2015. okt. 30.

Ikszedik újraolvasás vége.

Még mindig kegyetlen, még mindig megrendítő.

Így, hogy sokadszorra haladok végig rajta, a történet már szinte mellékes is, megengedhetem magamnak, hogy apróságokra figyeljek. Az alapkérdés persze az, ami az utolsó előtti fejezet címe is: „Miért?”

Nem hiszem, hogy aki a történet végét előre elmondja, az ebben az esetben spoilerezne. Kivételesen éppen ellenkező a helyzet. Lehetővé teszi az olvasó számára, hogy detektívet játsszon, és alaposan megjegyezze magának a legapróbb részleteket is, hátha összeáll belőlük valami kép.

Hogy amikor Anna Vizyékhez áll cselédnek, a többiek mindenki véleményére kíváncsiak, csak az övére nem. Eleve feltételezik, hogy ott akarja hagyni a régebbi gazdáit, senkinek meg se fordul a fejében, hogy esetleg nem. Hogy a lakástól undorodik, és egy héttel a munkába állása után eltöri a tükröt. Hogy nyilvánvalóan tiszta, de Vizyné rögtön azzal kezdi, hogy ide poloskát ne hozzon, és különben is nem tetves? Hogy huzat nélküli paplan alatt alszik. Hogy a vendégek bebámulnak az életébe, és a legkisebb furcsaságért kinevetik, sőt azért is, hogy kimegy az ajtón. (Ez milyen már, ilyet én is tapasztaltam, szerencsére ajtón belül: hogy valaki egy ajtón kilép, és a benn levők minden ok nélkül nevetnek rajta, és nem lehet őket leállítani.) Az is csak most tűnt fel, hogy a többi cseléddel milyen kedvesen beszélnek a gazdáik, Annával meg nemcsak kezdetben, hanem mindvégig katonás, parancsoló stílusban, akkor is, amikor már pontosan tudják, hogy úgy is elvégzi a munkáját, ha nem keménykednek vele. Akkor meg minek. (A ki nem élt hatalomvágy okán? A frusztrációk hatására? De akkor még tovább kell kérdezni: és Vizyné miért embertelen? És Vizy miért ilyen üresfejű?)

És sorolhatnám.

De persze még így se lehet rájönni, hogy pontosan miért történik, ami a regény végén történik. Hiszen Anna gondolatait nem látjuk. Talán nincsenek is neki. Ösztönlény, a legártatlanabb fajtából. Ismeri a világot, de nem gondolkodik rajta, csak elfogadja olyannak, amilyen. Persze ebben vagy igazam van, vagy nem, hiszen nem ismerem. De elmondhatom-e, hogy ismerem azokat az embereket, akik nap mint nap körülöttem vannak? Belelátok-e a lelkükbe? Vagy csak azt tudom róluk, amit magukról bevallanak (miközben hazudhatnak nekem, és hazudhatnak saját maguknak is, ami gyakoribb), rosszabb esetben azt, amit mások mondanak róluk?

Ha ezeket a kérdéseket felteszi magának az ember olvasás közben, már volt értelme belefogni ebbe a könyvbe.

Ha egy kicsit elfelejt ítélkezni mindennap látott felebarátai fölött, ez az értelem még tovább gyarapodik.

Irgalmat gyakorolni nemcsak a szegények és nyomorultak fölött lehet. Irgalomra bárki rászorul. Aki a leghangosabban dicsekszik, talán az a legjobban.

2016. okt. 26.

Még egy újraolvasás. Megint október végén.*

Fura, ahogy megint észrevettem benne újdonságokat, pedig gyorsan olvastam, kapkodva. Mégis most figyeltem oda először arra, hogy mi minden mutatja azt, hogy ezt a regényt költő írta. Persze, hogy tudtam eddig is, de most csapódott le bennem az, ahogyan a szöveg stílusa működik. Olyan érzetet kelt, mintha csak úgy odadobálták volna a mondatokat, néha szinte könnyed, társalgási stílusban szól, különösen, ha az elbeszélő valakinek a nézőpontjába helyezkedik bele – márpedig általában ezt csinálja. De közben hajszálpontosan azokat a szavakat találja meg, amelyek aztán az olvasót találják el, ügyesen, mintha tűkkel hajigálnák. Úgy laza, hogy közben fegyelmezett. És mindig éppen csak annyit mond, amennyi pont elegendő. Összesen egy olyan félmondatot találtam, amelyet ki lehetne húzni, és nem változna a szöveg. Az összes többire múlhatatlan szükség van, pont akkor, pont ott. És ezt így kétszáz oldalon keresztül. Öcsém, facsiga… már bocs.

INNENTŐL SPOILEREK SOROZATBAN!

Aztán arra is figyeltem – illetve nem tudtam nem figyelni –, hogy mit szenvednek azok, akik a regénybeli legnagyobb szenvedést okozzák. Hogy Vizyné gyakorlatilag az első oldalakon kijelenti, hogy legszívesebben meghalna. Ekkor még nem lehet komolyan venni, de ha úgy elgondolkodik később az ember, akkor rájön, hogy tényleg, mi értelmet tud adni ez a nő az életének? A kislánya meghalt, olyan régen, hogy már nem is emlékszik rá, csak a szavakra, amelyekkel újra meg újra elmeséli a halál történetét. A férje mélyen lenézi és csalja, kizárólag a cselédjével tud beszélgetni, de azt meg ő nézi le, reggel felkel, este lefekszik, hetente eljár a spiritisztákhoz, néha vacsorát ad, a legizgalmasabb rész meg az, hogy Anna ott akarja hagyni tél közepén. Anyám, borogass, ilyen életből én is kihalnék… És a gyilkosságkor Anna gyakorlatilag eutanáziával küldi át a másvilágra, nem is érez semmit a nő, még csak nem is fél, utána meg mosolyog. Még ő jár a legjobban. Pedig micsoda kaszárnyamodora van, Jézusom. És még csodálkozik, hogy nem kap cselédet. Úgy bánik Annával, mint a taknyos kölyökkel, vagy még inkább mint valami szurtos, piszkos, neveletlen kiskatonával, és megsértődik, ha szerencsétlen lány megbetegszik. Az meg imádja, még bosszút is áll helyette.

