Újraolvasás vége.
Meglepő, hogy milyen kevésre emlékszem – a második olvasásból, pedig azt huszonévesen követtem el. És viszont: milyen sokra az elsőből, pedig akkor még gimnazista voltam, és nagyon untam. Az Anna-szálat. Bocsásson meg a világ. Én biza azok táborát erősítem, akiket Levin érdekelt, Levin érdekel, Levin érdekelni fog…*
Hát… idáig tartott, míg megértem arra, hogy méltányolni tudjam Anna történetét is. De most már aztán igazán.

Úgyhogy én most nem fogom ide leírni azt, amit oly sok más értékelő, hogy mennyire sajnálják Annát (és/vagy az életében részt vevő egyik és/vagy másik férfit), és mennyire felháborító, hogy aki semmi mást nem akar, csak békében élni, hazugság és csalás nélkül, annak ilyen sors jut, míg aki titokban műveli ugyanazt, amit Anna,** annak a világon semmi baja sem esik, sőt akár fel is emelheti a világ. Ez legyen evidens.
Arra azért hadd figyelmeztessem a volt és leendő olvasókat, hogy ne sértődjenek/rémüljenek meg, ha a regény címszereplőjéről különösen kezdetben túl keveset találnának olvasni. Először is az, hogy egy regény arról fog szólni, amit a címe ígér, egyáltalán nem magától értetődő (ld.: A három testőr). Másodszor… olyan biztosak vagytok ti abban, hogy a mellékszálak és a mellék-mellékszálak nem arról szólnak? Érdemes keresni a kapcsolódási pontokat és a párhuzamokat, különösen ami a házasságokat, házasságtöréseket és az azokra adott személyes (no meg társadalmi) reakciókat illeti. Én most jó sokat találtam, igaz, harmadszorra már könnyű, meg hát kerestem is.
Ha pedig valakinek a társadalomról, gazdaságról, vallásról folytatott hosszadalmas-elmélkedős párbeszédek ellen volna kifogása, és nincs meg benne az a képesség, hogy ezekben egyszerűen Tolsztoj stílusát élvezze (mert tudom, hogy vannak ilyen emberek, és én komolyan tisztelem őket), akkor vigasztalódjon: semmit nem veszít, ha ezek közben gyorsolvasásra kapcsol. Amikor láttam, hogy ezek alatt a beszélgetések alatt Levin (is) elveszti a fonalat, unja magát, dühös lesz, vagy csak hagyja magát sodortatni az árral, hát akkor tiszta lelkiismerettel csináltam én is ugyanazt.

Amúgy ahhoz is érnem kellett, hogy észrevegyem: ezek a bizonyos párbeszédek nagyon-nagyon gyakran a városi-hivatali élethez kapcsolódnak. Van a regénynek egy kimondott-kimondatlan, de borzasztó erősen jelenlevő alapellentétpárja: a nagyvárosi és a falusi élet ellentéte. És a regény úgy van megírva, hogy a nagyvároshoz kapcsolódjon mindaz, ami illúzió – a faluhoz mindaz, ami valóság (már legalábbis a regény világában az).
Ahogy közeledünk a nagyvároshoz, egyre több a képmutatás, a hazugság, az önáltatás, az üres beszéd – a névleges állások, amelyekben nem kell munkát végezni (minél hosszabb nevű az állás, annál kevésbé), vagy a logikus és következetes gondolatmenetek, amelyeknek vagy semmi közük ahhoz, amiről szólnak, vagy senkit nem érdekelnek. Ebben a világban játszódik az Anna-szál, és a magányosságok történetévé válik, ahol még véletlenül se érti meg egyik ember a másikat, akkor se, ha húsz éve ismeri. És ha valaki ebben a világban nem akar csalni, hanem igazságot akar, az ezekkel az illúziókkal, ezzel a világgal direkt szembemegy… ami bizonyos erkölcsi szint fölött elkerülhetetlen… és hát az ilyet hívják, sajnos, tragikus vétségnek, amely éppoly katasztrofális, mint amilyen tiszteletre méltó.
Ahogy közeledünk a faluhoz meg a bizonyos orosz néphez, úgy közeledünk ahhoz is, amit a regény igaznak tekint – és borzasztó rokonszenves dolgokat tekint igaznak, nehéz elfogulatlanul tekinteni rá: a cselekvő jóságot, az őszinteséget, az önmagát sem értő, de attól még senkinek (önmagának sem!) ártó életet, a mellérendeltséget, ahol nincs szükség hierarchiára, a belső és külső békét. Ebben a világban, ahol senkinek nincs szüksége illúziókra, a lehető legmélyebben tudják megélni a születést, és megélni a halált is.***
Ennek a világnak a lakói nem magányosok: amikor egymásra találnak, onnantól kezdve, ha folyamatos konfliktusok árán is, de egymás megértésére törekednek, és sikerrel is járnak. Jaj, de szép.
És minden elismerésem Tolsztojé, hogy ezt az ideálvilágot oly kevéssé idillikusra tudta megírni, földdel, sárral, izzadságszaggal, trágyaszaggal, káromkodással teli, hogy az ember még el is hiszi neki. Legalábbis addig, amíg be nem csukja a könyvet. De hátha utána is. 

* Én kérek elnézést.
** Értsd: úgy csinál, mintha titok lenne, miközben ő is tudja, hogy mindenki tudja, és mindenki tudja, hogy ő is tudja, hogy mindenki tudja, de azért mindenki úgy csinál, mintha titok lenne.
*** SPOILER Annak ellenére, hogy Nyikolaj ápolása valami iszonyú megterhelést jelent mindenkire nézve, és a végén már az ápolói is a halálát kívánják, hiszen tíz napig haldoklik folyamatosan, és mindenkiből kiszívja az energiát. Annak ellenére – vagy éppen azért. Így semmi eszményi-éteri nem marad belőle az égvilágon; és abból, amit végigcsinál, a lehető legtöbbet adja át a környezetének. Ugyanilyen hosszan elhúzódik Kitty szülése – no, azért az nem tíz nap, „csak” huszonkét óra, de annyi is több, mint elég –, és ugyanilyen szörnyű megterhelést jelent nemcsak neki, hanem a férjének is. Ez a kettő, ami lényeges, és csak ez a lényeges. SPOILER VÉGE

10/10

Ezt 2016. január 6-án írtam.