenséget?…
Én erre a kérdésre itt most nem szeretnék válaszolni.

--------------

Utómunkálatok (avagy: mivel figyelmeztettek, hogy az értékelésem túlságosan keserűre sikeredett, holott nem annak szántam, némi kiegészítések):
Olvasás közben a könyv szeretete szinte mindig jóval erősebben hatott, mint az ellenérzéseim. Az ellenérzéseim mindig akkor bukkantak a felszínre, ha éppen nem volt halál a halál, vagy ha már három oldal óta nem sziporkázott a stílus. Amúgy nagyon gyorsan, könnyedén olvastam a könyvet, nem pedig szenvedve. Sőt. Hiszen éppen ezért dicsértem, ahogyan a szavakkal bánik. Oldalról oldalra dicsértem.
Szerettem a „könyv a könyvben”-t. Kiválóan sikerült eltalálni azt, ahogyan összekapcsolódik olvasás és halál és élet. Ahogy Liesel A sírásó kézikönyvén tanul meg olvasni. Ahogy az óvóhelyen olvas. Ahogy Hitler könyvére szó szerint ráíródnak más könyvek, az élet és a szeretet könyvei. Ezt úgy eltalálta Zusak, ahogy el kellett találni. Ezért írtam, hogy semmit el nem pazarol, minden lehetőséget kihasznál.
Ettől még fenntartom, hogy giccs. Nem túl ügyes kártyajáték készen kapott sablonokkal. Bocs…

Ezt 2014. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Ez a könyv van 70% alatt a Molyon?! Ez a csoda-regény, ez a romantikus lélektani dráma?

Mit is mondhatnék, hogy népszerűsítsem?!

Először is elmesélem a körülményeket, amelyek tökéletesen összejátszottak annak érdekében, hogy utáljam.
Kötelező olvasmány volt, és utolsók között értem a könyvtárba, amikor ki kellett venni, tehát nekem már nem jutott a kicsi, könnyű kiadásokból, csak a Norton-antológiákból. Rémlik még valakinek rajtam kívül a Norton-antológia? Az a nehéz papírra nyomott, több ezer oldalas szörnyeteg kötet, amelyiknek tartalmazni kellett az amerikai irodalom esszenciáját a XVIII. századtól napjainkig? Amit, ha az ember a lábára ejt, eltöri, viszont a betűit nagyítóval kell olvasni?

Na, ebből a dögnehéz antológiából olvastam én a regényt a vonaton állva, Szolnoktól Karcagig a peronon, ahol táskák hevertek a földön, és állomásonként átmászott rajtunk a kalauz. És így le tudott kötni, de annyira ám, hogy másnap – mert éjjelre fenn maradni képtelen voltam – meglógtam előadásról, hogy végigolvashassam, és megtudjam, kivel mi történt. (Egyébként sose voltam lógós, ezen az előadáson kívül talán csak betegség miatt mulasztottam, azt is ritkán.)
Hogy a stílusa mennyire nehéz, mennyire nem… hát nekem akkoriban Thoreau-ba meg Sterne-be beletört a bicskám, de Hawthorne-t egyszerűen gyönyörűnek találtam, még az se zavart, hogy nem mindenütt értem. A bevezetést nyugodtan át lehet ugrani (az író kommentárja a regényéhez), de aztán már ne tessék ugrálni, csak engedni át magatokon a szavakat. Valami száraz, lázas forróság van ebben a regényben, valami belülről égő tűz hevíti és szárítja és égeti ki a szereplőket, mint a cserépedényeket, és aztán, ha hozzákoccan valami a frissen égetett cseréphez, hát zengő hangot ad. Bocs, hogy ilyen lírai vagyok, erről a könyvről nem tudok másképp nyilatkozni. Még a nevek is beszélnek. Lehetséges-e kegyetlenebbül hideg nevet kitalálni annál, hogy „Chillingworth”? Le se lehet fordítani, a „chill”-nek mind a húsz jelentése belejátszik. Vagy lehet-e másképp nevezni az okos kis gonosz tündérmanó-szerű leánykát, mint úgy, hogy Pearl (Gyöngy)? Őt szerettem a legjobban a könyvben.

Való igaz, hogy sok minden nem történik benne, de az nagyon. Rejtélyekben se gazdag a könyv: hogy ki a férj és ki a csábító, az kb. a harmadik oldaltól kezdve az összes olvasónak teljesen egyértelmű. De nem is ez a fontos. A fontos az, ahogyan a szereplők utat választanak, és azt végigjárják, keményen, szigorúan, következetesen. A férj szándéka, amely a puritán hitnek teljesen megfelel, mégis sátáni: hogy a felesége szeretőjét a kárhozatba kergesse. Hogy a tiszteletes hogy bírja a kiképzést, azt nem árulom el, de az biztos, hogy Hester mindkettejüknek fölébe nő.

Újra kéne már ezt is olvasni… hjaj…

Olvassátok, és vigyétek feljebb azt a szegényke százalékot…

Ezt 2014. október 21-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Moses Isegawában egy Nobel-díjas veszett el.
Ebben a mondatban az alanyt és az állítmányt is tessék hangsúlyosan érteni. „Nobel-díjas” – és „elveszett”. Jó, hogy nem futballistának ment a derék Isegawa, mert ha a pályán hagy ki sorozatban ekkora helyzeteket, előbb-utóbb agyoncsapják a szurkolói. Szerencséjére az olvasók azért békésebbek.
Pedig nem rossz könyv ez, sőt. Megérdemli a világhírt, és nem bánom, hogy elolvastam. Csak annyira, annyira könnyen lehetne sokkal jobb: szinte fizikailag fájt, ahogy sorra kihagyta a legígéretesebb helyzeteket.
Közben meg úgy a negyvenedik oldal tájékán már mélységesen egyetértettem Otranto molytárs értékelésével: ez a könyv a fentiektől függetlenül bizony túl van írva. Nemcsak a végén.