Mert amit Anna Vizyvel csinál, az brutális. Lassú, nehéz kínhalál. Pedig őt nem is akarta megölni eredetileg. Mintha az asszonya tervét teljesítené. Mert hát mi oka lenne az asszonynak gyűlölni a férjét? Hát csak annyi, hogy Vizy pont úgy bánik a feleségével, mint a felesége a cselédjével. Csak kevesebbet beszél hozzá. Hogy mi az oka, arról a regény még jobban hallgat, mint Anna vagy Vizyné indítékáról. Figyeltem, erre tényleg figyeltem, de nem sok mindent találtam, talán a gyerek halálát, bár az a férjet nem rázta meg olyan mélyen, mint a feleséget. Elélnek egymás mellett, néha szólnak egymáshoz, az asszony panaszkodik, a férje meg egy darabig tűri, aztán megunja és elhallgattatja. Mert neki fontosabb dolga van. Fontosabb, persze. Aktát tologatni a minisztériumban, kb. annyit dolgozik. Meg titokzatos-hűvösen nézni, ha a hivataláról van szó. Végzettsége: 1 db érettségi, többre még utalás sincs. Államtitkárnak se azért nevezik ki, mert annyi érdeme van. Egyrészt beleöregszik az állásba, másrészt kijárják neki. Olyanok, akik arra számítanak, hogy Vizy meg nekik fog szépen majd kijárni valamit. Talán éppen ez a baj. Talán éppen az, hogy valahol mélyen ő is tudja, mennyire buta és korlátolt, mennyire nincs értelme annak, amit csinál, nem árt és nem használ senkinek, olyan üres, hogy még utálni se lehet. Ezt csak úgy lehet ellensúlyozni, ha minél fontosabbnak tünteti fel az ember. Például az alacsonyabb rangú ügyfelek előtt. Vagy otthon. Ahol remekül össze lehet szidni az asszonyt, ha az megint a cselédeivel van megverve, mert egyéb témája nincs. De azért gyöngéd szót is mond neki néha, mondjuk, ha harmadik személy is jelen van. Ja, és ha a feleség beteg, azt Vizy ugyanúgy személyes sértésnek tekinti, mint Vizyné azt, ha a cselédje beteg.

Hogy ebben a regényben hányan vannak megsértve… Jancsi úrfi is hogy megsértődik, mikor Anna teherbe esik… Igaz is, hogy van képe, különben is undorító. Mármint a lány. Így utólag. Ja, előzőleg is az volt. Pont azért kellett. Mert olyan piszkos és mocskos és cseléd és az milyen izgalmas már, hogy valakivel, aki ilyen undorító, lefeküdjön. Aztán másnap megcsókolja. Aztán harmadnap megfogja a kezét. Aztán pár hét múlva odaadjon neki valami port, amitől majd elmegy a nagy szégyen, ami persze csak a lányt illeti, de azért mégiscsak jobb elkerülni a botrányt. Hát a lány egy kicsit beteg lesz tőle, majdnem belehal, de mit tesz az, lényeg, hogy botrány nem lesz, nyomjunk oda a kezébe pár szem odaégett sült gesztenyét, amit aztán megehet vagy őrizgethet, ahogy a kedve tartja, azt' szervusz.

Itt csak Annának nincs oka megsértődni. Nem is sértődik meg. Csak megfogja a konyhakést. Aki előzőleg a csirkét se tudta volna bántani.

Hogy miért – hát azt nem érti senki.

SPOILEREK VÉGE

* Jé, nem is vagyok úgy elmaradva a tananyaggal, mint ahogy gondoltam. Egész jól állok.

2018. október 22.

Újraolvasás vége.

Az értékelést is újraolvastam. Sokat már nem tudok hozzátenni, „csak” pont ugyanazok jutottak eszembe olvasás közben most is, mint – látva az akkori feljegyzéseimet – két évvel ezelőtt. Ezek szerint még nem hülyülök. 

Au, nem éltem volna akkor. Amikor vendéget se fogadhatott a tisztes polgár, ha előtte a saját kezével bontotta fel a konyhában a csirkét. És a rang kötelezett, de segíteni nem segített senkin. Milyen magányosak voltak ezek az emberek. 

Mindössze az ért elementáris élményként, hogy száz napi Ovidius-olvasás után kapásból értettem a latin nyelvű halottas imádság 90%-át. Na jó, magyarul sajnos már éppen elégszer hallottam, az alapján is sejtettem, mi minek felel meg.

Vajon kiért, kikért szól az elején az imádság? Akiknek a számára irgalmat kér, azoknak már mindegy, milyen címet viseltek, kinek tettek szívességet, kin gázoltak keresztül, kit nevettek ki. És már az sem él, aki kávét iszik a legvégén.

Másra most nem tudok gondolni.

Pontszám: 10/10