Sose szerettem a disztópiákat/antiutópiákat. Az Állatfarm minden ismerősömnek tetszett, csak nekem nem. Az 1984-re szó szerint évekig készültem, mire el mertem olvasni.* A Battle Royale-t úgy húsz oldalig bírtam. Én ellenállok a műfajnak.
A Fahrenheit 451 győzött meg arról, hogy a disztópia nem feltétlenül csupa fulladozás meg hideg verejték, hanem van benne egy kicsi friss levegő is. Csak éppen annyi, amennyi nekem kell. A Kssz! pedig éppen ilyenfajta disztópia, bár közel sem esett ám olyan jól a könyvmoly lelkemnek, mint a Bradbury-regény. Vagy mégis. Vagy mégse.

Mert hát itt van ez a brutális-tündéri világ, kétszáz évvel az atomrobbanás után, nyakig a neolitikumban, annyira orosz, hogy Baba Jaga ahhoz képest nudli, és napi huszonnégy órában bűvös-bájos szövegekkel tömik az olvasó fejét, miközben egérhúst majszolnak, egérzsírból készült gyertyával világítanak, egérbőrből varrott sapkát viselnek, és némelyiknek a hónaljából nő ki a lábfeje, már hogy a kétszáz évvel korábbi atomrobbanás okán. Aztán a bűvös-bájos meséikben időnként egyeseket elevenen felfalnak, másokat megfosztanak a lelküktől, ismét másoknak apokaliptikus látomásai támadnak, mutáns oszloppal meg fenevaddal, amelyik egyszerre fut négy irányba, míg nem jön a szanitéc, és el nem viszi az összes mesélőt a Gulágra gyógykezelésre. Van olyan, hogy az embernek a hideg futkos a hátán, miközben röhög.

Meg itt van ez a Benedikt nevű galambocska, az angyali primitív stílusával, egy akkora darab ragyogó tekintetű jámbor marha, hogy a megjegyzésein az olvasó időnként (elég gyakran) haldoklik a röhögéstől, időnként meg (kicsit még gyakrabban) kedve lenne belemártogatni Benediktet a jeges vízbe, és csak azért nem teszi, mert úgyse fogná fel azt se. Időnként meg mind a kettő. Főleg akkor, amikor odateszik az olvasó elé ezt a Benedikt nevű galambocskát tükörnek. Na, akkor egy kicsit elmegy az olvasó kedve a nagybetűs élettől. Meg még mintha az olvasástól is. Jaj, lekopogom, nem, nem, nem!

Tessék olvasni Tolsztaja nénit (akiben nem vált ám vízzé se a nagyapóka, se a dédnagybácsika vére). Tessék olvasni. De mértékkel.

* Gimnáziumi legjobb barátném bezzeg már tizenhét évesen olvasta, és vagánykodott vele, hogy ő milyen bevállalós, én meg irigyeltem a háttérből.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. február 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10