Életemben nem olvastam semmit, ami ekkora arányban szólt volna arról, ami undorító, ami borzalmas, ami alantas, ami anyagi-testi. (Nem mintha úgy általában automatikusan egyenlőségjelet tennék e közé a négy fogalom közé, de ebben a regényben nagyon is ott volt az egyenlőségjel.) Ennyi testnedvet egy rakáson, illetve inkább fazékban, ha már „nedv”… édes Istenem… Ez odább volt Gargantuánál is, amikor oldalakon keresztül sorolja, hogy mi mindennel törölte már ki életében a fenekét. * Annál is inkább, mert Gargantuában nincs semmi nyomasztó. Ebben a regényben meg van. Bőven. Vérből van a legtöbb, de akad benne könny, nyál, vizelet… inkább nem sorolom, elég volt olvasni is. Itt minden a test szintjén történik, és a türelmes olvasó megtanulja, hogy az iszonyt is meg lehet szokni.
(Azért nem árt szakaszosan olvasni és/vagy bekészíteni mellé valami nagyon szelíd és lírai párhuzamos olvasmányt ellensúlynak.)
Persze erre nyugodtan kérdezheti bárki (velem együtt egyébként), hogy egy kemény diktatúráról és polgárháborúról szóló regény mit nyomjon le az olvasó torkán, tán cukorhabot? Ó, nem – felelném én (is) a saját kérdésemre (is). Hiszen hogy érthetné meg az olvasó másképp, akár csak távolról haloványan is, hogyan lehet életben maradni egy totális diktatúrában/polgárháborúban? Úgy, hogy megszokja az iszonyt, és megpróbálja képességeihez mérten kívülről figyelni. És elveszíti az erkölcsöt. A könyvet kritikusai időnként megróják amoralitásáért. Szerintem pont az van rendjén a regényben. Abszolúte beleillik. Más kérdés, hogy nem szeretném, ha a szomszédomat hasonló hozzáálláson kapnám.
Ebben a regényben mindenki vagy diktátor (a gyermeki öntudat legkisebb jelére guavevesszőhöz nyúló, zsarnoki anyától kezdve, a papi szeminárium minden sarokba benyúlkáló, gondolatok fölött is őrködő tanárán keresztül a törvényhozást, végrehajtást és igazság(?)szolgáltatást egyaránt kezében tartó Idi Aminig**), vagy titkos lázadó, aki kicsiben vagy nagyban kidolgozza a maga gerillaháborúját. A rokonszenvesebb szereplők persze az utóbbiak közül kerülnek ki – bár Isten látja lelküket, nem hemzsegnek a regény lapjain. Vagy négy-ötszáz kisebb-nagyobb szereplőt biztos össze lehetne számolni benne, de egy kezem összes ujja sok lenne a rokonszenvesek felsorolásához. Beleértve a főszereplő-elbeszélőt. Bizony, így van ez, diktatúra meg polgárháború idején. 

Ami nagyon tetszett: 1. a nézőpont-váltogatás, amelynek segítségével a főszereplő leggyűlöltebb ellenségeinek is a fejébe láthattunk néha-néha, és megérthettük, hogy ők is esendő, gyarló, adott esetben szomorú emberek; 2. azok a pillanatok, amikor a főszereplő egy pillanatra kibújt az „én kívülálló és amorális vagyok” feliratú köpenyből, és kiderült, hogy amúgy ő szereti a testvéreit (akiket soha még véletlenül se nevez testvéreinek, mint ahogy a szüleit is csak despotákként vagy a ragadványnevükön emlegeti) vagy a nagynénjét vagy a nagybátyját stb.; 3. amikor apró, titkos egyetértések születtek a szereplők között, kis földalatti kézfogások, „nahát, te is ember vagy”-típusú összekacsintások.

Amit utáltam: a fülszövegnek ne tessenek hinni!!! Aki írta, arról két dolgot tudok elképzelni: a) nagyon el akarta adni a könyvet, b) talán az első húsz oldalt olvasta végig, és utána esetleg lapozgatott benne egy kicsit. A könyvnek semmi köze a Száz év magányhoz azon kívül, hogy a felütésük nagyon hasonló. (A fülszöveg első mondata a regény első mondata is; és csak annak nem jut eszébe róla a Száz év magány első mondata, aki nem olvasta.) A szöveg időről időre hangsúlyozza az események és a környezet mágikusságát, szürrealitását – de a következő mondatra valahogy mindig nyoma vész mind a kettőnek.
Pedig iszonyú jól állna neki! És ebből az egyből látszik, de nagyon, hogy Isegawa nem profi író. A mágikus realista regényeket pont azért hívják realistának, mert rajtuk a mágikusság nem lemosható máz: nem díszíti és fogyaszthatóvá csomagolja, hanem kifejezi a megjelenített világot. Megtanítja az olvasót, hogy az irracionális meg az irreális véletlenül se ugyanaz: az utóbbi üres ábrándkép, az előbbi viszont sajnos lakható, ehető, belélegezhető. A mágikus realizmus, mint egy modern mítosz, általánosíthatóvá tenné az olvasottakat – minden térre, időre érvényessé tenné a megjelenített világot, így hatásosabbá és átélhetőbbé (adott esetben valószínűleg nyomasztóbbá is) válhatna a hatvanas-hetvenes évek Ugandájának ábrázolása. Ó, bárcsak szólt volna erről az írónak valaki! Hiszen olyan helyzeteket ábrázol, amelyekből süt az irracionalitás! Lakat (az elbeszélő anyja) tényleg zseniálisan van megírva ebből a szempontból: az ösztönök elfojtásának magasiskolája, amit ez a kolostorból kidobott apáca végigcsinál – tizenkét gyereket szül meg úgy, hogy szó szerint kizárólag gyermeknemzés céljára „veszi igénybe” a házaséletet –, és közben nem veszi észre, mennyire hagyja önmaga és környezete fölött eluralkodni legmélyebbről jövő ösztönét: az agresszivitását. De van itt, kérem, vérfertőző szerelemtől kezdve holtak exhumálásából élő főhősön keresztül kisbabák százait világra segítő, amúgy meg meddő bábáig az égvilágon minden. Mint a kirakodóvásárban. Ebből tényleg nagyregényt kellett írni.
Akkor meg miért nem jött össze??? Kb. öt oldalanként reménykedtem, hogy most, most talán rájön, hogy ezt nem tudja mágikus realizmus nélkül jól megírni – és nem jött rá. 
Hátha a következő regényében rájön…
Persze aki nem szereti a mágikus realizmust, annak ez pont jól jön. Annak tetszeni fog a regény.

* Rabelais-val amúgy semmi bajom, sőt. Az ő könyvének ismerete nélkül ezt talán ki se bírtam volna.
** Végre megtudtam, ki az!!! Világéletemben csak keresztrejtvényekben láttam a nevét!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 28-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Ulpius-ház, Bp., 2002. 422 oldal, Törő Krisztina fordítása

Őszintén sajnálom, hogy ennek az írónak több könyve nem olvasható magyarul. Ha minden igaz, angolra egy könyvét még lefordították, egyszer hátha sikerül is beszerezni, szerintem ebben az esetben (is) csak antikváriumokra számíthatok.
Amíg a könyvet olvastam, állandóan változott a „leendő” pontozásom. Volt nyolc, kilenc, hét, hat, megint hét… A leghelyesebb, ha egy régi barátom megfogalmazásmódját választom (nem Lāmsra mondta, de jó lesz): „isteni témákat cseszett el”.
Kitűnő ötletek, időnként némileg jobb, máskor egyértelműen csapnivaló megvalósításban. De a lett Wiki szerint (ha jól értem, mert lettül a környezetemben csak a Google-fordító tud) nem ez a legjobb könyve, van neki jobb ennél, márpedig arra azért kíváncsi volnék.

A cím hívta fel a figyelmemet erre a regényre – szeretek komédiásokról olvasni –, de egészen mást kaptam, mint amit sejtettem. Nagyon hamar kiderült, hogy ez a komédiás bizony nem más, mint az Úristen, aki úgy játszik emberi teremtményeivel, mint a marionettbábukkal. Főszereplő nem igazán van, csak három különböző kisember (Janis, Uldis, Pridis), három régi barát, akik közül kettőnek a nézőpontját látjuk, a harmadikéra meg időnként utalgatnak a többiek.
A teremtmények hol találkoznak, hol szétválnak, megszeretik egymást az egymáshoz valók, máskor az egymáshoz nem valók, összecsapnak egyszer, kétszer, háromszor, más-más körülmények között, de mindig ugyanúgy, időnként börtönbe kerül az egyik a másik vétkéért, máskor kiengedik, és szabadon járkálhat, még boldog is lehet… de hogy miért, azt nem tudni. Persze ők is játszanak egymással – nem mindig hagyják az Úristenre a dróton rángatást –, parancsolnak és engedelmeskednek, de ki tudja megmondani, nem játszik-e valaki az emberi bábjátékosokkal is? Még az se egyértelmű, hogy a szereplők közül ki él és ki halott. Az is lehet, hogy nem halott, csak kilépett a játékból. Mert azt is megpróbálják, a háromból legalább ketten: hogy ki lehet-e ugrani ebből a körhintából, és ha igen, vajon életben marad-e utána az ember. Aztán persze van itt ártatlanabb (?) játék is – a hadifoglyok sakkoznak a hajó gyomrában –, sőt ha az ember nem röstelli megnézni az eredeti címet, tanulhat még egy lett szót az eddigi egyszavas szókincse* mellé: a bábu avagy baba lettül „lelle”, és nem feledni való, hogy az egyik szereplőnek ez a gyerekkori beceneve.** Fiatal lányként már senki se szólítja így, csak Uldis, akit a többiek tréfamesternek tartanak, azaz maga is pályázik a komédiás szerepére. Játszik is a lánnyal rendesen. És nemcsak vele. Közben Uldisszal is játszanak – talán a saját apja, talán a sors, talán a véletlen, talán az Úristen.*** De azért a világ hatalmasai is kiveszik belőle a részüket, mikor ki van éppen uralmon Lettországban. A háború és a politika nagy-nagy játék, nagyobb emberek ügyeskedése kisebbekkel – amíg azok hagyják. Janis a pincébe szökik előlük, Pridis megpróbálja megtalálni a saját boldogságát a maga kis szűk körében, és más nem érdekli; ismét csak Uldis az egyetlen, aki a maga apró eszközeivel megpróbál szembeszállni velük. Hogy ő maga irányítja ezt a sorsot, vagy mégis éppen valaki más – azt ő maga se tudja biztosan.

Szóval van itt bőven min gondolkodni. A francér' nem lehetett ezt úgy megírni, hogy lehessen is vele mit kezdeni! 

Igaz, az nem tett jót az olvasásnak, hogy két darabban jutott el hozzám a regény: **** odautazáskor a felét, aztán visszautazáskor a másik felét olvastam, a kettő között egy hetes kieséssel, ami elég sok mindent törölt a fejemből. De a regény se segített abban, hogy visszajöjjön az a sok minden. Az állandó nézőpont- és idősíkváltásoktól zúg az ember feje, még az enyém is, pedig én az ilyet szeretem. Ha okosan van megcsinálva. Hát ez nincs. Pedig akarták, nagyon akarták, az látszik. Mozaikszerű, összetett szövegnek kellett volna lennie, helyette zavaros lett. Nem attól lesz valami remekmű, hogy szándékosan (és erősen öncélúan) megnehezíti az olvasó dolgát. Hol egyes szám első, hol harmadik személyben szól, hol az élő, hol a (legalábbis elvileg) halott; hol naplószerű, hol visszaemlékező, hol dőlttel szedett belső monológos; hol az ötvenes években járunk, hol a negyvenesekben, hol visszaugrunk tizenöt évet, hol előre négyet, aztán vissza kettőt… Neeeem. Ez így nem remekmű, ez így katyvasz. A bábu-komédiás-témának kéne összefognia a szerkezetet, de nem tudja. Tehát fenntartom: Lāms „isteni témákat cseszett el”. Olyasmihez nyúlt, amihez kevés volt vagy a tehetsége, vagy a mesterségbeli tudása. Kár.

Személyes megjegyzés a végére: a lett írók természetleírásait még mindig nagyon szeretem! Azt eddig egy se cseszte el abból a négyből, akitől olvastam. Annyi szeretettel tudnak írni róla, hogy azért az ember (legalábbis percekre) bármit megbocsát. Nehéz földszag, rozstáblák, sötét fenyvesek, ribiszke- és áfonyaszemek, szénaillat – óóóó, eltéveszthetetlen lett tájleírások. 

* „Ezers” = „tó”.
** Az Anna név becézése lettül Annele, és mivel igen szép kislányról van szó, a becenevet még tovább alakítják Lellévé. A regény fordítása sajnos hagy maga után kívánnivalókat: „babá”-nak fordítja a becenevet, de többé nem ismétli meg a fordítást, és nem is figyelmezteti az olvasót semmivel arra, hogy a szövegben oly gyakran használt „bábu” és a kislány neve tulajdonképpen ugyanaz.
*** Érdekes a regény vallásfelfogása: nem nevezném egyik szereplőt se vallásosnak, még abban se vagyok biztos, hogy hisznek-e Istenben, vagy csak szeretnek a nevével játszani. Időnként imádkoznak, de már-már pogány imákat. Nem is mindig Istenhez, néha a Földanyát is emlegetik. Ez speciel nagyon tetszett.
**** Szó szerint is. Más olvasóktól szerzett információim alapján a könyv forgalomban levő példányai 1 db kinyitástól minimum két darabba, de még inkább szubatomikus állapotba kerülnek. Csak azt tudnám, mit kezdett az elfuserálója azzal a ragasztóval, amit a nyomdából pont akkor kilopott. 

Ezt 2015. február 8-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Ez. Valami. Iszonyú. Jó. Volt.
Ha létezik reinkarnáció, akkor esküszöm, John Keats reinkarnálódott a XIX. század végén, a Duna-deltától nem messze, még egyszer elvégezte az orvosit, írt kilencven Shakespeare-szonettet, aztán úgy hetvenéves kora felé a változatosság kedvéért elbeszéléseket is. Na jó, közben egy kis E. T. A. Hoffmann-nal is beoltották. Himlő ellen.
De most komolyan. Hogy tudott ez az ember az ötvenes években ilyeneket írni? Ha akarom, szimbolista, ha akarom, expresszionista, ha akarom, mitikus-mágikus – némelyik szöveg a mágikus realista kategóriába is simán belefér. Úgy általában meg lubickol a legkomolyabban vett romantikában, annak természetkultuszával, néphagyomány-kultuszával, orientalizmusával, rémtörténet-imádatával együtt (doppelgänger, kísértetiesség, hátborzongatás meg ilyenek), és mindezt úgy, hogy egy szemernyi giccs avagy nosztalgia nem sok, de annyi se téved bele, mert azt is tudja, hogyan kell egy tisztességes romantikusnak kellő mennyiségű iróniát adagolni. Úgy tud XX. századi lenni, hogy közben romantikus. Hogy a bánatba' csinálja?!
(Már csak igaza lesz ennek a Paul de Mannak, hogy a romantika korából még nem lábaltunk ki.)

Mert ő nem tudta, nem értett hozzá, hogyan kell a felső ég felé fordulni, áhítatos rimánkodással, ahogy a parasztok teszik, mikor esőt koldulnak a maguk istenétől. Nekik, a halászoknak, más egük van, s ez a vizek mélysége; szédítőbb, titokzatosabb ég… S az ő istenük nem a felhőkön lépked, ő az üvöltő hullámok taraján száguldoz, forgókban, örvényekben, behemót szörnyek, bibliai cethalak és tokok hátán. Egy ilyen tok esett itt kelepcébe, és bizonyos, hogy az Istennek itt kell lennie valahol a közelben.

Még ráadásul kelet-európai romantikus is, mert pont úgy támaszkodik az anekdota műfajára, mint a kései Jókai. Avagy mégse pont úgy, mert Voiculescu úgy ír, mint Voiculescu, csak a hatása ismerős máshonnan. Nagyon sokat használja a havasalföldi, moldvai román hiedelemvilág alakjait, rendszeresen (és a legtermészetesebb módon) léptet fel kuruzslókat, bűbájosokat – még egy farkasember is akad!
(Miközben gyalázzák szegény fejét, hogy miért nem ír az aktuális diktatúrának megfelelőt, és persze be is csukják érte. Romantikusokkal megesik.)

Énrám igen jó benyomást tett, ahogy a Farkaspásztor fogadott, esetlenül ugyan, de tisztelettel, bizonyos büszkeséggel s önuralommal, hajlongás nélkül. Jó közel léptem hozzá, és csakugyan éreztem, hogy erős szagot áraszt. Nem tudom, nyúztatok-e kígyót valaha… Nos, mindegy, olyan szaga volt, egyfajta jellegzetes csípős szag, akár az arzénsavé.

Azért se fogom vissza a rajongásomat. Mert ez olyan, hogy először is eleven (ám közel sem idillikus) kapcsolatot teremt (falusi) ember és természet között – nem egy szereplőjének szó szerint totem-őse van –, aztán szigorúan elválasztja egymástól a kettőt, amennyiben általában egy hangsúlyozottan kívülálló, természettől elszakadt ember szemszögéből látjuk az eseményeket.

Megjósolta az időjárást, és pontosabban, mint akármilyen kalendárium.
– Kezdeni kellene a szüretet, sztárec atya – mondta egy ízben, amikor épp ihletett állapotban volt.
– Miért, fiam? Még nincs itt az ideje.
– Jövő hét péntekre térdig érő hó hullik.
– Ej, honnan tudod – évődött vele a házfőnök. – Kidugtad a szarvadat, mint a csiga?
– Tudom, mert találkoztam vele útközben.

Elég sok a „mese a mesében”, sőt egyszer három mesét is egymásba rak – ld. matrjoska-baba – ami még jobban eltávolítja, elidegeníti az olvasót a történtektől, és még jobban erősíti az iróniát. Aztán: csatt! – a végén egy kísérteties fordulattal mégiscsak berántja az egészet az olvasó világába, hadd borzadjon bele, és jöjjön rá, hogy ez a saját története is lehetne. (Még ennyi menekülő narrátort!) Egyetlen szöveg nem volt, aminek ki tudtam volna számítani a végét. Mindig meg tudott lepni. Ha akarta, akkor nevettetni is.

A nőalakjairól még nem is beszéltem. Pedig ottan is dúl a romantika. Szépségkultusszal, rémségkultusszal, nagy adag iróniával, amely hol a nők, hol a férfiak ellen irányul, de boldog nem lehet egyik se. Nem is csoda. Az elbeszélések férfi szereplői többféle módon is tekinthetnek a nőkre: lehet belőlük megelevenült álom, megelevenült könyvillusztráció, istennő, gonosz boszorkány, végletesen szellemi és végletesen anyagi, önfeláldozó anya (ő mellesleg kutya), erotikus fantáziákat megtestesítő bálványkép, esetleg gonosz tréfa céltáblája – csak éppen másik embert nem lát bennük egy férfi se. Boldogtalan, kielégületlen is marad mind, egytől egyig. Szegények. 

(Na jó, egy kivétel van, de annak a felesége nem is tartozik a fenti kategóriák közül egybe se…)

Mindenünnen bódító illatok áramlottak, érett illatok, az ősz hírnökei. Időnként fonnyadt levelek hullottak alá, enyhe szomorúságot hintve a levegőbe; s a szél halk sóhaja egy-egy nyögés elfulladt neszét hozta felénk a néma rengetegből és az alvó falvakból, ahol csak a szeretők virrasztottak. Kaszát soha nem látott füvek leheltek valami nagy vágyakozást, és kalászaik – bennük a peregni készülő termékeny maggal – megsimogatták mély árnyékba süppedt arcunkat. Mindenből valami borzongás áradt, valami lázas, sürgető indíttatás a beteljesülésre a közelgő vég előtt, ami nélkül az élet értelmét veszítené.

És amikor a keresztény vallás szimbólumrendszerét kezdi feszegetni, akkor külön értekezést érdemelne. „Változatok a megfeszített Krisztusra.” Madárijesztőnek felfeszített gyilkos héja, keresztúton heverő ártatlan áldozat, vérmedve bőre tárt manccsal botokra tűzve, dinamittal felrobbantandó halak… többet nem mondok, mert nem akarom senki olvasmányélményét elrontani, de vannak még bőven.

De éppen akkor léptünk be egy udvarra, ahol egy sereg gyermeket láttunk, amint boglyába tömörülve hajolnak valami torz alak fölé. Egy varkocsos, homloka fölött egyenesre nyírt hajú öregember görnyedt a kör közepén, féltérdre ereszkedve, s egyik kezében egy hatalmas héját markolt, miközben a másikkal – sűrű szidalmak közepette – a két szárnyát próbálta szétfeszítni. Persze a madár dühödten védekezett, s karmai nyomán az öregember kezéből már több helyt csorgott a vér, ám mégsem hagyta magát, míg kiterjesztett szárnyával hátára nem fektette a madarat egy lécekből ácsolt keresztre. Ekkor aztán egy-egy szeget vert a két szárnyán át a fába, s a héját szabályosan felfeszítette, miközben a fejére olvasta vétségeit, emlékezetébe idézve az elrabolt tyúkokat és jércéket, a Kendermagost, a Csupasznyakút, a Kontyost – és mindegyikért valóságos halotti litániát mondott fölötte.
A madár görcsbe rándult fájdalmában és dühében, és vörös-arany gyűrűvel szegélyezett kerek szeméből vad gyűlölet perzselt az öreg felé.
A keresztet, rajta az elevenen rászegzett héjával, egy hosszú rúdra kötözték, s így emelték fel a magasba; aztán a menet a kapuhoz indult, ahol a kereszt ekképp megnyújtott nyelét – tetején a megfeszítettel – a kapu sasfájához erősítették. A madár most ott függött a levegőben, repülésre tárt szárnnyal, élő mozdulatlanságban. Az öreg felnézett rá, s még folyvást szidalmazta egész rabló nemzetségével együtt; csak akkor hagyta abba, mikor a tekintete végre ránk tévedt.

És ezt a gyönyörű fordítást, ezt hogy dicsérjem? Veress Zoltánról sose hallottam még, de igen nagyon értette a szakmáját. Iszonyú munka lehetett neki megküzdeni egy ilyen gazdag szöveggel. Köznyelvet használ, de időnként bele-belejátszik a tájnyelv is, valószínűleg azokon a helyeken, ahol az eredeti is hegyvidéki tájszólásokat használ.
Egy kifogásom akadt, jobban mondva csak egy fél: amikor egy olyan madárfajt kellene megneveznie, amelyre magyar nyelven nincs szó, azon egyszerű okból, hogy Voiculescu találta ki, akkor előkeríti valahonnan a „ragadály”-t. Ez azért zavar, mivel tudom, hogy amúgy létező magyar tájszó, és piócát jelent. De, gondolom, jobbat nehezen találhatott volna, és bízott benne, hogy hátha nem ismerik az olvasók ezt a szót. Hát de. Csak hát fogalmam sincs, mit csináltam volna adott esetben a helyében.

És lassan kitisztult a sötétség, mint tömény oldat, tele az ásványi sók benne lebegő részecskéivel, mikor egy morzsányi kristálytól az egész kicsapódik. Így csapódott ki a sötétben feloldott világ, s a dolgok darabonként állottak össze a maguk lényévé, leereszkedve az oldat aljára, a talajra; előbb a fakoronák, majd a röptetők dróthálós teteje, a sasfák hegye, a kerítések, s legvégül a földszinti bokrok…

Megj.: Szokott partizánakcióim ismételt termékeként, szigorú válogatási szempontok alapján (1. szép a címe, 2. 50 Ft-ba kerül, 3. a Kriterion – jobban mondva a közvetlen elődje – adta ki, tehát színvonala van) vásároltam meg mint állományból törölt könyvtári példányt. Valószínűleg első olvasói között voltam, ha nem éppen a legelső, mert elég gyanúsan ferdül a könyv gerince, ez olvasás előtt nem volt rá jellemző.
És most már csak egyet nem értek: miért nem olvassák ezt az írót többet? Irodalomtörténészek, kérem szépen: miért nem írják tanulmányba? Kiadók: miért nem jelent meg a 80-as évek óta új kiadása? Pont az ilyeneket szokás manapság újra felfedezni!
Issssstenem, csak időm lenne egy alapos tanulmányra, becsületszavamra én írnék róla… Így egyelőre kénytelen vagyok ráhagyni azokra, akiknek ez a foglalkozásuk.
Én meg megpróbálom megállni, hogy le ne szedjem a polcról a másik meglevő kötetét is… mert most már tényleg olvasni kéne a Petroszjan-könyvet is…
Úgyse bírom ki…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. december 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Telik velem az idő. Egyre több körülöttem a nagybeteg, a haldokló, a halott. Nem csoda, ha újra előveszem ezeket az emlékezős-elhomályosulós-meghalnitanítós klasszikusokat.
Ebben a kategóriában Rilkéé a legjobbak között van.

Pont az a fajta könyv, amilyeneket huszonkevés évesen napsütötte nyári kertben, meggyfa alatt álmodozó-lassan szerettem (volna) olvasni (ha nem vizsgára adták volna fel. Így viszont a kialvatlanság eksztázisában, káprázó szemmel, lámpafénynél olvastam. És még így is rajongtam.)
Ezért nosztalgiából meghagyom neki a tíz pontot.
Most se kapna ugyan sokkal kevesebbet… de azért vonnék tőle, ha első olvasás volna. Ám azokat a kialvatlan hajnalokat nem feledem. (John Keats forever.)

Hogy miről szól? Hát mit tudom én? Belső és külső terekről, gondosan megfigyelt apró részletekről, képekről, tükrökről, maszkokról, szerepekről, saját halálról és mindenekfelett magányról. Mindezt egy szecessziós értelemben véve „ideges” fiú nézőpontjából. Ez a bizonyos idegesség túlérzékenységet, már-már beteges finomságot, értékként felfogott életidegenséget, félénk elkülönülést és nagyon is kemény öntudatot jelent. Meg sok-sok ijesztő álmot és álmodozást. Találkozásokat halottakkal, haláluk pillanatában vagy utána. Nem rémtörténet, hanem jó hosszú prózavers, de attól nem kevésbé nyomasztó.

Mit ettem én ezen huszonkevés évesen?!

Mindenekelőtt a főszereplő nevét: olyan hangzása van, mint valami édességnek. A külső-belső tereket: egy olyan főszereplőnek, aki az ötödik oldalon kijelenti, hogy gyermekkora házából csak töredékekre emlékszik (lépcsők, ajtók, folyosók, máshonnan nyíló szobák), nálam eleve nyert ügye volt (nekem is van ilyen házam). Az álmokat, álmodozásokat – mínusz a nyomasztás. Én is eleget fantáziáltam kisgyerekként, de olyan nem fordult elő, hogy megijedtem volna saját magamtól. A visszajáró halottakat, akikről hallottam elég mesét a családi krónikában én is. Hogy hitelt érdemelnek vagy sem, az nem tartozik ide. Ide az tartozik, hogy a nyomasztás azokból is következetesen hiányzik.

De hogy (a fenti értelemben) ideges nem voltam soha a büdös életben, az biztos. Se túlérzékeny. Se életidegen. Hogy ezzel hogy tudtam huszonkevés évesen azonosulni?! Valószínűleg az alvás nélkül töltött órák tehettek róla. Most egészen, egészen távoli volt tőlem ez a lelki alkat. Azt hiszem, nekem jóval békésebb tudattalanom van. Meg barátságosabb halottaim. :( Komoly protekcióm van már a túlvilágon. Sajnos. Én még testi valójukban szeretnék velük beszélgetni. 

Ezt 2017. október 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kitűnő ötlet volt ettől a mesemondó „írónéni”-től éppen ezt a könyvet választani. Akárhonnan nézem, a legjobb helyre ment az a Nobel-díj 1909-ben. Igaz, hogy a Gösta Berlinget (amelyről itt írtam) énnálam ki nem üti a nyeregből semmi, de azért a Jeruzsálem éppen csak egy lépéssel jár mögötte.
Mese felnőtteknek, szépségről, csúfságról, szentségről, könyörtelenségről, jóról és rosszról, amelyek többnyire egyazon lelken belül laknak, és még csak nagyon össze se vesznek. Lassú folyású, hosszú estékre való, bárhol abbahagyható és újra felvehető, több fonalat egyszerre gombolyító mese. Elindul öt-hat helyről a fonál, és végig tudod, hogy össze fognak érni – aztán tényleg összeérnek, és te jól meglepődsz, mert közben az égvilágon semmi nem úgy történt, ahogy vártad.

Hogy szeretem Selma néninek azt a szelíd mesélőkéjét. Ahogy beleringatja az embert a svéd tájba, vidéki gazdaságba, fűrészmalomba, áldott jó falusi lelkekbe, akikről rendszerint kiderül, hogy az az áldott jóságuk piszkos gazemberségben végződik, ha nem vigyáznak magukra – néha még akkor is, ha vigyáznak –, és az a szelíd mese mindvégig megmarad. Elmondja, hogy a rózsabokor alatt manók laknak. Meg hogy a süllyedő óceánjáróról menekülők a mentőcsónakba kapaszkodóknak levagdossák az ujjait, hogy el ne süllyedjen a túlsúly alatt a mentőcsónak, de azért elsüllyed a mentőcsónak. És hogy a Jeruzsálemből Jaffába vezető úton pokolbeli kocsis viszi a küldetésben járó svéd legényt, aki az Úristen üzenetét viszi. A halott gyerekeket kidobják a sírjukból, koporsóval együtt. Az eleven gyerekeket önzetlen bátorsággal mentik ki a jeges folyó közepéből. A falu misztikus látogatója senkin segíteni nem tud, de magához vonzza az embereket, de cseppnyi emberismeret és megértés sincs benne, de boldogságot ad a követőinek, de elidegeníti őket a környezetüktől, de harmonikus közösséget teremt a számukra, de bűnös, de ártatlan, de…

…Szóval igen durva bukfenceket tud vetni a történet. És az a szelíd mese mindvégig megmarad. Bűvös-bájos, kísérteties, édes és keserű.
Gyerek ne vegye a kezébe. Arra ott a Nils Holgersson.
Határozottan jó helyre ment az a Nobel-díj.

Direkt hagytam ilyen késő őszre a könyv olvasását. Igazából téli estékre szántam, de aztán nem bírtam ki. :) Mindegy, így is jólesett. Főleg diópucolás közben. És a polcomon már ott van a következő regénye, szóval jut is, marad is.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. november 28-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Nehéz erről a könyvről újraolvasás nélkül értékelést írni, de a becsületnek eleget kell tenni, hát megírom. 

Az egész úgy kezdődött, hogy három hétre szervizbe vitték a laptopomat. Ebből következően három hétig abszolút egészséges életet éltem, mert hatig-hétig minden munkámat elvégeztem a suliban, beleértve a számítógéphez kötött munkákat is, utána pedig kénytelen voltam kizárólag olvasással tölteni az estéket. :) Meg mandulatöréssel. Akkor találtam fel azt a mandulatörési módszert, amelyre nem kell külön figyelni, lehet olvasni közben. Ennek érdekében kivettem a könyvtárból három felnőttmesének tűnő objektumot, amelyek közül a Gösta Berling igazolta is az elvárásaimat. És olvastam hosszú novemberi estéken, a könyv hátát megtámasztva (a Franklin Társulat kiadása nyitva marad), egyetlen kislámpa fényénél, mandulatörés közben. (NB.: nyomtató lónak… :)) És mivel nem bámultam éjszakába nyúlóan a monitort, olyan édeseket aludtam utána…

Így ismerkedtünk meg, Gösta Berling meg én. Az első fejezet már olyat csapott az olvasói elvárásaimba, hogy csak ámultam és bámultam: volt benne felnőtt-kislány, északi tél és önsajnáló-bűnbánó korhely, és mindenekelőtt kiszámíthatatlanság. Aztán kicsit túlságosan is felgyorsult az én ízlésemnek – de később bőven behozta ezt a hátrányt.
Mint kiderült, pont ilyen olvasásra való ennek a bájos-bűnös elcsapott papnak a története, akit tehetsége jobb sorsra tesz érdemessé, de valahogy sosincs kedve, ízlése vagy ereje ahhoz a bizonyos jobb sorshoz, ezért aztán leginkább azzal foglalkozik, hogy iszik meg kártyázik meg nőket csábít el meg saját magát siratja, mikor éppen nem valamelyik környékbeli falut húzza ki a legnagyobb bajból. A történet bármikor abbahagyható, bármikor újra felvehető, minden estére éppen egy kanálnyi adag ajánlott – határeset a regény és az egybefüggő novellafüzér között. A történeteket leginkább a helyszín köti össze, meg az, hogy minden Gösta barátaival vagy szerelmeivel történik, időnként még vele magával is.
Mesemondás téli estékre, hol kísérteties, hol édes-szelíd, hol kegyetlen történetek züllésről, életmentésről, lelki terrorról, erkölcsi tartásról, a megtestesült gonoszról, a legváratlanabb helyen és módon kitörő életszentségről, egy valószínűtlen házasságról, egy már ismeretlen nemesi életformáról. Mert ez nem egyetlen szereplő története – ő csak a tengely, amely köré a többiek rendeződnek, mert szeretik vagy gyűlölik.

Bármikor újraolvasható, amikor éppen nem végtelen az ember várólistája. :)

Ezt 2015. május 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Ezt a kisregényt gyűjteményes kiadásban szokták megjelentetni, Az arany virágcseréppel és A homokemberrel együtt. Mivel a háromból csak kettő függ össze, és azok sem a cselekményükben, három blogbejegyzést írtam róluk. A másik kettő a fenti linkekre kattintva olvasható.

A Scuderi kisasszony is igen jól meg van írva, ám a két másik kisregénynek a nyomába nem ér, nem is igazán értem, minek kell évtizedek óta erőltetni, hogy ez is bekerüljön a többiek mellé. Ez áll talán a legmesszebb a mai olvasótól. Krimi lenne, de még a mai krimiműfajok kialakulása előttről való, úgyhogy egyáltalán nem úgy működik, mint ahogyan egy mai krimiolvasó elvárná. Ami mondjuk nem baj, csak az olvasást nehezíti. A nagy-nagy rejtélyre elég hamar rá lehet jönni, és különben is túl sok benne a sírás meg az ájuldozás. Ráadásul nincs detektív.

Scuderi kisasszony, aki különben igazi proto-Miss Marple, nagyon hasonlít ugyan kései utódjára: évtizedek óta tanulmányozza és jól ismeri az emberi természetet, kiváló beszélőkéje és humorérzéke van, nem áll a rendőrség kötelékében, valamint nem ment férjhez… szóval minden stimmel – csak hát az a helyzet, hogy nem nyomoz. Így megette a fene az egészet. Nála futnak ugyan össze a szálak, de sokkal inkább ügyvédként, mint detektívként működik. Ő az összekötő, a pártfogó, az ékesszóló és meggyőző, végül pedig – ebben ismét a klasszikus nagy detektívekhez hasonlóan – a törvény megkerülője. Ugyanis ebben a regényvilágban a rendőrség nem egyszerűen inkompetens, hanem kártékony is, mivel inkvizítori módszerekkel működik.

Egyébként fura, de ez a romantika kori kisregény minden, csak nem romantikus. Mármint irodalomtörténeti értelemben. Ez klasszicista. Mintha ügyeske stílusgyakorlat lenne Hoffmann részéről: nézzétek már, nekem nemcsak az újdivatú megy, hanem az ódivatú is! Ja, és nemcsak német, hanem francia modorban is. Hát hiába, aki tud, az tud…

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. július 28-án írtam. 

Nagy lelkesen megvettem – Hoffmann neve garancia! –, antikvár példányként, de gyakorlatilag olvasatlan (bár elég büdös) állapotban. Aztán néztem meg az értékeléseket. Hoffmann-regény – irónia nélkül? Jóságos-magasságos, az meg miféle állat?! Úgyhogy érintetlenül (és büdösen) ült a polcomon jó ideig, de végül mégiscsak rávettem magam: mégiscsak romantikus gótikus regény, hát essünk túl rajta (legalább kiszellőzik).*
Tény és való, nemhogy a Murr kandúr, még a Virágcserép és társai is messze elhúznak Az ördög bájitala mellett. (Azokról is írtam blogbejegyzéseket, lábjegyzetben találjátok.**) De azért annyira nem rossz. 

Egy XVIII. század végi rémtörténet, A szerzetes adta az ötletet a regényhez, amelynek egyik szereplője olvassa is Lewis könyvét. Kellőképpen el is szörnyed, mert úgy érzi, ugyanazt éli át, amit A szerzetes alakjai – mintha benne volna a Lewis-könyvben. A kiindulópont valóban nagyon hasonló (az első bűn, amelybe az – itt is kapucinus – szerzetes beleesik, a gőg, ezen keresztül kezd hatni rá a gonoszság), és a történet fordulatai is vissza-visszaköszönnek.

De ismét úrrá lett rajtam a gonosz, s én szívesen hallgattam hangját.
– Belátod-e immár, Medardus – suttogta fülembe –, belátod-e immár, hogy ura vagy a sorsnak, s hogy a véletlen, engedelmeskedvén neked, csak a magad szőtte fonalakat bogozza ügyesen?

De azért az messziről látszik, hogy ez nem egyszerűen egy romantika kori újrafeldolgozás. Az is. Romantika felsőfokon. A legfeketébbik fajtából. Van itt sátáni kísértés, belső vívódás felsőfokon, felszabadult ösztönök és erőszak, titokban tartott rokoni kapcsolatok, vérfertőzések, gyilkosságok – no és persze doppelgänger, nem is egy. Nemcsak a főhős hasonmásai bukkannak fel minden sarkon, hanem a többi szereplő is kap belőlük, igaz (sajnos) jóval kevesebb alkalommal.

Az, amit önmagamnak nevezhetek, a véletlen szeszélyeinek szörnyű játéka lett, idegen alakokra bomlott s feltarthatatlanul hányódott az események tengerén, amely bősz hullámaival egyszerre nekem rontott. Többé nem tudtam ráakadni magamra! […] Az vagyok, akinek látszom, s nem látszom annak, aki vagyok, megoldhatatlan rejtély magamnak is, aki magamtól elválva kettéhasadtam.

Ami pedig Freudot illeti, eddig is tudtam, hogy mennyi mindent tanult a német romantikusoktól, de amiket itt Hoffmann csak úgy odahajigál tudatról meg tudattalanról a maga körmönfont stílusában, az több bármilyen bizonyítéknál. Mert ami a legsötétebb kísértéseket és a leggonoszabb büntetéseket illeti, állandóan ott billeg a szöveg a természetfölötti és a mélylélektani között – lehet, hogy az ördög fenyegeti Medardus lelkét, de az is lehet, hogy ő saját maga. Márpedig amikor Hoffmann így billegteti a szövegeit, abból irtó jó dolgok tudnak kijönni. Olyankor a legbizonytalanabb a szereplők helyzete (azonos önmagával? nem azonos? két különböző létező? vagy mégis egy?), olyankor a legkísértetiesebb a hatás. 

És vésd be fejedbe, Medardus, én, én személyemben maga az esztelenség vagyok, amely mindenütt a nyomodban van s értelmedet támogatja, mert akár hiszed, akár nem, üdvödet egyedül az esztelenségben leled. Értelmed vacak egy jószág, nem áll meg a maga lábán, pipogya gyerekként ide-oda támolyog, az esztelenséggel kell társulnia, az segíti, az mutatja meg neki az utat hazafelé, a bolondokháza felé.

Csak azt sajnálom, hogy pont a leginkább elbizonytalanító motívumokat magyarázta meg a regény vége felé szép racionálisan egy betéttörténettel. 
Azaz miket beszélek – még hogy racionálisan! Az a betéttörténet a legőrültebb az egész regényben. Amíg ilyen magyarázatok léteznek, addig a romantika is élni fog. Ha azt a pár oldalt Hoffmann újabb regényben írja meg, hát lehet, hogy nagyobbat szól, mint a Száz év magány. Vérfertőzés is annyi van benne. Meg követhetetlen családfa. Meg Aureliano… pardon, itten nőnemű, és Aureliának hívják. Mind az összeset. Aki nem Francesco.

Szóval a magyarázatot még megbocsátottam volna… Az irónia szinte teljes hiányát azonban nem. Akad persze egy-két vidám mellékalak – no de attól nem lesznek humorosak, hogy az elbeszélő kétoldalanként közli, mekkorákat nevetnek a mozdulataikon. Bocs, de ennyiből még nem hiszem el. Még Schönfeld/Belcampo figurájáról se, pedig ő aztán mindent megtesz, hogy oldja a hangulatot. Egyetlen jelenetre mondtam azt, hogy itt most tényleg hozza Hoffmann a formáját, de még túl is tesz saját magán: mikor szegény Medardus lázálmában elkezd Bosch-festményeket vizionálni.*** (Kép innen.)

Imádkozni akartam, de tébolyító susogás, suttogás hangzott fel köröttem. Emberek közeledtek, az imént még oly szelíd volt az arcuk, most elrettentő pofává torzult. Emberfejek kúsztak elém szöcskelábakon, amelyek fülükből nőttek, s mind gúnyos nevetésben tört ki. Fura szárnyas alakzatok, emberarcú hollók surrantak el fölöttem. A b.-i karmestert pillantottam meg húgával, aki bőszen keringőzött, míg bátyja zeneszóval kísérte, de úgy, hogy a vonót önnön mellén húzogatta, amely hegedűvé változott. Belcampo rontott rám rút gyíkarccal, s valamilyen undorító szárnyas férgen lovagolva, izzó vasfésűjével szakállamat akarta rendbehozni, de nem sikerült sehogysem.
Mind eszeveszettebb lett a kavargás, mind különösebb, valószínűtlenebb alakok fogtak körül, emberlábon szökdécselő parányi hangya éppúgy akadt közöttük, mint szikrázó szemű, hatalmas lócsontváz, bőre nyereggé cserződött s egy lovag ült rajta messze világító bagolyfejjel. Lyukas fenekű serleg a vértje, behorpadt tölcsér a sisakja.
A pokol minden tréfálkozó kedve felköltözött a földre. Hallom, ahogy nevetek, de ez a nevetés felhasogatja keblemet, égetőbb tőle a fájdalom és erősebben vérzenek sebeim.

Jó könyv ez – de ennyi humorral nem jut be a tízpontosok közé. Főleg a regény első felében elég gyakori vendég volt olvasás közben az unalom.

Pedig különben izgalmas volna. A lélektani vonal (jó sok vívódás, önfelmagasztalás, majd önmarcangolás) rendben van, az énkettőződés és az ebből fakadó véletlenek (meg nem is olyan véletlen indulati átcsapások) rendben vannak, sőt még a női főszereplő is majdnem érdekesre sikerült, ami XIX. századi férfiírótól nagy szó. Ami pedig a nyelvhez való viszonyt illeti, a szavak erejéről olyan posztmodern megállapításokat tesz időnként az elbeszélő, hogy az olvasónak majd' leesik a feje a bólogatástól.**** Nem beszélve a fent már említett Lewis-asszociációkról. Szóval csuda jó könyv lenne ez – ha nem venné olyan piszkosul komolyan saját magát.

* Normál olvasási távolságból már nincs szaga. Vagy csak én nem érzem.

** Murr kandúr életszemlélete, Az arany virágcserép, A homokember, Scuderi kisasszony.

*** A szürrealizmust se a szürrealisták találták ki.

**** A posztmodernt se a posztmodernek találták ki.

Pontszám: 10/8

Ezt 2016. november 2-án írtam.